Virágos réten, sokszor szótlanul

Nézem, amig a nap nyugodni hull!

Sugarai még egyszer átölelnek –

De mig nekem is föllendül karom:

Már hasztalan, – az éj egészen ellep,

S a nap sehol; lebukott nyugaton.

Máskor csodásan kéklő ég alatt,

Hallok suhanni zengő hangokat.

De mig szivem a bübájos zenéhez

Hangolódnék, hogy azt dobogja majd:

Már az is elmult, – csend és csüggedés vesz

Körül megint, s csak dadogom a dalt.

Igy: futó vizek, uszó fellegek

Lelkembe sokszor hivón intenek.

Mennék velük, de testem földi terhe

Lebéklyoz, rajta vágyam fennakad – –

Szólok nekik, de ők mit sem felelve,

Csak szállnak és nem értik szavamat.

Hát már ez soha másként nem lehet?

Előlem mindig minden elsiet.

Csak kapkodok, mint gyermek fény felé, mely

Rávillan, lopva, lengő lomb mögül.

Csalódva állok, mintha fegyverével

Hibáz a vadász, s a vad menekül.

Oh tünő szinek, elzengő dalok,

Nélkületek jobb is, ha meghalok!

Akitől minden szépség csak elillan:

Az élet annak ugy is oly szegény.

Már jobb is neki itélet-napiglan

Heverni egy békés sir fenekén!

Ott, tudom, édes megnyugvás fogad!

El nem zavarják minden álmomat –

Tikkasztó utra megpihen a vándor,

Akit csak bántott e rideg világ –

S mig ringatják szent ős-melódiák:

Tavaszok jöttén a maga porából

Szivem bont mindig uj szépségcsirát.