Jégszirteivel, komor éjben

Nyult el a sark fagyos vidéke,

Hogy szép piros lob gyult az égen,

Csodás, delejes fényben égve.

A sark neszelt: Ez tán a nap lesz,

A bilincstörő fény, az áldott,

Melyről csak álmodott idáig,

De amelyet sohase látott.

S jég, hó alatt a sarki földben

Csirák vad bolydulása támadt.

De valamennyi fagyba dermedt.

Tavasza nincs a jégvilágnak.

Később a kedves csoda eltünt.

– Fény volt, s ki tudna fényt követni? –

De már a sark rég bizonyos volt,

Hogy őt soha el nem felejti.