Walter Gyulának.

Olykor erre zúgva jönnek,

Hömpölyögnek

Vésszel vemhes fellegek.

Még csak egy perc és zihálva

Már az ég s föld szent csatája

Szakad egybe komoran.

Futva búvik állat, ember,

S döbbenettel

Néz a súlyos égre föl:

Áldás kél-e végre lassan,

Vagy – amig vad tüze harsan –

Ártó vihar zúg le majd?

Most a dermedt borzadásnak

Csöndjibe gyors villanás csap,

Harsonázva reccsenő.

Mintha fentről a hegyekből

Óriás-had

Iramlana bomlott hajjal,

Őrült lárma közt elő.

Hajlong a fák koronája.

Hangosabb a nők imája – –

S ekkor – – ennyi – – nincs tovább!

Hirtelen az ég haragja

Elharapja

Saját mérge szigonyát.

Rájuk fönti fagy lehelt-e?

Megmeredt a felhők rendje.

Az okát ki tudja: mi?

Majd mozdulnak, s terjekedve

Napnyugatra, napkeletre:

Elkezdenek oszlani.

Darabig még nyom az égbolt.

A levegő kénszagos.

S olykor itt-ott – de már messze! –

Rekedt hangját megeresztve,

Egy-egy felhő morgadoz.

De sötétig

Az is elhal, elenyészik.

Éjnek sem jő csillaga!

Csak időnkint, bús varázzsal,

Lidércfényes lobbanással

Gyul ki még az éjszaka!