V. A messeniai partok.

Miután a Karysta Vitylost elhagyta, egész éjjel délnyugat felé tartott, s rézsut átszelte a koroni öböl vizeit. Starkos Miklós lement kabinjába és nem mutatta magát reggelig. A szél kedvező volt, – egyike azon friss délkeleti szeleknek, melyek e vidéken átalában uralkodni szoktak a nyár végén és a tavasz elején, a napéjegyenek idejében, midőn a Közép-tenger gőzei esővé változnak át.

Reggelre meg volt kerülve a Gallo hegyfok Messenia végpontján és a meredek gerinczü Taygetos legutolsó ormai is csakhamar eltüntek a naptól megaranyozott ködpárában.

Midőn a hegyfok beszögellő csúcsán túl voltak, Starkos Miklós megjelent a fedélzeten. Legelőször is kelet felé vetett egy pillantást.

A Maina partjai nem voltak többé láthatók, ezen az oldalon most már a Hagios Dimitrios hegy hatalmas előhegyei emelkedtek, kissé hátrább a hegyfoknál.

A kapitány egy pillanatra kinyujtotta karját szülőföldje felé. Vajjon fenyegetés akart-e ez lenni? avagy utolsó istenhozzád a hazai földnek? ki tudta volna megmondani? De Starkos Miklós szemének pillantásában bizonynyal semmi jó se volt e perczben.

A kifeszített vitorlák alatt sebesen tovaröpülő hajó -70- jobbfelé kanyarodott és északnyugati irányban folytatá utját. De miután a szél a szárazföld felől fújt, a tenger mindenkép alkalmas volt a gyors hajózásra.

A Karysta balra hagyta az Oenusses, Kabrera, Sapienza és Venetico szigeteket, aztán Sapienza és a szárazföld közt egyenes irányban átment a szoroson, melyből Modon átellenében jött ki.

Ekkor tárult fel előtte a messeniai partvidék, határozottan vulkanikus jellegű hegyeinek csodaszép panorámájával. Messenia később, a királyság végleges szervezése után, egyikévé lett azon tizenhárom kerületnek, melyekből az újkori Görögország áll, ide értve az ioniai szigeteket is. De e korszakban még nem volt egyéb, mint egyike a küzdelmek számos szinhelyeinek, mely a hadiszerencse esélyei szerint majd Ibrahim, majd a görögök kezébe került; valamint hajdanában is szinhelye volt azon három messeniai háborúnak, melyeket a spártaiak ellen viseltek, s melyeket Aristomenes és Epaminondas neve tett dicsőségesekké.

Miután Starkos Miklós az iránytűvel összeegyeztette a hajó útjának irányát, a láthatáron szétnézett, hogy meggyőződjék az időjárás állapotáról, aztán szótlanul leült a hajó hátulsó részén.

E közben a hajó előrészén a Karysta legénysége és azon tíz ember, kik tegnap este szálltak hajóra Vitylosban, különféle megjegyzéseket váltott egymással. Mindössze huszan lehettek a hajósok, egy egyszerű altiszt parancsnoksága alatt, ki a kapitány rendeleteit közvetítette. A másodparancsnok nem volt e perczben a hajón.

Elmondjuk, miket beszéltek a hajó mostani rendeltetéséről és azon irányról, melyben Görögország nyugati partjai hosszában felfelé haladt. Nem kell megjegyeznünk, hogy a kérdéseket az ujonczok intézték, a feleleteket pedig a legénység veteránjai adták. -71-

– Starkos kapitány nem gyakran beszél.

– A lehető legritkábban; de mikor beszél, jól beszél, és épen csak annyi időt enged, hogy az ember nyomban engedelmeskedhessék.

– És hova megy a Karysta?

– Az ember soha se tudhatja, hogy hova megy a Karysta.

– Az ördögbe! akkor hát vaktába szegődtünk be! de ez utóvégre is mindegy.

– Igen, és elhihetitek, hogy a hová a kapitány visz, épenséggel oda kell mennünk.

– De azzal a két kis ágyúval, mely a Karysta előrészén van, bizonyára nem veheti üldözőbe a szigettenger kereskedelmi hajóit.

– Nem is arra való a Karysta. Starkos kapitánynak vannak más jól felszerelt és jól felfegyverzett hajói e czélra. A Karysta csak olyan kéjkirándulásokra való yacht! Láthatod, milyen szerény a külseje, melylyel tökéletesen el tudja bolondítani a franczia, angol, görög és török czirkálókat.

– De hát az osztályrész a zsákmányból?

– Az osztályrész a zsákmányból azokat illeti, a kik zsákmányt ejtenek, és ti azok közé fogtok tartozni, mihelyt a Karysta befejezte kirándulását. Nyugodtak lehettek, nem fogtok vesztegelni, s ha veszély lesz, haszon is lesz.

– E szerint most semmit se lehet tenni Görögország és a szigetek körül.

– Semmit… ép oly kevéssé, mint az adriai tenger vizeiben, ha a kapitány szeszélye oda irányozná útunkat. További rendeletig tehát becsületes tengerészek leszünk, egy becsületes hajó fedélzetén és becsületes szándékkal vitorlázunk az ioniai tenger vizein. De majd máskép lesz ez is! -72-

– Minél előbb, annál jobb!

A mint látjuk, az ujonczok, valamint a Karysta többi hajósai nem irtóztak a munkától, bármilyen legyen is az. Az alsó Maina tengerész-lakosságától nem kellett várni lelkiismereti kételyeket, sőt egyszerű előitéleteket sem. Valóban méltók voltak parancsnokukhoz és ez jól tudta, hogy számíthat rájuk.

De ha a vitylosi tengerészek ismerték is már Starkos kapitányt, még nem ismerték alkapitányát, a ki tengerésztiszt és egyszersmind üzletember volt, szóval Starkos Miklós mindenese. Skopelo volt a neve, Cerigottoban született, e meglehetősen rossz hírü kis szigeten, mely a szigettenger déli határán fekszik, Cerigo és Kréta közt. Az ujonczok egyike a Karysta altisztjéhez fordult s így szólt:

– Hát az alkapitány?

– Az alkapitány nincs a hajón.

– Nem is fogjuk látni?

– De igen.

– Mikor?

– Majd a mikor szükséges lesz.

– De hol van most?

– Ott, a hol lennie kell.

Be kellett érni e semmitmondó felelettel. Egyébiránt e pillanatban a felügyelő sípja az összes legénységet a kötelekhez szólítá és félbeszakította a társalgást a hajó farán.

Kissé szél alá akartak kerülni, hogy körülbelül egy mérföldnyi távolságra haladhassanak a part hosszában. Déltájban a Karysta elvitorlázott Modon előtt. De nem ez volt rendeltetési helye. Nem kötött ki tehát e kis városnál, mely a régi Methone romjain épült, egy hegyfok tövében, melynek csúcsa a Sapienza sziget felé nyulik be a tengerbe. A kikötő bejárásánál emelkedő -73-
-74- világító torony csakhamar eltünt a parti sziklák egy kanyarulata mögött.

NAVARIN LÁTSZOTT A SZIKLAHASADÉKON KERESZTÜL.

E közben a hajó fedélzetén jelt adtak. Egy vörös, félhold által két részre osztott árboczszalagot vontak fel a fővitorlafára. De a szárazföldről nem érkezett hasonló jel válaszul. A Karysta tovább folytatta útját észak felé.

Este a navarini kikötő bejáratához ért. E kikötő egy nagy tóhoz hasonlít, mely magas hegyektől van körülvéve. A fellegvár homályos tömegének tövében épült várost egy pillanatra látni lehetett, egy óriási szikla hasadékán keresztül. Itt volt végpontja azon természetes védtöltésnek, mely az Adriai-tenger felől az ioniai tenger felé rohanó északnyugati szelek dühöngésének útját állja.

A lenyugvó nap még megaranyozta kelet felől a legközelebbi hegyek csúcsait, de a tágas kikötőt már behomályosította az árnyék.

Ezuttal a legénység azt hihette volna, hogy a Karysta Navarinnál fog kikötni, mert egyenesen bevitorlázott a megalo thuro-szorosba, déli oldalán a Sphakteria szigetnek, mely körülbelül négyezer méternyi hosszúságban nyúlik el. Akkoriban már két síremlék emelkedett itt a háború két nemes áldozatának tiszteletére; az egyik Mallet franczia százados volt, ki 1825-ben esett el, s a másik Santa Rosa gróf, olasz philhellén, egykor piemonti miniszter, ki ugyanazon évben, ugyanazon ügyért ontotta vérét. – Midőn a Karysta a város közelébe ért, a fővitorlafára egy vörös lámpást húztak fel, mint nehány órával előbb a vörös árboczszalagot. E jelre se jött válasz.

Starkos Miklós hajójának e kikötőben se volt mit keresnie, hol e pillanatban nagy számban horgonyoztak a török hajók. Mozdulatait tehát oly módon irányozta, -75-
-76- hogy a Kuloneski szigetecskét megkerülhesse; aztán a vitorlaköteleket kissé megeresztették, minek következtében a hajó visszatérhetett a sphakteriai vizekbe.

A FŐVITORLÁRA EGY VÖRÖS LÁMPÁT HUZTAK FEL.

1821-ben a görögök több száz törököt megleptek és körülkerítettek a Kuloneski szigetecskén. Az egész csapatnak éhen kellett meghalni, noha megadták magukat azon igéret folytán, hogy török földre fognak szállíttatni. Később, 1825-ben, midőn Ibrahim hadai Sphakteriát ostromolták, melyet Maurokordato személyesen védelmezett, megtorlásul nyolczszáz görögöt ugyanott lemészároltak.

A Karysta ezután a sikiai átjáró felé irányozta útját, mely kétszáz méternyi szélességben nyulik el a sziget és a Koryphasion hegyfok között. Jól kellett ismerni e csatornát annak, a ki hajójával be mert hatolni; csaknem járhatlan oly hajókra nézve, melyek mélyebb vízmedert igényelnek. De Starkos, mint a kikötő legjobb kalauza tette volna, merészen elhaladt a sziget csúcsán levő meredek szirtek mellett és megkerülte a Koryphasion hegyfokot. Aztán észrevevén, hogy künn mintegy harmincz angol, franczia és orosz hajó horgonyoz, ezeket óvatosan elkerülte, éjnek idején felment a messeniai partok hosszában, behajózott a szárazföld és a Prodana sziget közt levő szorosba és másnap hajnalban a Karysta a friss délkeleti szellő segélyével az arkadiai öböl csöndes vizein vitorlázott el a part számos beszögelései előtt.

A nap ekkor bukkant elő az Ithome hegy mögül, melynek csúcsáról a szem, miután megakadt volna a régi Messenia helyén, egyik oldalon elláthat a koroni öbölig, a másikon pedig azon öbölre, mely nevét Arkadia városától nyerte. A tenger olyan volt, mintha fényes aranylemezek borítanák, melyeket a hajnali szellő fodrozott. -77-

Starkos Miklós kora hajnaltól fogva úgy irányozta a hajót, hogy lehetőleg közel haladjon el a város előtt, mely a part egyik beszögelésében fekszik.

Tíz óra tájban a felügyelő a hajó hátulsó részére ment s megállt a kapitány előtt, mint a ki a parancsokat várja.

Keleten feltárult az árkádiai hegység egész óriási látképe. A hegyoldalokon olajfa-, mandulafa-csoportok és szőlők közt épült faluk, mirtus- és babérfabokrok közt valamely nagyobb vízmeder felé siető patakok, továbbá mindenféle magasságban és mindenféle irányban ezernyi szőlőtőkék azon híres korinthusi fajból, mely egyetlen talpalatnyi helyet se hagyott üresen; alantabb, a legelső emelkedéseken, a város vörös házai, melyek élesen leváltak a sötétszinű cziprusok által képezett háttérről: ilyen volt a Peloponnesus legfestőibb tengerpartjai egyikének nagyszerű panorámája.

De közelebb érve Árkádiához, a régi Cyparissiához, mely Epaminondas korában Messenia legfőbb kikötője, majd a keresztes háborúk után a franczia Ville Hardouin hűbéreinek egyike volt; mily megszomorító látvány mutatkozott a szemnek, s mily fájdalmas gondolatoknak kellett támadniok mindazokban, kik vallásos kegyelettel ápolták a multak emlékeit!

Két évvel azelőtt Ibrahim elpusztította a várost, leöletvén a gyermekeket, nőket és aggastyánokat is. Romban hevert a régi Akropolis helyén épült régi vár, romban a Szent György-templom, melyet a fanatikus mohamedánok feldúltak, romban hevertek a város köz- és magánépületei.

– Meglátszik, hogy erre jártak egyiptomi barátaink, – mormogá Starkos Miklós, kinek még csak a szive se szorult össze e pusztulás láttára. -78-

– És most a törökök itt az urak, – mondá a felügyelő.

– Igen… hosszu időre… sőt remélem, örökre! – tevé utána a kapitány.

– Ki fog kötni a Karysta?

Starkos Miklós figyelmesen nézte a kikötőt, melytől csak nehány vonalnyi távolságra vitorlázott a hajó. Aztán szemeit a városra irányzá, mely körülbelül egy tengeri mérfölddel hátrább épült, a Psykhro hegy egyik kiszögelő elődombján. Habozni látszott, mit tegyen Arkadiánál: kikössön-e vagy folytassa útját a sik tengeren?

A felügyelő folyvást várta, mit fog felelni kérdésére a kapitány.

– Adjon jelt, – mondá végre Starkos Miklós.

Az ezüst félholddal diszített lobogószalag felszállt az árboczra és kibontakozott a levegőben.

Néhány percz mulva hasonló lobogószalag lengett egy másik árboczon, mely a kikötő sarkán emelkedett.

– Köss ki! – mondá a kapitány.

A kormánykerék egyet fordúlt s a hajó beúszott a kikötőbe. A vitorlákat egymásután bevonták, s a kikötő közepén lebocsátották a horgonyt, mialatt a hajósok a horgonyvetés után következő teendőket végezték.

Csaknem egyidejűleg a csónakot is leeresztették a tengerbe. A kapitány beszállt, s a négy evezős hamar odaröpíté a kis járművet egy kis kőlépcsőhöz, mely a rakpartba volt beépítve. Egy ember várt ott rá és e szókkal fogadta.

– Skopelo Starkos Miklós szolgálatára áll.

A kapitány nem felelt, csupán bizalmasan intett kezével, aztán elindult fel a lépcsőkön, a város legelső házai felé. Miután végig ment volna a legutóbbi ostrom romjai közt, a török és arab katonáktól ellepett utczákon -79-
-80- keresztül, megállt egy meglehetősen érintetlenül maradt korcsma előtt, mely a «Minervá»-hoz volt czimezve, s ide belépett társa kiséretében.

SKOPELO STARKOS MIKLÓS SZOLGÁLATÁRA ÁLL.

A következő perczben már Starkos Miklós és Skopelo egy külön szobában levő asztal mellett ült, kezük ügyében két pohárral és egy palaczk igen erős égett borral. Rágyujtottak a világos szinű és illatos missolunghii dohányból sodrott szivarkákra, aztán megkezdődött a társalgás a két férfi közt, kik közül az egyik igen szivesen és alázatosan szolgálta a másikat.

Skopelo arcza aljas, ravasz, gonosz, de mindamellett értelmes kifejezéssel birt. Legfelebb ötven éves lehetett, noha kissé korosabbnak látszott. Valóságos zálogra kölcsönző uzsorás ábrázata volt; apró szemei alattomos, de élénk pillantásokat löveltek, haját egészen kurtára nyirva viselte, orra fitos, kezének minden ujja görbe volt, mint a vadállatok körme, hosszú lábfejéről el lehetett volna mondani azt, a mivel az albánok lábait szokták gúnyolni: hogy a sarkuk még Beotiában van, mikor a lábujjuk már Macedoniába ért. Végre külsejét bajusztalan kerek arcz, az állán szürkülő szakál, izmos a koponyán megkopaszodott fej, és sovány, középmagasságú testtörzs egészíté ki. Az arab zsidó e typusa, ki azonban keresztyén születésű volt, nagyon egyszerű öltözéket viselt; a levantei hajósok ruházatának mintájára készült zubbonyát és bugyogóját bő kaftánszerű felöltő takarta el.

Skopelo épen alkalmas ügynök volt, a szigettenger kalózai érdekeinek képviselésére. Rendkivül ügyesen tudta elhelyezni a zsákmányt és elárusítani a rabszolgákat, kiket a török piaczokon vásároltak össze s az észak-afrikai partokra szállítottak.

Nagyon könnyű eltalálni, miről társaloghatott Starkos Miklós Skopelóval, mily tárgyak körül foroghatott -81- beszélgetésük, mily szempontból itélték meg a jelenlegi háború eseményeit s mily természetű hasznot akartak azokból húzni.

– Hogyan áll Görögország sorsa? – kérdé a kapitány.

– Körülbelül oly állapotban, a milyenben ön elhagyta volt, – felelé Skopelo. – A Karysta már egy hónap óta vitorlázik a tripolisi partokon és ön, eltávozása óta, aligha hallhatott hireket Görögországból.

– Valóban, nem hallottam.

– Tudja meg hát, kapitány, hogy a török hajók készen állnak átszállítani Ibrahimot és csapatait Hydrába.

– Igaz, – viszonzá Starkos Miklós. – Láttam a hajókat, tegnap este a navarini kikötőben.

– Sehol se kötött ön ki, mióta Tripolist elhagyta? – kérdé Skopelo.

– De igen, egyetlen egyszer. Nehány órára megálltam Vitylosban… ki akartam egészíteni a Karysta legénységét. De mióta a mainai partok letűntek a látóhatárról, jeladásaimra sehol se kaptam választ, míg Arkadia elé nem értem.

– Alkalmasint nem volt miért válaszolni, – viszonzá Skopelo.

– Mondd meg, – szólt közbe Starkos Miklós, – mit csinál e pillanatban Miaulis és Kanaris?

– Kénytelenek apró támadásokra szorítkozni, kapitány, melyek ugyan egyes részleges sikereket szerezhetnek nekik, de döntő győzelmet soha. Jó dolguk is van a kalózoknak a szigettengeren mindenütt, azalatt, mig ők a török hajókat üldözik.

– És beszélnek még mindig…?

– Sakratifról? – kérdé Skopelo, kissé halkabb hangon. – Igen, beszélnek, Starkos Miklós… mindenütt -82- és mindig és csak tőle függ, hogy még többet beszéljenek róla.

– Fognak beszélni!

Starkos Miklós felkelt, miután kiürítette poharát, melyet Skopelo újra tele töltött. Fel s alá járt a szobában s összefont karokkal megállván az ablak előtt, hallgatta a török katonák unalmas, egyhangú énekét, mely a távolból hangzott.

Végre ismét leült, Skopelóval szemközt, s a beszélgetést hirtelen más tárgyra terelvén át, így szólt:

– Jeladásodból azt értettem meg, hogy van itt egy rabszolga-szállítmányod.

– Van, Starkos Miklós, még pedig akkora, hogy egy négyszáz tonnás hajó is megtelik vele. Ennyi maradt fenn mindössze a mészárlás után, mely a kremmidii vereség után következett. A törökök ezúttal kissé nagyon is szaporán gyilkoltak. Ha tetszésükre bizták volna, egyetlen egy fogoly se marad életben!

– Vannak köztük férfiak és nők?

– Igen, és gyermekek is, szóval mindenféle.

– Hol vannak?

– Az arkadiai fellegvárban.

– Drágán vásároltad össze?

– Hm! a pasa erősen tartotta magát – felelé Skopelo. – Azt hiszi, hogy a függetlenségi harcz a vége felé jár, fájdalom! Már pedig ha nincs háború, nincs csata! Ha nincs csata, nincs razzia, mint Tunisban és Tripolisban szokták mondani és ha nincs razzia, nincs emberhús, sem egyéb portéka. Ha pedig kevés a fogoly, akkor fel kell szökkenteni az árukat. Ennek ez a rendje kapitány. Biztos forrásból tudom, hogy e perczben az afrikai piaczokon szűkében vannak a rabszolgáknak, ezeken tehát nyereséggel fogunk túladni. -83-

– Jól van, – mondá Starkos Miklós, – készen van-e minden és tovább utazhatol velem a Karystán?

– Minden kész, és engem itt semmi sem tart vissza.

– Jól van Skopelo. – A hajó, mely Scarpantóból indul, legfölebb nyolcz vagy tíz nap alatt ideérkezik a rakományért. Remélem, ki fogják szolgáltatni minden baj nélkül?

– Minden baj nélkül, ez már egészen rendben van, – felelé Skopelo, – de csak készpénz-fizetés mellett; tisztába kell tehát hozni a dolgot Elizundo bankárral, hogy elfogadja váltóinkat. Az ő aláirása aranyat ér és a pasa készpénz gyanánt fogadja el a papirokat.

– Irni fogok Elizundónak, hogy legközelebb kiszállok Korfuban és elintézem vele ezt az üzletet.

– Ezt az üzletet… no meg egy másodikat, mely nem kevésbbé fontos, Starkos Miklós! – mondá Skopelo.

– Lehet! – viszonzá a kapitány.

– És valóban a dolog csak méltányos volna. Elizundót gazdagnak, roppant gazdagnak mondják. És mi tette őt gazdaggá, mint a mi kereskedésünk és főleg mi magunk?… a kik mindennap azt koczkáztattuk, hogy a hajófelügyelő füttyje mellett felkössenek bennünket a főárbocz vitorlafájára!… Ah! mostanában igen szép dolog, ha valaki a szigettenger kalózainak a bankárja lehet! Ezért még egyszer mondom Starkos Miklós, hogy a dolog csak méltányos volna.

– Mi volna csupán méltányos? – kérdé a kapitány, erősen a szeme közé nézve a másodkapitánynak.

– Ej! hát ön nem tudná? – viszonzá Skopelo. Vallja meg igazán kapitány, csak azért kérdi ezt, hogy századszor hallja általam ismételtetni!

– Meglehet! -84-

– Elizundo bankár leánya.

– A mi méltányos, meg fog történni, – felelé egyszerűen Starkos Miklós és felkelt a helyéről.

Aztán elhagyta a «Minervá»-hoz czimzett korcsmát és Skopelo kiséretében lement a rakpartra a hol a csónakja várt reá.

– Velem jösz! – mondá Skopelonak, – mihelyt Korfuba érünk, azonnal kiállíttatjuk a váltókat Elizundóval. Aztán te visszasietsz Arkádiába, átvenni a rakományt.

– Jó, induljunk! – mondá Skopelo.

A Karysta egy óra mulva kivitorlázott az öbölből. De mielőtt még beesteledett volna, Starkos Miklós tompa dörgést hallhatott, melynek viszhangját dél felől hozta meg a szellő.

A szövetséges hajóhadak ágyúi dörögtek a navarini kikötőben. -85-