IV. Szomorú háza egy gazdag embernek.

Mialatt Karysta észak felé vitorlázott, oly rendeltetéssel, mely csupán a kapitánya előtt volt ismeretes, Korfuban oly esemény történt, mely noha magán természetű volt, mégis e történet főszereplőire irányozta a közfigyelmet.

Tudjuk, hogy 1815 óta, az ugyanazon évben kelt szerződés értelmében, az ioniai szigetek Angolország védnöksége alá helyeztettek, miután 1814-ig Francziaország védnöksége alatt álltak volna.1)

Az egész csoportban, mely Cerigot, Zantét, Ithakát, Kephaloniát, Leukadiát, Parost és Korfut foglalja magában, ezen utóbbi sziget legészakibb fekvésű s egyszersmind a legnagyobb is. Ez a hajdani Korcyra. Egy szigetnek, melyen valaha Alcinous király, Jason és Medea vendégszerető házigazdája uralkodott, s mely később a trójai háború után befogadta Ulyssest, bizonyára joga van jelentékeny helyet elfoglalni az ókor történelmében. Korfu régente háboruban állt a frankok, bolgárok, szaraczének és a nápolyiak ellen; a tizenharmadik században Barbarossa elpusztította, a tizennyolczadikban Schuleuburg gróf megoltalmazta s -47-
-48- az első franczia császárság végén Donzelot tábornok megvédelmezte.

KORFU, – A FELLEGVÁR.

Elbeszélésünk idejében székhelye volt egy angol főbiztosnak, mely hivatalt akkoriban Sir Adam Frigyes, az ionai szigetek kormányzója viselte. Tekintettel azon eshetőségekre, melyek a görögök és törökök közt összeütközéseket idézhettek elő, mindig állt rendelkezésére néhány fregatt, melyeknek feladata volt a rendet fenntartani a vizeken. Még jelentékenyebb nagyságú hajókra volt szükség, hogy e czélt elérhessék a szigettengeren, melyen szabadon hajózhattak a görögök, törökök és szabadalomlevéllel ellátott más nemzetbeliek; nem is említvén a kalózokat, kiknek nem volt egyéb hivatásuk, mint kényök-kedvök szerint kirabolni minden nemzetiségü hajót.

Akkoriban feles számu idegeneket lehetett Korfuban találni, főleg azok közül, kiket a függetlenségi harcz különböző fázisai vonzottak ide, három vagy négy év óta. Némelyek Korfuban szálltak hajóra s a felkelő hadsereghez csatlakoztak, mások Korfuban telepedtek meg, ha túlságos fáradalmak a bizonyos ideig tartó pihenést elkerülhetetlenné tették.

Ezen utóbbiak közül egy fiatal francziát kell említenünk, ki a nemes ügyért fellelkesülve, öt év óta tevékeny és dicsőséges részt vett a főbb eseményekben, melyeknek a hellén félsziget szinhelye volt.

D’Albaret Henrik, franczia királyi tengerészhadnagy egyike a rangjabeli legfiatalabb tiszteknek, jelenleg bizonytalan időre szabadságolva lévén, a háború kitörése után mindjárt eljött harczolni a franczia philhellének lobogója alatt. A fiatal tiszt huszonkilencz éves, középtermetű, izmos testalkatú ember, s ennélfogva alkalmas volt a tengerészpálya nagy fáradalmainak elviselésére. Kellemes modora, előkelő magatartása, -49- nyilt tekintete, vonzó arcza és teljes megbizhatósága által, mindjárt a legelső ismerkedésnél, oly rokonszenvet ébresztett maga iránt, melyet a hosszasabb ismeretség csak fokozni volt képes.

D’Albaret Henrik párisi eredetű gazdag családból való volt. Anyját alig ismerte. Atyja körülbelül akkor halt meg, midőn fia elérte nagykorúságát, tehát két vagy három évvel előbb, mintsem ezen utóbbi a tengerészeti iskolából kilépett volna. Szép vagyon birtokába jutván, nem gondolta, hogy ez elégséges ok legyen arra, hogy felhagyjon tengerész pályájával. Sőt ellenkezőleg. Folytatta pályáját – a legszebbek egyikét a világon – és már tengerészhadnagy volt, midőn a görög lobogót kitűzték a török félhold ellen, északi Görögországban és a Peloponnesusban.

D’Albaret Henrik nem tétovázott. Mint annyi más derék fiatal ember, kiket a mozgalom ellenállhatatlanul magával ragadott, ő is azon önkéntesekhez csatlakozott, kiket franczia tisztjeik elvezéreltek Európa keleti határáig. Egyike volt azon legelső philhelléneknek, kik vérüket ontották a függetlenség ügyéért. Már 1822-ben ott volt a híres artai csatában. Mavrokordato dicső legyőzöttei közt; – és a győzők között Missolunghi első ostrománál. A következő évben is jelen volt azon ütközetben, melyben Botzaris Márk elesett, 1824-ben nem jelentéktelen részt vett azon tengeri csatákban, melyek a görögöket megbosszulták Mehemed Ali győzelmeiért. 1824-ben, a tripolitzai vereség után, a Fabvier ezredes főparancsnoksága alatt működő rendes katonaság egy részét vezényelte. 1826-ban Chaidarinál verekedett, hol megmentette Starkos Andronika életét, kinek testét már-már Kiutadsi lovai taposták. E borzasztó ütközetben a philhellének pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek. -50-

Azonban D’Albaret Henrik nem akarta elhagyni hadvezérét és rövid idő mulva újra hozzácsatlakozott Metheneben.

Ezen időtájt az athéni Akropolist Guras őrnagy védelmezte ezerötszáz emberével. E fellegvárba menekült ötszáz nő és gyermek, kik már nem bírtak elfutni, midőn a város a törökök hatalmába került. Guras el volt látva élelmiszerekkel egy évre, volt tizennégy ágyúja és három mozsara, de a lőszerekből csak jelentéktelen készlettel bírt.

Ekkor Fabvier elhatározta lőszerrel ellátni az Akropolist. E merész terv véghezviteléhez elszánt emberekre volt szüksége. Felhivására ötszázharmincz ember jelentkezett, köztük negyven philhellén s e negyven közt legelsőnek D’Albaret Henrik. E merész harczosok mindegyike ellátta magát egy tarisznyára való lőporral, aztán Methenében hajóra kelt a csapat, Fabvier parancsnoksága alatt.

Deczember 13-án partraszállnak, csaknem az Akropolis tövében. A felhők mögül előbukkanó hold sugarai elárulják a vakmerő kisérletet. A törökök erősen kezdenek rájuk tüzelni. Fabvier elkiáltja magát: «Előre!» Mindegyik önkéntes a nélkül, hogy eldobná lőporos tarisznyáját, mely őt minden perczben a légbe röpítheti, átmegy a sánczárkon és bejut a fellegvárba, melynek kapui nyitva vannak. Az ostromlottak diadalmasan visszaverik a törököket. De Fabvier megsebesül, hadsegéde elesik, D’Albaret Henrik is egy golyótál találva, lerogy. A rendes katonaság, valamint vezérei is, most be vannak zárva a fellegvárban, azokkal együtt, kiknek ily vitézül siettek segítségükre s kik őket nem akarták többé kibocsátani.

Itt a fiatal tiszt, ki nagyon sokat szenvedett szerencsére nem veszélyes sebében, kénytelen volt megosztani -51-
-52- az ostromlottak nyomorát, kiknek minden tápláléka szűk adagokban kimért árpakására szorítkozott. Hat hónap mult el, mielőtt visszanyerte volna szabadságát azon kapituláczió által, melyet Kiutadsi elfogadott. Fabvier, önkénteseivel s az ostromlottakkal együtt, csak 1827 junius 5-én hagyhatta el az athéni fellegvárt és szállhatott azon hajókra, melyek az egész csapatot Salamisba vitték.

MEGMENTETTE STARKOS ANDRONIKA ÉLETÉT.

D’Albaret Henrik, ki még nagyon gyöngének érezte magát, nem akart megállni e városban, hanem tovább hajózott Korfuig. Itt pihente ki fáradalmait két hónap óta, várván az órát, melyben ismét elfoglalhatja helyét a harczosok legelső soraiban; midőn a véletlen egy új mozgató elemet támasztott életében, mely eddig az egyszerű katona élete volt.

Korfuban, a Strada Reale végén, egy jelentéktelen külsejű, félig görög, félig olasz modorban épült régi ház állt. E házban egy ember lakott, a ki ritkán mutatta magát, de a kiről sokat beszéltek: Elizundo bankár. Az ember nem tudta volna elhatározni, hatvan éves-e, vagy hetven. Húsz év óta lakott e komor házban, melyből ritkán lépett ki az utczára. De ha ritkán ment el hazulról, annál több mindenféle nemzet- és rangbeli kliens kereste fel őt otthonában. Bizonyára jelentékeny üzleteket kötöttek e bankházban, melynek becsületessége minden kétségen felül állt. Különben Elizundot rendkívül gazdagnak tartották. Az ioniai szigeteken, sőt dalmát kartársai közt, Zárában és Raguzában sem volt hitel, mely az övével versenyezhetett volna. Általa elfogadott váltó aranyat ért. Igaz, hogy bizalmát nem egykönnyen ajándékozta oda. Sőt nagyon óvatosnak látszott üzleteiben. Legkitünőbb ajánlatokat, teljes biztosítékot követelt; de pénztára kimeríthetetlennek látszott. Megjegyzendő, -53- hogy Elizundo csaknem mindent személyesen végzett és csupán a jelentéktelen írásbeli munkák teljesítésére tartott egy embert házánál, kiről alább lesz szó. Ő maga volt a saját pénztárnoka és könyvvivője. Egyetlen váltót se bocsátott ki, egyetlen levelet se küldött el, melyet ne írt volna sajátkezűleg.

Nem is ült le soha külső hivatalnok vagy segéd az ő íróasztala mellé; a mi nem kevéssé járult üzletének titokban tartásához.

Milyen származású volt ez a bankár? Illirnek vagy dalmátnak mondták, de e tekintetben senki se tudott semmi bizonyosat. Néma volt multja felől, néma volt jelene felől és nem érintkezett a korfui társasággal. Midőn a szigetcsoport Francziaország védnöksége alá került, életmódja már ugyanaz volt, a mi később is maradt, midőn angol kormányzó gyakorolta a hatóságot az ioniai szigetek felett. Kétségkívül nem kell szószerint venni, a mit vagyonáról beszéltek, melyet a közbeszéd százmilliók szerint számított; de nagyon gazdagnak kellett lennie, noha életmódja nem különbözött oly emberekétől, kik szerény igényekkel és ízléssel bírnak.

Elizundo özvegy volt már akkor is, midőn hétéves kis leányával Korfuban megtelepedett. Most e kis leány, kinek neve Hadsine volt, elérte huszonkét éves életkorát s atyja házában egészen a háztartás gondjainak szentelte magát.

Elizundo Hadsinét mindenütt rendkívül szépnek tartották volna, daczára kissé szomorú arcza komoly kifejezésének; szép volt ő még e keleti országban is, a hol a nők szépsége általában elvitázhatlan. Hogyne lett volna arcza komoly e házban, melyben fiatal korát tölté, gondos anya s egyetlen játszótárs nélkül, a kivel serdülő korában legelső bizalmas gondolatait -54- közölhette volna? Elizundo Hadsine termete középmagasságú, de elegáns volt. Anyai ágon görög származásu lévén, emlékeztetett azon lakoniai szép fiatal nők tipusára, kik báj tekintetében felülmúlják az összes többi peloponnesusi nőket.

Az atya és leánya közt nem uralkodott és nem uralkodhatott benső meghittség. A bankár egyedül élt, hallgatag, tartózkodó ember volt, – egyike azoknak, a kik leggyakrabban félrefordítják a fejöket és eltakarják szemeiket, mintha a világosság fájna nekik. A magánéletben ép úgy, mint a közéletben, kerülte a közlékenységet és sohase volt bizalmas, még bankházának legrégibb kliensei iránt se. Hogyan talált volna Elizundo Hadsine örömet ezen elzárkózott életmódban, holott a ház négy fala közt még az atyai szívet is alig találhatta fel?

Szerencséjére volt közelében egy jó, hű, szerető lény, a ki csak fiatal úrnőjéért élt, az ő szomorúsága felett szomorkodott s kinek arcza kiderült, ha őt mosolyogni látta. Egész élete mintegy össze volt forrva Hadsine életével. E leírás után azt hihetné az ember, hogy egy jó és hű ebről van szó, egyikéről azoknak, kiket Michelet «az emberiségre való aspiransoknak» és Lamartine «alázatos barátainknak» nevez. Nem! csupán ember volt, noha megérdemelte volna, hogy kutya legyen. Látta születni Hadsinét, azóta soha se távozott mellőle, csecsemő korában ringatta, fiatal leány korában szolgálta.

Xaris volt a neve. Hadsine anyjának tejtestvére volt s ezen utóbbit akkor sem hagyta el, midőn nőül ment a korfui bankárhoz. Több mint húsz év óta élt tehát a háznál, közönséges cselédnél magasabb állást foglalt el, sőt segítségére is volt Elizundonak, ha némely iratokat kellett lemásolni. -55-

Xaris, mint általában a lakoniai tipusok, magas termetű, széles vállú, rendkívüli izmos, szép testalkatú és szemű ember volt; hosszúkás, hajlott orra alatt gyönyörű fekete bajusz ágazott kétfelé. Fején sötét színű gyapotföveget viselt és derekán festői fustanellát.

Xaris mindenkor elkisérte Hadsinét, valahányszor az ifjú leány elment hazulról, akár bevásárlásokat tenni a háztartás számára, akár a szent Spiridion tiszteletére emelt katholikus templomba, akár pedig kissé élvezni az üde tengeri levegőt, mely nem igen hatolt el a Strada Realeban épült házig. Sok korfui fiatal ember láthatta így őket együtt a sétányon, sőt a Kastrades külváros utczáiban is, mely a hasonnevű kis öböl partján terül el. Nem egynek lett volna kedve közülök eljuthatni Hadsine atyjához. Kit ne vonzott volna az ifjú leány szépsége és talán az Elizundo-ház sok milliója is? De Hadsine tagadólag felelt minden ilynemű ajánlatra; a bankár pedig sohasem igyekezett rábírni, hogy e határozatát megváltoztassa. Pedig a hű Xaris, azért, hogy fiatal úrnője boldog legyen e világon, odaadta volna egész osztályrészét azon boldogságból, melyre határtalan hűségénél fogva jogos igényt tarthatott a túlvilágon.

Ilyen volt e komor, szomorú ház, mely mintegy elszigetelve állt a régi Korcyra fővárosának egyik zugában; ilyen volt a háznép, mely közé az élet véletlene bevezette D’Albaret Henriket.

Kezdetben üzleti viszony jött létre a bankár és a franczia tiszt között. Midőn az utóbbi Párist elhagyta, jelentékeny összegű váltókat vitt magával, melyek az Elizundo-ház által voltak leszámítolandók. Korfuba jött felvenni a pénzt, később is Korfuból kapta mindazon összegeket, melyekre szüksége volt a philhellén hadjáratok -56- alatt. E közben többször visszatért a szigetre s így ismerkedett meg Elizundo Hadsinével. Az ifjú leány szépsége elbűvölte. Emléke elkisérte őt Morea és Attika csatatereire.

Az Akropolis meghódítása után D’Albaret Henrik nem tehetett okosabbat, mint Korfuba visszatérni. Sebeiből még nem épült ki teljesen. Az ostrom rendkívüli fáradalmai megrontották egészségét. Itt, noha a város másik végén lakott, mégis naponkint néhány órára oly vendégszeretetet talált a bankár házánál, milyennel eddig semmiféle idegen nem dicsekedhetett. Körülbelül három hónap óta élt így D’Albaret Henrik. Elizundonál tett látogatásai, melyek kezdetben tisztán üzleti látogatások voltak, lassankint mindennap megismétlődtek s az önérdeknek is része volt bennök. Hadsine nagyon tetszett a fiatal tisztnek. Hogyne vette volna ezt észre a fiatal leány, mikor látta, hogy oly gyöngéd figyelemmel viseltetik iránta s annyira el van ragadtatva, ha őt látja és beszélni hallja? Hadsine a maga részéről szintén részesíté a mindennapos vendéget mindazon ápolásban, melyet nagyon gyönge egészsége igényelt. D’Albaret Henrik csakis nagyon jól érezhette magát ily életrend mellett.

Xaris sem igyekezett titkolni azon rokonszenvet, melyet D’Albaret Henrik őszinte, szeretetreméltó jelleme ébresztett benne, s mindinkább ragaszkodott hozzá.

– Igazad van, Hadsine, – mondá gyakran az ifjú leánynak – Görögország a te hazád is, ép úgy, mint az enyém és nem szabad felednünk, hogy e fiatal tiszt azért szenved, mert a mi hazánkért harczolt.

– Ő szeret engem – mondá egy nap Hadsine Xarisnak.

Az ifjú leány e szókat szokott egyszerűségével ejté ki. -57-
-58-

XARIS MINDENKOR ELKISÉRTE HADSINÉT.

– No hát, hadd szeressen! – felelé Xaris. – Atyád öregszik, Hadsine. Én se fogok örökké élni!… Hol találhatnál a világon biztosabb védelmezőt D’Albaret Henriknél!

Hadsine nem felelt. Meg kellett volna vallania, hogy nemcsak szerettetik, de viszontszeret is. A természetes tartózkodás nem engedte, hogy ez érzelmet bevallja. Még Xarisnak se.

Így álltak a dolgok. S a dolgok ilyetén állása nem volt titok a korfui társaság előtt. Mielőtt még hivatalosan szó lett volna róla, máris úgy beszéltek D’Albaret Henrik és Elizundo Hadsine házasságáról, mint elhatározott dologról.

Meg kell jegyeznünk, hogy a bankár nem látszott bánni az ifjú tiszt sürgölődését leánya körül. Helyesen mondta Xaris, hogy öregedni érzi magát, még pedig gyorsan. Bármennyire kiszáradt is a szíve, mégis félnie kellett attól, hogy Hadsine magára hagyatva fog maradni; noha tudta, hogy mihez tartsa magát azon vagyont illetőleg, melyet utána örökölni fog. Különben a pénzkérdés sohasem érdekelte D’Albaret Henriket. Egy perczig se törődött azzal, vajjon a bankár leánya gazdag lesz-e, vagy sem. A szerelem, melyet az ifjú leány iránt érzett, nem köznapi érdekből, hanem sokkal nemesebb érzelmekből fakadt. Ép annyira szerette jóságáért, mint szépségéért. Végtelen rokonszenvet ébresztett benne Hadsine helyzete a szomorú házi körben. Szerette őt nemes gondolkozásáért, magasztos eszméiért és azon erélyességéért, melyre képesnek hitte, ha valaha azon helyzetbe jutna, hogy azt be kelljen bizonyítania.

És ez nagyon érthetővé lett, midőn Hadsine az elnyomott Görögországról és azon emberfeletti erőfeszítésekről beszélt, melyekkel földijei hazájukat felszabadítani -59- igyekeztek. E téren a fiatal pár csakis a legnagyobb egyetértésben találkozhatott egymással.

Mennyi édes órát töltöttek el, e dolgokról beszélgetve a szép görög nyelven, melyet D’Albaret Henrik most már ugy bírt, mint a saját anyanyelvét. Mennyire osztoztak a közös örömben, valahányszor egy tengeri győzelem kárpótlást nyujtott azon balszerencsékért, melyeknek Morea és Attika voltak szinhelyei. D’Albaret Henriknek apróra el kellett beszélnie mindazon csatákat, melyekben részt vett; elő kellett sorolnia azon honfiak és külföldiek neveit, kik magukat e véres harczokban kitüntették s azon nőkét is, kiket Hadsine, ha szabadságában áll, utánozni szeretett volna. – Bobolina, Modena, Zacharias, Kaidos nevét és a bátorszívű Andronikáét, kinek életét a fiatal tiszt a chaidarii vérfürdőből megmentette.

Sőt egy napon, midőn D’Albaret Henrik e nő nevét kiejté, Elizundo, ki a társalgást hallgatta, oly mozdulatot tett, mely magára vonta leánya figyelmét.

– Mi bajod, atyám? – kérdé.

– Semmi – felelé a bankár.

Aztán az ifjú tiszthez fordult és oly hangon, mely közönyösnek akart látszani, így szólt:

– Ismerte ön ezt az Andronikát?

– Ismertem, Elizundo úr.

– Nem tudja, mi lett belőle?

– Nem tudom – felelé D’Albaret Henrik. – Úgy hiszem, hogy a chaidarii csata után visszatért szülőföldére a mainai tartományokba. De biztos vagyok felőle, hogy előbb-utóbb ismét látni fogom őt Görögország csataterein…

– Igen, – szólt közbe Hadsine – ott van az ő helye!

Miért tudakozódott Elizundo Andronika felől? Senki -60- se kérdezte meg tőle. Kétségkívül kitérőleg válaszolt volna. De leánya, ki a bankár összeköttetéseit nem igen ismerte, mégis tünődött felette. Létezhetett valamely összeköttetés atyja és Andronika közt, kit ő annyira bámult?

Egyébként Elizundo feltétlenül tartózkodó volt, a függetlenségi harczot illetőleg. Melyik félnek óhajtotta a győzelmet, az elnyomóknak-e, vagy az elnyomottaknak? nehéz lett volna megmondani, – ha ugyan általában azon emberek közé tartozott, kik valakinek jót kivánnak. Annyi bizonyos, hogy a postával legalább is ugyanannyi levele érkezett Törökországból, mint Görögországból.

De ismételjük, noha az ifjú tiszt a hellének ügyének szentelte életét, Elizundo nem kevésbé szivesen fogadta őt házánál.

Azonban D’Albaret Henrik nem maradhatott tovább Korfuban. Fáradalmait kipihenvén, el volt határozva mindvégig teljesíteni azt, a mit kötelességének tartott. Gyakran beszélt erről a fiatal leánynyal.

– Valóban, ez kötelessége – felelé Hadsine. – Bármily fájdalmat okozzon is nekem az ön távozása, Henrik, értem, hogy vissza kell térnie bajtársaihoz. Igen; harczolni kell Görögországért mindaddig, míg vissza nem nyerte szabadságát!

– Elutazom, Hadsine, elutazom – mondá egy nap D’Albaret Henrik. – De ha magammal vihetném azon tudatot, hogy ön ép úgy szeret engem, mint én szeretem önt…

– Henrik, semmi okom sincs eltitkolni azon érzelmeket, a melyeket bennem ébresztett – viszonzá Hadsine. Nem vagyok többé gyermek és a kellő komolysággal tekintek a jövő elé. Bizom önben, – folytatá kezét nyujtván neki – bizzék ön is bennem! -61- A milyennek itt hagy távozáskor, olyannak fog találni visszatérte után.

D’Albaret Henrik megszorítá a kezet, melyet Hadsine nyujtott neki érzelmei zálogául.

– Köszönöm lelkem mélyéből – felelé. – Igen, mi egymáséi vagyunk már most is! S habár ez még fájdalmasabbá teszi elválásunkat, mégis azon meggyőződést vihetem magammal, hogy ön viszontszeret. De elutazásom előtt beszélni akarok atyjával, Hadsine!… Biztos akarok lenni a felől, hogy helyesli szerelmünket és hogy nem fog elénk akadályokat gördíteni…

– Igen helyesen, Henrik, felelé az ifjú leány. Birja az ő igéretét is, mint az enyimet.

D’Albaret Henrik nem halaszthatta soká e lépést, mert el volt határozva visszatérni Fabvier ezredes hadtestéhez.

A dolgok mind rosszabbra fordultak a függetlenség ügyére nézve. A londoni egyezmény semmiféle kedvező eredményt sem idézett elő s az ember jogosan kérdezhette magától, vajjon a hatalmak nem fognak-e a szultánnal szemben pusztán félhivatalos, tehát teljesen platonikus észrevételekre és figyelmeztetésekre szorítkozni?

Ezenkivül a törökök, győzelmeik következtében elbizakodván, nem igen látszottak hajlandónak bármily csekélységet is engedni követeléseikből. Noha akkoriban egy angol és egy franczia hajóraj, amaz Codrington admirál, emez pedig De Rigny admirál parancsnoksága alatt czirkált az égei tenger vizeiben, s noha a görök kormány Eginát választotta székhelyül, hogy ott nagyobb biztonságban vezethesse az ügyeket; a törökök mégis valóban aggasztó makacsságot tanusítottak.

E makacsság azonban érthető volt mindazok előtt, -62- a kik látták azon kilenczvenkét török, egyiptomi és tuniszi hajóból álló hajóhadat, mely szeptember 7-én ott horgonyzott a navarini tágas kikötőben. E hajóhad azon óriási mennyiségű készleteket szállította, melyekre Ibrahimnak szüksége volt a hydrióták ellen indítandó újabb expedicziójában.

D’Albaret Henrik úgy határozta, hogy Hydránál fog csatlakozni az önkéntesek csapatához. E sziget, mely Argolis végpontjánál fekszik, a leggazdagabbak egyike az egész szigettengerben. Miután annyi vérét és annyi pénzét áldozta fel a hellének ügyéért, melyet a törökök által rettegett merész tengerészei, Tombasis, Miaulis, Tsamados védelmeztek, most Hydra szigetét a legiszonyubb megtorlás fenyegette.

D’Albaret Henrik tehát nem késlekedhetett Korfut elhagyni, ha Ibrahim katonáinál előbb akart Hydra szigetére érni. Elutazása október 21-re volt végleg kitűzve.

Az ifjú tiszt, mint előre elhatározták, nehány nappal előbb fölkereste Elizundot és megkérte tőle leánya kezét. Nem titkolta előtte, hogy Hadsine boldog volna, ha atyja kedvezőleg válaszolna. Egyébiránt most nem is lehet egyébről szó, mint az atyai beleegyezés elnyeréséről. A menyegzőt csak D’Albaret Henrik visszatérése után fognák megülni. Remélte, hogy távolléte nem tarthat soká.

A bankár ismerte az ifjú tiszt helyzetét, ismerte vagyoni körülményeit és azon közbecsülést, melyben családja Francziaországban részesült. E tekintetben tehát nem volt szükség magyarázatokra. A mi a bankárt illeti, becsületessége minden kétségen felül állt, soha a legcsekélyebb rossz hír se keringett háza felől. A saját vagyoni állapotáról hallgatott, miután D’Albaret Henrik ezt egy szóval sem említé. A mi pedig a -63- házassági ajánlatot illeti, Elizundo kijelentette, hogy azt örömmel fogadja. E házasság őt csak boldoggá teheti, minthogy leányának boldogságát biztosítja.

Mindez igen hidegen volt mondva, de a fődolog az volt, hogy elmondatott. D’Albaret Henrik most már birta Elizundo szavát és a bankár cserébe leányától forró köszönetet kapott, melyet szokott tartózkodásával fogadott.

Úgy látszott tehát, mintha minden a legszebb rendben volna, a fiatal pár nagy örömére és hozzátehetjük, Xaris legnagyobb megelégedésére. Ez a derék ember úgy sírt mint egy gyermek és szivesen a keblére szorította volna a fiatal tisztet.

D’Albaret Henrik most már csak kevés időt tölthetett Elizondo Hadsine oldala mellett. El volt határozva, hogy egy levantei briggen fog elutazni és e brigg október 21-én volt elindulandó Korfuból Hydra felé.

Az olvasó könnyen kitalálhatja, a nélkül, hogy részletesen elbeszélnők, hogyan teltek el az utazást megelőző napok a bankár házánál. D’Albaret Henrik és Elizundo Hadsine egy órára sem hagyták el egymást. Hosszasan beszélgettek az alacsony mennyezetü szobában, mely a szomorú ház földszinti részében létezett. Nemes érzelmeik e beszélgetéseknek bizonyos átható varázst kölcsönöztek, mely azoknak kissé komoly hangulatát némileg enyhíté. A jelen, úgyszólván, kisiklott kezeik közül, de biztak benne, hogy övék a jövő. A jelennek akartak tehát hideg vérrel a szemébe nézni. Mindketten fontolóra vették annak kedvező és hátrányos esélyeit, de csüggedés és gyöngeség nélkül. S mialatt róla beszéltek, nem szüntek meg lelkesülni azon ügyért, melyért D’Albaret Henrik ismét koczkára teendi életét. -64-

Október 20-án este ismét e dologról beszélgettek, de talán kissé fokozottabb meghatottsággal. Az ifjú tiszt másnap volt útnak indulandó.

Xaris hirtelen belépett a szobába. Nem birt beszélni. Lihegett. Futva érkezett haza – még pedig mily sebesen! Izmos lábai néhány percz alatt elhozták, az egész városon keresztül, a fellegvártól a Strada Reale végeig.

– Nos, mit akarsz? Mi bajod Xaris? Miért vagy úgy felindulva? kérdé Hadsine.

– Mi bajom? Mi bajom? Egy fontos, nagyon fontos hirt hoztam.

– Szóljon, szóljon Xaris! mondá D’Albaret Henrik, nem tudván, örüljön-e vagy aggódjék.

– Nem birok, nem birok! ismétlé Xaris, kit a felindulás csaknem megfojtott.

– Valamely harczi hir érkezett? – kérdé a fiatal leány megfogva a hű ember kezét.

– Igen, igen…

– De beszélj hát! biztatá Hadsine; beszélj jó Xarisom, mi történt?

– A törököket ma megverték Navarinnál!

Így értesült D’Albaret Henrik és Hadsine az október 20-iki tengeri ütközetről.

Xaris zajos megérkezésének hallatára Elizundo bankár is belépett a szobába. Midőn megtudta, miről van szó, ajkait önkénytelenül összeszorítá és homlokát összeránczolta; de nem árult el se megelégedést, se boszuságot, míg ellenben a fiatal pár legkevésbbé se fékezte örömét.

A navarini ütközet hire csakugyan eljutott Korfuba. Alig terjedt el a városban, midőn már a részleteket is megtudták, melyeknek hirét az albán partok hosszában létezett légi távirók hozták meg. -65-
-66-

KORFU.

Az angol és franczia hajórajok, melyekhez az orosz hajóraj is csatlakozott, összesen huszonhét hajóval és százhetvenhat ágyuval megtámadták a török hajóhadat, miután erőszakkal behatoltak volna a navarini kikötőbe. A törökök tönkre verettek, daczára annak, hogy hajóhaduk mindenféle nagyságu hadihajóinak száma hetvenre rugott és ezer kilenczszáz kilenczvennégy ágyuval volt felszerelve. Több hajójuk elmerült vagy a légbe röpült nagyszámú tisztekkel és legénységgel együtt. Ibrahim ennélfogva nem remélhetett többé segítséget a szultán haditengerészetéből a Hydra elleni hadjáratában.

Ez nagy fontosságú tény volt, mely Görögország ügyére nézve egy új időszak kiindulási pontját képezte. Noha a három hatalmasság el volt határozva e győzelmet fel nem használni a porta letiprására, mégis bizonyosnak látszott, hogy egyetértésüknek sikerülni fog felszabadítani a hellének országát a török uralom alól; valamint bizonyosnak látszott az is, hogy az új királyság autonomiája előbb-utóbb bevégzett ténynyé lesz.

Így gondolkoztak Elizundo bankár házában is. Hadsine, D’Albaret Henrik és Xaris tapsoltak örömükben, mely visszhangra talált az egész városban. A navarini ágyúk függetlenséget biztosítottak Görögország fiainak.

Mindenekelőtt az ifjú tiszt terveit változtatta meg teljesen a szövetséges hatalmak e győzelme, vagyis – mert e kifejezés helyesebb – a török hajóhad e veresége, melynek következtében Ibrahim kénytelen lett lemondani a Hydra ellen tervezett hadjáratról. Nem is volt erről többé szó.

Innét a változás, moly D’Albaret Henriknek október 20-ika előtt elhatározott szándékában beállt. Többé nem volt szükséges a hydrioták segítségére siető önkéntesekhez -67- csatlakoznia. Elhatározta tehát, hogy Korfuban fogja bevárni azon eseményeket, melyek a navarini ütközet természetes következményei lesznek.

Bármint legyen is, Görögország sorsa többé nem lehetett kétséges. Európa nem fogja megengedni, hogy újból letiportassék. Nem sok idő mulhatik el addig, midőn az egész hellén félszigeten a függetlenség zászlója fogja felváltani a félholdat. Ibrahim, ki máris csak a Peloponnesus központi vidékeinek és tengerparti városainak megszállására szorítkozhatott, végre kénytelen lesz ezeket is feladni.

Ily körülmények közt, a félsziget melyik pontja felé indulhatott volna el D’Albaret Henrik? Igaz, hogy Fabvier tábornok elhagyni készült Mitylenét és meg akarta támadni a törököket Scio szigetén; de a szükséges előkészületek még nem voltak befejezve és nem is lehettek befejezve egyhamar. A rögtöni elutazás tehát merőben fölösleges lett volna.

Így itélte meg az ifjú tiszt a helyzetet. S így itélte meg azt Hadsine is, vele együtt. Nem volt tehát ok, elhalasztani a házasságot. Egyébiránt Elizundo se tett semmi ellenvetést az ellen, hogy a menyegző haladék nélkül megtartassék. Ehhez képest a határidőt ki is tűzték, tíz napi időközzel, vagyis október végére. Nem szükséges hosszasan részleteznünk azon érzelmeket, melyeket az egybekelés közeledése keltett az ifjú jegyesek szivében. Nem kellett többé félni az elutazástól a háborúba, mely D’Albaret Henrik életébe kerülhetett. Nem kellett többé irtózni a fájdalmas várakozástól, mely alatt Hadsine a napokat és az órákat számlálhatta volna. Xaris volt legboldogabb ember az egész házban – ha lehetséges. Öröme még akkor se lehetett volna zajosabb, ha a saját házassága forgott volna szóban. Még magán a bankáron is észrevehető volt -68- a megelégedés, daczára szokott hidegségének. Hiszen leányának a boldogsága volt biztosítva.

Megállapodtak abban, hogy a dolog egészen egyszerűen menjen véghez és szükségtelennek látszott az egész várost meghivni a szertartásra. Se Hadsine, se D’Albaret Henrik nem tartozott azok közé, kik annyi tanu előtt szeretik fitogtatni boldogságukat. De mégis volt szükségük bizonyos előkészületekre, melyekkel egész csöndben és minden feltünés nélkül foglalatoskodtak. Október 23-ika volt. Már csak két napig kellett várni a menyegzőre. Úgy látszott, mintha nem lehetett volna ezentúl semmiféle akadálytól, semmiféle halasztástól félni. És mégis történt egy tény, mely – ha tudomásukra jut – nagyon nyugtalanította volna D’Albaret Henriket és Hadsinet.

E napon Elizundo a reggeli póstával érkezett küldemények közt egy levelet talált, mely váratlan csapásként hatott rá. Összegyűrte a levelet, széttépte, sőt el is égette, – a mi nagy felindulást árult el oly embernél, a ki annyira tudott magán uralkodni, mint a bankár.

Ha valaki a szobában lett volna, hallhatta volna, a mint e szókat mormogta:

– Miért nem érkezett e levél nyolcz nappal később! Átkozott legyen, a ki irta! -69-