VII. A váratlan.

Másnap, reggeli tiz óra tájban, Starkos Miklós partra szállt a mólón és a bankház felé irányozá lépteit. Nem most jelent meg először az üzleti irodában, hol mindenkor olyan fogadtatásban részesült, mint egy nem megvetendő kliens.

Pedig Elizundo jól ismerte őt. Sok mindenfélét kellett tudnia élete felől. Még azt is tudta, hogy azon hazafias lelkű nő fia volt, kiről egyszer d’Albaret Henriknek beszélt. De senki se tudta és nem is tudhatta, mi volt a Karysta kapitánya.

Starkos Miklóst nyilván várták. Be is bocsátották mihelyt megjelent. A negyvennyolcz órával előbb érkezett és Arkádiából keltezett levelet csakugyan ő irta. Azonnal bevezették tehát az irodába, a hol a bankár tartózkodott, a ki óvatosságból azonnal bezárta mögötte az ajtót. Elizundo és kliense egyedül maradtak. Senki sem fogja őket háborgatni. Senki sem fogja meghallani, mit mondanak egymásnak e párbeszéd alatt.

– Jó napot Elizundo, – mondá a Karysta kapitánya, mialatt egy karszékre ült, oly fesztelenül, mintha otthon lett volna. – Már csaknem féléve, mióta nem láttuk egymást, noha ön gyakran hallott hirt felőlem! Nem is akartam elhaladni Korfu mellett a nélkül, hogy itt meg ne állapodjam s önnel kezet ne szorítsak. -107-

– Ön nem azért jött, hogy engem lásson s nekem lekötelező dolgokat mondjon, Starkos Miklós – viszonzá a bankár tompa hangon. – Mit kíván tőlem?

– Ah! – kiáltá a kapitány – erről ismerek az én öreg Elizundo barátomra! Semmi érzelgés; az üzlet mindenek előtt. Már nagy ideje lehet annak, hogy ön bezárta szívét pénztára legtitkosabb fiókjába, – melynek a kulcsát aztán elvesztette.

– Nem sziveskednék megmondani, miért jött ide és miért írt nekem? – kérdé Elizundo.

– Voltaképen igaza van, Elizundo. Hagyjunk fel a hiábavalóságokkal. Legyünk komolyak, ma igen fontos érdekekről kell egymással beszélgetnünk, melyek nem tűrnek halasztást.

– Az ön levele két ügyről beszél, – mondá a bankár – melyek közül az egyik rendes összeköttetéseink keretében mozog, a másik pedig engem személyesen illet.

– Úgy van, Elizundo.

– Beszéljen hát, Starkos Miklós. Mielőbb szeretném ismerni mindkettőt.

Mint látjuk, a bankár nagyon kereken beszélt. Látogatóját kényszeríteni akarta, hogy minden kitérés és minden körülírás nélkül adja elő kivánságait. De a kérdések szabatosságával ellentétben állt a hang, melyen e kérdések elmondattak. Ezen egymással szemközt álló két ember közül nyilván nem a bankár érezte magát erősebbnek.

A Karysta kapitánya nem is bírta elpalástolni mosolygását, melyet a bankár – szemei a földre lévén szögezve – nem láthatott.

– Melyik kérdésről beszéljünk előbb? – kérdé Starkos. -108-

– Arról, mely engem személyesen illet! – felelé a bankár eléggé élénken.

– Jobban szeretem azzal kezdeni, mely nem illeti önt személyesen – viszonzá a kapitány éles hangon.

– Azt se bánom, Starkos Miklós. Miről van szó?

– Egy fogolyszállítmányról, melyet Arkádiában fogunk átvenni. Kétszázhárom ember van, férfi, asszony és gyermek. Ezeket elszállíttatjuk Scarpanto-szigetre, a honnét én magam fogom átvinni az afrikai partokra. Ön jól tudja, Elizundo, miután nem egyszer csináltunk már egymással ily üzletet, hogy a törökök csak készpénzfizetés mellett szolgáltatják ki árúikat, vagy pedig oly váltók fejében, melyeknek egy jó aláírás biztos értéket ad. Eljöttem tehát az ön aláírását kérni és számolok rá, hogy ön azt nem fogja megtagadni Skopelonak, a ki ide fogja hozni az elkészített váltókat. – Úgy-e bár nincs a dologban semmiféle akadály?

A bankár nem felelt, de hallgatása nem jelenthetett egyebet, mint belenyugvást a kapitány kivánságába. Különben is az előzmények lekötötték őt.

– Hozzátehetem, – folytatá Starkos Miklós – hogy az üzlet nem rossz. A török hadműveletek rossz fordulatot vesznek Görögországban. A navarini ütközetnek rossz következményei lesznek a törökökre nézve, miután az európai hatalmak is beavatkoznak. Ha le kell mondaniok a küzdelemről, nem lesz többé fogoly, nem lesz üzlet és következőleg nyereség se lesz. Épen azért, a legutolsó szállítmányok, melyeket tőlük kaphatunk, magas árakon fognak elkelni az afrikai partokon. Következőleg nyereségünk lesz az üzletből és önnek is. – Számolhatok aláírására?

– Le fogom számítolni váltóit, – felelé a bankár – tehát nem lesz szüksége aláírásomra. -109-

– A mint tetszik, Elizundo, – mondá a kapitány – de aláírásával is beértük volna. Azelőtt nem habozott volna aláírni váltóimat.

– Azelőtt máskép volt. Most egészen más nézeteim vannak e dolgokról.

– Ah! valóban? De végre is tegyen tetszése szerint. Hanem többek közt igaz-e a hír, a melyet hallottam, hogy ön vissza akar vonulni az üzletektől?

– Igaz, Starkos Miklós, – felelé a bankár szilárdabb hangon – s a mi önt illeti, ez az utolsó üzlet, melyet együtt kötünk – miután ön annyira ragaszkodik hozzá, hogy megcsináljam.

– Feltétlenül ragaszkodom hozzá, Elizundo – viszonzá Starkos Miklós szárazon.

Ezzel felkelt, néhányszor megkerülte az irodát, a nélkül azonban, hogy nem épen jóakaratú kifejezésű szemeit levette volna a bankárról. Végre ismét leült vele szemközt.

– Elizundo uram, – mondá gúnyos hangon – ön nagyon gazdag lehet, miután vissza akar vonulni az üzlettől?

A bankár nem felelt.

– Nos, – folytatá a kapitány – mit fog ön csinálni megtakarított millióival, melyeket nem vihet el a másvilágra, mert kissé súlyos teher volna a hosszú útra. Kire fognak szállni, ha ön elköltözött?

Elizundo még mindig hallgatott.

– A leányára fognak szállni, – folytatá Starkos Miklós – a szép Elizundo Hadsinere. Ő fogja örökölni atyja vagyonát. Semmi sem igazságosabb ennél! De mit fog ő velük csinálni, egyedül a világon, annyi millió birtokában?

– A bankár, kissé nehézkesen, felkelt és mintha e vallomás a lelkét nyomta volna, gyorsan így felelt: -110-

– A leányom nem lesz egyedül.

– Nőül fogja őt adni? – kérdé a kapitány. – És ugyan kihez, ha szabad kérdeznem? Miféle ember fogja nőül venni akarni Elizundo Hadsinet, ha megtudja, honnét származik atyja vagyonának nagy része? Sőt hozzáteszem, lesz-e Elizundo Hadsinének bátorsága valakinek a kezét nyújtani, ha ő maga is megtudja vagyonának eredetét.

– Hogyan tudná meg? – viszonzá a bankár. – Eddig még nem tudja, és vajjon ki fogná neki megmondani?

– Én, ha kell.

– Ön?

– Én. Figyeljen rám, Elizundo! és tartsa eszében szavaimat, – felelé a Karysta kapitánya szándékos arczátlansággal – mert többé nem fogom ismételni azt, a mit most mondok. Ön főleg általam szerezte óriási vagyonát a velem együtt véghez vitt óriási műveletekből, melyeknél a fejemet koczkáztattam. A rabolt szállítmányok és a függetlenségi háború alatt vásárolt és eladott rabszolgák értékesítéséből dugta zsebre azon nyereségeket, melyeknek összege milliókra rúg. Nos, az igazság azt követeli, hogy e milliók rám szálljanak vissza! Ön jól tudja, hogy nekem nincsenek előitéleteim. Én nem fogom öntől kérdezni, honnét származik vagyona. A háború után magam is vissza fogok vonulni az üzletektől. De én sem akarok egyedül maradni az életben s ezért követelem, – értsen meg jól, követelem, hogy Elizundo Hadsine Starkos Miklós nejévé legyen.

A bankár visszahanyatlott székére. Érezte, hogy ezen ember kezében van, a ki régóta bűntársa volt. Tudta, hogy a Karysta kapitánya semmitől se fog visszariadni, hogy czélját elérje. Nem kétkedett felőle, hogy szükség -111- esetén képes elbeszélni a bankház egész multját. Hogy Elizundo, még botrány koczkáztatásával is, tagadólag felelhessen Starkos Miklósnak, csupán egy dolgot mondhatott, és azt némi habozás után ki is mondta:

– Leányom nem lehet az öné, Starkos Miklós, mert másé lesz.

– Másé? – kiáltá Starkos Miklós. – Valóban, épen jókor érkeztem! Ah! Elizundo bankár leánya férjhez megy?

– Öt nap mulva.

– És kihez? – kérdé a kapitány dühtől reszkető hangon.

– Egy franczia tiszthez.

– Egy franczia tiszthez? – Kétségkívül azon philhellenek egyikéhez, a kik idejöttek Görögország segítségére.

– Igen.

– És mi a neve?

– D’Albaret Henrik százados.

– Nos hát Elizundo uram, – mondá Starkos Miklós, közvetlen a bankár elé lépve és mereven a szeme közé nézve – ismétlem önnek, hogy mikor ez a D’Albaret Henrik százados meg fogja tudni, kicsoda ön, többé nem veendi nőül az ön leányát. És midőn az ön leánya meg fogja tudni atyja vagyonának eredetét, többé nem is gondolhat rá, hogy D’Albaret Henrik százados nejévé legyen. Ha tehát ön még ma fel nem bontja a tervezett házasságot, holnap a jegyesek tudni fognak mindent! Igen! igen!… az ördög nevére mondom, mindent fognak tudni!

A bankár még egyszer felkelt helyéről. Mereven nézett a Karysta kapitányára s a félreismerhetlen kétségbeesés hangján így szólt: -112-

– Jól van! – Öngyilkossá leszek, Starkos Miklós, akkor leányomnak nem lesz többé oka magát miattam szégyenleni.

– Ellenkezőleg, – felelé a kapitány – ép annyi oka lesz a jövőben, mint volt a multban, mert az ön halála se fog változtatni azon a tényen, hogy Elizundo a szigettenger kalózainak bankára volt.

Elizundo megtörten rogyott székére és nem bírt válaszolni. A kapitány tovább folytatá:

– S ezért nem lesz Elizundo Hadsine D’Albaret Henrik nejévé s ezért fogja őt nőül venni Starkos Miklós, akár tetszik a leánynak, akár nem.

A párbeszéd még félóráig tartott s az egyik részről esdeklésekből, a másikról fenyegetésekből állt. Bizonyára nem szerelemből akarta Starkos Miklós feleségül venni Elizundo leányát, hanem azon milliók miatt, melyeket ez az ember bírni óhajtott, s ezért semmiféle érv se volt képes megmásítani akaratát.

Elizundo Hadsine semmit sem tudott azon levélről, mely a Karysta kapitányának megérkezését bejelenté, de e naptól fogva atyját a szokottnál szomorúbbnak, komorabbnak látta, mintha valamely titkos bánat gyötörte volna. Ennélfogva nem is küzdhette le élénk nyugtalanságát, midőn Starkos Miklós megjelent a bankháznál. Ismerte ezen egyént, kit gyakrabban látott házukhoz jönni a háború utóbbi éveiben. Starkos Miklós mindenkor oly undort ébresztett benne, melyről nem bírt magának számot adni. Úgy rémlett előtte, mintha bizonyos pillantásokat vetett volna rá, melyektől a szó szoros értelmében irtózott; noha a kapitány soha sem intézett hozzá néhány jelentéktelen szónál egyebet, olyanokat, mint a bankház bármelyik régibb kliense. De nem kerülte el az ifjú leány figyelmét, hogy atyja a Karysta kapitányának látogatásai után -113-
-114- bizonyos ideig mindenkor rendkívül levert, sőt mondhatni rémült volt. Innét származott ellenszenve Starkos Miklós ellen, melyet eddigelé legalább semmi sem igazolt.

ELIZUNDO MEGTÖRTEN ROGYOTT LE SZÉKÉRE.

Elizundo Hadsine még nem beszélt ezen emberről d’Albaret Henrikkel. A viszony, mely a bankházhoz fűzte, nem lehetett egyéb üzleti viszonynál, már pedig Elizundo üzleteinek minőségét nem ismerte, mivel azokról soha se volt szó köztük. A fiatal tiszt tehát nem tudott semmit azon összeköttetésekről, melyek a bankár és Starkos Miklós közt léteztek, de még azon viszonyról sem, mely ez embert összefűzte ama derék és bátor nővel, kinek életét megmentette Chaidarinál s kit csupán Andronika néven ismert.

De valamint Hadsinenek, úgy Xarisnak is több ízben volt alkalma Starkos Miklóst látni és fogadni a Strada Realén levő irodában. Ő is hasonló ellenszenvet érzett iránta, mint a fiatal leány. Csakhogy erélyes és elszánt természeténél fogva ezen érzelem nála máskép nyilvánult. – Mig Elizundo Hadsine került Minden alkalmat ezen emberrel találkozni, addig Xaris inkább keresett volna ilyen alkalmakat, azon feltétel alatt, hogy «összetörhesse az oldalbordáit», mint mondani szokta.

– Igaz, hogy ehhez nincs jogom, – gondolá magában – de talán ez is lesz valamikor.

Mindezekből az következik, hogy a Karysta kapitányának látogatását Elizundonál nem jó szemmel nézte sem Xaris, sem a fiatal leány. Sőt ellenkezőleg, nagy megkönnyebbülést is éreztek mindketten, midőn Starkos Miklós, a hosszas párbeszéd után, melyből semmi se szivárgott ki, elhagyta a házat s elindult a kikötő felé.

Elizundo egy óránál tovább bezárkózva maradt irodájában. -115- Még csak mozdulni se hallották. De a kiadott parancsnak engedelmeskedni kellett, se leányának, se Xarisnak nem volt szabad belépni hozzá, hacsak nem hívja valamelyiküket. Miután pedig a látogatás ezúttal sokáig tartott, nyugtalanságuk is egyenes arányban növekedett az eltelt idővel.

Egyszerre megszólalt Elizundo csengetyűje, – de félénk és nem biztos kézre valló csöngetés volt ez.

Xaris e jelre felnyitotta az ajtót, mely többé nem volt belülről bezárva és szemközt állt a bankárral.

Elizundo még mindig összeroskadva ült a karszéken, mint oly ember, a ki heves harczot vívott önmagával. Fölemelte fejét, Xarisra tekintett, mintha nehezére esnék megismerni a hű embert, aztán kezével végig simítván homlokát, elfojtott hangon ejté ki e nevet:

– Hadsine.

Xaris intett fejével és kiment. A következő perczben az ifjú leány atyja előtt állt, ki azonnal, minden bevezetés nélkül, de a földre szegezett szemekkel és a felindulástól remegő hangon így szólt hozzá:

– Hadsine! le kell… le kell mondanod azon tervről, hogy d’Albaret Henrik százados nejévé légy!

– Mit mond atyám? – kiáltá az ifjú leány, kit e váratlan csapás a szívén talált.

– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.

– Aztán meg fogja ön nekem mondani, miért vonja vissza szavát tőlem és tőle? – kérdé az ifjú leány. – Ön tudja, hogy nem szokásom akaratával feleselni s ezúttal se fogom azt tenni! De végre is meg fogja-e mondani, hogy miért kell lemondanom d’Albaret Henrikkel való házasságomról.

– Azért, Hadsine, mert… mert más férfi nejévé kell lenned – suttogá Elizundo.

Bármily halkan beszélt is, leánya meghallotta. -116-

– Más férfi nejévé! – mondá, nem kevésbé lesujtva a második csapástól, mint volt az elsőtől. – És ki az?

– Starkos kapitány.

– Ez az ember! – ez az ember!

E szók önkéntelenül lebbentek el Hadsine ajkairól, ki az asztalba kapaszkodott, hogy le ne rogyjék.

S aztán e határozat szülte felháborodás utolsó fellobbanásában így szólt:

– Atyám, e parancsban, melyet ön nekem, talán akarata ellenére ad, van valami, a mit nem tudok magamnak megfejteni. Valamely titok lappang alatta, melyet ön vonakodik nekem megmondani.

– Ne kérdezz semmit! – kiáltá Elizundo. – Semmit!

– Semmit, atyám?… Legyen!… De ha azért, hogy akaratodat teljesítsem, lemondok d’Albaret Henrikről, ha mindjárt életembe kerül is… Starkos Miklós neje nem lehetek… Ezt nem követelheti tőlem.

– Meg kell lenni, Hadsine! – ismétlé Elizundo.

– A boldogságom forog koczkán! – kiáltá az ifjú leány.

– És az én becsületem!

– Függhet-e Elizundo becsülete mástól, mint tőle magától?

– Igen… és ez a más… Starkos Miklós.

E szók után a bankár felkelt, merev szemekkel, eltorzult arczczal, mintha gutaütés kerülgetné.

Hadsine e látványnyal szemben visszanyerte egész lelki erejét, s valóban volt is rá szüksége, hogy távozás közben így szólhasson:

– Jól van, atyám… engedelmeskedni fogok!

Élete végkép meg volt rontva; – de megértette, -117-
-118- hogy valamely borzasztó titok lappang atyja összeköttetése alatt a Karysta kapitányával. Megértette, hogy mindketten e gyűlöletes ember hatalmában vannak!… Meghajtotta fejét és feláldozta magát. Ezen önfeláldozást atyja becsülete követelte.

EGY NŐCSELÉD FELELT D’ALBARETNEK.

Xaris karjai közé fogta fel a csaknem elájult leányt és szobájába vezette. Itt megtudta tőle a történteket és hogy milyen lemondásba nyugodott bele… Mondanunk sem kell, mennyire fokozódott gyűlölete Starkos Miklós iránt.

Egy óra mulva d’Albaret Henrik, szokása szerint, megjelent a bankháznál. A nőcselédek egyike azt felelte neki, hogy Elizundo Hadsine nem fogad látogatást. Erre a bankárt akarta látni… A bankár nem fogadhatta el. Xarissal akart beszélni… Xaris nem volt az irodában.

D’Albaret Henrik nagy nyugtalanságtól gyötörve tért vissza szállodájába. Sohase kapott ily feleleteket. Elhatározta, hogy este újból visszatér és nagy aggodalmak közt várt.

Este hat óra tájban egy levelet adtak át neki a szállodában. Megnézte a czímet és megismerte Elizundo kézírását.

A levél csak a következő sorokat tartalmazta:

«D’Albaret Henrik úr kéretik semmiseknek és nem történteknek tekinteni azon terveket, melyek Elizundo bankár leányával való házasságára vonatkoztak. Bizonyos okoknál fogva, melyek személyét legkevésbé sem illetik, e házasság nem történhetik meg és d’Albaret Henrik szíveskedjék megszüntetni látogatásait a bankháznál.

Elizundo.»

A fiatal tiszt a legelső pillanatban egy szót sem értett abból, a mit olvasott. Újra átfutotta a levelet… -119- Meg volt rémülve. Mi történhetett Elizundónál? Miért e változás?

Hiszen csak tegnap volt még jegyese házánál, hol előkészületeket tettek a menyegzőre. A bankár ép oly szíves volt hozzá, mint egyébkor. A mi pedig a fiatal leányt illeti, semmi sem mutatott arra, hogy érzelmei megváltoztak volna!

– S aztán e levél alá nincs is Hadsine neve írva, mondá magában. Elizundo írta e sorokat… Nem! Hadsinenek nem volt és nincs tudomása erről!… Atyja az ő tudta nélkül változtatta meg szándékát… Miért?… Én semmi okot sem adtam arra, hogy… Ah! meg fogom tudni, milyen akadály az, mely közém és Hadsine közé tolakodott!

És miután a bankár házánál többé nem fogadták, írt a bankárnak «miután – mint levelében mondá – feltétlenül joga van ismerni azon okokat, melyek házasságát a legutolsó perczben meghiúsítják».

Levelére nem kapott választ. Még egyet, sőt egy harmadikat is írt. Hasztalan.

Ekkor Elizundo Hadsinehez fordult. Szerelmükre kérte, hogy válaszoljon neki, ha mindjárt azt írná is, hogy többé soha se fogják egymást látni… Erre se kapott választ.

Valószínű, hogy levele nem jutott el az ifjú leányhoz. Legalább azt kellett hinnie d’Albaret Henriknek. Eléggé jól ismerte Hadsine jellemét és tudta, hogy felelt volna soraira.

Ekkor a fiatal tiszt kétségbeesésében Xarissal igyekezett találkozni. El se távozott többé a Strada Realeből. Óraszámra járt fel s alá a bankár háza előtt. Hasztalan volt minden. Xaris talán a bankár parancsának, avagy talán Hadsine kérésének engedelmeskedve, többé nem ment el hazulról. -120-

Igy telt el sikertelen járás-keléssel október 24-ik és 25-ik napja. D’Albaret Henrik leírhatatlan aggodalmai közepette azt hitte, hogy elérte már a szenvedések legvégső határát.

Csalódott.

Október 26-án egy hír terjedt el a városban, mely még iszonyúbb csapást mért rá.

Nem csupán Elizundo Hadsineval való házassága ment füstbe – a mit már az egész város tudott – hanem Elizundo Hadsine máshoz fog nőül menni. D’Albaret Henrik csaknem megsemmisült e hír hallatára. Nem ő, hanem más ember lesz Hadsine férje!

– Meg fogom tudni, ki ez az ember! – kiáltá. – Megismerkedem vele, bárki legyen is!… szemtől-szembe fogom látni… Beszélni fogok vele és istenemre mondom, kényszeríteni fogom hogy feleljen!

A fiatal tiszt csakhamar megtudta, ki a vetélytársa. Látta őt belépni a bankházba; utána ment midőn onnét távozott és nyomozta a kikötőig, hol csónakja a rakpart tövénél várt rá, látta a mint visszatért a Karystára, mely egy fél tengeri mérföldnyire horgonyozott.

Vetélytársa tehát Starkos Miklós volt, a Karysta kapitánya.

Ez október 27-én történt. D’Albaret Henrik igen határozott értesítésekből megtudta, hogy Starkos Miklós és Elizundo Hadsine menyegzője nagyon rövid idő alatt meg fog történni, mert az előkészületeket rendkívül siettették. A vallási szertartás a Sz.-Spiridion templomban október 30-ra volt bejelentve, tehát ugyanazon napra, mely d’Albaret Henrik esküvőjének határidejéül volt kitűzve. Csakhogy nem ő lesz a vőlegény, hanem a hajóskapitány, a kiről nem tudták honnét jött, sem azt, hogy hová megy. -121-
-122-

A HIRE A VÁROSBAN RENDKIVÜLI FELTÜNÉST KELTETT.

D’Albaret Henrik, a ki már nem birta fékezni dühét, el volt határozva, kihívni Starkos Miklóst és felkeresni őt, ha kell még az oltár előtt is. Ha meg nem ölheti, az fogja őt megölni, de legalább így is, úgy is, vége lesz a tűrhetlen helyzetnek.

Hasztalan ismétlé önmagának, hogy e házasság, ha megtörténik, csak Elizundo akaratából történhetik. Hasztalan mondá magának, hogy Hadsine kezével az atya rendelkezett.

– Igen, de Hadsine akarata ellenére… Az erőszaknak enged, mely őt ez embernek kiszolgáltatja… Feláldozza magát.

Október 28-án d’Albaret Henrik egész nap igyekezett Starkos Miklóssal találkozni. Leste a partraszállásnál, leste a bankház előtt. Hiába! És két nap mulva megtörténik e gyűlöletes menyegző – két nap mulva, melyek alatt a fiatal tiszt mindent elkövetett, hogy eljusson a fiatal leányhoz, vagy Starkos Miklóssal találkozzék.

De október 29-én este hat óra tájban egy váratlan esemény történt, mely a helyzet kibonyolódását sietteté.

Délután azon hír kezdett elterjedni, hogy a bankárt agyszélhűdés érte.

És csakugyan, – két órával később Elizundo halva volt. -123-