VIII. Húsz millió a koczkán.

Senki se tudhatta előre, mily következményei lehetnek ezen eseménynek. D’Albaret Henrik, mihelyt e hirt megtudta, természetesen nem gondolhatott egyebet, mint hogy a következmények csakis kedvezők lehetnek ő reá nézve. Elizundo Hadsine menyegzője mindenesetre el lesz halasztva. Noha az ifjú leány kétségkívül mély fájdalomba volt merülve, d’Albaret Henrik még sem habozott megjelenni a halottas háznál; de nem láthatta Hadsinét, se Xarist. Nem maradt tehát egyéb hátra mint várni.

– Ha Hadsine csak atyja akaratának áldozta fel magát, midőn jegyeséűl elfogadta Starkos Miklóst, – gondolá magában – akkor e házasság nem fog megtörténni most, miután az atyja meghalt.

Ezen okoskodás helyes volt, s észszerűleg ez következett belőle, hogy ha d’Albaret Henrik kilátásai javultak, Starkos Miklós kilátásainak rosszabbra kellett fordulniok.

Igen természetes tehát, hogy e helyzet, másnap reggel, a Karysta fedélzetén, a kapitány és Skopelo közt megbeszélés tárgyát képezte, melyet az utóbbi kezdeményezett.

A Karysta másodkapitánya, reggel tiz óra tájban -124- visszatérvén a hajóra, meghozta a bankár halálának hírét, mely a városban rendkívüli feltünést keltett.

Az ember azt hihetné, hogy Starkos Miklós, Skopelo legelső szavaira nagy haragra gerjedt. Nem az történt. A kapitány tudott magán uralkodni és nem szeretett rekriminálni a bevégzett tények miatt.

– Ah! Elizundo meghalt? – mondá egyszerűen.

– Igen… meghalt.

– Megölte volna magát? – tevé utána Starkos Miklós halkan, mintha magában beszélt volna.

– Nem, – felelé Skopelo, a ki meghallotta a kapitány megjegyzését, – dehogy! Az orvosok konstatálták, hogy Elizundot agyszélhűdés érte.

– Rögtön meghalt?

– Körülbelül. Azonnal elvesztette eszméletét és halála előtt egy szót se birt szólni.

– Annál jobb, hogy így történt, Skopelo.

– Kétségkívül, kapitány, főleg ha az arkádiai üzlet be van fejezve.

– Teljesen be van fejezve, – viszonzá Starkos Miklós. – Váltóinkat leszámítolta és most már készpénzfizetés mellett átveheted a fogoly-szállítmányt.

– Ej! az ördögbe, node ideje is volt ám! – kiáltá Skopelo. – De kapitány, ha ez az üzlet be van fejezve, hogyan állunk a másikkal?

– A másikkal? – felelé Starkos Miklós nyugodtan. – Nos hát, a másik is be lesz fejezve úgy a mint kell. Nem látom be, mennyiben változott volna a helyzet. Elizundo Hadsine engedelmeskedni fog halott atyjának ép úgy, mint az élőnek engedelmeskedett volna és ugyanazon okoknál fogva.

– E szerint kapitány, – mondá Skopelo, – önnek nincs szándékában felhagyni a tervvel.

– Felhagyni! – kiáltá Starkos Miklós oly hangon, -125- mely eléggé elárulta azon elhatározását, hogy daczolni fog minden akadálylyal. – Hiszed-e Skopelo, hogy találkoznék a világon egyetlen ember, a ki hajlandó volna becsukni a markát, mikor csak fel kell nyitnia, hogy húsz millió bele pottyanjon.

– Húsz millió! – ismétlé Skopelo mosolyogva csóválván a fejét. – Igen! épen én is húsz millióra becsültem Elizundo barátunk vagyonának értékét.

– A vagyon készpénzből és kifogástalan értékpapirokból áll, – mondá Starkos Miklós, – következőleg haladéktalanul pénzzé tehető.

– Mihelyt ön lesz a tulajdonosa, kapitány, mert most ez az egész vagyon a szép Hadsinere fog szállni…

– A ki pedig az enyim lesz. Ne félj Skopelo. Egy szavammal semmivé tehetem a bankár becsületét és leánya, az atya halála előtt, ép úgy mint utána, nagyobbra fogja tartani a becsületet, mint vagyonát. De semmit se fogok szólni, mert nem lesz rá szükség. Hadsine ép úgy hatalmamban lesz mindig, mint az atyja volt. Boldognak fogja magát érezni, hogy a húsz milliót hozományul adhatja Starkos Miklósnak, s ha te ebben kétkedel, Skopelo, ez csak azt bizonyítja, hogy nem ismered a Karysta kapitányát.

Starkos Miklós oly önérzetesen beszélt, hogy másodkapitánya, a ki különben nem igen volt az illuzióknak nagy barátja, hinni kezdte, hogy a megelőző este történt esemény nem fogja akadályozni az üzlet megkötését. Csupán egy kis késedelem lesz a dologban, ennyi az egész.

Mily hosszú lesz e késedelem? Ez volt az egyedüli kérdés, mely Skopelót és Starkos Miklóst nyugtalanítá, noha ez utóbbi semmi áron sem akarta bevallani. Nem mulasztá el megjelenni másnap a gazdag bankár temetésén, mely nagyon egyszerűen volt rendezve, feltünően -126- kevés számú ember jelenlétében. Itt találkozott d’Albaret Henrikkel, de a két férfi csupán néhány pillantást váltott egymással, egyéb semmi sem történt.

Az Elizundo halálát közvetlenűl követett öt nap alatt a Karysta kapitánya hasztalan igyekezett az ifjú leányhoz bejutni. A bankház ajtaja zárva volt minden ember előtt, mintha csak az egész ház kihalt volna a bankárral.

Egyébiránt d’Albaret Henrik se volt szerencsésebb Starkos Miklósnál. Hadsineval nem közlekedhetett se látogatás se levél útján. Már azon kezdett tünődni, vajjon az ifjú leány nem hagyta-e el Korfut Xaris kiséretében, a kit szintén sehol sem lehetett látni.

A Karysta kapitánya korántsem mondott le terveiről, sőt mindenütt azt beszélte, hogy annak megvalósulása csupán el van halasztva. E magaviselet és Skopelo manöverei következtében, ki e hírt szándékosan terjesztette, senki se kételkedett Starkos Miklós és Elizundo Hadsine házasságában. Csupán arra kellett várni, hogy a gyász legelső napjai elmuljanak s talán hogy a bankház pénzügyi helyzete szabályszerűleg tisztába hozassék.

A mi a bankár által hátrahagyott vagyont illeti, mindenki tudta, hogy az óriási volt. Sőt a városi pletykák már meg is ötszörözték értékét. Igen; erősen állították, hogy Elizundo hagyatéka nem kevesebbre rúg száz milliónál! Milyen gazdag örökösnő volt az ifjú Hadsine és milyen boldog ember az a Starkos Miklós, a kinek odaigérték a kezét! Csupán erről beszéltek nemcsak Korfuban és két külvárosában, de a sziget legutolsó falujában is. A bámészkodók seregestül tódultak a Strada Realeba. Ha egyebet nem is láthattak, legalább látni akarták a hires házat, a melybe annyi pénz vándorolt be s a melyben oly temérdek pénznek kellett maradnia, miután bizony csak nagyon kevés szivárgott ki belőle. -127-

Tény az, hogy a vagyon nagyon tetemes volt. Közel húsz millióra rugott, és mint Starkos Miklós mondta Skopelonak, legutolsó beszélgetésük alkalmával, a hagyaték könnyen elárusítható értékpapirokból, nem pedig fekvő birtokból állt.

Mindezt megtudta Hadsine és vele együtt Xaris is, a bankár halálát követő legelső napokban. De egyszersmind azt is megtudták, mily módon szerezte Elizundo e vagyont. Xaris eléggé gyakorlott volt a bankügyekben, hogy számot adhasson magának a bankház üzleteinek természetéről, mihelyt a könyvek és levelezések és egyéb iratok rendelkezésére bocsáttattak. Elizundonak kétségkívül az volt a szándéka, hogy később mindezen okmányokat megsemmisítse, de a halál váratlanul lepte meg. Az okmányok itt voltak és fennhangon beszéltek.

Hadsine és Xaris most már nagyon is jól tudták, honnét származtak a milliók. Nem kellett többé kutatniok, mily gyülöletes üzletek, mennyi nyomorúság volt az alapja e gazdagságnak. Világos volt elöttük, hogyan és miért tartotta Starkos Miklós hatalmában Elizundot. Bűntársak voltak. A kalóz egyetlen szavával megbecsteleníthette volna a bankárt! Aztán ha jónak látta volna eltünni, senki sem akadhatott volna nyomába. Hallgatását fizetteté meg az atyával, kinek leányát elrabolta.

– A nyomorult!… a nyomorult! – kiáltá Xaris.

– Hallgass! – viszonzá Hadsine.

Xaris elhallgatott, mert jól érezte, hogy szavai nemcsak Starkos Miklóst sujtják.

Azonban a helyzet kibonyolítását nem lehetett elodázni. Elizundo Hadsinenek kellett magára vállalni, hogy a kibonyolítást mindnyájuk érdekében siettesse. -128-

Elizundo halála után hatodnapra, este hét óra tájban Xaris a rakpart lépcsőjénél várta Starkos Miklóst és felkérte, hogy azonnal jöjjön a bankár házához.

Merész állítást koczkáztatnánk, ha azt mondanók, hogy e meghivás nagyon szeretetreméltó hangon volt mondva. Xaris hangja minden volt inkább, mint nyájas és biztató, midőn megszólítá a Karysta kapitányát. De Starkos Miklós nem az az ember volt, a kit efféle csekélység kihoz a sodrából. Elkisérte Xarist a házhoz, hol azonnal bevezették az irodába.

A szomszédok, kik Starkos Miklóst belépni látták az eddig oly makacsul elzárt házba, többé nem is kételkedtek rajta, hogy a kapitány kilátásai a legkedvezőbbek voltak.

Starkos Miklós, Elizundo irodájában találta Hadsinét. Az iróasztal előtt ült, melyen számos levél, okmány és könyv hevert. A kapitány ebből azt következtette, hogy az ifjú leány már megismerkedett a bankház ügyeinek állásával; és ebben nem is csalódott. De azt kérdezte magában, vajjon tudja-e már, mily viszonyban állt a bankár a szigettenger kalózaival?

Elizundo Hadsine felkelt helyéről, midőn a kapitány belépett, a mi feleslegessé tette, hogy látogatóját székkel megkinálja, és intett Xarisnak, hogy hagyja őket magukra. Az ifjú leány gyászba volt öltözve. Komoly arcza és a virrasztásban kifáradt szemei nagy testi kimerültségre vallottak, de legcsekélyebb erkölcsi levertséget sem árultak el. E párbeszédnél, melynek szükségképen nagyon komoly következményei lesznek mindazokra nézve, kik szóba fognak kerűlni, a nyugalomnak egy perczre sem szabad őt elhagyni.

– Itt vagyok Elizundo Hadsine és parancsára állok, – mondá a kapitány. – Miért hivatott ide?

– Két okból, Starkos Miklós, – felelé az ifju leány, -129- a ki egyenesen a czélhoz akart érni. – Mindenekelőtt azt akartam önnek mondani, hogy házasságunk tervét, melyet, mint ön jól tudja, atyám rám erőszakolt, végkép elejtettnek kell tekintenie.

– Erre csak azt felelem, – viszonzá Starkos Miklós nyugodtan, – hogy Elizundo Hadsine talán nem gondolta meg szavainak következményeit, midőn így beszél.

– Meggondoltam, – mondá az ifjú leány, – és ön meg fogja érteni, hogy elhatározásom megmásíthatatlan, miután semmi se titok előttem többé, azon üzletek természetét illetőleg, melyeket az Elizundo-ház kötött önnel és az ön társaival, Starkos Miklós.

A Karysta kapitányára nagyon kellemetlenül hatott e szabatos válasz. Kétségkívül el volt rá készülve, hogy Elizundo Hadsine ki fogja neki adni formaszerint a kosarat, de egyszersmind arra is számolt, hogy meg fogja törni ellentállását, felfedezvén előtte, hogy mi volt az atyja és mily viszonyban állt vele. És ime a fiatal leány már mindent tudott. Egyik fegyvere, s talán a legjobb valamennyi közül, kettétört a kezében. Mindazonáltal nem tartá magát lefegyverezettnek és kissé gúnyos hangon mondá:

– E szerint, ön ismeri az Elizundo-ház ügyeit és daczára, hogy ismeri, igy beszél velem?

– Így beszélek, Starkos Miklós és mindig így fogok beszélni, mert a kötelességem így parancsolja.

– Azt kell-e tehát hinnem, hogy d’Albaret Henrik százados…

– Ne keverje e dologba d’Albaret Henrik nevét, – viszonzá Hadsine élénken.

Aztán erőt véve magán, minden szükségtelen provokácziót elkerülendő, utána tevé:

– Ön jól tudja, Starkos Miklós, hogy d’Albaret százados -130- sohasem egyezne bele, hogy nőül vegye Elizundo bankár leányát.

– Ez csak azt bizonyítaná, hogy nagyon kényes.

– Ez azt bizonyítja, hogy becsületes ember.

– És miért?

– Azért, mert becsületes ember nem vesz nőül egy örökösnőt, a kinek atyja kalózok bankárja volt. Nem! egy becsületes ember nem fogadhat el gyalázatos úton szerzett vagyont.

– De – mondá Starkos Miklós, – nekem úgy látszik, hogy oly dolgokról beszélünk, a melyek legkevésbbé se tartoznak az eldöntendő kérdésre.

– E kérdés el van döntve.

– Engedje megjegyeznem, hogy Elizundo Hadsine nem d’Albaret százados, hanem Starkos kapitány jegyese volt. Atyja halálának ép oly kevéssé szabad az ő szándékát megváltoztatni, a mint az enyimet nem változtatta meg.

– Én atyámnak engedelmeskedtem, – engedelmeskedtem anélkül, hogy ismertem volna azon okokat, melyek őt arra kényszerítették, hogy engem feláldozzon. Most már tudom, hogy engedelmességem által a becsületét mentettem volna meg.

– Nos hát, ha ezt tudja, – mondá Starkos.

– Tudom, – vágott a szavába Hadsine, – tudom, hogy ön volt bűntársa, tudom, hogy ön vonta őt bele a gyűlöletes üzletekbe, tudom, hogy ön hozta a milliókat e házba, mely azelőtt becsületes volt. Tudom, hogy ön atyámat kétségkívül gyalázatának felfedezésével fenyegette, ha vonakodnék önnek nőül adni leányát. Valóban, hihette ön valaha, Starkos Miklós, hogy midőn beleegyeztem önnek nyujtani kezemet, egyebet tettem, mint atyámnak engedelmeskedtem?

– Jól van, Elizundo Hadsine, ön tehát mindent tud. -131-
-132- De ha atyjának becsülete drága volt ön előtt életében, törődnie kell azzal halála után is és ha ön csakugyan vonakodik teljesíteni nekem tett igéretét…

NE KEVERJE A DOLOGRA D’ALBARET HENRIK NEVÉT.

– Akkor ön mindent köztudomásra fog hozni, Starkos Miklós! – kiáltá a fiatal leány az undor és megvetés oly erős kifejezésével, hogy a szemtelen ember homloka mintha elpirult volna tőle.

– Igen… mindent; – felelé.

– Ön azt nem fogja tenni, Starkos Miklós.

– És miért ne tenném?

– Mert ez által önmagát is bevádolná.

– Magamat bevádolni, Elizundo Hadsine! Hát azt hiszi ön, hogy ezen üzletek az én nevem alatt köttettek valaha? Azt hiszi ön, hogy Starkos Miklós barangol a szigettengeren és űz kereskedést a hadi foglyokkal? Nem! Én nem fogom magamat kompromittálni ha beszélek, s ha ön rákényszerít, beszélni fogok!

Az ifjú leány a kapitány arczára nézett. Szemeit, melyek a becsületesség bátorságával birtak, nem sütötte le Starkos Miklós szemei előtt, bármily borzasztó kifejezés tükrözé is magát ezekben.

– Starkos Miklós, – mondá, – egy szavammal lefegyverezhetném önt, mert ön nem irántam való rokonszenvből, vagy szerelemből követelte e házasságot, hanem csupán azért, hogy atyám vagyonát kezére kerítse. Igen, így szólhatnék önhöz: Ön csak a milliókat akarja. Nos hát, itt vannak… vigye el… távozzék… és ne lássam önt soha többé!… De én ezt nem fogom mondani Starkos Miklós!… E milliókat, melyeket örököltem, nem fogja ön megkapni!… Meg fogom tartani… oly czélra fordítom, a milyenre nekem tetszeni fog! Nem! ön nem kapja meg!… És most, távozzék e szobából, távozzék e házból!… Távozzék!

Elizundo Hadsine kinyujtott karjával, felemelt fejével -133-
-134- megátkozni látszott a kapitányt, a mint megátkozta Andronika pár héttel ezelőtt, az apai ház küszöbén. Starkos Miklós meghátrált ugyan anyja elől, de ezúttal elszántan tett egy lépést az ifjú leány felé.

KÉT ACZÉLKAR MEGRAGADTA STARKOS MIKLÓST.

– Elizundo Hadsine! – mondá halk hangon, – igen, nekem kellenek e milliók… Bármily áron is kellenek és… meg fogom kapni.

– Nem… inkább megsemmisítem, inkább a tengerbe dobom! – viszonzá Hadsine.

Starkos Miklós megragadta az ifjú leány karját. A harag elbódította; többé nem bírt magán uralkodni. Szemei elhomályosodtak; képes lett volna őt megölni.

Elizundo Hadsine egy pillanat alatt látta mindezt. Meghalni! Mit bánta ő ezt most! A haláltól meg nem ijedt volna… De az erélyes fiatal leány már rendelkezett magáról… elítélte magát az életre.

– Xaris! – kiáltá.

Az ajtó kinyilt, Xaris megjelent.

– Xaris, lökd ki ezt az embert.

Starkos Miklósnak annyi ideje se volt, hogy hátraforduljon, midőn már két aczélkar megragadta. A lélegzete elakadt. Beszélni, kiáltani akart… Ép oly kevéssé sikerült ez neki, mint kiszabadulni a borzasztó ölelésből. Aztán félig megfojtva, összezúzva, még az ordításra is képtelenné téve, kilökték a ház ajtaja elé.

Xaris e szókat kiáltotta utána:

– Nem öllek meg, mert ő nem parancsolta, hogy megöljelek. De ha parancsolni fogja, megteszem.

Ezzel becsapta az ajtót.

Ez időtájt az utcza már néptelen volt. Senki se látta a mi történt, vagyis hogy Starkos Miklóst kilökték Elizundo bankár házából. De látták őt oda belépni és ez elég volt, mert az következett belőle, hogy d’Albaret Henrik megtudván, hogy vetélytársát fogadták, midőn -135- őt elutasították; azt kellett gondolnia, hogy a Karysta kapitánya továbbra is a fiatal leány jegyese maradt.

Mily csapás volt ez rá nézve! Starkos Miklóst fogadják azon háznál, melytől őt egy kérlelhetetlen tilalom távol tartja! Az első pillanatban hajlandó volt – és ki ne lett volna az ő helyén? – megátkozni Hadsinet. De erőt vett magán, szerelme diadalmaskodott haragján és noha a látszat a fiatal leány ellen szólt, mégis így kiáltott fel:

– Nem! nem! ez lehetetlen!… Ő azon emberé legyen!… Ez nem történhetik!… Ez nem fog megtörténni!

Starkos Miklós azonban, daczára Elizundo Hadsine előtt kiejtett fenyegetéseinek, elhatározta, hogy hallgatni fog és nem fedezi fel a titkot, mely a bankár életére nehezült. Ily módon biztosítá cselekvési szabadságát; a leleplezésekre még mindig lesz idő, ha a körülmények úgy hoznák magukkal.

Ebben állapodtak meg Skopelóval. A Karysta másodkapitánya előtt semmit se titkolt el az Elizundo Hadsinénál tett látogatása alkalmával történtekből, Skopelo helyeselte azon eljárást, hogy egyelőre hallgatni fog, de a mellett azt is megjegyezte, hogy a dolgok oly fordulatot vesznek, mely terveikre nézve nem épen kedvező. Főleg az nyugtalanítá, hogy az örökösnő nem akarta a milliók átengedésével megvásárolni titoktartásukat. Miért? Valóban nem volt képes megérteni.

A következő napokon, november 12-ig, Starkos Miklós egy órára se hagyta el hajóját. Fontolgatta, találgatta a különböző módokat, melyeknek segélyével czélt érhetne. Ezenkívül egy kissé számított szerencséjére is, mely bűnös életében mind e napig oly híven szolgálta… Ezúttal azonban hiába számított rá.

D’Albaret Henrik nem kevésbbé elvonultan élt. Nem -136- újította meg kisérleteit az ifjú leányt láthatni. De azért nem esett kétségbe.

November 12-én este egy levelet hoztak a szállodába. Sejtelme azt súgta, hogy e levelet Elizundo Hadsine írta. Felbontotta, megnézte az aláírást: nem csalódott.

A levél csak néhány sort tartalmazott, a fiatal leány kézirásával s így hangzott:

«Henrik!

«Atyám halála visszaadta szabadságomat, de önnek le kell mondani rólam! Elizundo leánya nem méltó önhöz. Soha se leszek Starkos Miklósé, a ki egy nyomorult ember, de az öné sem lehetek, mert ön becsületes ember. – Bocsásson meg! Isten önnel!

«Elizundo Hadsine.»

D’Albaret Henrik, e sorokat olvasván, időt se vett magának a gondolkozásra, hanem szaladt a Strada Realeba.

A ház be volt zárva és el volt hagyatva, mintha Elizundo Hadsine eltávozott volna belőle, hű Xarisával, hogy soha többé vissza se térjen. -137-