I. Hajó a látóhatáron.

1827. évi október 18-án, este öt óra tájban, egy kis levantei hajó erősen szélnek feszítette vitorláit, hogy még az éjszaka beállta előtt bejuthasson a vitylosi kikötőbe, a koroni öbölbejáratánál. -4-

E kikötő, Homér régi Oetylosa, azon három mély beszögellés egyikében fekszik, melyek az ióniai és az égei tengerben ama platánfa-levelet képezik, melyhez oly találóan hasonlították Görögország déli részét. E platánfa-levélen terjeszkedik szét a régi Peloponnesus, az ujkori földrajz Moreája. E beszögellések közül, nyugat felől, legelső a koroni öböl, Messene és a Maina között; a második a marathoni öböl, mely mélyen behatol a rideg Lakonia partvidékeibe, a harmadik e naupliai öböl, melynek vize Lakoniát választja el Argolistól.

A vitylosi kikötő a legelső öbölhöz tartozik, s annak keleti partján, egy szabálytalan beszögellés legbelső részén, a Taygetos legmeszebbre kinyuló előhegyeit mossa. A tengerfenék kedvező viszonyainál, s a körülötte fekvő magaslatoknál fogva e kikötő a legjobb menhelyek egyike, melyeket a földközi tengerek összes szelei által hozzáférhető e partokon csak találni lehet. A hajót, mely eléggé élénk éjszak-éjszaknyugati szélben vitorlázott, nem lehetett meglátni a vitylosi rakpartokról, melyektől még hat–hét tengeri mérföldnyi távolság választotta el. Noha a légkör nagyon tiszta volt, legmagasabban levő vitorlái is alig váltak le a verőfényes látóhatárról.

De ha alulról nem lehetett látni, nagyon jól meglátszott felülről, vagyis a falu mögött emelkedő ormok csúcsáról. Vitylos félköralakban épült azon meredek sziklákon, melyeket a régi kelaphai fellegvár védelmez. A falu felett néhány régi torony romjai magaslanak ki, de ezek nem oly régiek, mint egy Serapis-templom érdekes maradványai, melynek ióniai oszlopai és oszlopfői maig is diszítik a vitylosi templomot. E tornyok közelében még két vagy három, nagyon kevéssé látogatott és szerzetesek által ellátott kis kápolna is létezik.

Mindenek előtt tisztába kell jönnünk az «ellátott», valamint a «szerzetesek» kifejezés értelme iránt. Az -5- utóbbi alatt a messenei tengerpart kalugyereit értjük. Ezek közül egygyel, a ki éppen most lépett ki a kápolnája ajtaján, az olvasó mindjárt személyesen is meg fog ismerkedni.

Elbeszélésünk idejében a vallás, Görögországban, még sajátságos vegyüléke volt a pogány legendáknak és a keresztyén hitnek. Sok hivő az ókori istennőket összetévesztette az új vallás szentjeivel.

Még ma is, mint Belle Henrik megjegyzi, «összekeverik a félisteneket a szentekkel, a megbűvölt völgyek tündéreit a paradicsom angyalaival, a szirénekhez és furiákhoz épen úgy imádkoznak, mint a Panadzsiához (mindenszentekhez).» Innét származnak bizonyos furcsa vallási szokások, mosolyra gerjesztő anomaliák, annál inkább, mert még a papság sem igen tudja magát tájékozni e nagyon kevéssé orthodox zűrzavarban.

E század elején a hellén félsziget népsége már sokkal tudatlanabb volt, s a gondatlan, naiv, könnyen pajtáskodó szerzetesek nagyon kevéssé látszottak alkalmasoknak a természettől fogva babonás lakosság vezetésére.

Hiszen ha ezek a kalugyerek csupán csak tudatlanok lettek volna! De Görögország némely vidékein, főleg a Maina kietlen regióiban, természetüknél fogva, de szükségből is kolduskodtak, és ugyancsak futottak a drachma után, melyet néha könyörületes utazók dobtak oda nekik. E szegény s a legalsóbb osztályokból származott emberek, kiknek nem volt egyéb teendőjük, mint csókra nyujtani valamely apokryph szentképet és felügyelni, hogy az egyik vagy másik szentnek a szobra előtt égő lámpa ki ne aludjék; a dézsmák, gyónások, temetések és keresztelések csekély jövedelmezősége felett kétségbeesve, nem találták szent hivatásukkal ellenkezőnek kémszolgálatokat teljesíteni a tengerpart lakosai érdekében.

A vitylosi tengerészek, kik a rakparton heverésztek a -6- nápolyi lazzaronik módjára, s ép úgy mint ezek, órákig szoktak pihenni néhány percznyi munka után; nem is késtek felugrálni helyeikről, midőn megpillantották egyik kalugyerjöket, a ki, kezeivel erősen hadonázva, igyekezett le a hegyről a falu felé.

A barát ötven-ötvenöt éves, kövér ember volt. Meglátszott rajta, hogy a lustaságtól hizott meg; ravasz arcza nem sok bizalmat gerjeszthetett az emberben.

– Nos, mi baj, szent atya, mi baj? – kérdé az egyik tengerész, eléje sietve.

A tengerész annyira az orrán keresztül bocsátotta a hangot, hogy az ember kisértetbe jött volna azt hinni, hogy Ovidius Naso is a hellének ősei közé tartozott; s azon mainota tájszólamban beszélt, melyben a görög, a török, az olasz és az albán nyelv úgy összekeveredik, mintha már a Bábel tornya épitésekor is létezett volna.

– Talán megszállták a Taygetos magaslatait Ibrahim katonái? – kérdé egy másik tengerész oly közönyös taglejtéssel, mely nagyon csekély hazaszeretetet árult el.

– Csak ne a francziák legyenek, a kikkel úgy se tudjuk, hogy mit csináljunk – viszonzá az, a melyik először megszólalt.

– Az egyik eb, a másik kutya! – jegyzé meg egy harmadik.

E megjegyzés elárulta, hogy a küzdelem, mely akkor legborzasztóbban dühöngött, csak nagyon kevéssé érdekelte a Peloponnesus legdélibb részének lakóit; ellentétben az északi mainotákkal, kik oly fényesen kitüntették magukat a függetlenségi harczban.

De a kövér kalugyer nem tudott felelni sem az egyiknek, sem a másiknak. A lélegzete kimaradt, mialatt lejött -7-
-8- a parti szikla meredek ösvényén. Asthmás melle zihált. Beszélni akart, de nem birt. Egyik hellén őse, a marathoni harczos, legalább még hirül tudta adni Miltiades győzelmét, mielőtt holtan összerogyott volna. De nem is volt most szó Miltiadesről, sem az athéniek és a perzsák csatáiról. A Maina e végpontjának lakói már görögök is alig voltak.

– NOS MI BAJ, SZENT ATYA? – KÉRDÉ AZ EGYIK TENGERÉSZ.

– No beszélj hát, szent atya! beszélj már! – kiáltá egy Gozzo nevű öreg hajós, a ki türelmetlenebb volt a többinél, mintha sejtette volna, mi hírt hozott a szerzetes.

A kalugyernek végre sikerült lélegzethez jutnia. Kezét kinyújtotta a tenger felé és így szólt:

– Hajó közeledik.

E szókra az összes éhenkórászok felugráltak, tapsolni kezdtek s a kikötő felett emelkedő sziklához futamodtak, honnét nagy darab sík tengert lehet belátni.

Idegen ember azt hihette volna, hogy e mozgást azon érdeklődés idézte elő, egy messzeföldről érkező hajó iránt, mely minden valódi tengerésznél oly természetes. Pedig dehogy! – ha e bennszülöttek valami iránt szenvedélyesen érdeklődtek, annak egészen más oka volt.

A Maina még ma is, nem csupán ez elbeszélés idejében, egészen külön területét képezi Görögországnak, mely az 1829-iki drinápolyi békekötést aláirt európai hatalmak jóvoltából független királysággá lett. A mainoták, vagy legalább közülök azok, kik e néven élnek az öblök közt kinyuló földterületen, félig barbárok maradtak és jobban törődtek a saját szabadságukkal, mint hazájuk szabadságával. Innét van, hogy az alsó Morea e végpontjait úgy szólván soha sem lehetett teljesen meghódítani. A török janicsárok ép oly kevéssé birtak velök, mint a görög zsandárok. Ez izmos, bosszúálló, születésüknél -9- fogva rabló és mégis vendégszerető hegyi lakók, kiknél, mint Korzikában, fiúról-fiúra száll a csupán vérrel kiengesztelhető családi gyülölség, kik készek gyilkolni is, ha a rablás gyilkosságot igényel, a spártaiak ivadékainak vallják magukat; de a Taygetos kiágazásai közt, hol a csaknem hozzáférhetetlen fellegvárak («pyrgos») ezer számra léteznek, nagyon szivesen játsszák azon középkori lovagok szerepét, kik hűbéri jogaikat kard- és gyilokdöfések segélyével gyakorolták.

Ha a mainoták még ma is félig vadak, könnyen elképzelhető, mik lehettek ötven évvel ezelőtt. E század első harmadában, mielőtt még a gőzhajók czirkálásai határt nem szabtak tengeri rablásaiknak, ők voltak a Levante összes partjain a legelszántabb kalózok, kiktől a kereskedőhajók legénysége méltán retteghetett.

És épen a vitylosi kikötő kinálkozott legbiztosabb menhelyül mindazon gonosztevőknek, kik a Szigettenger és a Középtenger közeli vidékeinek biztonságát veszélyeztették; részint fekvésénél fogva a Peloponnesus végpontján, két tenger bejárásánál, részint pedig a kalózok előtt annyira kedves Cerigotto sziget közelsége miatt. A Maina e része lakosainak érintkezési központját különösebben a Kakovonni vidékének nevezték és a kakovonnióták, kik azon előrenyuló földnyelv két oldalán laktak, mely a Matapan hegyfoknál végződik, a legkényelmesebben rendezhették be működésüket. A tengeren megtámadták a hajókat. A szárazföldön hamis jelzések által vezették tévutra. Ott és itt egyaránt kirabolták és felgyujtották. Lehetett a legénység török, máltai, egyiptomi, vagy akár görög is, azzal egy cseppet se törődtek; kérlelhetlenül lemészárolták valamennyit, vagy eladták rabszolgákul az éjszak-afrikai partokon. Mikor a munka szünetelt és a hajók ritkábban kezdtek mutatkozni a koroni és marathoni öböl, a Cerigo vagy a -10- Gallo hegyfok vidékein, akkor közimák szálltak fel a viharok istenéhez, hogy méltóztassék erre felé irányozni valamely nagyobb tonnateher képességű és dús rakományú hajót. A kalugyerek soha se tagadták meg az efféle imákat, híveik jóvolta érdekében.

Néhány hét óta a kalózmesterség nem igen jól jövedelmezett. Semmiféle hajó se kötött ki a Maina tengerpartjain. Lett is hát nagy öröm, midőn a szerzetes fuldoklásoktól megszakitott hangon elmondta, hogy: – hajó közeledik!

Csaknem azonnal megkondultak a Simandra tompa hangjai. A Simandra egy vasnyelvü faharang, melyet azért használtak e vidéken, mert a törökök megtiltották az érczből öntött harangok használatát. De a tompa kongás is csakhamar összecsődítette az egész bitang lakosságot, a férfiakat, asszonyokat, gyermekeket és a szilaj, vérengző ebeket, melyek valamennyien egyaránt készek voltak rabolni és gyilkolni.

E közben a sziklán összecsoportosult vitylosiak nagy lármával vitatkoztak. Vajjon milyen hajó lehet az, melyet a kalugyer jelzett.

Az éjszak-éjszaknyugati széllel, mely este felé mindinkább erősbödött, a hajó gyorsan vitorlázott tova. Még az is megeshetik, hogy balra elhagyja a Matapan hegyfokot. Az iránya arra látszott vallani, hogy Kréta felől jön. A hajótest már kezdett kiemelkedni a fehér hullámbarázdából, melyet maga után hagyott, de vitorláinak összesége még csak egy meghatározhatlan tömeget mutatott. Nehéz volt tehát kitalálni, hogy a hajók melyik fajához tartozhatott. A találgatások csakugyan perczről-perczre ellent is mondtak egymásnak.

– Egy sebek! – mondá az egyik tengerész. – Látom a középső árbocz négyszögletes vitorláit.

– No persze! – mondá egy másik. – Nem látod, -11- milyen domborúak az oldalai és milyen magas a hátulja.

– Ugyan már, ki tudná azt megkülönböztetni ily messziről!

– De az csak bizonyos, hogy a vitorlái négyszögletesek!

– Az isten legyen nekünk irgalmas! – viszonzá az öreg Gozzo. – Akár sebek, akár nem, az már világos, hogy három árboczos hajó; már pedig három árbocz többet ér a kettőnél, ha arról van a szó, hogy a mi partunkon kössön ki, kandiai borokból vagy smyrnai szövetekből álló jókora rakománynyal.

E bölcs megjegyzésre még figyelmesebben nézte a hajót mindenki. A hajó közeledett, nagyobbodott, de oldalt még mindig nem lehetett látni, mert egyenesen nekik tartott. Egész határozottsággal még azt sem lehetett mondani, hogy két árbocza van-e vagy három, vagyis hogy jelentékeny tonnateher-képességet lehet-e tőle várni vagy sem.

– Eh! nyomoruság! az ördög is ellenünk van, – kiáltá Gozzo azon válogatott káromkodások egyikével, melyekkel beszédének minden mondatát fűszerezni szokta. – Utóvégre csak egy felukk lesz…

– Vagy épen egy speronare! – kiáltá a szerzetes, ki nem kevésbbé érzett csalódást, mint híve.

Nem szükség mondanunk, hogy e megjegyzésekre igen haragos kiáltások halatszottak. De bármilyen volt is a hajó, annyit már most is lehetett tudni, hogy teherképessége aligha haladja meg a száz–százhusz tonnát. De végre sebaj, ha a rakomány nem óriási; – csak értékes legyen. Vannak egyszerü felukkok, sőt speronarek is, melyek drága borokat, finom olajokat és nagybecsü szöveteket szállítanak. Ez esetben megérdemlik a fáradságot s a csekély munka is búsásan jövedelmez. -12- Nem volt tehát még ok a kétségbeesésre. Ezenfelül a falu vénei, kik e részben nagy jártassággal birtak, a hajó egész szerkezetén bizonyos elegancziát vettek észre, melyből következtetéseket vontak le.

A nap lassankint kezdett leáldozni a látóhatár mögé az ióniai tenger nyugati részén, de az októberi alkonyat még körülbelül egy óráig elég világos volt arra, hogy a hajó minőségét meg lehessen határozni, az éjszaka beállta előtt.

Ezenkívül, miután a Matapan hegyfokot elhagyta, kissé oldalt fordult és kedvezőbb feltételek közt volt megfigyelhető.

E perczben a «Sacoléve» szó hangzott el az öreg Gozzo ajkairól.

– Sacoléve! – kiálták társai, kiknek keserű csalódása a káromkodások egész záporában tört utat magának.

De e tekintetben nem is támadt szóvita, mert a tévedés lehetősége ki volt zárva. A hajó, mely a koroni öböl bejárata felől közelgett, csakugyan sacoléve volt. Utóvégre is a vitylosiaknak azért még nem kell panaszkodniok a balsors ellen. Az efféle hajókon is gyakran lehet nagyértékű rakományt találni.

Sacoléve a neve azon középszerű hordképességű levantei hajóknak, melyeknek fedélzete a hajó fara felé kissé emelkedik. Vitorlái egyik oldalon az árboczhoz vannak erősítve. Főárbocza, mely a hajó közepén van és tetemesen előrehajlik, egy háromszögletes vitorlával, egy viharvitorlával, egy főárboczderékkal és fősudár-vitorlával van ellátva. Elől két ormánysudár-vitorla, a különböző magasságú két hátulsó árboczon két csúcsos vitorla egészíti ki a hajó vitorlázatát, mely egészen különös alakot ad neki. Az élénk szinüre befestett hajótest, a hosszura nyujtott orrtőke, az árboczszerkezet különfélesége, a vitorlák szabálytalan alakja a sacoléveket egyikévé -13- teszi azon szép idomú járműveknek, melyek százanként czirkálnak a Szigettenger szorosaiban. Semmi sem lehet kecsesebb e könnyű szerkezetű hajóknál, melyek mintegy simulni látszanak a hullámok hajlásaihoz, minden erőfeszítés nélkül kiemelkednek a tajtékzó habok közül, mint valamely óriási madár, melynek szárnyai végig surrannak a lenyugvó nap utolsó sugarainak tüzében égő tenger felszinén.

Noha a szél mindinkább erősbödött s az égboltozaton a felhők tornyosulni kezdtek, a hajón egyetlen vitorlát sem vontak be, még a fősudár-vitorlát sem, melyet egy kevésbbé vakmerő hajós bizonynyal bevonatott volna. A kapitány nyilván ki akart kötni és semmi szándéka sem volt az éjszakát a háborgó tengeren tölteni, amelynek zajlása mind fenyegetőbbé lett.

De ha a vitylosi tengerészek egy pillanatig sem lehettek kétségben az iránt, hogy a sacoléve az öbölben fog horgonyt vetni, az iránt korántsem voltak tisztában, vajjon az ő kikötőjökbe fog-e bevitorlázni.

– Ej! – kiáltá az egyik, – az ember azt hinné, hogy csak úgy kerülgeti a szelet, a helyett, hogy egyenesen erre tartana.

– Vontatná az ördög a hova akarja! – mondá egy másik. – Talán bizony kerülőt tesz és megint visszamegy a sik tengerre.

– Hátha Koron a rendeltetési helye?

– Vagy Kalamata.

Mindkét feltevés egyformán lehetséges volt, Koron a mainota partok azon kikötői közé tartozik, melyeket a levantei kereskedelmi hajók sűrűn látogatnak. Jelentékeny kiviteli kereskedést űz délgörögországi olajjal. Ugyanez áll a Kalamatáról is, mely az öböl legbenső részén fekszik, s melynek bazárjai telvék Európa különböző államaiból származó iparczikkekkel, szövetekkel és -14- edényneműekkel. Lehetséges volt tehát, hogy a hajó e két kikötő valamelyikébe igyekszik – a mi nagyon kellemetlen lett volna a prédától ekkép eleső vitylosiakra nézve.

A sacoléve gyorsan haladt, mialatt ily nagyon kevéssé önzetlen érzelmekkel kisérték. Nemsokára Vitylos irányában volt. Most következett a döntő pillanat. Ha tovább megy az öböl belső része felé, akkor Gozzo és társai bizvást lemondhattak minden reményről, hogy kézrekeríthessék. Még leggyorsabb hajóikkal se lehetne semmi kilátásuk utólérni, oly sebesen röpült roppant vitorlázata segítségével, melyet minden megerőltetés nélkül látszott hordani.

– Erre tart!

E két szót kiáltá nemsokára a vén tengerész, a kis hajó felé kinyujtván kezét, melynek ujjai olyanok voltak, mint egy több águ vashorog.

Gozzo nem csalódott. A hajó egyenesen Vitylos felé tartott. Ugyanekkor a fősudár-vitorlát és a második kormányrud-vitorlát bevonták, aztán a főderékárbocz is felemelkedett a köteleken. A hajó ekkép megszabadulván vitorláinak egyik részétől, inkább a kormányos kezében volt, mint előbb.

Ekkor már az éjszaka kezdett beállni. A hajónak épen csak annyi ideje maradt, hogy bejöhessen a vitylosi szorosokba, melyekben itt-ott tengeralatti szirtek vannak s ezeket minden áron el kell kerülni, különben a hajó menthetetlenül veszve van. Mindazonáltal a kalauz lobogóját nem vonták fel a főárboczra, kapitánya tehát szükségképen alaposan ismerhette e veszélyes helyeket, hogy segítség nélkül bátorkodott velük szembeszállni.

Talán – és pedig teljes joggal – a vitylosiakban se bizott teljesen, kik bizonyára nem haboztak -15- volna őt azon zátonyok egyikére kalauzolni, melyeken már annyian szenvedtek hajótörést.

Különben a mainai partok e részein akkoriban egyetlen világítótorony se létezett. Egyszerű jelzőtűz a kikötőben szolgált iránymutatóul a szűk szorosban.

A hajó egyre közeledett. Már alig volt távolabb fél tengeri mérföldnél Vitylostól. Járása semminemű tétovázást nem árult el. Látszott, hogy a kormányrudat ügyes kéz igazgatja.

Mindez nem volt alkalmas arra, hogy a vitylosi lakosságban nagy örömöt keltsen. Érdekükben állt, hogy a hajó valamely sziklához ütődjék. Ily körülmények közt a tengeralatti szirtek rendszerint hű szövetségeseik voltak. Ezek kezdték el a munkát, s a vitylosi lakosságnak nem maradt egyéb feladata, mint azt befejezni.

Előbb a hajótörés, aztán a rablás, ez volt a dolgok szokásos sora. Ily módon meg voltak kimélve a fegyveres kézzel való küzdelemtől, a nyilt támadástól, melynek egyikök vagy másikuk áldozatául eshetnék; mert voltak olyan hajók is, melyeknek bátor legénységét nem igen lehetett büntetlenül megtámadni.

Gozzo társai tehát elhagyták figyelő helyüket és minden késedelem nélkül lementek a kikötő partjára. Most már elérkezett a percz, végrehajtani azon fogásokat, melyek annyira ismeretesek minden, akár nyugati, akár keleti bandita előtt, a kinek mestersége a hajóroncsok kirablása.

Zátonyra vagy szirtre juttatni a hajót a bejáró szűk szorosaiban, hamis irány jelzése által; – nem volt ennél könnyebb e sötétségben, mely még nem érte el ugyan tetőpontját, de máris elég sűrű volt arra nézve, hogy a hajó mozdulatait jelentékenyen megnehezítse.

– A tűzhöz! – mondá egyszerűen Gozzo, kinek a többiek tétovázás nélkül szoktak engedelmeskedni. -16-

A vén tengerészt azonnal megértették. A tűz, a rakpart végén emelkedő alacsony czölöpökön égő egyszerű lámpa, két percz mulva hirtelen kialudt.

E pillanatban egy másik tűz gyuladt fel, mely kezdetben ugyanazon irányban égett, de mig az előbbi mozdulatlan lévén a rakparton, a hajósnak mindig egy szilárd és állandó pontot mutatott, addig az utóbbi folytonosan ide-oda mozogván, könnyen kicsalhatta a csatornából, minek következtében a hajótörés elkerülhetetlenné lett.

Ez a második tűz is lámpa volt, melynek világossága semmiben sem külömbözött az előbbitől, csakhogy ez utóbbi egy kecske szarvaira volt kötve, melyet lassan felfelé hajtottak a parti szirtek tekervényes utain. A tűz tehát az állattal együtt mozgott és rendeltetése volt tévutakra vezetni a hajót.

Vitylos lakosai nem most folyamodtak először e cselhez. Bizonyára nem! és a ritka esetekhez tartozott, ha bűnös kisérletük meghiusult.

E közben a hajó bejutott a szorosba. Miután fővitorláját bevonta, már csak hátulsó háromszögletes vitorlái és ormánysudárvitorlája voltak kifeszítve. E gyöngébb vitorlázat is elég volt ahhoz, hogy eljuthasson azon helyre, a hol horgonyt akart vetni.

A folyvást figyelő tengerészek rendkívüli meglepetésére a kis hajó hihetetlen biztonsággal haladt előre a csatorna kanyarulatai közt. Legkevésbbé se látszott törődni a kecske szarvaira erősített mozgó tűzzel. Mozdulatai fényes nappal se lehettek volna hibátlanabbak. Kapitánya bizonyára gyakran kötött ki a vitylosi parton, hogy sötét éjjel is be mert hatolni e veszélyes helyekre.

Máris lehetett látni a merész hajóst. Árnyéka élesen levált a sötét háttérről a hajó elején. Egészen be volt -17- burkolva gyapot köpenyének redőibe, melynek csuklyája eltakarta a fejét. Valóban, a kapitány magatartása semmiben sem hasonlított azon kereskedőhajó-parancsnokokéhoz, a kiket oly gyakran lehet látni, főleg a Szigettenger vizein és a kik folyvást egy olvasó gyöngyeit szokták morzsolgatni ujjaik között. Nem! Ennek nem volt gondja egyébre, mint hajójára, és mély, de nyugodt hangon osztotta parancsait a kormányosnak, a ki a kis hajó hátulsó részén állt.

E pillanatban a parti szirtek ösvényén kóválygó lámpa egyszerre kialudt. De ez legkevésbbé sem zavarta meg az ismeretlen hajót, mely háborítatlanul folytatta utját. Egy pillanatig azt hihette volna az ember, hogy egy csellenés oda fogja vágni egy veszélyes szirthez, mely alig emelkedett ki a vizből, s melyet ennélfogva nem is lehetett látni a sötétségben. De a kormánylapát egy könnyed fordulata rögtön megváltoztatta a hajó irányát s a gonosz szirt ki lett kerülve.

Hasonló ügyességet tanusított a kormányos akkor, midőn egy másik zátonyt kellett elkerülnie, mely a szorost a rendesnél is szükebbé tette. E zátonyon már akárhány hajó szenvedett hajótörést, mielőtt horgonyt vethetett volna, akár állt kalauza czimboraságban a vitylosi tengerészekkel, akár nem.

Ez utóbbiak tehát nem számíthattak többé hajótörésre, mely védtelenül kezeikbe szolgáltatta volna a hajót. Néhány percz múlva horgonyt fog az vetni a kikötőben. Kénytelenek lesznek erőszakkal elfoglalni, ha ki akarják rabolni.

A gaz ficzkók, maguk közt hirtelen megbeszélvén a dolgot, csakugyan ily értelemben határoztak, annál inkább, mivel az éjjeli sötétség kedvezett az efféle műveleteknek.

– A csónakokra! – kiáltá az öreg Gozzo, a kinek -18- rendelete felett soha se vitatkoztak, főleg mikor rablásról volt szó.

Harmincz izmos ember, részint pisztolyokkal, részint tőrökkel és fejszékkel fölfegyverkezve a rakparthoz lánczolt csónakokba ugrott, s elindult a közeledő hajó felé. A rablók száma nyilván meghaladta a sacoléve legénységének számát.

E pillanatban a hajó fedélzetéről rövid parancsszó hangzott. A sacoléve kijött a szűk szorosból és eljutott a kikötő közepére. Kötélhurkait megeresztették, a horgonyt lebocsátották s a hajó mozdulatlanul állt, miután a horgonyláncz lezuhanásától még egyet rándult volna.

A csónakok ekkor már csak nehány ölnyire voltak. Minden más hajó legénysége, mely előtt a vitylosiak rossz hirneve nem volt ismeretlen, még ha nem is akart volna irányukban túlságos bizalmatlanságot tanusítani, legalább is felfegyverkezett volna, hogy szükség esetén védelemre készen álljon.

Itt ilyesmi nem történt. A kapitány a horgonyvetés után nyugodtan elment a hajó hátulsó végére, a legénység pedig legkevésbbé sem törődve a csónakok közeledésével, szép csöndesen elkezdte rendbeszedni a vitorlákat, hogy szabadon lehessen járni-kelni a fedélzeten.

Azonban a figyelmes vizsgáló észrevehette volna, hogy a vitorlákat nem kötözték össze, úgy, hogy csupán a kötélhurkokat kellett meghúzni s a hajó ismét készen állt az indulásra.

A legelső csónak a hajó baloldalán állt meg, a többi is csaknem ugyanazon pillanatban ért oda. S minthogy a sacoléve párkányzata nagyon alacsony volt, a támadók szilaj ordítás közt könnyű szerrel keresztül ugráltak rajta s egyszerre a fedélzeten termettek.

A legdühösebbek a hajó hátulsó részére rohantak. -19-
-20- Egyik közülök a kezébe ragadott egy égő lámpát és odatartotta a kapitány arcza elé.

EGYIK KÖZŰLÖK AZ ÉGŐ LÁMPÁT ODATARTOTTA A KAPITÁNY ARCZA ELÉ.

Ez, kezének egy mozdulatával hátravetette csuklyáját és arcza élénken meg volt világítva.

– Nos! – mondá, – Vitylos lakosai nem ismerik meg földijöket, Starkos Miklóst?

A kapitány, mialatt e szókat kiejté, nyugodtan összefonta karjait a mellén. A legközelebbi perczben a csónakok, legénységükkel együtt gyorsan eliramodtak a hajó oldala mellől, és sietve eveztek a kikötő rakpartja felé. -21-