II. Szemtől-szembe.

Tíz percz mulva egy könnyű csónak indult el a hajó mellől és a rakpart lépcsőjénél kiszállt belőle egyedül, fegyvertelenül, ugyanazon ember, a ki elől a vitylosiak oly gyorsan meghátráltak.

A Karysta kapitánya volt; – így nevezték a hajót, mely a kikötőben horgonyt vetett.

A középtermetű embernek magas és büszke homlokát lehetett látni a vastag tengerészsipka alatt. Kemény kifejezésű szemei mereven pillantottak maguk elé. Felső ajkán vizszintesen megnyirt tömör bajusza két oldalt szélesen s nem hegyesen végződött. Széles melle volt és izmos tagjai. Fekete haja fürtökben hullott alá vállaira. Alig néhány hónap óta léphette át harminczötödik évét. De a tengeri levegőtől barnított arczszine, arczának kemény kifejezése, s homlokának egy redője, valóságos barázda, melyben semmi becsületes se csirázhatott, koránál idősebbnek mutatá őt.

Nem viselte a palikárok ujjasát, mellényét és százránczos szoknyáját. Kevésbbé élénk szinű, sujtásokkal kivarrott és csuklyával ellátott barna kaftánja, magasszárú csizmái és bő redőjű zöld bugyogója, inkább az afrikai partok tengerészeinek öltözékére emlékeztettek.

Pedig Starkos Miklós születésére nézve görög volt és ugyanezen vitylosi kikötőből származott. Itt töltötte ifjukorának első éveit, mint gyermek és ifjú, e sziklák -22- között ismerkedett meg a tengerészélettel. E vidéken bizta volt sajkáját az áramlatok és a szelek kényére. Nem volt oly beszögellése a partnak, melyet ne ismert volna. Nem volt egyetlen szirt, zátony vagy tengeralatti szikla, melynek fekvését tüzetesen ne tudta volna. Nem volt a kikötő csatornájának egyetlen mellékága, melynek tekervényes kanyarulatain végig ne tudott volna hajózni, kalauz és iránytű nélkül. Könnyen megérthető tehát, hogy földijeinek hamis jelzései daczára is, miért tudta oly biztos kézzel kormányozni hajóját. Ezenfelül tudta, mennyire tanácsos volt az óvatosság a vitylosiakkal szemben. Akárhányszor látta őket a munkánál. És talán végre nem is kárhoztatta rabló ösztönüket, azon feltétellel, hogy ne az ő kárára gyakorolják.

De ha ő ismerte földijeit, ezek is ismerték Starkos Miklóst. Atyja halála után, ki a törökök kegyetlenségei ezer meg ezer áldozatának egyike volt; anyja, gyűlölettel el levén telve, csak a pillanatot várta, melyben az ottomán zsarnokság ellen intézett legelső felkeléshez csatlakozhassék. Miklós tizennyolcz éves korában hagyta el szülőfaluját, hogy bekalandozza a tengereket s főleg a szigettengert és kiképezze magát a tengerész, de különösebben a kalóz-pályára. Senki se tudta volna megmondani, mily hajókon szolgált életének e szakában, mily kalóz vagy tengeri rabló-főnökök parancsai alatt működött, mily lobogó alatt végezte legelső fegyvertetteit, és mily vért ontottak kezei, vajon Görögország ellenségeinek vagy védelmezőinek vérét-e, ugyanazon vért, mely az ő ereiben is folyt. Mindazonáltal több izben látták őt a koroni öböl különböző kikötőiben. Néhány földije sokat tudott beszélni kalóz-hőstetteiről, megtámadott és megsemmisített kereskedelmi hajókról, martalékul ejtett dús rakományokról. De bizonyos titokszerűség környezte Starkos Miklós nevét. A Maina -23- vidékein azonban oly előnyösen ismerték, hogy e név előtt mindenki meghajolt.

Ez magyarázza meg a fogadtatást, melyben ezen embert Vitylos lakosai részesítették, a hatást, melyet puszta megjelenése előidézett; ez fejti meg, miért mondtak le mindnyájan azon szándékról, hogy a hajóját kirabolják, amint a kapitányt megismerték. Mihelyt a Karysta kapitánya a kikötő rakpartjához ért, a fogadására odasietett férfiak és nők tiszteletteljesen sorakoztak előtte. Egyetlen kiáltás se volt hallható, mikor partra szállt. Úgy látszott, mintha Starkos Miklós elég tekintélylyel birna, puszta megjelenése által is csöndet parancsolni. Várták míg megszólal, s ha meg nem szólalna – a mi szintén nem volt lehetetlen – senki se merte volna őt megszólítani.

Miután Starkos Miklós megparancsolta a csónak legénységének, hogy térjenek vissza a hajóhoz, azon szöglet felé ment, melyet a rakpart képez a kikötő leghátulsó részén. De alig tett ez irányban mintegy húsz lépést, midőn egyszerre megállt. Aztán észrevette az öreg tengerészt, a ki utána ment, mintha parancsait várná s így szólt hozzá:

– Gozzo, szükségem lesz tíz izmos emberre, legénységem kiegészítésére.

– Meglesz, Starkos Miklós! – felelé Gozzo.

A Karysta kapitánya százat is kapott volna, még pedig válogatva e tengerész-lakosság közül. És ez a száz ember követte volna földijét, azt se kérdezvén, hova vezeti, milyen mesterségre szánja őket, kinek a költségére fognak hajózni vagy harczolni és kész lett volna Starkos Miklós sorsában osztozkodni, jól tudván, hogy semmiesetre se lesz belőle kára.

– Ez a tíz ember legyen egy óra mulva a Karysta fedélzetén, – mondá a kapitány. -24-

– Ott lesz, – viszonzá Gozzo.

Starkos Miklós egy kézmozdulattal tudtul adta, hogy nincs szüksége kiséretre, aztán végig ment a rakparton, mely a móló végén félkörben kanyarodik és betért a kikötőhöz vezető utczák egyikébe.

Az öreg Gozzo tiszteletben tartván akaratát, visszatért társaihoz, s ezután csupán arra volt gondja, hogy kiválogatta a tíz embert, kik hivatva lesznek a kapitány legénységét kiegészíteni.

E közben Starkos Miklós lassú léptekkel felment azon parti szirt meredek lejtőjén, melyen a vitylosi fellegvár áll. E magasságban már nem lehetett egyéb zajt hallani az óriási állkapczáju és széles bulldog-pofájú vad kutyák ugatásánál, melyek az utazókra nézve csaknem oly veszedelmesek, mint a farkasok és a sakálok, s melyeket a bot meg nem ijeszt. A levegőben széles szárnyaik alig észrevehető mozgásával nehány goeland keringett, s ezek lassankint visszatértek odúikba a parti sziklák közé.

Starkos Miklós nemsokára eljutott Vitylos legutolsó házaihoz. Itt letért azon rögös ösvényre, mely megkerüli a keraphai akropolist. Miután végig ment volna a fellegvár mellett, melyet e helyen Ville-Hardouin építtetett azon időben, midőn a keresztes hadak megszállva tartották a Pelopponesus különböző pontjait; kénytelen volt megkerülni még néhány régi tornyot, melyek még mindig ott állnak a parti szirtek felett. Itt egy pillanatra megállt és megfordult.

A látóhatáron a Gallo-fokon túl, a félhold leáldozóban volt az ioniai tenger vizeibe. A hűvös esti szellő által kergetett felhők szűk rései közül néhány gyér csillag ragyogott elő. Mikor a szél néha-néha elcsöndesült, néma csönd uralkodott az akropolis körül. Két vagy három, alig észrevehető vitorla uszkált az öböl vizén, részint -25- egyenesen a túlsó oldal, vagyis Koron, részint pedig éjszaknak, vagyis Kalamata felé tartván. Az árboczaik csucsán himbálódzó lámpa nélkül nem is lettek volna észrevehetők. Alant, a part különböző pontjain, hét vagy nyolcz tűz égett, melyeket a vizek reszketeg visszatükrözése megkettőztetett. Vajjon halászbárkák vagy egyes házak megvilágítására szánt tüzek voltak-e, valóban nem lehetett meghatározni.

Starkos Miklós a sötétséghez szokott szemeit körüljártatta e végtelenségen. A tengerészek szemeiben van valamely átható látóerő, melynél fogva ott is látnak, a hol mások semmit se látnának. De e perczben úgy látszott, mintha a külső dolgok nem tettek volna mélyebb benyomást a Karysta kapitányára, a ki kétségkívül egészen más jelenetekhez volt szokva. Csaknem öntudatlanul szivta be az otthoni levegőt, mely olyan, mint a haza lélegzete. Összefont karokkal, gondolatokba merülve, mozdulatlanul állt ott, feje pedig, melyről a csuklyát ledobta, ha kőből lett volna se mozdulhatott volna kevésbbé.

Csaknem egy óranegyed mult el így. Starkos Miklós nem szűnt meg nyugot felé nézni a távoli tengeri látóhatárig. Aztán nehány lépést tett, rézsut felfelé a parti szirten. Nem ok nélkül választotta ez irányt. Egy titkos gondolat vezérelte, de az ember azt hihette volna, hogy szemei még mindig kerülték azt meglátni, a mit itt, Vitylos magaslatain kerestek.

Különben nincs valami kietlenebb ezen tengerpartnál, a Matapanfoktól az öböl legbelső hátteréig. Nem látni itt narancsfákat, czitromfákat, babérfákat, argolisi jazminfákat, fügefákat, eperfákat, szóval semmit azon növényzetből, mely Görögország némely részeit oly vonzóvá teszi. Egyetlen tölgyfa, egyetlen platánfa, egyetlen granát-almafa sincs, mely a cziprus- és czédrusfák -26- komor csoportjait élénkítené. Mindenütt csak sziklák, melyeket e vulkanikus talaj váratlan megrázkódása néhány másodpercz alatt az öböl vizébe taszíthat. Mindenütt bizonyos szilaj sivárság uralkodik e vidéken, mely nem képes lakosságát táplálni. Alig látszik nehány eltorzult, lombtalan kiszáradt fenyő, melynek gyantáját kizsarolták, s mely törzsének mély sebeit mutogatja. Itt-ott nehány silány kaktusz, mely inkább hasonlít tüskéhez mint egyébhez. Végre sehol, sem a törpe bokrokon, sem a kavicsos földön, nincs semmi, a mivel jól lakhatnának a kecskék, melyek pedig, főleg e vidéken, ugyancsak nem válogatósak.

Starkos Miklós mintegy húsz lépést tett előre, aztán megint megállt és északnyugat felé fordult, arra, a hol a Taygetos távoli gerinczének körvonalai élesen leváltak a kevésbbé homályos égboltozatról. Egy vagy két csillag, melyek ez időtájt jöttek fel, még ott nyugodott a hegygerinczen, mint egy-egy nagy Szent-János bogár.

Starkos Miklós mozdulatlanul állt. Egy alacsony házikóra tekintett, mely mintegy ötven lépésnyire állt a parti szirt egyik kiszögelésén. E szerény s a falutól teljesen elszigetelt lak, melyhez csak meredek ösvényeken át lehetett férni, nehány lombtalan fa közt állt és tüskesövénynyel volt körülvéve. Az ember szinte érezte, hogy régóta el lehet hagyatva. A rossz karban levő, egy helyt sűrű, más helyt átlyukgatott sövény nem volt többé képes megoltalmazni. A kóbor ebek s a sakálok, melyek néha szintén meglátogatják e vidéket, nem egyszer pusztítottak már a mainota föld e kis zugában. A természet gazzal és dudvával borította el e helyet, mely puszta volt, mióta emberi kéz nem foglalatoskodott körüle.

S miért ezen elhagyatottság? Azért, mert a birtok -27- tulajdonosa már évek előtt meghalt. Azért, mert özvegye, Starkos Andronika elhagyta a vidéket és elment azon hősies nők közé, kik oly dicső szerepet játszottak a függetlenségi harczban. Azért, mert a fiú eltávozása óta sohasem lépte át az apai ház küszöbét.

Pedig hát Starkos Miklós itt született. Itt tölté el legelső gyermekéveit. Atyja hosszas és becsületes tengerészpálya után e menhelyre vonúlt vissza, távol tartva magát Vitylos lakóitól, kiknek kihágásai irtózattal töltötték el. Különben tanultabb és valamivel jobb módú lévén a kikötő lakosságánál, külön és önálló exisztencziát tudott magának teremteni, neje és gyermeke körében. Így élt elvonultságban, nyugodtan és zavartalanul; mígnem egy nap, haragjának fellobbanásában megkisérlé ellentállni az erőszaknak, és ellenszegüléseért életével lakolt. A török erőszaktól még a félsziget végpontján se lehetett megmenekülni.

Az apa nem volt többé s az anya nem birta megfékezni a fiút; Starkos Miklós megszökött hazulról, kalandozott a tengereken s a tengeri rablók rendelkezésére bocsátotta azon csodálatos tengerész-ösztöneit, melyekkel természeténél fogva birt.

A fiú tíz, az anya hat év óta hagyta el a házat. A vidéken azonban azt beszélték, hogy Andronika koronkint visszatért. Legalább látni vélték őt, noha csak hosszú időközökben és rövid perczekre, a nélkül, hogy Vitylos bármelyik lakosával érintkezett volna.

A mi Starkos Miklóst illeti, ő noha kalandos utazásaiban egyszer vagy kétszer e vidéken is megfordult, soha sem fejezte ki óhajtását, viszontlátni a szerény házacskát a parti szirten. Soha se kérdezősködött felőle, hogy milyen állapotban van. Soha sem ejtett czélzást anyjára s nem tudakolta, visszatér-e néha az elhagyatott lakba. De az iszonyú események közepette, melyek akkoriban -28- Görögországot vérrel borították, talán eljutott hozzá Andronika neve is, melynek vád gyanánt kellett volna lelkiismeretébe hatolni, ha lelkiismerete egyáltalán lett volna.

Pedig Starkos Miklós e napon nem csupán azért vetett horgonyt a vitylosi kikötőben, hogy tíz emberrel szaporítsa hajója legénységét. Egy vágy – több mint vágy – ellenállhatatlan ösztön késztette őt erre, melyről nem birt magának számot adni; érezte annak szükségét, hogy még egyszer, kétségkívül utolszor, viszontlássa az atyai házat; még egyszer tapossa azon földet, melyen legelső lépéseit tette, beszívja a léget, mely be van zárva a négy fal közé, hol legelőször vett lélegzetet s a legelső szókat hebegte. Igen, ezért jött fel a parti szirt meredek ösvényén, s ezért állt ezen órában a kis kert kerítése előtt.

Itt egy pillanatra habozni látszott. Nincs oly megkérgesedett szív, mely össze ne szorulna a múlt bizonyos emlékeivel szemben. Az ember nem azért születik valahol, hogy semmit sem érezzen azon hely előtt, hol az anya keze legelőször ringatta. A lét húrjai nem kophatnak el annyira, hogy egy se rezdüljön meg közülök, ezen emlékek egyikének érintésétől.

Így történt Starkos Miklóssal is, midőn megállt az elhagyatott ház előtt, mely épp oly komor, néma és kihalt volt belül is, mint kívül.

– Lépjünk be!… Igen!… Lépjünk be!…

Ezek voltak a legelső szók, melyeket Starkos Miklós kiejtett, de csak suttogva, mintha attól félt volna, hogy meghallhatnák, s hogy szavai valamely tüneményt idézhetnének fel a multból.

Mi sem volt könnyebb, mint a kis kertbe belépni! A széthullott kerítés darabjai a földön hevertek. Még csak a rácsajtót se kellett kinyitni, vagy a reteszét félre tolni. -29-

Starkos Miklós belépett. Megállt a ház előtt, melynek esőverte ablaktáblái félig el voltak rothadva, s csak úgy lógtak a rozsdaette vastartókon.

E pillanatban bagoly huhogása hallatszott és maga a madár felröpült azon bozót közül, mely az ajtóküszöböt eltorlaszolta.

Starkos Miklós még itt is tétovázott. Pedig szilárdul el volt szánva még egyszer megnézni a ház belsejét, a legutolsó szobáig. De lelke mélyén harczot érzett azon lelkiismereti furdalásért, mely feltámadt benne. Nem csak meghatott, de egyszersmind ingerült is volt. Úgy rémlett előtte, mintha az atyai házból egy tiltakozás, egy végső átok hangzanék feléje.

El is határozta, hogy megkerüli a házat, mielőtt bemenne. Sötét éjszaka volt. Senki sem látta őt és ő sem látta önmagát. Fényes nappal talán el se jött volna. Sötét éjjel több bátorságot érzett magában daczolni emlékeivel.

Halk léptekkel lopózott tova, mint egy gonosztevő, a ki meg akarja vizsgálni a ház tájékát, hova be szándékozik törni; végig ment a fal mellett, mely négy sarkán meg volt repedezve, megkerülte a szögleteket, melyeknek eltompult éle eltünt a moha alatt, megtapogatta a megrendült köveket, mintha arról akart volna meggyőződést szerezni, vajjon van-e még élet e házhullában, dobog-e még a szive? A kis kert még homályosabb volt. Az eltünő félhold világossága odáig már el sem is juthatott.

Starkos Miklós lassan kerűlte meg a házat. A komor épület nyugtalanító némaságba volt merülve. Az ember azt hihette volna, kisértetek, vagy hazajáró lelkek látogatják. Végre visszatért a nyugat felé levő homlokzat elé. Aztán az ajtóhoz közeledett, hogy betaszítsa, ha csak a kilincs tartja; vagy kifeszítse, ha a lakat még fogná a zárat. -30-

De ekkor a vér a fejébe tolult. «Vöröset látott,» mint mondani szokták, de lángvöröset. Nem mert bemenni a házba, melyet még egyszer látni akart volna. Úgy rémlett előtte, mintha atyja és anyja most mindjárt megjelennének a küszöbön, kiterjesztett karokkal és megátkoznák őt, a rossz gyermeket, a rossz hazafit, a ki elárulta családját és árulóvá lett hazája ellen!

E perczben az ajtó lassan kinyílt. A küszöbön egy nő jelent meg. A mainoták szokása szerint volt öltözve, keskeny, vörös szegélyű fekete gyapot ruhát, derékon összeszorított sötétszínű zubbonyt viselt és fején barnás fejkötőt, mely körül a görög lobogó szineit mutató kendő volt csavarva.

E nő alakja ritka erélyre vallott. Fekete szemei kissé szilaj élénkséget fejeztek ki, arczszine oly barna volt, mint a tengerpart halásznőié. Magas, egyenes termetén nem látszott meg, hogy már meghaladta a hatvanas éveket.

E nő Starkos Andronika volt. Az anya és a fiú, kik testileg, lelkileg oly régóta szétváltak, most szemtől-szemben álltak egymással. Starkos Miklós nem volt elkészülve e találkozásra… Anyjának megjelenése elrémíté.

Andronika, karját kinyujtván fia felé, megtiltotta neki, hogy házába lépjen s csak e szókat mondá oly hangon, melyek borzasztó értelmet adtak azoknak éppen azért, mert az ő ajkai ejtették ki:

– Starkos Miklós soha se fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!… Soha!

És a fiú ezen itélet alatt meggörnyedve, hátra tántorodott. Az, a ki egykor a szive alatt hordozta, most elűzte őt, mint el szoktak űzni egy árulót. Ekkor egy lépést akart tenni előre… Egy még erélyesebb kézmozdulat, az átok mozdulata megállítá. -31- -32-

STARKOS MIKLÓS VISSZAHÖKKENT.

Starkos Miklós visszahökkent. Aztán kirohant a kis kertből, kiért a parti szikla ösvényére és azon végig lesietett, nagy léptekkel, vissza se fordulva; – mintha egy láthatatlan kéz taszítgatta volna a vállánál fogva előre.

Andronika mozdulatlan állt a háza küszöbén és látta őt eltünni a sötétben.

Starkos Miklós tiz percz mulva visszanyerte önuralmát és izgatottságát legkevésbbé sem árulván el, leért a kikötőbe, csónakosai után kiáltott és a csónakjába szállt. A Gozzo által kiválasztott tíz ember már a hajó födélzetén várta.

Starkos Miklós egyetlen szó nélkül felment a Karysta hidjára és egy intéssel parancsot adott a készülődésre. Az előkészületek gyorsan megtörténtek. A horgonyokat felszedték, a vitorlákat kifeszítették. A szellő, mely most a part felől fújt, könnyűvé tette a kikötőből való kivitorlázást.

A Karysta öt percz mulva a kikötőn túl, az öbölben volt; biztosan, csöndesen, s a nélkül, hogy akár a hajó legénysége, akár a vitylosiak közt egyetlen kiáltást lehetett volna hallani.

De alig jutott el a hajó egy tengeri mérföldnyire, midőn a parti szikla tetején lángok lobbantak fel.

Starkos Andronika háza égett le ott porig. Az anya keze gyujtotta a tüzet. Azt akarta, hogy nyoma se maradjon a háznak, melyben a fia született.

A kapitány szemét nem tudta levenni e tűzről, mely ott a mainai földön pusztított. Oda nézett, a míg csak egyetlen láng lobbant fel.

Andronika megmondta:

– Starkos Miklós soha sem fogja többé átlépni atyja házának küszöbét!… Soha! -33-

AZ ANYA KEZE GYUJTOTTA A TÜZET.

-34-