XI. Jelek, melyekre nincs válasz.

A Syphanta, nyolcz nappal a thasosi ütközet után, a török part összes beszögeléseit és öblöcskéit megmotozván Cavalától Orphanáig, átment a Contessa-öblön, majd a Deprano hegyfoktól a Paliuri hegyfokig, a Monte Santo- és Cassandra-öblök előtt elhaladva, végre április 15-ikén a látóhatárról tünedezni kezdett az Athos hegy, melynek legmagasabb csúcsa közel kétezer méternyi magasságra emelkedik a tenger felszíne fölött.

Ezen utazás alatt semmiféle gyanus hajóval sem találkozott. Török hajók gyakrabban mutatkoztak, de a korfui lobogó alatt vitorlázó Syphanta nem lépett velük érintkezésbe, mert hiszen parancsnoka szivesebben üdvözölte volna e hajókat ágyúlövésekkel, mint kalapleemeléssel. Máskép állt a dolog néhány kereskedelmi hajóval, ezek szolgáltak bizonyos értesítésekkel, melyek a korvett missziójára nézve csakis hasznosak lehettek.

Ily körülmények közt jutott d’Albaret Henrik április 26-án egy nagyfontosságú tény tudomására. A szövetséges hatalmak kijelentették, hogy elfognak és letartóztatnak minden fegyveres segítséget, mely a tengeri úton küldetnék Ibrahim pasa csapatai után. Ezenfelül Oroszország hivatalosan hadat üzent a szultánnak. Görögország helyzete tehát folyvást javult s bármily késedelmek következhettek még be, biztosan közeledett függetlenségének visszahódítása felé.

A korvett április 30-ikán behatolt a szaloniki öböl véghatáráig. Ez volt a végpont, melyet czirkálásában elért, a szigettenger északnyugati részén. Még itt is alkalma nyílt üldözőbe venni néhány apróbb kalózhajót, melyek csak úgy menekülhettek tőle, hogy a partra vetették magukat. Habár a legénység nem veszett is el az utolsó emberig, legalább e hajók legnagyobb része használhatatlanná lett.

A Syphanta ekkor délkeleti irányt vett, hogy gondosan megfigyelhesse a szaloniki öböl déli partjait. De kétségkívül híre futott már érkezésének, mert egyetlen kalózhajó se mutatkozott, melylyel elbánhatott volna.

Ekkor egy sajátszerű, sőt megmagyarázhatlan esemény történt a korvett fedélzetén.

Május 10-én este hét óra tájban d’Albaret Henrik belépett a közös terembe, mely a Syphanta egész hátulsó részét elfoglalta s egy levelet talált az asztalon. Felvette, a mennyezetről himbálózó lámpához tartotta és elolvasta a levélczímet, mely így hangzott:

«D’Albaret Henrik kapitánynak, a Syphanta korvett parancsnokának, a tengeren.»

D’Albaret Henrik megismerni vélte az írást. Rendkívül hasonlított azon levélhez, melyet Scio szigetén kapott s melyben értesítették, hogy egy állomás van üresedésben a korvett fedélzetén. Az oly sajátságos módon és minden postai szabály ellenére érkezett levél tartalma a következő volt:

«Ha d’Albaret parancsnok hajlandó a szigettenger vizein folytatott hadjáratának tervét úgy intézni, hogy szeptember hó első felében Scarpanto-sziget környékén legyen, ez által a közügyet és a rábízott érdekeket leghathatósabban fogja szolgálni.»

D’ALBARET HENRIK MEGISMERNI VÉLTE AZ IRÁST.

A levélben ép oly kevéssé volt kelet vagy aláírás, mint azon, melyet Scio szigetén kapott. S midőn d’Albaret Henrik a kettőt összehasonlítá, meggyőződött róla, hogy ezt is, amazt is egy és ugyanazon kéz írta.

Hogyan lehessen ezt megmagyarázni? Az első levél postán érkezett. De a másodikat csakis a hajósszemélyzet valamelyik tagja tehette az asztalra. Bárki volt is, okvetlenül magánál kellett hordoznia a hadjárat kezdetétől fogva, hacsak nem a Syphanta legutóbbi állomáshelyeinek egyikén vette át. Ezenkívül a levél nem volt ott, midőn a parancsnok egy órával azelőtt elhagyta a közös termet és a fedélzetre ment, megtenni a szükséges rendelkezéseket éjszakára; következőleg szükségképen a legutolsó órában került a közös terem asztalára.

D’Albaret Henrik csöngetett.

Egy segédkormányos belépett.

– Ki jött be e terembe, mialatt a fedélzeten voltam? – kérdé d’Albaret Henrik.

– Senki, parancsnok úr – felelé a kormányos.

– Senki? – De nem léphetett be valaki a nélkül, hogy láttad volna?

– Nem, parancsnok úr, minthogy egy perczig se távoztam az ajtó mellől.

– Jól van.

A segédkormányos katonás üdvözlettel távozott.

– Valóban lehetetlennek látszik, – mondá magában d’Albaret Henrik – hogy valaki a hajósszemélyzet közül észrevétlenül ide bejöhetett volna. De vajjon az alkonyat félhomályában nem lopódzhatott-e valaki a külső erkély folyosójára és nem mászhatott-e be a terem ablakán?

NAUPLIA.

D’Albaret Henrik megvizsgálta az ablakokat, melyek a terem falán voltak alkalmazva. De az összes ablakok, valamint az ő magánszobájának ablakai is, belülről voltak bezárva. Teljességgel lehetetlen volt tehát, hogy valaki kívülről jöhessen be e nyílások egyikén keresztül.

Mindez utóvégre legcsekélyebb nyugtalanságot sem okozott d’Albaret Henriknek: legföljebb meglepetést és a ki nem elégített kíváncsiság azon érzetét, mely egy alig megmagyarázható ténynyel szemben vesz rajtunk erőt. Annyi bizonyos, hogy bármily úton-módon történt is, de a névtelen levél eljutott rendeltetése helyére és nem mást illetett, mint a Syphanta parancsnokát. D’Albaret Henrik rövid megfontolás után elhatározta, hogy e dologról senkinek sem szól, még a másodkapitánynak sem. Mire való is volna a levél tartalmának közlése? Rejtélyes levelezője, bárki volt is, bizonyára nem fogja magát megismertetni.

És most, vajjon fogja-e követni a parancsnok a levélben foglalt tanácsot?

– Minden bizonynyal – mondá magában. – Az, a ki legelőször írt nekem Scióba, nem csalt meg, midőn azt állította, hogy egy állomást foglalhatok el a Syphanta tiszti karában, Miért csalna meg most, midőn felszólít, hogy szeptember hó első hetében Scarpanto-sziget közelében legyek? E felszólítást csak a rám bízott küldetés érdekében intézhette hozzám. Igen! Módosítani fogom hadjárati tervemet és a kitűzött napon ott leszek, a hova hívtak.

D’Albaret Henrik gondosan elzárta a levelet, mely ezen újabb utasításokat tartalmazta; aztán elővette térképeit és tanulmányozni kezdte új úti tervét, hogy hasznosan tölthesse el az augusztus hó végéig hátralevő négy hónapot.

Scarpanto szigete délkeleten, a szigettenger tulsó végén fekszik, vagyis mintegy száz tengeri mérföldnyire egyenes vonalban. A korvettnek tehát elég ideje lesz meglátogatni Morea különböző partjait, hol a kalózok oly könnyen elrejtőzhettek, valamint a Cykladok csoportját, mely az eginai öböltől Kréta szigetéig terjed.

Egészben véve azon kötelezettség, hogy a kitüzött időben Scarpanto környékén czirkáljon, csak nagyon csekély mértékben módosította a d’Albaret parancsnok által előre megállapított uti tervet. A mit végrehajtani elhatározott, végrehajthatta, a nélkül, hogy programmjából bármit kitörült volna. Ehhez képest a Syphanta, május 20-án, miután Pelerissa, Peperi, Sarakino és Skantyura szigeteket meglátogatta, Scyrosba indult kémszemlére.

Scyros a legnagyobbak egyike azon kilencz szigetből álló csoportban, melyet az ókor talán a kilencz múzsa székhelyeiül jelölhetett volna ki. A biztos, tágas és jó horgonytalajú Szent György kikötőben a korvett legénysége könnyen elláthatta magát friss élelmiszerekkel, juhokkal, fogolymadarakkal, liszttel, árpakásával s azon fölséges borral, mely a sziget legfőbb jövedelmi forrását képezi. E sziget, melynek neve sűrűn előfordul a trójai háború félig mythologiai eseményeiben s mely összefüggésben áll Lycomedes, Achilles és Ulysses dicső nevével, nemsokára az új görög királyság euboeai heparchiájához csatoltatott.

D’Albaret Henrik apróra megmotozta a Scyros partjain létező számos beszögelést és öblöcskét, melyekben a kalózok könnyen találhatnak menhelyet. Mialatt a hajó nehány fonalnyi távolságban horgonyt vetett, csónakjai egyetlen pontot se hagytak megmotozatlanul.

E szorgos kutatásnak semmi eredménye se lett. A menhelyek el voltak hagyatva. D’Albaret parancsnok a sziget hatóságaitól csak azon egyetlen értesítést nyerte, hogy egy hónap előtt, ugyanezen a vidéken, egy kalóz-lobogó alatt utazó hajó több kereskedelmi hajót megtámadott, kirabolt és felgyújtott, s hogy e gaztettet általában a hirhedt Sakratifnek tulajdonítják. De senki se tudta megmondani, milyen alapon nyugodott ezen állítás; mert még a rejtélyes egyéniség létezése tekintetében is teljes bizonytalanság uralkodott.

A korvett öt vagy hat napi időzés után elhagyta Scyrost. Május vége felé a terjedelmes Euboea, más néven Negropontis sziget felé közeledett, melynek partjait negyven mérföldet meghaladó hosszúságban szorgosan kikémlelte.

Tudjuk, hogy e sziget egyike volt legelsőknek a felkelők közt az 1821-ki háboru elején. De a törökök, miután Negropontis fellegvárába bezárkóztak, itt makacs ellentállást fejtettek ki, s egyidejűleg Karystos fellegvárában is védelmi állásba helyezkedtek. Később Juszuf pasa csapatai által felszaporodva kiterjeszkedtek a szigeten és szokásos mészárlásaikat űzték, mígnem 1823-ban Diamantis görög vezérnek sikerült gátot vetni garázdálkodásaik elé. Diamantis váratlanul megtámadta a török katonákat, a legnagyobb részt legyilkoltatta s az életben maradtakat kényszeríté átkelni a tengerszoroson és Thessáliában keresni menedéket.

De utóvégre is a törökök maradtak előnyben, túlnyomó számuknál fogva. 1826-ban Fabvier ezredes és Regnault de Saint-Jean d’Angely századparancsnok sikertelen kisérlete után, végleg az egész sziget uraivá lettek.

Még azon perczben is ott voltak, a midőn a Syphanta elhaladt Negropontis előtt. D’Albaret hajójának fedélzetéről visszontláthatta szinhelyét ama vérengző küzdelemnek, melyben ő is személyesen részt vett.

Bármily veszélyes volt is e vizeken a rendőri feladatot teljesíteni, úgy szólván a török ágyúk torkában; a korvett mégis folytatta czirkálását és megsemmisített mintegy húsz kalózhajót, melyek egész a Cykladokig merészkedtek előnyomulni.

Ezen expediczió junius havának nagy részét igénybe vette. A Syphanta ezután délkelet felé tartott. Junius utolsó napjaiban Andros irányában volt, mely az Euboea legvégén fekvő Cykladok legelső szigete. E sziget hazafias lakossága a psaraiakkal egyidejűleg lázadt fel a török uralom ellen.

D’Albaret parancsnok czélszerűnek tartotta itt irányt változtatni, hogy a Peloponnesus partjainak közelébe jusson és egyenesen délnyugat felé tartott. Julius 2-án elérte Zea szigetét, melyet a régiek Ceossas vagy Cosnak neveztek.

A Syphanta nehány napig időzött Zea kikötőjében, mely e vidéken a legjobbak egyike. Itt d’Albaret Henrik és tisztjei újra találkoztak nehánynyal azon vitéz zeoták közül, kik a háború első éveiben bajtársaik voltak. A korvett a legszivélyesebb fogadtatásban részesült. De miután semmiféle hajónak se juthatott eszébe, a sziget partjain menedéket keresni, a Syphanta csakhamar ismét czirkáló útjára kelt és julius 5-dikén megkerülte a Colonna hegyfokot Attika délkeleti csucsán.

E hét vége felé a hajó lassabban haladt előre, a szélcsend miatt, az eginai öböl irányában, mely mélyen beszögellik a görög földbe egész a korinthusi földszorosig. Rendkívüli óvatosságra volt szükség. A Syphanta alig birt haladni. Ha e meglehetősen elhagyatott vizeken nehány száz csónak megtámadja, nehéz lett volna magát védelmezni. A legénység folyvást készen is állt minden támadás visszaverésére s ezt igen helyesen cselekedte.

A legénység látott is nehány csónakot közeledni, melyeknek szándéka nem lehetett kétséges; de nem mertek szembeszállni a korvett ágyúival és puskáival.

Julius 10-én szél kerekedett észak felől, – s ez kedvező körülmény volt a Syphantá-ra nézve, mely, miután csaknem közvetlenül elhaladt Damala városka előtt, gyorsan megkerülte a Skyli hegyfokot a naupliai öböl végső pontján.

Julius 11-én Hydra s másnap Spezzia előtt jelent meg. Szükségtelen hosszasan elmondanunk, mily részt vettek e két sziget lakói a függetlenségi háborúban. A háború elején a hydrióták, a spezzióták és szomszédaik, az ipsarióták, háromszáznál több kereskedelmi hajóval birtak. Ezeket átalakították hadihajókká és a török hajórajok ellen küldték, nem csekély eredmény nélkül. Itt ringatták a Conduriotis, Tombasis, Miaulis, Orlandos s más előkelő családok bölcsőjét, melyek előbb vagyonukkal, majd vérükkel rótták le adójukat hazájuk iránt. Innét indultak ki azon borzasztó gyújtó hajók, melyek csakhamar a törökök rémeivé lettek. Daczára a belső viszályoknak e két sziget földét soha se fertőztették meg a török hadak lábnyomai.

Azon időtájt, midőn d’Albaret Henrik odaérkezett, a szigetek lakói kezdtek visszavonulni a küzdelemtől, melylyel már mindkét fél meglehetősen alábbhagyott. Nem volt távol az idő, midőn valahára egyesülhettek az új királysággal, egy-egy heparchiát képezvén Korinth és Argos tartományokban.

Julius 20-án a korvett a hermopolisi kikötőben vetett horgonyt, Syra szigetén, mely a Homér által oly szépen megénekelt hű Eumeához tartozik. A jelen perczben is menhelyeül szolgált mindazoknak, kiket a törökök a szárazföldről elűztek. Syra, melynek katholikus püspöke mindenkor Francziaország védnöksége alatt áll, összes segélyforrásait d’Albaret Henrik rendelkezésére bocsátá. Az ifjú parancsnok saját hazájának egyetlen kikötőjében se találhatott volna jobb és szivesebb fogadtatásra.

SYRA.

Csupán egy bánat keseríté meg e miatt érzett örömét. Miért nem érkezett három nappal előbb!

A franczia konzullal beszélgetvén, ettől megtudta, hogy egy sacoléve, mely a Karysta nevet viselte és görög lobogó alatt vitorlázott, hatvan órával ezelőtt hagyta el a kikötőt. Ebből azon következtetést kellett levonnia, hogy a Karysta a korvettnek a kalózokkal vívott küzdelme alatt Thasos szigetéről elmenekülvén, a szigettenger déli részei felé vette útját.

– De talán tudják merre tartott? – kérdé d’Albaret Henrik élénken.

– A mint hallottam, – viszonzá a konzul, – a délkeleti szigetek felé indult, s talán épen Kréta sziget valamelyik kikötője volt a rendeltetési helye.

– Nem érintkezett ön a kapitányával? – kérdé d’Albaret Henrik.

– Nem, parancsnok úr.

– Nem tudja, vajjon nem Starkos Miklós volt-e a neve?

– Nem tudom.

– És semmi se vallott arra, hogy ez a sacoléve azon kalóz hajórajhoz tartozik, mely a szigettenger e vidékein garázdálkodik?

– Semmi; de ha csakugyan úgy volna, nem csodálkoznám rajta, hogy Kréta felé tartott, melynek bizonyos kikötői mindig nyitva állanak a tengeri rablók előtt.

E hír valódi izgatottságot idézett elő a Syphanta parancsnokánál, mint minden egyéb, a mi közvetlen vagy közvetett összefüggésben állhatott Elizundo Hadsine eltünésével. Valóban, balszerencse volt, ily rövid idővel érkezni a sacoléve eltávozása után. De miután az is délnek tartott, talán sikerülend a korvettnek, mely szintén ezen irányt fogja követni, amazt utolérni. Ennélfogva d’Albaret Henrik, a ki égett a vágytól, szemközt állni Starkos Miklóssal, még julius 21-én este elhagyta Syrát, miután horgonyait gyönge szél mellett szedette fel, mely azonban a légmérő állása után itélve, csak erősbödhetett.

Meg kell vallanunk, hogy d’Albaret parancsnok a következő két hét alatt legalább is ép oly hévvel kereste a sacolévet, mint a kalózokat. Meggyőződése szerint a Karysta személyzete hasonló elbánást érdemelt, mint ezek és pedig ugyanazon okoknál fogva. Előforduló esetben majd meglátja mit tegyen.

Azonban a korvett a legszorosabb fürkészések daczára sem volt képes megtalálni a sacoléve nyomát. A Karysta nem időzött Naxosban, melynek összes kikötőit felkutatták.

Azon apró szigetek és szirtek közepette, melyek e szigetet körülveszik, az eredmény nem volt kedvezőbb. Egyébiránt sehol se mutatkoztak kalózok e vidéken, melyet különben sűrűn szoktak felkeresni. Pedig a gazdag Cykladok közti jelentékeny kereskedelmi forgalom és a rablásra való kilátás különösen ide vonzhatta volna őket.

Ugyanez volt az eset Parosban, melyet csak egy-két tengeri mértföldnyi szélességű csatorna választ el Naxostól. Parkia, Naussa, Santa Maria, Agula és Dico kikötői sem részesültek Starkos Miklós látogatásában. A syrai konzulnak kétségkívül igaza volt; a sacoléve bizonyára a krétai partok valamelyik pontja felé irányozta útját.

A Syphanta augusztus 9-én a milói kikötőben horgonyzott. E szigetet, mely a tizennyolczadik század közepén még gazdag volt és a vulkanikus rázkódtatások következtében szegénységre jutott, jelenleg a talaj ártalmas kigőzölgései mérgezik meg és népessége mindinkább fogy.

Itt is eredménytelenek maradtak a kutatások. Nem csak hogy a Karysta nem mutatkozott, de alkalom se nyilt üldözőbe venni egyetlen kalózhajót sem, melyek pedig máskor a Cykladok vizeiben gyakran meg szoktak fordulni. Valóban jogosan fel lehetett vetni azon kérdést, vajjon a Syphanta megérkezésének idejekorán való jelzése nem enged-e nekik időt az elmenekülésre? A korvett elég kárt tett a szigettenger északi részein tartózkodó kalózokban arra nézve, hogy a déliek ne kivánkozzanak vele találkozni. Szóval, bármily oknál fogva történt is, – tény az, hogy e vizeken soha sem uralkodott ily biztonság. Úgy látszott, hogy itt a kereskedelmi hajók teljes bátorságban közlekedhetnek. Nehány ily útközben talált hajó parancsnokához d’Albaret Henrik kérdéseket intézett, de semmiféle kielégítő felvilágosítást sem nyerhetett. E közben elérkezett augusztus 14-dike. Még csak két hét volt hátra, hogy a korvett eljuthasson Scarpanto szigetére, szeptember legelső napjaiban. A Syphantá-nak, a Cykladokat elhagyván, csak mintegy hetven vagy nyolczvan tengeri mértföldnyi utat kellett megtennie, egyenesen dél felé. E tengert a hosszú Kréta sziget zárja el, melynek örök hóba burkolt legmagasabb csúcsai már kezdtek feltünedezni a látóhatáron.

D’Albaret parancsnok ezt az irányt választotta. Miután eljutott Kréta irányába, csak kelet felé kellett fordulnia, hogy Scarpanto elé érjen.

Azonban midőn a Syphanta Milót elhagyta, még délkelet felé tartott, előrenyomult a Santorin szigetig és fekete parti szirteinek legelrejtettebb zugait is felkutatta. E veszélyes vidéken minden pillanatban újabb szirtek bukkanhatnak fel a földalatti vulkanikus tüzek kitörése következtében. Majd a régi Ida, most Psilanti hegyet vevén irányjelzőül, a mely hétezer lábnyinál magasabban emelkedik fel Kréta felett, a korvett egyenesen arra tartott eléggé élénk nyugat-észak-nyugati széllel, a mely lehetővé tette neki, hogy összes vitorláit kifeszítse.

Harmadnap, augusztus 15-én a szigettenger e legnagyobb szigetének magaslatai meglátszottak a látóhatáron, festői körvonalaikkal, a Spada hegyfoktól a Stavros hegyfokig. A part egy hirtelen előszögelése még elrejté az öbölt, a melynek partján Kandia főváros fekszik.

– Szándékozik ön horgonyt vetni e sziget valamelyik kikötőjében parancsnok úr? – kérdé Todros kapitány.

– Kréta még mindig a törökök kezében van s úgy hiszem, hogy itt nincs semmi keresetünk, – felelé d’Albaret Henrik. – Azon hirek szerint, melyeket Syrában kaptam, Mustafa katonái, miután Retimot kezükre kerítették, az egész sziget uraivá lettek, daczára a sphakioták vitézségének.

– Pedig a sphakioták merész hegyi lakók, – mondá Todros kapitány – és a háború kezdete óta számos jelét adták bátorságuknak…

– Igen, bátorságuknak és… kapzsiságuknak, Todros, – viszonzá d’Albaret Henrik. – Alig két hónapja, Kréta sorsa a kezükben volt. Mustafa és emberei azon a ponton voltak, hogy kiirtassanak; de ekkor megparancsolta, hogy katonái dobják el ékszereiket, drága fegyvereiket, szóval dobjanak el mindent, a mi értékes volt náluk; és mialatt a sphakioták elszéledtek felszedni a zsákmányt, a törökök megmenekültek ugyanazokon a hegyszorosokon keresztül, a melyekben a halál várt rájuk.

– Ez nagyon szomorú, parancsnok úr, de utóvégre is a krétaiak nem épen görögök.

Nincs miért csodálkozni a Syphanta görög származású másodkapitányának e szavain. Nemcsak hogy a krétaiak ő szerinte nem voltak görögök, bármily nagy lett volna is a vitézségök, de nem is lettek görögökké az új királyság végleges megalakulása után sem. Valamint Samos, úgy Kréta is az ottomán uralom alatt maradt 1832-ig, midőn a szultán e szigetet illető összes jogait átruházta Mehemed Alira.

A dolgok jelen állapotában d’Albaret Henrik parancsnoknak semmiféle érdekében sem állt, összeköttetésbe lépni Kréta különböző kikötőivel. Kandia lett az egyiptomi csapatok legfőbb fegyvertárává, innét küldte ki a pasa félvad csapatait Görögország ellen. A mi pedig Kanea lakosait illeti, ezek az ottomán hatóságok felbiztatására rossz fogadtatásban részesítették volna a korfui zászlót, a mely a Syphanta árboczán lobogott.

Végre d’Albaret Henrik nem kapott volna útbaigazításokat se Gira-Petrában, se Sudában, se Cisamosban; legalább nem olyanokat, a melyek képesítették volna arra, hogy czirkálását valamely nevezetesebb zsákmány ejtésével fejezhette volna be.

– Nem, – mondá Todros kapitánynak, – szükségtelennek látom kémszemlét tartani az északi partokon, de megkerülhetnők a sziget északnyugati oldalát és a Spada hegyfokot és egy vagy két napig czirkálhatnánk Grabusa előtt.

Ez volt a nyilván legczélszerűbb dolog. Grabusa rossz hírben álló vizeiben talán megtalálhatja a Syphanta egy hónál tovább nélkülözött alkalmát arra, hogy nehány ágyúlövéssel üdvözölje a szigettenger kalózait.

Ezenfelül, ha a sacoléve, mint hinni lehetett, Kréta felé vette útját, nem volt lehetetlen, hogy Grabusánál horgonyt vetett. És ez d’Albaret parancsnokra nézve újabb ok volt, hogy e kikötőhöz közeledjék.

Ezen időtájban Grabusa még csak egy kalózfészek volt. Körülbelül hét hónap előtt nem kevesebb mint egy angol-franczia hajóraj és egy csapat görög rendes katonaság, Maurocordato vezénylete alatt, kellett hozzá, hogy megfékezze a hitetlenek e menhelyét. És a legkülönösebb a dologban az, hogy maguk a krétai hatóságok vonakodtak kiadni nehány kalózt, a kiknek kiadatását az angol parancsnok hajóraja követelte. Az utóbbi úgy volt kénytelen magának elégtételt szerezni, hogy lövöldöztette a fellegvárat, felgyújtatott nehány hajót és katonaságot szállíttatott partra.

Természetes volt tehát az a jelentés, hogy a szövetséges hajóraj eltávozása óta a kalózok leginkább Grabusában kerestek menhelyet, a hol ily véletlen pártfogókat találtak. D’Albaret Henrik tehát elhatározta, hogy Kréta déli partjai hosszában fog Scarpanto felé menni, úgy, hogy Grabusa előtt elhaladjon. Ily értelemben adta ki parancsát, a melyet Todros kapitány végrehajtani sietett.

Az időjárás kedvező volt. Egyáltalában e kellemes égalj alatt a tél deczemberben kezdődik és januárban végződik. Szerencsés föld az a Kréta szigete, Minos király és Dedalos mérnök hazája! Hippokrates is ide küldé gazdag klienseit, midőn Görögországot bebarangolta, tanítván a gyógyítás művészetét.

A Syphanta útját oly módon irányozta, hogy megkerülte a Spada fokot, a mely a kaneai és a kisamoi öböl közt elterülő földnyelv legvégén fekszik. Este volt, midőn a hegyfokot meghaladták. Éjjel – a tiszta és világos keleti éjszakák egyikén – megkerülték a sziget csúcsát. A szél kissé irányt változtatott és ez elég volt ahhoz, hogy a korvett ismét délnek vehesse útját és reggel gyönge vitorlaerővel elérkezhessék a grabusai kikötő bejárata elé.

D’Albaret parancsnok hat napig nem szünt meg szemmel tartani a sziget nyugati partjait Grabusa és Kisamo közt. Több kereskedelmi hajó hagyta el ezen idő alatt a kikötőt. A Syphanta jeleket adott egynémelyiknek közülök és semmi ok nem volt a nyert válaszokat gyanusaknak tartani. Különben a hajók parancsnokai nagyon tartózkodólag feleltek mindazon kérdésekre, a melyek a kalózokra vonatkoztak, a kik netalán menhelyet találtak Grabusában. A feleletekből ki lehetett olvasni, hogy az illetők féltek, nehogy kompromittálják magukat. D’Albaret Henrik még azt se tudhatta meg biztosan, vajjon a Karysta nincs-e e pillanatban a kikötőben.

Ekkor a korvett kibővíté kutatásainak területét. Kémszemlét tartott a Grabusa és a Crio fok között levő partok körül. Majd aug. 22-én, kedvező széllel, mely nappal növekedett és este ismét csillapult, megkerülte a hegyfokot és lehető közelségben haladt el a lybiai tenger partjai mellett, a melyek kevésbbé szakadozottak és kevésbbé vannak hegyfokokkal és beszögellésekkel megszakítva, mint a krétai tenger partjai a sziget túlsó oldalán. Az északi látóhatár felé kibontakozott az asprovunai hegyek lánczolata, s a belőle legmagasabban kiemelkedő Ida hegy, melynek örök hava ellentáll a szigettenger napsugarainak.

A korvett, a nélkül, hogy horgonyt vetett volna a part apró kikötőiben, egy fél tengeri mérföldnyire több izben megállót tartott Rumeli, Anapoli és Spakia előtt, de a hajóőrök egyetlen kalózhajót se jeleztek a sziget környékén. A Syphanta augusztus 27-én, miután a messarai nagy öböl körvonalai hosszában elhaladt volna, megkerülte a Matala fokot, Kréta legdélibb pontját. A sziget szélessége e helyen alig van három mérföldnyi. Úgy látszott, hogy e kémszemle a legcsekélyebb hasznot se fogja a czirkálással eredményezni. E szélességi fokon kevés hajó szokott átkelni a lybiai tengeren. Rendszerint vagy északibb irányban vitorláznak el, a sziget-tengeren keresztül, vagy inkább délnek, az egyptomi partok közelében. Alig lehetett egyebet látni a sziklák mellett kikötött halászbárkáknál és koronkint nehányat azon hosszú hajók közül, a melyek tengeri csigákat szállítanak. E puhányok meglehetősen keresett árúczikket képeznek és roppant szállítmányokat küldenek belőlük az összes szigetekre.

Miután a korvett semmit sem talált a partvidék azon részén, a melyet a Matala fok rekeszt el, s a hol sok apró szigetecske közt annyi apró hajó elrejtőzhetik; nem volt valószínű, hogy a sors jobban fog neki kedvezni a déli partvidék tulsó felén. D’Albaret Henrik tehát azon a ponton állt, hogy elszánja magát egyenesen útra kelni Scarpanto felé, ha mindjárt korábban érkeznék is oda, mint a rejtélyes levél írója kivánta. De augusztus 29-én este szándékát egyszerre megváltoztatta.

Hat óra volt. A parancsnok, a másodkapitány és nehány tiszt a fedélzetről nézte a Matala fokot. E pillanatban az árbocz tetején levő őrök egyike elkiáltotta magát: «Hajó, elől, balfelől!»

A távcsöveket azonnal a kijelölt oldal felé irányozták, nehány tengeri mérföldnyire a korvett elé.

– Csakugyan, – mondá d’Albaret parancsnok, – egy hajó, a mely a part mentén vitorlázik…

– S a mely a partokat jól ismerheti, miután annyira közel jár hozzájuk! – tevé utána Todros kapitány.

– Felvonta a lobogóját?

– Nem, parancsnok úr, – felelte az egyik tiszt.

– Kérdezze meg az őröktől, lehet-e tudni a hajó nemzetiségét?

A tiszt végrehajtotta a parancsot és nehány percz mulva jelentette a választ, a mely úgy hangzott, hogy semmiféle lobogó sem látható az idegen hajó árboczán.

Még eléggé világos volt, hogyha a nemzetiségét nem is, de a teherképességét meg lehessen itélni.

Egy brigg volt, erősen hátrafelé hajló főárboczczal. A rendkívül hosszú, karcsú és rendkívül sok vitorlával ellátott hajó, a mennyire ily távolból megitélni lehetett, körülbelül hét vagy nyolczszáz tonna teherképességgel és kivételes gyors járással bírhatott. De a legjobb távcsövek segélyével se lehetett megismerni, vajjon volt-e hadi fölszerelése, volt-e tüzérség a fedélzetén és voltak-e e perczben deszkákkal eltakart ágyúrések a párkányzatán.

Körülbelül négy tengeri mérföldnyi távolság volt abban a perczben a brigg és a korvett közt. Ezenkívül a nap is eltűnt az asprovunai magaslatok mögött, az este beköszöntött és lenn már mély homály uralkodott.

– Furcsa egy hajó! – mondá Todros kapitány.

«HAJÓ, ELŐL, BALFELŐL!»

– Az ember azt hinné, hogy a Planta sziget és a part közt akar keresztül menni! – jegyzé meg az egyik tiszt.

– Igen, mintha sajnálná, hogy meglátták és el akarna rejtőzni, – viszonzá a másodkapitány.

D’Albaret Henrik nem felelt, de nyilván osztá tisztjei véleményét. A brigg manövrirozása e pillanatban nagy mértékben felébreszté gyanuját.

– Todros kapitány, – mondá végre, – nagy érdekünkben áll e hajó nyomát ma éjjel el nem veszteni. Úgy kell intéznünk a dolgot, hogy hajnalig a közelében maradjunk. De neki nem szabad bennünket látni. Oltassa ki hát a tüzeket a hajón.

A másodkapitány ehhez képest intézkedett. Figyelemmel kisérték a hajót, a mennyire a magas partok miatt lehetséges volt. Mikor az éj teljesen beállt, a brigg is eltűnt és semmiféle világosság se látszott, a melynél fogva hollétét meg lehetett volna állapítani.

Másnap D’Albaret Henrik, a hajnal legelső óráiban már a Syphanta előrészén állt és várta, hogy a ködök eloszoljanak a tenger tükréről.

Hét óra tájban a köd szétoszlott és valamennyi látcső kelet felé volt irányozva.

A brigg még mindig a part hosszában vitorlázott tova, az Alikaporitha fok irányában, körülbelül hat tengeri mérföldnyire a korvett előtt. Az éjjeli órák alatt tehát tetemes előnyt nyert, még pedig a nélkül, hogy több vitorlát feszített volna ki.

– Egy hajó, a mely menekülni akar, nem így szokott tenni – jegyzé meg a másodkapitány.

– Mindegy! – viszonzá a parancsnok. – Iparkodjunk közelebbről megtekinteni. Todros kapitány! a brigg után fogunk indulni.

A vitorlamester füttyentésére a felső vitorlákat kifeszítették, a mi által a korvett sebessége jelentékenyen növekedett.

«FURCSA EGY HAJÓ!» MONDÁ TODROS KAPITÁNY.

De a brigg kétségkívül meg akarta tartani az eddigi távolságot, mert szintén két vitorlával többet feszített ki. Habár nem akarta, hogy a Syphanta a közelébe jusson, nyilván azt sem óhajtotta, hogy egészen elmaradjon tőle. Mindazonáltal oly közel járt a parthoz, a mint csak lehetett.

Reggel tíz óra tájban a korvett két mérföldnyire megközelíté az idegen hajót, talán azért, mert a szél kedvezőbb volt rá nézve, vagy talán mert a brigg parancsnoka is úgy akarta.

Most már jobb körülmények közt lehetett megszemlélni a brigget. Húsz ágyú volt a fedélzetén és fedélzetközének (entrepont) is kellett lennie, noha nagyon mélyen járt a vízben.

– Fel kell vonni a lobogót! – mondá d’Albaret Henrik.

A lobogót felvonták az árbocz csúcsára egy ágyúlövés kiséretében. Ez azt jelentette, hogy a korvett tudni akarja az előtte járó hajó nemzetiségét. De e jeladásra nem következett semmiféle válasz. A brigg nem változtatta meg irányát, nem módosítá gyorsaságát és megkerülni készült a keratoni öbölt.

– Ez a ficzkó nem igen udvarias! – mondák a matrózok.

– De talán óvatos, – jegyzé meg egy vén árboczőr. – Hátrahajlott főárbocza olyanforma mint egy kalap, melyet az ember a fülén visel és nem akar koptatni azzal, hogy a más emberek köszöntését viszonozza.

Egy második ágyúlövés is eldördült a korvett jobb oldalán, de eredménytelenül. A brigg nem bontá ki lobogóját és nyugodtan tovább folytatta útját, annyit sem törődve a jeladásokkal, mintha a korvett a tenger fenekén lett volna.

Ekkor valódi verseny támadt a két hajó közt. A Syphanta kifeszítette összes vitorláit. De a brigg is követte ezt a példát és a távolság nem csökkent a két hajó közt.

– Ennek valamely ördöngös gép lehet a hasában, – mondá a vén árboczőr.

Annyi bizonyos, hogy a korvett fedélzetén kezdett mindenki dühös lenni, nem csupán a legénység, de a tisztek is és valamennyi közt leginkább a türelmetlen Todros. Oda adta volna érte zsákmányjutalékát, ha a brigg mellé kerülhetne, akármilyen nemzetiségbeli legyen is!

A Syphanta elején egy nagyon messze hordó ágyú állt, a mely egy harminczfontos golyót közel két tengeri mérföldnyire ki tudott röpíteni.

D’Albaret parancsnok – a ki nyugodtnak látszott – parancsot adott, hogy még egy ágyút süssenek el.

A lövés eldördült, de a golyó mintegy húsz ölnyire a brigg mögött a vizbe zuhant.

A brigg azzal felelt, hogy legfelső vitorláit is kifeszítette és csakhamar megint nagyobb lett a távolság közte és a korvett közt. Nem lehet tehát utolérni sem vitorlával, sem ágyúgolyóval? és le kell-e mondani az üldözésről? Ez igen megalázó volna olyan gyorsjárású hajóra, a milyen a Syphanta volt.

E közben beállt az éjszaka. A korvett ekkor körülbelül a Peristera fok irányában volt. A szél nagyobb erővel feltámadt, annyira, hogy szükségesnek látszott a legfelső vitorlákat bevonni. A parancsnok azt hitte, hogy másnap reggel semmit se fog látni a briggből, még árboczainak csúcsát se, a melyet a keleti látóhatár, vagy a part valamelyik előszögelése fog eltakarni.

Tévedett.

Napfelkeltekor a brigg még mindig ott volt előttük, egyenlő távolságban. Az ember azt hitte volna, hogy sebességét a korvettéhez képest szabályozza.

– Akár csak vontatna bennünket, – mondá egy matróz a hajó orrán.

E megjegyzés egészen találó volt.

E pillanatban a brigg, a mely behatolt a kuphonisi csatornába a hasonnevű sziget és Kréta szigete közt, megkerülte a kakialithi fokot és elérte Kréta keleti partjait.

Vajjon valamelyik kikötőbe fog-e menekülni, avagy el fog tűnni a partvidék szűk csatornái egyikében?

Nem történt sem ez, sem az.

Reggel hét órakor a brigg egyenesen északkeleti irányba fordult és nekiment a nyilt tengernek.

– Vajjon Scarpanto volna-e utazási czélja? – kérdé magában d’Albaret Henrik meglepetve.

S a mindinkább erősbödő szélben, mely vitorlafái egy részének épségét fenyegette, tovább folytatta a vég nélküli üldözést, a melynek abbanhagyását küldetésének érdeke és hajójának becsülete egyiránt tiltotta.

A szigettenger e részében, mely a szélrózsa minden irányában nyitva áll; a tágas, nyilt tengeren, melyet Kréta hegyei nem fedeznek többé, a Syphanta eleinte bizonyos előnyt látszott kivívni a brigg felett. Délután egy óra tájban a távolság már három mérföldnyinél csekélyebb volt a két hajó közt. A korvettről még egy pár golyót lőttek, melyek azonban nem értek a czélpontig és legkevésbbé se módosították a brigg magatartását.

Scarpanto ormai már feltűntek a látóhatáron, a kis Caso sziget mögött, a mely úgy függ Scarpanto csúcsán, mint Sziczilia Olaszországén.

LEGFELJEBB KÉT MÉRFÖLDNYI TÁVOLSÁG VOLT A KÉT HAJÓ KÖZT.

D’Albaret parancsnok, a tisztek és a legénység ekkor remélhették, hogy végre meg fognak ismerkedni a rejtélyes hajóval, a mely elég udvariatlanul nem felelt sem a jeladásra, sem az ágyúgolyókra.

De este öt óra tájban a szél lecsillapult és a brigg megint visszanyerte előbbi előnyét.

– Ah! a nyomorult!… Az ördög vele van!… meg fog menekülni! – kiáltá Todros kapitány.

S ekkor mindent megkisérlettek, a mit egy tapasztalt tengerész tehet, hajója járásának gyorsítására: a vitorlákat megnedvesítették, hogy a szövetük sűrűbbé legyen, hamakokat akasztottak fel, a melyeknek ingása kedvező befolyást gyakorolhat a sebességére. Némi eredmény mutatkozott is. Este hét óra tájban, valamivel naplemente után, legföljebb két mérföldnyi volt a távolság a hajók között.

De e szélességi fokon az éjszaka gyorsan beáll, s az estalkony rövid ideig tart. A korvett sebességét még fokozni kellett volna, hogy a brigget az éj beállta előtt utolérhesse.

A brigg e pillanatban a Casopulo szigetecskék és a Casos sziget közt ment keresztül, majd az utóbbi mögött bekanyarodott ama szűk csatornába, a mely e szigetet Scarpantótól elválasztja, s a korvett legénysége itt többé nem láthatta.

Fél óra mulva a Syphanta is ugyanazon helyre ért, lehetőleg közel vitorlázván el a part mellett. Még eléggé világos volt arra, hogy ily nagyságú hajót több mérföldnyi távolságban is meg lehessen látni. A brigg eltűnt.