XII. Egy árverés Scarpantóban.

A rege szerint Kréta az istenek bölcsője, a régi Karpathos, most Scarpanto pedig legmerészebb ellenfeleik, a titánok bölcsője volt. Az ujkori kalózok ugyan csak az egyszerű halandókat támadják meg, de azért nem kevésbbé méltó ivadékai ama mythologiai gonosztevőknek, a kik az Olympot ostromolták. Ez időtájban úgy látszott, mintha minden fajú kalózok főhadiszállásokul ezt a szigetet választották volna, a melyen Japet négy fia született, kik Titán és a Föld unokái voltak.

Scarpanto rendkívül alkalmas volt mindazon manőverekre, a melyeket a kalózmesterség igényelt a szigettengeren. E sziget csaknem egészen elkülönítve emelkedik ki a tenger délkeleti részén, több mint negyven mérföldnyire Rhodustól. Magas hegyormai messziről látszanak. Húsz mérföldnyi kiterjedésű partjait apró öblök és beszögelések szegélyezik, a melyeket a szirtek végtelen sokasága védelmez. Azon körülmény, hogy a körüle levő vizek tőle kölcsönözték a nevüket, arra vall, hogy már a régiek is ép annyira féltek tőle, a mily félelmes az újkori hajósok előtt. A ki nem nagyon ismerős a karpathi tengerrel, arra nézve ma sem tanácsos a hajókázás ezeken a vizeken.

Mindazonáltal a Sporadok sorozatának legvégén levő sziget nincs hijával a jó horgonytalajnak. A Sidro és a Pernisa foktól a Bonandrea és Andemo fokig az északi partokon számos menhelyet lehet találni. Négy kikötőjét: Agatát, Porto di Tristanót, Porto Gratot és Porto Malo Natot a levantei kereskedők gyakran látogatták hajdan, mielőtt Rhodus háttérbe nem szorította kereskedelmi fontosságukat. Most csak ritkán áll érdekében néhány hajónak itt horgonyt vetni.

Scarpanto görög sziget, vagy legalább görög lakossággal bir, de az ottomán birodalomhoz tartozik. A görög királyság végleges megalakulása után is török fenhatóság alatt kellett maradnia. A kormányzó egy egyszerű kadi volt, a ki egy megerődített házban lakott, mely az újabb eredetű Arkassa városka felett állt.

Akkoriban a szigeten számos törököt lehetett találni, a kiket az igazat megvallva, a lakosság, a mely nem vett volt részt a függetlenségi harczban, nem is részesített kedvezőtlen fogadtatásban. Scarpanto a legbűnösebb kereskedelmi műveletek központja lévén, egyenlő előzékenységgel fogadta az ottomán hajókat és a kalózhajókat is, a melyek hadifoglyokból álló rakományt szállítottak partra. A kisázsiai, valamint az északafrikai ügynökök sürgölődtek a piaczán, a hol ez az emberi árúczikk elárusíttatott. Itt tartották az árveréseket és itt állapíttatott meg az árfolyam, a kereslet és a kinálat szerint. És meg kell vallanunk, hogy a kadi is meglehetősen érdekelve volt e műveletekben, a melyeknél személyesen elnökölt; mivel az ügynökök kötelességet véltek volna mulasztani, ha át nem engedik neki az eladásból befolyó összegek bizonyos százalékát.

E szerencsétlenek átszállítását a smyrnai vagy az afrikai bazárokba, bizonyos hajók eszközölték, a melyek rendszerint a sziget nyugati partján, az arkassai kikötőben vették át a szállítmányokat. Ha nem volt elég hajó a kikötőben, akkor egy ügynököt küldtek át a keleti partokra a kalózokért, a kik szivesen elvállalták a gyűlöletes munkát.

Ez időtájt a Scarpanto keleti partjain létező és csaknem feltalálhatlan öblöcskében nem kevesebb, mint húsz kisebb-nagyobb hajó vesztegelt, összesen ezerkét, vagy ezerháromszáz főre rugó legénységgel. E hajóraj csak a vezér megérkezését várta, hogy újabb bűnös expediczióra induljon.

A Syphanta az arkassai kikötőben, eléggé mély és kitünő horgonytalajon vetett horgonyt szeptember 2-dikán este. Mikor d’Albaret Henrik a szigetre megérkezett, aligha sejtette, hogy a czirkálás véletlen esélyei őt épen a rabszolgakereskedés legfőbb helyére vezették.

– Hosszasabban fogunk Arkassában állomásozni, parancsnok úr? – kérdé Todros, miután a horgonyvetés megtörtént.

– Nem tudom, – viszonzá d’Albaret Henrik. – Bizonyos körülmények arra indíthatnak, hogy csakhamar elhagyjuk e kikötőt, de lehetnek oly körülmények is, a melyek itt visszatartóztathatnak.

– Partra szállhat a legénység?

– Igen, de csak csapatonkint. A legénység felének mindig a Syphanta fedélzetén kell maradnia.

– Értettem, parancsnok úr! – mondá Todros. – Itt inkább török mint görög földön vagyunk és az óvatosság azt parancsolja, hogy résen legyünk.

Az olvasó emlékezni fog, hogy d’Albaret Henrik semmit se szólt másod-kapitányának, se tisztjeinek azon indokokról, a melyek miatt Scarpantóba jött; sem arról, hogy légyottra hívták e szigetre, szeptember hó első napjaira, egy névtelen levélben, a mely megmagyarázhatlan módon jutott a hajójára. Ezenfelül azt is remélte, hogy itt újabb értesítéseket fog kapni, a melyekből megtudhatja, mit vár rejtélyes levelezője a Syphantától, a karpathi tenger vizeiben.

De ép ily rejtélyes volt a brigg eltűnése a casosi csatornán túl, abban a perczben, mikor a Syphanta már-már utolérhetni vélte.

D’Albaret Henrik nem is hagyta abban az üldözést, mielőtt az arkassai kikötőt el nem érte. Miután a partokhoz közeledett volna annyira, a mennyire a hajó vizjárása megengedte, feladatául tűzte ki az összes öblöcskék és beszögelések megvizsgálását. De a számtalan szirt és magas parti szikla közé igen könnyen elrejtőzhetik olyan hajó, mint a brigg volt. A hullámtörők e sziklasorompója mögött egy hajóparancsnok, a ki e szorosokat ismerte, bizvást tévútra vezethette üldözőit, a nélkül, hogy ő maga a hajótörés veszélyét koczkáztatta volna. Ha tehát a brigg valamely elrejtett öblöcskébe menekült, ép oly nehéz lett volna megtalálni, mint a többi kalózhajót, a melynek a sziget ismeretlen horgonytalajokon menhelyet adott.

A korvett nyomozásai két napig tartottak és eredménytelenek maradtak. A brigg nem tűnhetett volna el tökéletesebben még akkor sem, ha Casoson túl hirtelen a víz alá merül. Bármennyire boszankodott is d’Albaret parancsnok, kénytelen volt lemondani a feltalálás reményéről. Elhatározta tehát, hogy horgonyt vet az arkassai kikötőben. Itt nem volt egyéb dolga, mint várni.

Másnap délután három és öt óra közt a kis Arkassa várost egyszerre ellepte a sziget lakosságának nagy része, nem is említve az európai és ázsiai idegeneket, a kik ily alkalommal nem hiányozhattak. A nagy vásár napja volt. A mindenféle korú és rangú szerencsétlenek, a kiket a törökök legközelebb foglyul ejtettek, most kerültek eladásra.

ÉRTETTEM, PARANCSNOK ÚR!…

Akkoriban Arkassában egy különös bazár – «batisztán» létezett, a milyeneket még most is találhatni Észak-Afrika némely városában. Ez volt az árverés színhelye. A batisztánon e pillanatban körülbelül száz fogoly volt készletben, férfiak, nők és gyermekek vegyest, kik a legutóbbi peloponnesusi razziák alkalmával kerültek rablánczra. Egy árnyéktalan udvaron, a forró napsugarak alatt voltak összeterelve; rongyokra foszlott ruháik, kétségbeesett arczuk eléggé tanusították, hogy mennyit szenvedtek. A szerencsétlenek, a kik alig kaptak kevés megromlott ételt és zavaros vizet ital gyanánt, családonkint csoportosultak addig, míg a vevők szeszélye el fogja őket szakítani, a nőket férjeiktől, a gyermekeket atyjuktól és anyjuktól. A legmélyebb szánalmat ébresztették volna fel mindenkiben, őreiken, a kegyetlen «basi»-kon kívül, a kiket többé semmiféle fájdalom se volt képes megindítani. És mily csekélységek voltak még e kínok azokhoz képest, a melyek Algir, Tunis és Tripolis tizenhat bagnojában vártak reájuk, a hol a halál oly gyors pusztításokat tett, és a hol az így támadt hézagokat folyvást pótolni kellett.

Azonban a foglyok nem voltak megfosztva a szabadulás minden reményétől. Ha a vevők jó üzletet csináltak megvásárlásuk által, nem kevésbbé jó üzletet csináltak akkor is, midőn visszaadták szabadságukat – igen drága áron; – főkép azokét, a kiknek értéke bizonyos társadalmi álláson alapult, a melyet szülőföldükön elfoglaltak. Számos foglyot szabadítottak ki ekkép a rabszolgaságból, akár nyilvános megvétel útján, mikor az állam adta el őket elszállíttatásuk előtt, akár midőn a tulajdonosok egyenesen az illetők családjaival alkudoztak, akár pedig, midőn az irgalmas szerzet tagjai Európaszerte gyűjtögetett dús könyöradományokból kiváltották őket még az északafrikai nevezetesebb városokban is. Az utóbbi időkben igen nagy és ismeretlen eredetű összegek fordíttattak főleg olyan görög származású rabszolgák visszavásárlására, a kiket a háború esélyei a legutóbbi hat év alatt az afrikai és kisázsiai ügynökök kezébe szolgáltattak.

Az arkassai piaczon a nyilvános árverések divatoztak, a melyeken a bennszülöttek és idegenek egyaránt részt vehettek. De miután épen ezen a napon a vásárlók csakis az észak afrikai bagnók nevében jelentkeztek, a foglyok Algirba, Tuniszba vagy Tripoliszba voltak szállítandók, a szerint, a mint egyik vagy másik ügynök lesz a legtöbbet igérő.

A foglyok két osztályba soroztattak. Az egyik osztály – a nagyobb számú, – a Peloponnesusból származott. A másikat egy görög hajón ejtették zsákmányul, a mely Tuniszból szállította a foglyokat Scarpantóba, a honnét haza szállíttattak volna, szülőföldjükre. Az annyi nyomorúságot átélt szerencsétlenek sorsa felett a legutolsó kikiáltás fog dönteni és árverelni lehetett mindaddig, míg az óra ötöt üt. Az arkassai fellegvár ágyújának eldördülése, a mely jeladás volt a kikötő elzáratására, egyszersmind az árverés befejezését is jelenté.

Szeptember 3-án tehát az ügynökök jelentékeny számban jelentek meg a batisztán körül. Sokan közülök Smyrnából és Kis-Ázsia egyéb pontjairól érkeztek, de mindannyian az északafrikai államok számára dolgoztak.

E nagy keresletet könnyen meg lehetett magyarázni. A legutóbb történt események arra mutattak, hogy a függetlenségi háborúnak nemsokára vége lesz. Ibrahim vissza volt szorítva a Peloponnesusba, Maison marsal pedig körülbelül kétezer főből álló franczia csapatával partra szállt Moreában. A foglyok kivitele tehát jövőre tetemesen csökkenni fog. Ennélfogva értékük is előreláthatólag annál inkább növekedhetik, a kadi nagy megelégedésére.

Az ügynökök reggel meglátogatták a batisztánt és tudták, mihez kell tartaniok magukat a foglyok mennyisége és minősége tekintetében. Kétségtelen volt, hogy nagy árakat lesznek kénytelenek értük fizetni.

– Mohamedre mondom! – hangoztatá egy smyrnai űgynök, a ki kartársai körében szónokolt, – a szép üzletek korszaka elmult. Emlékeztek még azon időkre, mikor a hajók nem százával, hanem ezrével hordták ide a foglyokat?

– Igen!… mint például a sciói mészárlások után! – viszonzá egy másik ügynök. – Egyszerre negyvenezer rabszolga! El se fértek a pontonokon!

– Kétségkívül, – mondá egy harmadik ügynök, a ki nagyon kifejlett kereskedelmi érzékkel látszott birni. – De mikor nagyon sok a fogoly, akkor igen nagy a kinálat és a nagy kinálat nagy árcsökkenést idéz elő. Jobb keveset eladni előnyösebb föltételek mellett, mert a nyereség ugyanaz marad, noha a költségek tetemesebbek.

– Igen!… főleg Észak-Afrikában!… Tizenkét százalék az összes jövedelemből a pasát, a kadit vagy a kormányzót illeti.

– Igen, és ezenkívül egy százalékot kell fizetni a mólók és a parti ütegek fentartási költségeire.

– És még egy százalék vándorol a mi zsebeinkből a marabukéba.

– Ez valóban nagyon súlyos adó, úgy a hajótulajdonosokra, mint ránk nézve.

Így beszéltek egymás közt az ügynökök, a kiknek még csak sejtelmük se volt üzleteik gyalázatos voltáról. Mindig ugyanazon panaszok hangzottak, ugyanazon adók miatt. És kétségkívül tovább folytatták volna a rekriminácziókat, ha e pillanatban a harangozó jelt nem ad a vásár megkezdésére.

Fölösleges említenünk, hogy az árverésnél a kadi elnökölt. Ez kötelességében állt, mint a török kormány képviselőjének, de nem kevésbbé állt személyes érdekében is. Ott ült, vagyis inkább egész keleties fesztelenséggel ott hevert nagy vánkosain, egy emelvényen, melytől a félholddal diszített sátor elzárta a napsugarakat.

Mellette állt a kikiáltó. De nem kell ám hinni, hogy ennek a hivatalnoknak alkalma nyílt magát rekedtté ordítani. Nem! az efféle üzletekben az ügynökök időt engedtek maguknak árverési ajánlataikkal. Ha a végleges odaitélés körül általában élesebb küzdelem fog kifejlődni, ez valószínűleg csak a legutolsó negyed órában lesz várható.

A kikiáltási árt az egyik smyrnai ügynök állapítá meg, ezer török fontnyi ajánlatával.

– Ezer török font! – ismétlé a kikiáltó.

Aztán behunyta a szemét, mintha ideje volna szenderegni a legközelebbi ajánlatig.

Az első órában az árak nem emelkedtek magasabbra két ezer török fontnál, a mely összeg körülbelül negyvenkétezer franknak felel meg. Az ügynökök egymásra néztek, figyelmesen vizsgálták egymást és egészen más dolgokról beszélgettek. Már jó eleve tisztában voltak magukkal. Legmagasabb ajánlataikat csak az ágyúdörgést megelőző perczekben fogják koczkáztatni.

De egy új versenytárs megérkezése megváltoztatta a szándékot és váratlanul sokkal mozgalmasabbá tette az árverést.

Négy óra tájban két férfi jelent meg az arkassai piaczon. Honnét jöttek? Kétségkívül a sziget keleti oldaláról, legalább erről jött az araba, a mely őket a batisztán kapujáig szállította.

Megjelenésük nagy meglepetést és nyugtalanságot keltett. Az ügynökök nyilván nem várták oly árverezők megérkezését, a kikkel számolniok kell.

– Allahra mondom! – kiáltá az egyik, – ez maga Starkos Miklós!

– És az átkozott Skopelo, – viszonzá egy másik, – pedig mi azt hittük, hogy valahol a poklok körül járnak!

Csakugyan e két férfi volt, a kiket igen jól ismertek az arkassai piaczon. Már több izben roppant üzleteket kötöttek és számos foglyot vásároltak afrikai rabszolgakereskedők számára. Pénzük soha sem hiányzott, bár nem igen lehetett tudni, honnét kerítették; de ez az ő dolguk volt. A mi a kadit illeti, ez csak örülhetett ily hatalmas versenytársak megjelenése felett.

Skopelonak, a ki e dolgokban igen nagy szakismerettel birt, egy pillanat elég volt arra, hogy megbecsülje a foglyok értékét. Nehány szót súgott Starkos Miklós fülébe, a ki igenlőleg intett a fejével.

De bármilyen éles szemei voltak is a Karysta másodkapitányának, mégse vette észre az irtózat kifejezését, a mely Starkos Miklós láttára, az egyik rabnő arczán mutatkozott.

Magas termetű, koros nő volt, a batisztán egyik szögletében ült és hirtelen felemelkedett, mintha valamely láthatatlan erő késztette volna. Egy vagy két lépést tett is előre és azon a ponton állt, hogy felsikoltson… De volt ereje magát visszatartóztatni. Aztán lassan visszament és beburkolván magát sarkig érő szegényes köpenyébe, leült egy fogoly-csoport mögé, a hol teljesen elrejtőzhetett. Nyilván nem érte be azzal, hogy az arczát eltakarta, az egész alakját el akarta rejteni Starkos Miklós elől.

«HÁROM EZER FONT» ISMÉTLÉ A KIKIÁLTÓ.

Az ügynökök figyelemmel kisérték, de nem szólították meg a Karysta kapitányát, a ki őket észre se látszott venni. Vajjon el akarja-e előlük vásárolni ezeket a foglyokat? Méltán félhettek ettől mindazok, a kik ismerték Starkos Miklós összeköttetéseit az északafrikai pasákkal és beyekkel.

A kételyek ez irányban csakhamar eloszlottak. E perczben a kikiáltó felkelt és fenhangon ismétlé a legutóbb ajánlott összeget.

– Két ezer font!

– Két ezer ötszáz! – mondá Skopelo a főnöke nevében.

– Két ezer ötszáz! – ismétlé a kikiáltó.

A társalgás újból elkezdődött a különböző csoportok közt, a melyek gyanakodva tekintettek egymásra.

Egy negyedóra mult el. Skopelo után senki se tett ajánlatot. Starkos Miklós közönyösen és büszkén sétálgatott a batisztán körül. Senki se kételkedhetett, hogy utoljára is az övé lesz a győzelem, még pedig különösebb küzdelem nélkül.

Azonban a smyrnai ügynök, miután két vagy három pajtásával beszélt volna, újabb ajánlatot tett, kétezer hétszáz ötven fonttal.

– Kétezer hétszáz ötven font! – ismétlé a kikiáltó.

– Három ezer!

Ezúttal maga Starkos Miklós szólalt meg.

Vajjon mi történt? – Miért lépett be személyesen a küzdelembe? Honnét volt az, hogy egyébkor annyira hideg hangja heves felindulást árult el, a mely magát Skopelot is meglepte? Mindjárt megtudjuk.

Starkos Miklós nehány percz előtt átlépte a batisztán sorompóját és a rabok közt járkált. Mikor az öreg asszony arra látta közeledni, még inkább beburkolta magát a köpenyébe, úgy hogy teljességgel nem láthatta az arczát.

De figyelmét egyszerre más két fogoly ragadta meg, a kik külön csoportot képeznek. Starkos Miklós megállt, mintha lábai gyökeret vertek volna a földben.

Előtte, egy magas termetü férfi mellett, egy fiatal leány feküdt a földön, a fáradtságtól kimerülve.

A férfi hirtelen fölegyenesedett, a mint Starkos Miklóst megpillantá. A fiatal leány is fölvetette a szemeit. De a Karysta kapitányát meglátván, visszahökkent.

– Hadsine! – kiáltá Starkos Miklós.

Elizundo Hadsine volt, a kit Xaris átkarolt, mintha meg akarta volna védelmezni.

– Ő az! – mondá Starkos Miklós.

Hadsine kibontakozott Xaris karjai közül és szemébe nézett atyja egykori kliensének.

E pillanatban történt, hogy Starkos Miklós, a ki nem is iparkodott megtudni, hogyan kerülhetett Elizundo bankár leánya az arkassai vásárra, izgatott hangon odakiáltotta a háromezer fontos ajánlatot.

– Háromezer font! – ismétlé a kikiáltó.

Ekkor valamivel több volt fél ötnél. Még huszonöt percz és az ágyú meg fog dördülni és a rabok odaitéltetnek a legutolsó igérőnek.

De az ügynökök már is tanácskoztak egymással és készültek elhagyni a vásárt, el levén határozva, nem igérni magasabb árt. Bizonyosnak látszott tehát, hogy a Karysta kapitánya versenyzők hiányában a helyzet ura marad, de a smyrnai ügynök még egyszer megkisérlé folytatni a küzdelmet.

– Háromezer ötszáz font! – kiáltá.

– Négyezer! – felelt rá rögtön Starkos Miklós.

Skopelo, a ki nem látta Hadsinét, teljességgel nem értette a kapitány megmagyarázhatlan hevét. Szerinte az «árúczikk» értéke máris meg volt haladva, még pedig tetemesen, a négyezer fontos ajánlattal. Nagyon tünődött magában a felett, hogy vajjon mi izgathatja annyira Starkos Miklóst erre a rossz üzletre.

A kikiáltó utolsó szavaira hosszas szünet következett. Maga a smyrnai ügynök is abba hagyta a küzdelmet, társai intésére. Most már senki sem kételkedhetett, hogy a végleges nyertes Starkos Miklós lesz, a kinek diadalához már csak néhány percz kellett.

Ezt Xaris is belátta és még szorosabban átkarolta a fiatal leányt. Előbb meg kell őt ölniök, hogy elválaszthassák tőle.

E perczben a mély csönd közepette egy csengő hang hallatszott, mely e szókat kiáltotta oda a kikiáltónak:

– Ötezer font!

Starkos Miklós hátrafordult.

A batisztán bejárása elé egy csapat tengerész érkezett. Egy tiszt állt előttük.

– D’Albaret Henrik! – kiáltá Starkos Miklós. – D’Albaret Henrik… itt… Scarpanton!

A Syphanta parancsnokát véletlen hozta ide. Még azt se tudta, hogy e napon – vagyis huszonnégy órával a szigetre való megérkezése után – rabszolgavásár lesz Scarpanto fővárosában. Másfelől, miután a Karystát nem találta a kikötőben, kétségkívül ő is ép annyira meg volt lepetve a felett, hogy Starkos Miklóst Arkassában találta, mint ez, hogy őt itt látja.

Starkos Miklós nem tudta, hogy d’Albaret Henrik a korvett parancsnoka, noha tudta, hogy a Syphanta Arkassa előtt vetett horgonyt.

Az olvasó könnyen elképzelheti, milyen érzelmek uralkodtak a két ellenfél keblében, midőn szemközt álltak egymással.

D’Albaret Henrik azért elegyedett az árverésbe, mert a batisztánban levő rabok közt megpillantá Hadsinet és Xarist, – Hadsinet, a ki most mindjárt Starkos Miklós hatalmába került volna vissza. De Hadsine is meghallotta és meglátta egykori jegyesét és odarohant volna hozzá, ha az őrök vissza nem tartóztatják.

D’Albaret Henrik egy intéssel megnyugtatá és türelemre inté a fiatal leányt. Bármennyire el is volt keseredve gyülölt vetélytársa láttára, mégis uralkodott érzelmein. Igen, ha mindjárt egész vagyonát fel is kell áldoznia, ki fogja ragadni Starkos Miklós körmei közül az arkassai piaczra összeterelt rabokat és köztük azt, a kit oly régen keresett és nem remélt többé viszontláthatni!

A küzdelem mindenesetre heves lesz. Starkos Miklós ugyan nem tudta megérteni, hogyan lehet Elizundo Hadsine a foglyok közt, de azért a fiatal leány előtte még mindig a korfui bankár gazdag örököse volt. A milliók nem tünhettek el vele együtt. Mindig rendelkezésére fognak állni, hogy visszaválthassa magát attól, a kinek rabszolgálójává lesz. Semmit se koczkáztat tehát, bármilyen nagy összeget igérjen. Starkos Miklós el is határozta, hogy ezt fogja tenni, még pedig annál nagyobb szenvedélylyel, mert hiszen vetélytársa és boldog vetélytársa ellen küzdött.

– Hatezer font! – kiáltá.

– Hétezer! – mondá a Syphanta parancsnoka, a nélkül, hogy még csak a fejét is fordította volna Starkos Miklós felé.

A kadi csak örülhetett a dolgok ilyetén fordulata felett; a két versenyző jelenlétében nem is igyekezett elpalástolni megelégedését, mely keleties komolysága alól is kirítt.

Mialatt a kapzsi tisztviselő már számítani kezdte az őt illető százalékot, másfelől Skopelo kezdte elveszteni önuralmát. Megismerte d’Albaret Henriket, majd Elizundo Hadsinet is. Ha Starkos Miklós, a gyülölettől ösztönöztetve, még tovább makacskodik, az üzlet, mely bizonyos fokig előnyös lett volna, nagyon roszszá lehet; főleg, ha a fiatal leány talán már elvesztette a vagyonát is, ép úgy, mint a szabadságát, a mi épen nem volt lehetetlen.

Félre is hivta Starkos Miklóst és néhány bölcs figyelmeztetést koczkáztatott alázatos hangon. De szavai oly fogadtatásban részesültek, hogy nem merte a kisérletet megújítani. Most már a Karysta kapitánya maga árverelt, maga kiáltotta ki az összegeket, sértő és szemtelen hangon.

Képzelhetni, hogy az ügynökök, látván, hogy kemény csata fejlődik ki, ott maradtak és izgatott figyelemmel kisérték a küzdelem minden mozzanatát. A kiváncsiak tömegének érdeklődése nagy lármában nyilvánult. Legtöbben közülök ismerték a sacoléva kapitányát, de egyikök sem ismerte a Syphanta parancsnokát. Még csak azt se tudták, hogy mit keres Scarpanto vizeiben a korfui lobogó alatt vitorlázó korvett. De a háború kezdete óta annyi mindenféle és minden nemzetbeli hajó foglalkozott rabszolga szállítással, hogy egyáltalában nem volt lehetetlen hogy a Syphanta is ezt a mesterséget űzi. Tehát akár d’Albaret Henrik vásárolja meg a foglyokat, akár Starkos Miklós, a szerencsétlenek mindenkép rabszolgák maradnak.

A kérdés azonban öt percz alatt mindenesetre el fog dőlni.

A kikiáltó által közhirré tett legutolsó ajánlatra, Starkos Miklós e szókkal felelt:

– Nyolczezer font.

– Kilenczezer! – mondá d’Albaret Henrik.

«JER»… MONDÁ SKOPELÓNAK.

Újabb csönd következett. A Syphanta parancsnoka, a ki teljesen tudott magán uralkodni, a szemeivel kisérte Starkos Miklóst, a ki dühösen járt fel s alá a nélkül, hogy Skopelo meg merte volna szólítani. Különben most már semmiféle tekintet se fékezhette volna az árverési dühöt.

– Tizezer font! – kiáltá Starkos Miklós.

– Tizenegyezer – felelé d’Albaret Henrik.

– Tizenkétezer! – vágott vissza nyomban Starkos Miklós.

D’Albaret parancsnok nem felelt azonnal. Nem mintha habozott volna, de látta a mint Skopelo Starkos Miklóshoz rohant, hogy megakadályozza őrjöngésében, – s e közbelépés egy pillanatra másfelé fordítá a Karysta kapitányának figyelmét.

Ugyanabban a perczben, az öreg rabnő, a ki eddig oly makacsul elrejtőzött, megint fölegyenesedett, mintha az jutott volna eszébe, hogy megmutassa arczát Starkos Miklós előtt…

E pillanatban az arkassai fellegvár ormán egy láng villant meg, fehér gőzök közt, de mielőtt az ágyúdörgés robaja a batisztánig elhatolhatott volna, d’Albaret Henrik csengő és erős hangja újból megszólalt:

– Tizenháromezer font!

Nyomban rá az ágyúdörgés is hallatszott, a melyre számtalan hurrahkiáltás következett.

Starkos oly hevesen taszítá el Skopelót, hogy az hanyatt esett… Most már késő volt! Starkos Miklósnak nem volt joga tovább árverelni! Elizundo Hadsine kisiklott a kezei közül és kétségkívül örökre!

– Jer! – mondá Skopelónak tompa hangon.

S aztán e szókat dörmögé magában:

– Olcsóbban is megkaphatjuk.

Aztán mindketten felültek az arabába, a mely őket ideszállította és eltüntek azon út kanyarulatánál, a mely a sziget belseje felé vitt.

Elizundo Hadsine és Xaris már átlépték a batisztán sorompóját. A fiatal leány d’Albaret Henrik karjaiba dőlt, a ki őt a szivére szorítá és így szólt hozzá!

– Hadsine! Hadsine! – Egész vagyonomat feláldoztam volna, hogy önt megválthassam.

– A mint én feláldoztam a magamét, hogy megváltsam a nevem becsületét, – viszonzá a fiatal leány. – Igen, igen, Henrik! – Elizundo Hadsine most már szegény, és most már méltó önhöz!