XIII. A «Syphanta» fedélzetén.

Másnap, szeptember 3-án, reggeli tíz óra tájban a Syphanta felszedte horgonyait és kevés számú vitorlával hajózott ki a scarpantói kikötőből.

A d’Albaret Henrik által visszaváltott foglyok egy része a fedélzet alatt, a másik az ütegben helyezkedett el. Noha a szigettenger átszelése csak nehány napot vett igénybe; a tisztek és a legénység egyértelműleg azt akarták, hogy a szegény emberek lehetőleg kényelmesen legyenek elszállásolva.

D’Albaret parancsnok már a megelőző napon megtette a kellő intézkedéseket, hogy útra kelhessen. A tizenháromezer font kifizetését illetőleg oly biztosítékot nyujtott, a melylyel a kadi teljesen meg volt elégedve. A foglyok hajóraszállítása minden nehézség nélkül véghez ment és az északafrikai bagnok kinjainak elviselésére itélt szerencsétlenek nem egészen három nap mulva partra szállhatnak északi Görögország valamelyik kikötőjében, a hol többé nem kell félteniök szabadságukat.

De a megszabadulást egyedül annak köszönhették, a ki őket Starkos Miklós kezei közül megmentette. Hálájukat megható módon nyilvánították, mihelyt a hajó fedélzetére értek.

Volt köztük egy «pappa», egy öreg pap Leondariból. Szerencsétlen társaival együtt a hajó hátulsó része felé ment, a hol Elizundo Hadsine és d’Albaret Henrik állt, néhány tiszt társaságában.

Itt mindnyájan letérdeltek és az aggastyán kinyújtá karjait a parancsnok felé, e szókkal:

– D’Albaret Henrik, kisérjen mindazok áldása, a kiknek visszaadtad szabadságukat!

– Barátaim, csupán a kötelességemet teljesítém, – mondá a Syphanta parancsnoka meghatott hangon.

– Igen… mindnyájunk áldása… mindnyájunké és az enyim is, Henrik! – mondá Hadsine és szintén térdre borult.

D’Albaret Henrik gyorsan felemelé őt, s ekkor e kiáltások: «Éljen d’Albaret Henrik! éljen Elizundo Hadsine!» harsogtak minden oldalról az üteg mélyéből a vitorlafákig, a melyeken mintegy ötven matróz állt, hatalmas hurráhkat hangoztatva.

Csupán egyetlen egy rabnő nem vett részt e tüntetésben, ugyanaz, a ki tegnap elrejtőzött a batisztánban. Midőn hajóra szállt, minden igyekezetét oda irányzá, hogy észre ne vegyék a foglyok közt. Ez sikerült is neki, és többé senki sem ügyelt rá, mihelyt a fedélköz leghomályosabb szögletébe elrejtőzött. Nyilván azt remélte, hogy észrevétlenül fogja el is hagyhatni a hajót. Talán ismerte őt valamelyik tiszt vagy matróz? Mindenesetre fontos okai voltak arra, hogy meg akarja őrizni inkognitóját azon három vagy négy napig, a melyet az átkelés igénybe veend.

De ha d’Albaret Henrik megérdemelte a korvett utasainak háláját, mit érdemelt Elizundo Hadsine azért, mit Korfuból való elutazása óta tett?

Tegnap így szólt: «Henrik, Elizundo Hadsine most már szegény és most már méltó önhöz.»

Szegénynek, csakugyan szegény volt. Hogy méltó volt-e a fiatal tiszthez? – itélje meg az olvasó.

Ha d’Albaret Henrik szerette Hadsinet akkor, midőn olyan komoly események választották el őket egymástól, mennyire kellett szerelmének fokozódnia, midőn megtudta, hogyan élt a fiatal leány elválásuk esztendeje alatt!

Mihelyt Elizundo Hadsine megtudta, honnét származott a vagyon, a melyet atyja örökségül hagyott rá, azonnal elhatározta, hogy az egészet hadifoglyok visszavásárlására fogja fordítani. A gyalázatos módon szerzett húsz millióból semmit sem akart megtartani. Tervét csak Xarissal közölte. Xaris helyeselte az ifjú leány szándékát és a bankház összes vagyonát csakhamar értékesítették.

D’Albaret Henrik kezéhez kapta a levelet, a melyben jegyese bocsánatot kért és elbucsúzott tőle. Aztán Hadsine derék és hű Xarisa kiséretében titokban elhagyta Korfut és átkelt a Peloponnesusba.

Akkoriban Ibrahim katonái még kegyetlen háborút viseltek Közép-Morea lakosai ellen, a kik oly sokat és már oly régóta szenvedtek. Azokat a szerencsétleneket, a kiket nem mészároltak le, elszállították Messenia legjelentékenyebb kikötőibe, Patrasba vagy Navarinba. Innét részint a török kormány által bérelt, részint a kalózok által előállított hajókon elvitték őket Scarpantóba vagy Smyrnába, a hol állandó rabszolgavásár létezett.

Elizundo Hadsine és Xaris, azon két hónap alatt, a mely eltünésüket követte, semmiféle árt se sokalván, több száz foglyot vásároltak vissza azok közül, a kik még nem hagyták el a messeniai partokat. Azután főgondjuk volt őket biztonságba helyezni, részint az ioinai szigeteken, részint északi Görögország szabad területén. Mihelyt ez megtörtént, mindketten átkeltek Kis-Ázsiába, Smyrnába, a hol a rabszolgakereskedés nagymérvben virágzott. Ide vitték nagy csapatokban a görög rabokat, a kiket Elizundo Hadsine mindenekelőtt ki akart szabadítani. Az északafrikai és ázsiai ügynökök által ajánlott áraknál annyival magasabbakat kinált, úgy hogy a török hatóságok nyereségesnek találták vele szerződni. Természetes, hogy az ügynökök kizsákmányolták nagylelkű szenvedélyét, de több ezer rab neki köszönhette, hogy megszabadult az afrikai beyek gályáitól.

EGY RÉSZÖK AZ ÜTEGBEN HELYEZKEDETT EL.

De még több teendő is volt és e perczben támadt Hadsinében az a gondolat, hogy két különböző úton induljon a kitűzött czél felé.

Csakugyan nem volt elég visszavásárolni a nyilvános piaczokon kiállított rabokat, vagy drága pénzért kiszabadítani a rabszolgákat a gályákról. Meg kellett semmisíteni a kalózokat is, a kik e hajókat elfogdosták a szigettenger valamennyi vizeiben.

Elizundo Hadsine Smyrnában volt, midőn megtudta, mi történt a Syphantá-val. Tudta, hogy mily czélból szerelték fel a korvettet a korfui kereskedők. Tudta, hogy a hadjárat szerencsésen kezdődött, de aztán nyomon követé a hír, hogy a Syphanta elveszté a parancsnokát, több tisztjét és a legénység egy részét, egy véres ütközetben, a kalózok egyik hajóhada ellen, melyet állítólag Sakratif személyesen vezényelt.

Elizundo Hadsine azonnal érintkezésbe tette magát azzal az ügynökkel, a ki a Syphanta tulajdonosainak érdekeit képviselte Korfuban. Oly árt kinált érte, hogy a tulajdonosok elhatározták eladni hajójukat. A korvett tehát megvásároltatott egy raguzai bankár neve alatt, de voltaképen Elizundo örökösének tulajdonává lett; az ifjú leány csak a Bobolinák, a Modenák, a Zachariasok és egyéb derék honleányok példáját követé, a kiknek a háború kezdetén saját költségükre fölszerelt hajóik annyi kárt tettek az ottomán hajókban.

Hadsinenek kezdettől fogva az volt a szándéka, hogy a Syphanta parancsnokságát d’Albaret Henriknek ajánlja fel. Egy meghitt embere, Xaris unokaöcscse, a ki görög eredetű tengerész volt, mint a nagybátyja, titokban folyvást követte a fiatal tisztet, úgy Korfuban, a hol oly soká és oly sikertelenül kereste a fiatal leányt, valamint Scióban is, midőn Fabvier ezredes csapataihoz csatlakozott.

Ez az ember, Hadsine parancsa következtében, matróz minőségben szegődött a korvettre, azon pillanatban, midőn a legénységet a lemnosi ütközet után újjászervezték. Ő juttatta d’Albaret Henrik kezeihez a Xaris által írt két levelet: az elsőt Scióban, a hol tudtára adták, hogy alkalmazást találhat a Syphanta törzskarában; a másodikat a hajó társalgótermének asztalára tette le, midőn őrt állt az ajtó előtt. E levélben, mint tudjuk, a korvett légyottot kapott szeptember első napjaira a scarpantói vizekben.

Elizundo Hadsine csakugyan ide akart jönni, önfeláldozó és könyörületes működésének befejezése után. Azt akarta, hogy a Syphanta szállítsa haza az utolsó rabcsapatot, a melyet vagyona végmaradványai árán fog kiváltani.

De a következő hat hónap alatt mennyit kellett fáradoznia és mennyi veszélylyel kellett daczolnia!

A bátor fiatal leány nem habozott Xaris kiséretében elmenni hivatását teljesítendő, az északafrikai államokba, a kalózoktól hemzsegő kikötőkbe, a hol Algir meghódításáig a leggonoszabb rablók garázdálkodtak. Koczkáztatta szabadságát, koczkáztatta életét és daczolt mindazon veszélyekkel, a melyek szépségénél és fiatalságánál fogva fenyegették.

Semmi se volt képes visszatartóztatni. Útra kelt.

Apáczaruhában megjelent egymásután Tripoliszban, Tuniszban, Algirban, sőt az afrikai partok legalsóbbrendű piaczain. Mindenütt, a hol görög foglyokat adtak el, visszavásárolta a szerencsétleneket, nagy nyereséggel az illető tulajdonosok javára. Mindenütt, a hol az emberkereskedők árverésre bocsátották ezeket az emberi nyájakat: Hadsine megjelent, készpénzzel a kezében. Csak itt szemlélhette igazán egész borzasztóságában a rabszolgaság nyomorait oly országban, a hol a szenvedéseket nem korlátozza semmi.

Algir akkoriban még a muzulmánokból és renegátokból álló miliczia uralma alatt állt. Ez a rablócsapat a középtenger partjait képező három világrész salakjából verődött össze és a kalózok által foglyokul ejtett és a keresztények által visszavásárolt rabok elárusításából élt. Afrikában már a tizenhatodik században közel negyvenezer mindkét nembeli rabszolga volt, köztük valamennyi nemzet: a franczia, az angol, a német, a flandriai, a hollandi, a görög, a magyar, az orosz, a lengyel és a spanyol.

Elizundo Hadsine Algirban a pasa, Tuniszban Ali-Mami, Kulughis és Sidi Hassan, Tripoliszban Jussif-bey, Galere Patrone és Cicala gályabörtöneiben kereste főleg azon foglyokat, a kiket a hellén háború juttatott rabszolgaságra. Mintha valamely talizmán védelmezte volna, szerencsésen megmenekült minden veszélytől és enyhített mindennemű nyomort. Az ezer veszedelem közül, a melyeket a dolgok természetes rendje támasztott körüle, szinte csodás módon szabadult ki. Hat hónap alatt egy hitvány kis hajón bejárta a partvidék legfélreesőbb pontjait is, a tripoliszi kormányzóságtól kezdve Tetuanig, a mely azelőtt szabályosan szervezett kalózköztársaság volt, – Tangerig, melynek tengeröble a kalózok téli szállásául szolgált, – Saléig, Afrika nyugati partjain, a hol e szerencsétlen foglyok a föld alatt tizenkét-tizenöt lábnyi mélységű vermekben laktak.

Elizundo Hadsine, miután hivatását teljesíté és az atyjától öröklött milliókat elköltötte, végre visszatért Xarissal Európába. Az általa visszavásárolt legutolsó foglyokkal együtt egy görög hajóra szállt, a mely Scarpantóba volt indulandó. Itt akart találkozni d’Albaret Henrikkel. De Tuniszból való útrakelésük után három nappal egy török hajó elfogta őket; Hadsinét társaival együtt Arkassába vitték, hogy ott rabszolgául eladhassák azokkal együtt, a kiket megszabadított!

A szabadítás művének, a melyre Elizundo Hadsine vállalkozott, nagyban és egészben az volt az eredménye, hogy több ezer rabot vásárolt vissza azon a pénzen, a melyet a rabszolgakereskedés jövedelmezett. Az ifjú leány most már teljesen vagyontalanná lett, de legalább a lehetőség határai közt jóvátette azt a sok szerencsétlenséget, a melyet atyja okozott.

D’Albaret Henrik csak most tudta meg mindezt. Igen; a szegény Hadsine most már méltó lett volna hozzá és Henrik kész volt magát az övéhez hasonló szegénységre kárhoztatni, hogy kiszabadíthassa őt Starkos Miklós kezei közül.

A Syphanta legénysége másnap hajnalban megpillantá Kréta szigetét és útját a szigettenger északnyugati része felé irányozta. D’Albaret parancsnok Görögország keleti partjaira szándékozott eljutni Euboea sziget irányában. Itt a foglyok akár Negropontisban, akár Eginában teljes biztonságban szállhattak partra, mert a törökök már vissza voltak szorítva a Peloponnesusba. Egyébiránt ez időtájban Ibrahimnak egy katonája se volt már a hellén félszigeten.

A szegény emberek, a kiket a Syphanta fedélzetén a lehető legjobban elláttak mindennel, már is kezdék kiheverni átélt borzasztó szenvedéseiket. Nappal a gyermekek, az anyák és a férjek, a kiket örökös elválás fenyegetett, most ismét egyesülve a fedélzeten gyűltek egybe és mohón szívták a szigettenger friss levegőjét. Ők is mindnyájan tudták, mi mindent tett Elizundo Hadsine és midőn az ifjú leány, d’Albaret Henrik karjára támaszkodva, elhaladt mellettük, minden oldalról a hála tanujelei nyilvánultak a legmeghatóbb módon.

Szeptember 4-ikén, a kora hajnali órákban, Kréta hegycsúcsai eltűntek a látóhatárról; de a szél csillapulván, a korvett e napon csak nagyon kevéssé haladhatott előre, noha összes vitorláit kifeszítette. De utóvégre is huszonnégy, vagy legfeljebb negyvennyolcz órai késedelem nem a világ. A tenger csöndes, az idő fölséges volt. Semmi se látszott arra mutatni, hogy az időjárás egyhamar megváltozzék. «Csak menni hagyni» kellett a hajót, a mint a tengerészek mondani szokták; majd véget ér az utazás, mikor az istennek tetszeni fog.

A csöndes hajókázás csak kedvezhetett a társalgásnak a hajón. A legénységnek kevés dolga volt. Csak az őrök voltak elfoglalva, a kiknek kötelességükben állt a látóhatáron felmerülő szigeteket vagy hajókat jelezni.

Hadsine és d’Albaret néha órákig ültek egymás mellett egy padon, a hajó hátulsó részén. Nem a multról beszélgettek többé, hanem a jövőről, melynek ezentúl urai voltak. Nemsokára megvalósulandó terveket készítettek, melyeket mindenkor közöltek a derék Xarissal, a kit a családhoz tartozónak tekintettek. Elhatározták, hogy a menyegzőt megtartják, mihelyt görög földre érnek. Elizundo Hadsine ügyei nem okozhattak nehézségeket, se halasztást.

A HÁLA TANUJELEI NYILVÁNULTAK.

Az emberbaráti hivatás teljesítésében töltött esztendő nagyon egyszerűvé tett mindent; az egybekelés után d’Albaret Henrik a korvett parancsnokságát Todros kapitánynak szándékozott átadni, hogy rövid időre elvihesse nejét Francziaországba, honnét ismét vissza fognak térni Hadsine hazájába.

Épen ma este is ezekről a dolgokról beszélgettek. A szellő alig dagasztotta a Syphanta legfelső vitorláit. A nap leáldozása nagyszerű volt; néhány aranyzöld sugár látszott még a kissé ködbe borult nyugati látóhatár felett. Az ellenkező oldalon a keleti égboltozat legelső csillagai ragyogtak. A tenger reszkedt a villófénytől. Az éj csodaszépnek igérkezett.

D’Albaret Henrik és Hadsine teljes mértékben élvezték a gyönyörű est varázsát. A korvett barázdáját csak néhány tajtékcsipke jelölte. A csöndet csupán egy-egy vitorla redőinek egymáshoz való csapódása szakította félbe. A két szerelmes nem látott egyebet egymásnál. Csak akkor tértek magukhoz, midőn d’Albaret Henrik ismételten hallotta magát megszólíttatni.

Xaris állt előtte.

– Parancsnok úr! – mondá Xaris már harmadszor.

– Mi baj, barátom? – kérdé d’Albaret Henrik, észrevevén Xaris habozását.

– Mit akarsz, jó Xaris? – kérdé Hadsine.

– Valamit akarnék mondani, parancsnok úr.

– Mit?

– Lássa, ezeknek a derék embereknek, a kiket most a hazájukba szállít, egy gondolatuk támadt és engem bíztak meg, hogy azt önnel közöljem.

– Nos, hát halljuk, Xaris.

ÉLVEZTÉK A GYÖNYÖRŰ EST VARÁZSÁT.

– Elmondom, parancsnok úr. Mindnyájan tudják, hogy ön nőül fogja venni Hadsinet…

– Kétségkívül – viszonzá d’Albaret Henrik mosolyogva. – Ez már senki előtt se titok.

– Nos hát, ezek a derék emberek igen boldogoknak éreznék magukat, ha az önök egybekelésének tanui lehetnének…

– Tanui lesznek, Xaris, tanui lesznek! és soha se lett volna menyasszonynak az övéhez hasonló nászkisérete, ha össze lehetne gyűjteni mindazokat, a kiket a rabszolgaságból kiszabadított!

– Ó Henrik! – szólt közbe a fiatal leány.

– A parancsnok úrnak igaza van – mondá Xaris. – A korvett utasai tehát mindenesetre jelen lesznek és…

– Mihelyt görög földre lépünk, azonnal meg fogom őket hívni a menyegzőmre – mondá d’Albaret Henrik.

– Nagyon jól van, parancsnok úr, de ezeknek a derék embereknek az első gondolat után egy második gondolatuk is támadt.

– A második is olyan jó, mint az első?

– Még jobb. Azt gondolták, hogy az esküvőt a Syphanta fedélzetén kellene megtartani. Hiszen ez a derék korvett, a mely őket a hazájukba visszaszállítja, szintén egy darab görög föld!

– Úgy legyen, Xaris – mondá d’Albaret Henrik. – Beleegyezik ön, kedves Hadsine?

Hadsine felelet helyett a kezét nyujtá neki.

– Jól feleltél! – mondá Xaris.

– Megmondhatja a Syphanta utasainak, hogy kivánságuk teljesülni fog – mondá d’Albaret Henrik.

– Értettem, parancsnok úr… De – tevé utána Xaris némi habozás után – ez még nem minden.

– Beszélj, Xaris – mondá az ifjú leány.

– Az utasoknak az első jó gondolat és a második jobb gondolat után egy harmadik gondolatuk is támadt, a melyet kitünőnek tartanak.

– Igazán! még egy harmadik gondolatuk is támadt! – mondá d’Albaret Henrik. – Halljuk a harmadik gondolatot.

– Azt szeretnék, hogy a menyegző ne csak a korvett fedélzetén tartassék meg, hanem egyszersmind a sík tengeren is, még pedig holnap! – Van a hajón egy öreg pap…

Xaris szavait hirtelen félbeszakítá az árboczőr hangja.

– Hajók a szél irányában!

D’Albaret Henrik azonnal felkelt és Todros kapitányhoz ment, a ki már a kijelölt irány felé nézett.

Körülbelül tizenkét, különböző nagyságú hajóból álló hajóraj mutatkozott kelet felől, nem egészen hat tengeri mérföldnyi távolságban. A Syphanta a szélcsend miatt csaknem egészen mozdulatlanul állt, következőleg a hajórajnak, a melyet a korvettig el nem hatolható szellő utolsó fuvallatai hajtottak előre, előbb-utóbb okvetlenül utól kellett érnie Elizundo Hadsine hajóját.

D’Albaret Henrik elővette látcsövét és figyelmesen vizsgálta a hajók mozdulatait.

– Todros kapitány, – mondá végre, társához fordulva – ez a hajóraj még sokkal messzebb van, hogysem tisztában lehetnénk szándékai és ereje felől.

– Tökéletesen igaza van, parancsnok úr, – viszonzá Todros – és e holdvilágtalan éjszakán, a mely nagyon sötét lesz, szintén nem fogjuk megtudni azt, a minek megtudása annyira érdekünkben áll. Várnunk kell tehát holnapig.

– Igen, várnunk kell, – mondá d’Albaret Henrik – de miután ez a vidék korántsem biztos, adjon parancsot, hogy embereink gondosan őrködjenek. Ezenkívül meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket azon esetre, ha e hajók a Syphantá-hoz közelednének.

Todros kapitány kiadta a kellő rendeleteket, a melyek azonnal végrehajtattak. A korvett fedélzetén résen állt mindenki.

Szükségtelen említenünk, hogy a bekövetkezhető eshetőségekkel szemben későbbre halasztották a menyegző megünneplésére vonatkozó elhatározásukat. Hadsine, d’Albaret Henrik kérésére, visszavonult a kabinjába.

A fedélzeten egész éjjel keveset aludtak. A jelzett hajóraj közelléte alapos okot adott a nyugtalanságra. A míg csak lehetséges volt, figyelemmel kisérték mozdulatait. De kilencz óra tájban köd támadt és csakhamar eltakarta a gyanus hajókat.

Másnap napkeltekor még meglehetősen sűrű párák rejtették el a keleti látóhatárt. Teljes szélcsend lévén, e párák nem oszlottak szét tíz óra előtt. De mögöttük semmiféle gyanus tünemény se volt észrevehető. Mikor a párák eloszlottak, a hajóraj már alig volt négy mérföldnyi távolságra a korvett mögött. Következőleg két tengeri mérföldnyivel közeledett tegnap óta a Syphantá-hoz és csak azért nem többel, mert a köd miatt nem mozoghatott szabadon. A hajóraj tizenkét hajóból állt, melyek a hosszú gályaevezők segélyével egymás mellett haladtak előre. A korvett, a mely sokkal nagyobb volt, hogysem evezőkkel segíthetett volna magán, csaknem mozdulatlanul állt folyvást ugyanazon a helyen; kénytelen volt várni, a nélkül, hogy egyetlen mozdulatot tehetett volna.

A hajóraj szándékai felől semmiféle kétség se maradhatott fenn.

«RIADÓT VERETNI!» KIÁLTÁ D’ALBARET HENRIK.

– Nagyon gyanús hajók! – mondá Todros kapitány.

– Annyival gyanusabbak, – viszonzá d’Albaret Henrik – mivel ráismertem a briggre, a melyet hasztalan üldöztünk a krétai vizekben.

A Syphanta parancsnoka nem tévedt. A hajók közt legelől járt a brigg, a mely oly sajátságos módon tűnt fel Scarpanto mellett. Mozdulatait olyformán irányzá, hogy el ne váljon a többi hajótól, a melyek vezénylete alatt álltak.

E közben egy kis szélfuvalat emelkedett kelet felől, mely a hajóraj haladását még inkább elősegíté, de e fuvalatok, a melyek a tenger vize felett ellebbenve a vizet valamivel zöldebbé tették, a korvett mögött néhány fonalnyira elenyésztek.

Egyszerre d’Albaret Henrik leereszté a látcsövét.

– Riadót veretni! – kiáltá.

Látta, a mint a brigg előrészén fehér füst tolul elő egy ágyúcsőből és a főárboczon egy lobogó bontakozott ki ugyanazon pillanatban, midőn az ágyúlövés dördülése a korvetthez ért.

A lobogó fekete hátterén egy tűzvörös S betü világított.

Sakratif kalóz lobogója volt.