Verseghy Ferencz.

1757–1822.

Verseghy nemes családból származott. Hogy az akkori nemes családok milyen karban voltak, az jelezte, hogy milyen pályára léptek a fiaik. A gazdag ember katona lett, hogy új fényt szerezzen a czímernek, vagy esetleg még egy ágat hozzá. A normális vagyonú fi esküdtségen, aljegyzőségen kezdte a megyénél. Pap pedig csak a szegény lett, a ki feláldozta magát a nőtelen életre, hogy többi testvérein valami jó papi stallumon segítsen.

Hogy a mi Verseghynk klerikus lett, mutatja vagyontalanságát. 1757-ben született Szolnokon, hol apja sótiszt volt. Félénk természetű, könyveket búvó szelid fiú volt s jeles bizonyítványokat hordozgatott haza korán megözvegyült s újból férjhez ment anyjának. Huszonegy éves korában a Pálos barátok közé lépett és a mária-nostrai klastromban tölté újoncz éveit, mialatt folyton tanult és tanult. Nincs az ismereteknek az az ága, a melybe ő bele nem kóstolt. Hozzá fogható politikai irodalmunkban csak Brassai Sámuel volt. A magányt, az elvonultságot kereste s viszontagságteljes, hányatott pályában volt része, nem olyanban, mint egy baráté, de olyanban, mint egy zsoldos katonáé. VIII.

Életéből mintegy azt a tanuságot lehetne levonni, hogy «nem jó sokat tudni». A sok tudása rontotta meg életét s akadályozta diadalmas sikerekben. Csupán a nyelvekből jól írt és beszélt latinul, németül; munkái is maradtak ezeken a nyelveken, jártas volt továbbá a görög és zsidó nyelvben, folyékonyan beszélt angolul és horvátul. (Mondják: egy hét alatt képes volt valamely nyelvet megtanulni.) Azonfelül minden tudományt művelt a mathézistől kezdve az éneklésig s a hárfa pengetésig.

A «bolygó papban» (így nevezték pályatársai) nem az a bohém állhatatlanság lakozott, a mi Csokonaiban vagy Csermákban, nem a vesania bizonyos neme, többnyire a körülmények ereje szakítá meg külömböző foglalkozásait, mielőtt azokba belemelegedhetett volna.

Pappá szenteltetvén, ügyelő lett a nagy-szombati konviktusban, a szerzetbeli növendékeket pedig a görög és zsidó nyelvre tanította.

1782-ben Pestre került s ha már itt volt, fecske röptében elvégezte a bölcsészetet is. Majd megint Pozsonyba küldték ügyelőnek, a hol a zene művelésére adta magát, különösen az akkori édeskés idők legkedvesebb hangszerén, a hárfán jeleskedett.

A következő évben visszahítta szerzete Pestre, hol a Pálosok egyházában az akkori híres predikatorral, Kissel, vasárnaponkint felváltva tartottak szent beszédeket. Verseghy szónoki talentuma nagyban hódított; a templom, ha ő beszélt, a zsufolásig megtelt magyarokkal, holott akkor Pest és Buda IX. együttvéve sem adott ki egy templomnyi magyart; vidékről jött be bricskákon, hintókon a nemesség, egész szekértáborok támadtak a templom táján.

E közben eltörülték a szerzetét, mire a tábori lelkészetre adta magát s a budai tábori papfőnök mellett mint titkár indult új pályának. Változatos élete sok mindenféle környezetbe viszi. Mint a méh, mely minduntalan más-más méhesbe jut, sok rétnek sokféle virágjából szedi a mézet. A falombok meséket súgnak neki az Ó-Buda fölötti kis-czelli katonalakban, a levegőben melódiák és füttyök röpködnek, mint szárnyas giliszták. Verseket ír, zenét költ, sőt énekel is. Nincs a művészi és a szellemi foglalkozásnak az az ága, a melylyel ne próbálkoznék s ezzel forgácsolja el erejét.

Első versei 1787-ben a bécsi «Magyar Muzsában» jelentek meg, de nem igen tettek jelentékenyebb hatást. Úgy látszik, maga se bízott bennök, mert csak a kezdő betűit írta alájok. A nyelv határozottan könnyebb, simább, folyamatosabb és pallérozottabb, mint elődei verseiben, de nem sok gonddal vannak írva. Uszkál ugyan bennök egy-egy szép gondolat vagy valamely elmésség, de vannak egészen lapos versek is. Válogatás nélkül szedi rímbe, a mi eszébe jut. Nem irtózik a sikamlós themáktól sem; Lekvári Örzse pl. annyira obscén verses történet, hogy mindeddig nem lehetett lenyomatni.

1790-ben «A világnak közönséges történetét» írja le Millot után. Szindarabokat fordít Kotzebuetól. Széptani értekezést «Mi a poézis és ki az X. igazi poéta?» czímen ír. A magyar nyelvről és annak dialektusairól latin munkát ad ki Pesten 1793-ban. Valóságos lázzal dolgozik s már-már figyelmes kezd lenni reá a közönség, midőn 1794 decz. 10-én éjjel elfogják mint részest a Martinovics összeesküvésben. Fővétke, hogy a Marseillaiset magyarra fordította s egy izgató horvát dalt muzsikára tett át.

A királyi és a hétszemélyes tábla halálra itélte, de csakhamar kegyelmet kap s mintegy kilencz évet tölt el részint Kufsteinban, részint Grátzban és Brünnben a börtönben. Ezalatt is folyton tanul, jegyez és új műveket ír. Egy egész sereg börtönben született munkával szabadul ki a fogságból. «Rikóti Mátyás», «Magyar Aglája», továbbá «Nagynevezetű és nagytekintetű Kolomposi Szarvas Gergely úrnak mostoha ükömről kedves urambátyámnak vig élete és nevetséges vélekedései».

*

A «Kolomposi Szarvas Gergely» 1805-ben jelent meg; komikus regény, laza szerkezetben, de sok jó komikai vonással. Csakhamar utána, 1808-ban egyszerre két regényszerű művel lépett elő. Az egyik a «Báró Külneki Gilméta kisasszony és Aranypataki György. Eggy érzékeny történet a legújabb időkbűl». A másik a «Gróf Kaczaifalvi László avvagy A természetes ember. Egy igen mulatságos tanúságokkal bővelkedő történet». Ez utóbbit kapja az olvasó e kötetben. Külföldi hatások alapján, külföldi minták nyomán készült művek, a XVIII. század XI. franczia irodalmának, főleg Rousseaunak és Voltairenek eszmeköréből, de – különösen a Természetes Ember – sok tekintetben önálló gondolkodásmóddal, a mely Bessenyeiékhez képest jelentékeny haladást jelent irodalmunk önállósodása felé. 1812-ben Vak Béla királyunkról adott ki egy «románczos rajzolatot», a mely azonban nem mérhető előbbi regényeihez. Mint regényírót nem méltatta őt érdeme szerint sem kora, sem az utókor s csak legújabban kezdenek az irodalomtörténetírók figyelmet fordítani munkásságának ez irányára, a melyben ha nem alkotott is maradandót, korának magyar szinvonalát mindenesetre meghaladta.

Életének vége keserű nyelvészeti polemiákban telt el, melyeket Révaival és híveivel folytatott. Egyébként elvonultan élt budai házacskájában. 1822-ben halt meg.

XII.

-1-