XXXII.

A véres harcz.

Egy reggel Nahida és a gróf egy gallyasban mulattak. A gyermek előttük ült és virágokkal játszott. A szülők, kik egymást kezüknél fogva tartották, szinte előre hajlottak volt a gyermekhez, hogy a virágot, melyet elejtett, kezébe visszaadják; a mint az öreg Páriát felkiáltani hallották. Kiáltása ijedést, veszedelmet, rémülést hirdetett. Nahida felugorván, ölébe vette a gyermeket; a gróf pedig kirohant a kertből a kunyhóba.

Itt ő az öreg Páriát egynéhány angol katona között találta, kik épen azon voltak, hogy kezeit hátra kötözzék. Az asszony a földön ájulásban feküdt. A mint a gróf a kunyhóba belépett, két katonától azonnal megragadtatott. Valld meg, mondá neki az egyik, egyébként a halált el nem kerülöd, valld meg, hol vannak a Marátok, a kik tőlünk ide szöktek?

Két más angol katona elsietett a gróf mellett a kertbe, melyből az elrémült Nahidát gyermekével együtt a kunyhóba vezették.

Tik itt Marátokot kerestek? kérdezé a gróf angol nyelven. És tik kik vagytok?

Beszédjének hangjából európai embernek ismervén a grófot, az öreg Páriának kezeit azonnal feloldották. Nahida a grófnak karjai közé omlott gyermekével együtt. -273-

Az angolok azután a gróffal beszédbe eredtek. Egy esztendeje már elmult volt, hogy Indiában a hadakozás dühösködött. Ily sokáig oltalmazta meg szent hajlékát az ártatlanság és a szerelem a hadakozásnak még csak hírétől is. Az angolok Hider Allival harczoltak. Egy osztály angol katonaság a völgy mellé telepedett és azon éjszaka az elfogott Marátok a táborból elszöktek. Az angolok ezeket keresvén, a völgyhöz jutottak és ebbe egész a kunyhóig behatoltak.

A gróf bizonyosakká tette őket a felől, hogy ő e völgyben, legalább a kunyhónak és a kertnek környékében, senkit sem látott. Ő maga elvezette őket a völgynek minden zugaiba, hol még csak embernyomokat sem leltek. Visszatérvén a kunyhóba, rakva találták abban az asztalt különféle gyümölcscsel, melyekkel őket az asszonyok és az öreg Pária megkínálták. Míg a katonák szomjuságukat enyhítették, a hadi tiszt a gróftól tudakozta, ki légyen? és micsoda eset vetette légyen őt ide e völgybe? A gróf megnevezvén magát, elbeszélte neki röviden ama rettenetes szélvészt, mely őt e völgybe űzte, valamint Nahidához való szerelmét is következéseivel együtt.

A tiszt rá akarta beszélni a grófot, hogy e völgyet hagyja el. Mikép élhet itt gróf uram, úgymond, jövedelem nélkül, tisztelet nélkül s az életnek örömei nélkül?

A gróf megfogván Nahidának kezét, ki gyermekét épen szoptatta, nézze meg hadnagy uram, úgymond, e kellemetes menyecskét. Ez nekem gazdagságom, becsületem, dicsőségem, örömem és mindenem!

A tiszt legalább arra akarta birni a grófot, hogy Indiában valamelyik angol városba költözzék; de igyekezete mind haszontalan volt. Elvezette a gróf a tisztet a kertbe s azt mondotta -274- neki: Tud-e az úr széles e világon ennél a völgynél kellemetesebbet, árnyékosabbat, hűsebbet? Itt nekem mindenem van, a mi az embernek szükséges arra, hogy boldog lehessen. A király haszontalanul kínálna meg engemet e völgyért trónusával!

A tiszt megölelvén a grófot, teljes boldogságot kívánt neki és katonáival együtt elhagyta a völgyet, melyben a kevéssel megelégedő ártatlanságot oly boldognak lelte.

Helyreállott volt már a völgynek lakosainál a nyugodalom, éledezett az öröm s épen egy pagódafa alatt ebédeltek, a mint a kertben ismét angolokat láttak. A gróf felugorván, elejükbe ment. Laczi! kiáltá messziről az egyik; Russel! mondá viszont örvendetes szózattal a gróf s egymásnak ölébe rohantak.

Russel volt a vezére a feljebb említett hadi osztálynak, mely ide a végből küldetett, hogy az angol seregnek a visszavonulást megkönnyebbítse, mely az előre nyomuló indiai seregnek ellent nem állhatott. Sírtak örömükben mind a ketten.

Az angol tiszt hírt adván az óbesternek ama haszontalan nyomozásról, melylyel a Marátokat keresték, elbeszélte neki a völgyben történt kis esetet is.

Mi a neve ennek a különös ifjú embernek? kérdezé Russel.

Kaczajfalvi grófnak nevezte magát, felelé a hadnagy.

Russel azonnal lóra ült és a grófhoz sietett.

Russel elejébe vezette azután a gróf Nahidát fiával együtt. Az óbester Laczi hitvesét megölelvén, örömkönnyekre fakadt. Oh édes Laczim! mondá azután, mily buzgón köszöni szívem a felséges Istennek, hogy megboldogított. De itt, kedves barátom! nem hagyhatlak. Jőjj velem! Hadd lássa -275- meg Manczink az ő kedves bátyját, kit holtnak sirat! Hadd lássa Nahidát és gyönyörű fiadat!

Ezen ajánlás a grófnak nagy tusakodást okozott; de végre csak azt felelte Russelnek mégis, hogy ő e völgyet még most el nem hagyja.

Erre őt Russel félrevonván: Hallod-e, drága Laczim! Hider a győzedelmeskedő indiai seregekkel előrenyomul. Valahová lép, mindenütt vérrel, kegyetlenséggel és zabolátlansággal jegyzi meg a nyomait. Seregei szintolyanok, mint maga. Egyenesen e völgynek jön. A hegyek és a folyóvíz, mely innen nem messze van, arra birják majd őtet, hogy itt megállapodjék. Az angoloknak generálisa e környéken akarja megvárni, hogy vele megütközzék. Az indiai vad katonák kikutatják majd e gyönyörű völgyet, hitvesedet megmocskolják, fiadat megölik és tégedet az európai népekhez való gyűlölségből agyonkínoznak. A mindenható Isten a bizonyságom, hogy nyugodalmad, boldogságod, életed, mindened oda van, ha még egy órát mulasztasz. Én még csak óraperczeket sem veszthetek. Ezt mondván, zsebórájára tekintett.

A gróf szinte megmeredt, a nélkül, hogy képes lett volna magát eltökélni.

Russel a gróf előtt térdre esvén, az Istenre kérlek, úgymond, fogadd szavamat. Tedd meg, a mit javaslok, nem az én kedvemért, nem Manczi kedvéért, hanem azon ártatlanoknak kedvéért, kik rokonaid lettek.

Azon szempillantásban hírt hozott Russelnek egy tiszt, hogy Hider seregei érkeznek. A porát már, úgymond, e dühös hadnak látjuk.

A gróf ezekről az öreg Páriát tudósítván, könnyen arra birta, hogy a völgyet elhagyja.

Az öreg ember imádkozott még, mikor a gróf már indulván, megintette, hogy siessen. Az asszony elrémült férjének agg nyakán csüggvén, -276- reszketett, nem annyira az ellenségről irtózván, mint a braminusoktól. Nahida a grófnak kezét megfogván: Veled megyek, úgymond, a hová neked tetszik. A gróf a gyermeket ölébe vévén, előre ment. Az öreg Pária a grófnak karjába fogódzkodván, mellette ballagott. Utánuk az öreg asszony ment. Hátul pedig Russel Nahidát vezette. Igy hagyták el ama völgyet, hol a boldogságnak, a szerelemnek és az ártatlanságnak ölében oly gyönyörű napokat töltöttek.

A gróf egynéhányszor visszatekintett kies paradicsomára. Az öreg Páriának szemein nagy könnyek függtek. Kiterjesztvén még egyszer a völgy felé karjait, megölelte utána ballagó feleségét. Légy nyugodt elmével, úgymond a sirdogáló asszonynak. A nagy Bráma mindenütt van és minket, akárhová menjünk, boldogokká tehet. Hisz ártatlanságunkat nem hagyjuk ott a völgyben. Ez szíveinkben van. Az ártatlanság pedig nem jár boldogság nélkül.

Alig menekedtek fel a hegyre, azonnal meglátták a túlsó hegyeken kutatni Hider katonáit, kik a fő seregnek útját és ennek mellékeit előre kivizsgálták. Térdre esvén a völgynek lakosai, hálát adtak röviden az Istennek, hogy őket a haláltól megmentette. Az angol táborba érkezvén, parancsot adott azonnal Russel, hogy az ott fekvő osztály magát visszavonja.

Nahida nem győzte vizsgálni az ezernyi ezer új tárgyakat, melyek körülötte voltak. Egyik kérdése a másikat érte, melyekre a gróf mosolyogva megfelelt. A hadi tisztek egymás után siettek a grófnak tiszteletére, nem annyira, hogy e különös ifjú embert, mintsem hogy szép feleségét lássák. Nahida megnézte őket rendre és nyájasan beszélgetett velük. Kiki irigyelte a grófnak e gyönyörű menyecskét, kinek némelyek még hízelkedéseket is -277- mondottak. Nahida elmosolyodván, kegyesen és bizalmasan felelt szép mondásaikra, egyszersmind pedig tüzes szemeivel a grófot kereste fel közöttük.

A hadi sereg a folyóvíznek partja felé vonódott. Az első szekerekkel tehát, melyek ezen osztálytól a fővárosba küldettek, a gróf és a szerencsés völgynek többi lakosai Madrászba költöztek, hol reájuk új örömek várakoztak. Manczi meghallván a grófnak ajakából saját nevét, karjai közé omlott. A gróf után Nahida belépvén a szobába és gyermekét ölében tartván, megállott és mosolygott, mikor férjét Manczinak karjai között és ajakin csüggni látta.

Manczi megsejtvén Nahidát, kicsoda ez? kérdezé a gróftól.

Az én Nahidám, az én hitvesem, felelé a gróf, szép ölében pedig a fiam.

Manczi egy szempillantásig Nahidát áttekintvén, nyughatatlan szívvel oda közelített hozzá s kezet nyujtván neki, megcsókolta. Azután pedig a grófnak fiát karjai közé vevén, könnyhullajtásival és tüzes csókjaival elborította. Úgy látszott, mintha ezen gyermeknek vissza akarta volna adni mindamaz érzékeny apolásokat, melyekkel az ő fiát a gróf fogadta volt, mikor Európából érkezett.

Kicsoda e leányzó, kérdezé már most Nahida a gróftól, a ki az én fiamat oly nagyon szereti?

Manczi! úgymond a gróf.

Manczi? kérdezé még egyszer hangosabb szóval Nahida. Ezzel Manczihoz sietett, átölelte és csókjaival majd elfojtotta. Óh édes Manczim, mondá azután, óh te Laczimnak első szeretője! Mikép kívántalak én tégedet látni, hogy szeretetedet megnyerhessem! Ők az én egész szívem, az én egész lelkem a tiéd, édes Manczim!

Manczi nagy szemeket vetett Nahidára, melyek könnyekkel azonnal megteltek. Nahidának vállára -278- bocsátván azután fejét, óh te szerencsés asszonyság! úgymond; minek neked az én szeretetem? E nélkül is oly boldog vagy te, hogy boldogabb nem lehetsz. De mégis, légy öcsém, jó Nahida! légy bátyám, édes Laczim!

A könnyek és apolások megkönnyebbítették végtére e három szerencsés személynek szivét.

A gróf Manczinál vett szállást. Nahidát Manczi naponkint méltóbbnak lelte mind barátságára, mind szeretetére. Manczinak kis leánykája Nahida fiával egyidős volt. Leülvén ezen anyák s egymással beszélgetvén, Manczi a kis Laczit vette ölébe, Nahida pedig Manczi leánykáját. A gróf szinte sírt és szökdösött örömében, mikor látta, hogy az egyik anya a másiknak gyermekét szoptatja. Megölelte mind a kettőt. Sokszor még azt sem tudta, kit szeret jobban, Nahidát-e vagy Manczit? Manczi leánykáját-e, vagy saját gyermekét? Lehetséges volt-e, mondá egynéhányszor az öreg Páriának, hogy boldogságom meggyarapodjon? és mégis, ime! mily kimondhatatlanul megöregbedett!

Az öreg Pária ezekre komoran mosolygott. Russel kertjében választott ő magának feleségével lakást egy pagodafa alatt. Itt ő úgy élt, mint valaha völgyében. De homlokáról a derült vidámság elenyészett. Feleségét tudniillik büszke nemének üldözésétől féltette és nem ok nélkül; mert Manczinak egész tekintete megkívántatott arra, hogy e szegény Páriát és kivált feleségét a Braminusoknak bosszúkereső incselkedéseitől és erőszakos fortélykodásaitól megoltalmazhassa.

Nahidának szeretete tartóztatta őket vissza egyedül, hogy maguknak az emberségesebb tigrisek között új pusztaságot ne keressenek. E kedves leányuk és unokájuk volt csak képes a kedvetlenségnek fellegeit homlokaikról olykor eloszlatni és keblükben a búbánatot elfojtani. -279-

Végtére Russel is megérkezett. Veszedelmes sebe, melyet az ütközetben kapott, alkalmatlanná tette őtet a további szolgálatra. Vele az új örömek érkeztek a házhoz. A gróf el nem nézhetvén többé Nahida szülőinek rettegését, eltökélte magában, hogy Európába visszatér. Russel pedig megemlékezvén amaz igéretről, melyet Manczinak még házassága előtt tett, hogy mihelyt a hadi szolgálatot elhagyja, Manczi jószágában letelepedik és az ő kedvéért mint magyar hal meg; kezet adott a grófnak és megfogadta neki, hogy vele Magyarországba, Kaczajfalva mellékére költözik. Az öreg Páriának nagy volt az öröme, mikor ezeket meghallotta, részint kedves felesége miatt, részint mivel a grófnak rajzolásából a kaczajfalvi völgyet már régen ismerte és szerette. Az első hajóra felültek és Angliába szerencsésen elérkeztek.

-280-