XXXI.

A természetes szerelemnek örömei.

Más nap reggel, a napnak első sugarával a grófnál termett Nahida. Fel akarta költeni, a mint megigérte; de a gróf szintén oly keveset aludt, mint Nahida. Abban forrott az ő esze egész éjszaka, mikép egyesíthetné össze boldogságát Nahidáéval, a nélkül hogy ennek szülőit, vagy az öreg grófot megszomorítsa. Hogy Nahida vele Európába elköltözik és hozzá való szeretetből meg is keresztelkedik, arról legkisebbet sem kételkedett. Az öreg Pária mindenkor nagy örömet mutatott, mikor neki az európai törvényeket és szokásokat a keresztény religiónak szelid rendtartásával együtt lerajzolta, de kiváltkép mikor a felől bizonyossá tette, hogy Európában Páriák nincsenek. Az asszony a nélkül is állhatatos veszedelemben volt a Braminusoknak üldözései miatt. A grófnak tehát könnyű volt még az öregektől is azt reményleni, hogy Nahida kedvéért Indiát elhagyják.

Azonban ha ezt végbe nem vihetné, feltette magában, hogy Russel által édes atyjának hírt adat, kitől még azt is merte reményleni, hogy Európában mindenét eladván, fiának indiai völgyébe költözik.

Képzelése e plánumokat nem csak könnyűeknek rajzolta, hanem még fel is ékesítette. Esze pedig végképen szívének azt mondotta, hogy azon esetre, -265- ha a Pária gyönyörű völgyéből ki nem akarna mozdúlni, megvárhatja legalább ennek elalvását, azután pedig Nahidával és ennek anyjával együtt haza költözhet.

Ily gondolatokkal mulattata ő magát még akkor is, mikor Nahida reggel hozzá érkezett. Te vagy? Nahida! mondá mosolyogva, és ágyából vidám orczával felugrott. Elmentek együtt a kertbe, hol a gróf azon szempillantásban elkezdett szándékának végrehajtásán munkálkodni, a nélkül hogy azt Nahidával nyilván közölte volna. Nahida a grófnak oldalától el nem válhatott. Együtt dolgoztak a kertben, együtt ettek, egy pohárból ittak. Nahidának kellemetes képe naponkint mélyebben és mélyebben beférkezett a grófnak szívébe, kinek világa ez által naponkint szűkebb lett. Nahida volt az egyetlen egy tárgy, mely őt illette, s mely szívét megelégítette.

Nem szólott már ő az elmenetelről, hanem valahányszor Nahidával az öregeknek társaságában lehetett, mindannyiszor a beszédet Európára fordította. Nahida volt az első, a ki Európának religióját és szokásait megtanulta, megszerette és dicsőitette. Hallod-e? Laczi! mondá egyszer víg arczczal szülői előtt, messze van-e ide Európa?

Nagyon messze, felelé a gróf, az öregre tekintvén.

De hogyha te onnan ide jöhettél, mink is csak elmehetnénk talán innen oda, úgy-e? kérdezé tovább Nahida.

Minden bizonynyal, mondá a gróf.

Nahida édes atyjára vetvén szemeit, szinte kérni akarta, hogy vele és Laczival Európába költözzék; de komorságát látván, elhallgatott és szemeit lesütötte.

Nahida! mondá erre édes atyja, a szülők sokkal többet képesek tenni gyermekeiknek kedvéért, -266- mint a gyermekek az övékért. Ha itt egészen boldog nem lehetsz, én az én boldogságomnak egyik részét a tiédnek könnyen feláldozom.

Nahida édes atyját megölelte s arczát könnyeivel megáztatván, kezét mély érzékenységgel megcsókolta.

A gróf a beszédet más tárgyakra fordította, nehogy a dolgot megerőltesse. De más alkalmatossággal rajzolásait megint megújította, melyeknek foganatja az volt, hogy reménységei plánumának szerencsés végrehajtása iránt naponkint növekedtek.

Igy mult el egynéhány hét, melyeknek végével egy reggel felébredvén, saját ruhái helyett egy indiai köntöst talált ágya mellett fehér patyolatból, egy kék övvel. Ebbe tehát felöltözködött. Régtől fogva látta ő Nahidát e köntösön titkos örömmel munkálkodni. Óh Nahida! mondá magában, tehát csak egészen a tiéd legyek én? s körül tekintvén magát, maga magának megtetszett.

Elment a kertbe. Örömkiáltásokkal szökdösött elébe Nahida. Laczim! óh gyönyörű Laczim! Az öreg megölelte, az asszony mosolygott, Nahida pedig nyakába kapaszkodott. Érzékenyebb és vidámabb mindeddig Nahida nem volt; érzékenyebb és csendesebb mindeddig a gróf sem volt. Most már egészen a tiétek vagyok, mondá végtére, megölelvén az öreget; de engedjétek meg, hogy én is kérjek viszont valamit titőletek. Én az első lépést megtettem. E ruházat által hasonló lettem hozzátok. Engedjétek meg, hogy Nahida is hozzám egy lépéssel közelebb jőjjön. Holnap elvezetem a szomszéd faluba, hol az angoloknak egy lelki pásztora lakik és megkereszteltetem.

Óh engedjétek meg, édes szülőim! mondá Nahida. Hadd legyen neki is énbennem olyan öröme, mint nekem ma ő benne van.

Az öregek legkisebbet sem ellenkeztek. Az volt -267- egyetlen egy gondjuk, hogy, mivel maguk a Bráminusoknak és a Náiroknak incselkedései miatt gyermekeiket a faluba el nem kisérhetik, ezeket az úton valami szerencsétlenség ne érje.

Még ezen ellenvetésre a gróf azt felelte, hogy ő az angoloktól Nahidát, Nahida pedig őt az indiánusoknak bosszuságaitól megóvja, Nahida addig rajta a hosszú köntöst ránczba szedte és az övet szebben megkötötte. A grófot Nahida e köntösben sokkal szebbnek tartotta, mint európai öltözetében.

Majdnem az egész napot azzal töltötték ők, hogy Nahida keresztelkedéséről tudakozódtak; a gróf pedig kérdéseikre megfelelvén, Nahidát azokra oktatta egyszersmind, a miket annak, a ki keresztény akar lenni, tudnia kell. Az este már az eget elhomályosította, a csillagok ragyogtak, az öregek a hüsből bevonultak a kunyhóba, a gróf pedig és Nahida a gallyasban maradtak s egymásra egy darabig némán néztek. Menjünk aludni mink is, mondá végtére Nahida; menjünk! mondá a gróf is; s a gallyasból mégsem indultak ki. Jőjj már egyszer Laczi! jöjj Nahida! mondák egymásnak ismét és útnak eredtek, de a szomszéd galyak alatt ismét megállottak. Végtére csak elértek mégis a kunyhóhoz.

Nahidának az ajtaja amarra nyílt, a grófé pedig erre. Nahida már megnyitotta volt az ajtót. Jó éjszakát Laczi! Jó éjszakát Nahida! Nahida! mondd meg nekem, szeretsz-e te engemet igazán? Jobban, mint önnönmagamat, mondá Nahida.

Oh lányka! ha ez igaz volna! Istenem! ha ez igaz volna!

Szinte azon szempillantásban csúszott be Nahida az ajtón, mikor a gróf ezen igéket ejtette. Ha ez igaz volna? mondá magában Nahida; és ezt ő oly különös szózattal ejtette, mintha sírt volna. E gondolatba -268- merülvén, az övet magáról leoldotta. Óh Laczi! így folytatá magában az elmélkedést, mily kimondhatatlanul szeretlek én tégedet! Istenem! te tudod, mily igaz e mondásom! Ő pedig sóhajtva, sőt még sírva is, épen mikor ide beosontam, azt mondotta: Istenem! ha ez igaz volna! Mi dolog lehet ez? Micsoda oka lehet annak, hogy ő az én szerelmemről kételkedik?

Ily gondolatok közt elejtvén kezéből az övet, a kunyhóból kiment s a grófnak ajtajához lappangott. Oh Nahida! mondá ez épen akkor fennszóval, mily kimondhatatlanul szeretlek én tégedet! Ha te engemet úgy szeretnél, mily véghetetlenül boldogok lehetnénk!

Nahida ezt hallván, megnyitotta az ajtót s bement a grófhoz. Laczi! úgymond, a mindenható Isten látja lelkemet, hogy jobban szeretlek, mint önnönmagamat. Rajtad áll, hogy véghetetlenül boldogok legyünk. A gróf fölkelvén s érzékenyen megölelvén: Azok leszünk, édes Nahidám! Itt a kezem! azok leszünk. Most ment, aludj békével. Holnap boldogok leszünk.

Másnap levezette őket az öreg Pária feleségestől a víz partjáig. A folyó mellett menjetek felfelé, úgymond; a falu a víz partján fekszik. Este felé itt várlak meg benneteket.

A gróf elvitte magával mind írásait, mind pénzeit, mind fegyvereit. A lelkipásztor őket kimondhatatlan örömmel fogadta, a mi Nahidába új életet öntött. A keresztség után azt kívánta a gróf, hogy adja őt össze Nahidával, kit hitvesének választott. Megcselekedte a prédikátor ezt is és az új párt megvendégelte.

Az úton, amint az öregekhez visszasiettek, megfogván Nahidának kezét a gróf, boldogok vagyunk-e már? édes hitvesem! boldogok vagyunk-e? szép Nahidám! -269-

Oh Laczi! tégedet az én őrző angyalom küldött hozzám, mondá Nahida. Én tehát a te hitvesed vagyok? Oh! nevezz engemet még egyszer annak: Én a te hitvesed? Az vagyok-e igazán?

A gróf egy forró csókkal tette őt erről bizonyossá.

És te már mindig az én férjem leszel?

Az leszek örökké, édes ártatlan Nahidám!

Sohasem hagysz el többé?

Csak a halál választhat el bennünket.

Ily beszélgetések között elértek szerencsésen ama bokroshoz, melyben reájuk az öregek kimondhatatlan nyughatatlansággal várakoztak. Megölelvén egymást, besiettek a völgybe és innen a kertbe, mintha nem akarták volna, hogy örömüket ama tárgyak lássák, melyek boldog kunyhójokhoz nem tartoztak. A kertbe érkezvén, Nahida oly felséges tekintettel, mint egy királyné s örömkönnyekbe borult szemmel, mint egy földi Istenség, megszorította édes atyjának kezét és ajkára egy tüzes csókot tűzött, azután pedig édes anyjának nyakába borult. Nahidának öröme oly nagy volt, hogy alig szólhatott. Az öregeknek kérdéseire, melyek csak a keresztelkedést illették, mivel az összeadásról semmit sem tudtak, csak röviden tudott felelni, a bővebb magyarázásokat Laczijára bízván.

Amint a nap lealkonyodott, hozzá osonván a gróf: Nahida! úgymond, neki súgva, te nekem hitvesem vagy. Hozd el az ágyadat az enyém mellé. Nahida elpirult és szemeit szemérmesen lesütvén, megszorította a grófnak kezét.

Édes atyám! mondá azután a gróf az öreg Páriának, én szivemnek indulatját követvén, Nahidát feleségemnek választottam.

Feleségednek? kérdezé az öreg mosolyogva. E nemesszívűségedért áldjon meg tégedet vele együtt az Isten! Ezt mondván, a grófnak homlokát -270- kezével megillette. Az ő kegyelme által legyetek oly boldogok, mint feleségemmel én vagyok!

Az öreg ember oda kiáltván feleségét, tudtára adta, hogy Nahida a gróffal házas szövetségre lépett. Megölelték egymást rendre s az öröm közönséges és magyarázhatatlan lett. Az Isten áldjon meg Nahida! Laczinak hitvese! férjeddel együtt! mondá az anyja.

Erre mindnyájan összesegítvén, Nahida ágyát átvitték a gróféhoz nagy örömmel; és ebből állott egyedül az egész nászpompa.

Kicsoda rajzolhatná le méltóképen e két pár embernek boldogságát? kicsoda ama gyorsaságot, melylyel egész hónapok elfolytak? Nahida kedves férjének lábaihoz ülvén a gyöpre, nem győzte csókolni kezeit, vizsgálni arczvonásait. Azt gondolta reggelenkint, hogy szerelme nagyobbra többé nem növekedhet és a bizodalmas társalkodásban mégis naponkint új okokat talált a forróbb szerelemre. A gróf elfelejtette Manczit férjével együtt, elfelejtette Veronkát és csak édes atyja jutott olyankor eszébe, mikor az öreg Páriát Nahidára függesztett tekintettel érzékenyen mosolyogni látta. Oh édes atyám! mondá magában, ha tudnád, mily boldog a te fiad, a te örömed is ily érzékeny volna.

Igy mult el egynéhány hónap. Egy reggel Nahida az anyjával sokáig beszélgetett. A gróf azonban az öreggel egy gallyasban ült. Egyszerre meglátván Nahidát, örömkiáltások között feléjek szaladni, felugrott és elejébe sietett. Karjai közé omolván Nahida: Oh édes Laczim! úgymond, mily boldogok vagyunk! Kevés idő mulva anya leszek. A gróf érzékenyebben és erősebben szorította magához, mint egyébkor.

Az örömök és az édes reménységek naponkint növekedvén, felderítették jelenvaló boldogságukat, -271- megújították mult szerencséjüket s új kéjeket készítettek számukra a jövendőségben. A képzelet előre megkóstoltatván velük az atyai és anyai örömöket, napjaik még egyszer oly édesek voltak, még egyszer oly gyorsan folytak, mint ezelőtt. Ölében tartván Nahidát a gróf, édesen mosolygott reá. Mosolygással felelt neki Nahida és szemeik örömkönnyekbe borultak. A gróf, mikor magát Nahidától súgó szózattal atyának nevezni hallotta, majdnem megőrült örömében. Nahidának lábaihoz borulván, átfogta térdeit és csüggedő tekintettel nézett szeme közé, alig várván a napot, mely atyává tegye.

E nap is végtére szerencsésen elérkezett. Nahidának mellén egy gyönyörű fiú függött. A gróf szinte tántorgott örömében. Fia miatt majd elfelejtette Nahidát, Nahida penig őt, azalatt hogy e gyermek erősebb és kellemesebb kötelékkel kapcsolta össze szíveiket. A gróf elment a szomszéd faluba és a lelkipásztort, ki szíves barátja lett, a völgybe vezette. Nahida azt kívánta, hogy a gyermek a keresztségben Laczinak neveztessék.

Oh édes atyám! oh Manczi! mondá már most többször magában a gróf, ha ti tudnátok, mily boldog vagyok!

-272-