A karizmei herczeg s georgiai herczegné története.

Egy karizmei király, kinek nem valának gyermekei, szüntelen fogadalmakat s áldozatokat teve az égnek, hogy örököst nyerhessen. A felséges isten elfogadá áldozatát, s egy fiat ajándékoza neki, szebbet a napnál. Pompás ünnepekkel ülé annak születését; némelyeknek helytartóságot, másoknak esztendei fizetéseket osztogata; egy szóval minden népei részt vőnek örömében.

Nem feledé el birodalma minden csillagjósait egybegyüjteni s parancsolá nekik, hogy a herczegnek jövendőt nézzenek. De szemléleteik a királynak nem valának kedvesek; mert azt jelenték, hogy fiát harminczadik évéig számtalan szerencsétlenség fenyegeti, s csak isten tudja a baleseteket, melyek rajta történhetnek.

Ezen hiradás igen kisebbité a király örömét; nagy fájdalmat érzett miatta: s mintha mintegy a csillagokkal kivánna megküzdeni, fiát szemei előtt nevelteté, s minden kigondolható óvással bánék, hogy őt minden esettől megőrizhesse; s diszlett is neki több évekig.

A herczeg már tizenötéves vala, anélkül, hogy valamely bal kaland teljesítette volna a jóslatot: mégis, minthogy haszontalanul küzd az ember rendeltetése ellen, megtörténék egy napon, hogy a mint a tengerparton lovagolna, kedve szesszent a vizen hajózni. Egy bárkát készittete el, s kiséretéből negyven emberrel bele szálla. Alig valának a nyilt tengeren, midőn egy európai tengeri rabló érkezék, s őket megtámadá; valamennyire ellentállának: de a kalóz erősebb vala, elfoglalá a bárkát, mindnyájokat a Számszárok szigetére vivé s ott eladá.

A Számszárok undok emberevők valának, embertestüek kutyafejjel. A karizmei herczeget s embereit egy házba zárák, hol azokat malozsával s mondolával tartották. Minden nap elvittek közűlök egyet királyuk konyhájára, holott levágták s vágott húst (ragout) csináltak belőle, melyet ő Számszári felsége fölötte jónak talált.

Midőn a kiséretből negyven ember meg lett éve, a karizmei herczeg, kit, mint legizesb falatot, utóljára tartogattak, ugyanazon végzetet várta. A kegyetlen várakozás közben igy szóla magában: „Jól tudom, hogy a halált el nem kerülhetem; de miért hagyjam magamat gyáván lemetszetni? nem jobb-e drágán adnom el életemet? igen, védeni fogom magamat, s kétségbeesésem legalább néhánynak ezen embervérre sovár szörnyetegek közül veszedelmes legyen.“

Erre száná magát, midőn a Számszárokat belépni látá. Ellenállás nélkül hagyá magát a király konyhájára vezetni; de mihelyt ott vala, s az asztalon egy nagy kést, melylyel torkát el akarták metszeni, megpillanta, összeszedé minden erejét, eltépé a zsinegeket, melyekkel kezei meg valának kötözve, megragadá hevenyében a kést, s vágá vele a Számszárokat, kik őt ide hozták; egyiket a másik után leölé: azután kidobá a konyhaajtó elébe, s mind, kik hozzá közeledni merészlettek, elhullának csapásai alatt. Az egész palota zavarba jött, s hangzék az orditástól s üvöltéstől. Midőn a király ennek okát megérté, elbámula, hogy egyetlen egy ember ennyinek ellenállhata; önmaga méne hozzá, s igy szóla neki: „oh ifju! csodálom vitézségedet, s odaajándékozom életedet; ne küzdj tovább jobbágyaim ellen, kiknek sokasága végre csakugyan elnyomna. Mondd meg, ki atyád?“

„Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok.“ „A vitéztettek, melyeket imént viselél,“ felele a király, „eléggé bebizonyitják nemes származásodat; ne tarts többé semmitől is, udvarom ezentúl gyönyörüség szállása lesz rád nézve; te a legboldogabb halandó lészsz, minthogy vőmmé választalak: akarom hogy nyomban elvegyed leányomat; ez egy szeretetre méltó herczegné. Udvaromban minden herczegek halálban szerelmesek belé; de téged tartalak reá legérdemesbnek.“ – „Uram,“ felele a herczeg, nem igen épülve ezen ajánlástól, „felséged sok becsületet tesz nekem: ugy vélem, egy Számszári herczeg illőbb fogna lenni nálamnál a herczegnéhez.“ – „Nem, nem,“ mondá a király zajosan, „kivánom, hogy te vedd el, akarom: ne ellenkezzél tovább akaratommal, különben megbánhatnád.“

„A karizmei herczeg jól látá, hogy ha ezen szövetséget el nem fogadja, a Számszári király ellenkezése által ingereltetvén, nem fogja elmulasztani, őt megöletni, s végre megegyeze a házasságban. Elvevé tehát a herczegnét. Ennek legszebb kutyafeje volt az egész szigeten: de még sem szokhatott ez hozzá, s igen iszonyodott tőle; mennél inkább enyelgett az vele, annál ijesztőbbnek találá emez.

Ezen idegenkedésnek kedvetlen következései lehettek volna a herczegre nézve: de a halál angyala elforditá azokat, s közelite a herczegné ágyához, ki a házasság után kevés napok mulva meghala.

A herczeg örvende magában, hogy ily undok nőtől megszabadúla, midőn megérté, hogy ezen szigeten is, mint Szerendiben, szokás az özvegy embert meghalt feleségével, mint az özvegy asszonyt meghalt férjével együtt elevenen eltemetni. Azt mondák neki, hogy a királyok is szint ugy alája vannak e rettenetes törvénynek vetve, hogy a Számszárok ugy hozzászoktak, hogy bú nélkül látják közeledni temetésök napját, sőt nekik ezen nap inkább öröm, mint szomoruság napjának tetszik, minthogy az ily temetésnél jelenlévő férfiak s asszonyok a mellett tánczolnak s énekeket mondanak, melyek alkalmasabbak örömet mint szomoruságot gerjeszteni.

E hir kimondhatatlan fájdalmat okoza a karizmei herczegnek: azonban engednie kellett a kénytelenségnek. Őt is, mint nejét, egy nyilt koporsóba tevék egy kenyérrel s egy korsó vizzel, s mindkettejöket a temetés helyére vivék.

Ez egy mély és tág földalatti barlang vala, melyet különösen e végre ástak ki a mezőn. Először is a herczegnét eresztették le egy kötélen. Erre a halotti kisérők két sorba állának tánczolni és dalolni. Az ifjak szeretőikkel egyik, s az uj házasok másik félre. Az elsőbbek kézen fogák egymást, körben tánczolának, mig közepettök egy ifju persa verseket dalolt. Ezen tánczok s énekek után, melyek a karizmei herczegnek nem igen különös gyönyörűséget okoztak, őt is, szinte mint nejét, lebocsáták az üregbe, melynek száját tüstént egy nehéz kővel zárták be.

Midőn magát ez iszonyu mélységben látá, fölkiálta: „Oh istenem! mily állapotba hagysz sülyednem. Ez-e a végzet, melyet egy fejdelem számára rendelél, ki mindenha hiven követte a korán hagyásait? Azért adál-e meg atyám könyörgéseinek, hogy a legkegyetlenebb halálnak áldozz?“ Igy szólván, keservesen kezde sirni.

Noha minden remény nélkül e boldogtalan helyről kimenekedhetni, még sem mulasztá el, mihelyt magát a földön érezé, a koporsóból kikelni, s tapogatva egy falhosszat menni, melybe ütközött.

Nem ment még száz lépésnyire, midőn szemeibe hirtelen egy világ fénye villana, melyet maga előtt szemlélt; gyorsitá lépteit, oly közel mene a világhoz, hogy észrevevé, hogy egy hölgy az, ki viaszgyertyát tart kezében.

Még inkább közelite hozzá; de a hölgy, mihelyt lábdobogását hallá, elfujta a világot. „Oh egek!“ monda erre a herczeg, „valljon csalódtam volna-e? Nem láttam-e valólag világot? csak zavart szellemem réme volt volna-e az? Kétségkivül káprázat. Ah boldogtalan herczeg? tégy le örökre a reményről a napot ismét láthatni. Örök éjszakába szálltál te le, még a természettől kitüzött határ előtt. Oh karizmei király! Boldogtalan szerzője létemnek, mondj le megtérésem reményéről. Ah! fiad nem lesz vénséged gyámola, vigasztalása: itt a legkinosabb módon kell elvesznie!“

Ez utósó szókat mondván, egy szózatot halla, mely hozzá igy szóla: „Vigasztalódjál herczeg; minthogy a karizmei király fia vagy, nem fogod itt bezárni napjaidat: megmentelek azon feltétel alatt, ha előbb megigéred, hogy engem elvészesz.“ – „Asszonyom,“ felele a herczeg, kétség kivül kemény rendeltetés tizenöt évvel elevenen eltemettetni: de inkább tűröm ennek minden kinját, mint neked ez igéretet tegyem, ha meghalt feleségemhez hasonlitasz. Ha, mint neki, kutyafejed van, ugy lehetetlen téged szeretnem.“ – „Én nem vagyok Számszárné, felele a hölgy; egyébiránt csak tizennégyéves vagyok, s nem hiszem, hogy arczom meg fogjon ijeszteni.“

Ezt mondván, ismét meggyujtá a viaszgyertyát, s egy arczulatot ragyogtata a herczeg szemeibe, melynek szépsége elbámitá.

„Mily bájak!“ kiálta ő elragadtatva, „semmit sem lehet ahhoz hasonlitani, a mit most látok. De az isten szerelmeért, szép kisasszony, mondd meg, ki vagy; tündérnek kell lenned, mert nekem azt mondád, hogy e mélységből kihuzhatsz.“

„Nem uram,“ monda a kisasszony, „én nem vagyok tündér; én a georgiai király leánya vagyok, s Dilarámnak hinak. Történetemet majd máskor beszélem el; most elég legyen azt mondanom, hogy egy vész által vettettem e boldogtalan szigetre, s hogy a halált elkerüljem, kénytelenittettem egy Számszári férjjel összekelni: tegnap meghalt, hosszas betegség után; engem is eltemettek az országos szokás szerint egy kenyérrel s egy korsó vizzel; de temetésem előtt szoknyám alá egy dzsakmákot rejtettem el, taplóval és viasz gyertyával együtt. Mihelyt e sirboltba leértem, s észrevettem, hogy annak nyilását bezárták, kiszálltam koporsómból, meggyujtám a gyertyát: nem érzém egészen a borzalmat, melynek ez iszonyu helyen meg kellett volna ragadnia; az ég, mely megtartásomat akará, bizodalmat önte belém, melynek szivem, a nélkül hogy tudnám miért magát oda adá. Egy alkalmasint keskeny ösvényen haladék, melyre akadtam, mind azért, hogy az ezer rémitő tárgyaktól, melyek szememet sérték, eltávozam; mind pedig, hogy meglássam, valljon nem lehetne-e valamely kimenetelt találni. Alig tettem száz lépést, midőn valami fehéret pillanték meg: egy nagy márványkő volt, melybe szemem ütközék. Közeliték hozzá s a legnagyobb bámulásba estem, egy felirást vévén rajta észre, melyen nevem is előjött. Jer herczeg,“ folytatá Dilarám, „jer s olvasd a felirást, neked sem fog az kevesebb meglepést szerezni, mint nekem.“

Ezt mondván, a gyertyát a herczegnek adá, ki a kőhöz közelitvén, azon következő szavakat olvasá:

„Ha a karizméi herczeg s georgiai herczegné itten találkoznak: emeljék föl e követ, s az alatta levő lépcsőn szálljanak le.“

„De,“ monda a herczeg, hogyan birhatjuk föl e nehez követ? száz embernél is több kivántatnék annak végrehajtására.“ – „Uram,“ monda a herczegné, „kisértsük meg mégis erőinket; valami bölcsnek kell itt, ügyünk miatt, játékban lennie; sejtésem van, hogy innen megszabadulunk.“

A herczeg a gyertyát ismét Dilarámnak adá, neki készüle, s a követ fölemelé; de nem vala szükség minden erejét megfesziteni, mert mihelyt hozzá ére, a kő magában fölemelkedék, s alatta egy lépcső látszott.

Tüstént mindketten leszállának egy másik sirboltba, melyből egy hosszu folyosóra lépének, mely őket egy hegy tövébe vágott barlangba vezeté: ezen által ismét a napvilágra jutának s egy folyó partján termének. Mint jó moslimek, leborulának imádkozni; s miután istennek tartozott hálát adtak volna, a folyó partján egy kis bárkát pillantának meg, melyet előbb nem vőnek észre. Nem kétlék, hogy ez egy ujabb csoda, melyet az isteni kegyelem érettök müvele. Ez kétszerezte örömüket a napnak viszontláttán; s noha a bárka, lapát s evező nélkül vala, mégis bizalommal szállának bele. „E bárkát,“ monda a herczeg, „kétségkivül védszellemünk kormányozza, kinek gondja lesz rá, hogy bennünket valamely lakott helyre vezéreljen. Kövessük a folyam menetelét s ne féljünk semmit is.“

A folyamra bizák magokat, melynek sebessége nőttön nőtt; mert a folyó lassankint összeszorula, hogy két hegy között törjön keresztül, melyeknek ormai egymást érték, s egy megmérhetlen boltozatot képeztek, melyben oly setét vala, hogy sem eget sem földet nem lehetett látni. A bárka oly erőszakkal vonatott e boltozatba, hogy a herczeg s herczegné már elveszetteknek gondolák magokat. Már félni kezdének, hogy az ég nem fog annyira gondot viselni életökről, mint magoknak képzelék. Valóban, majd magasan, egészen a boltozatig, fölemelkedének; majd ismét a feneketlen mélysegbe látszának bukni. Ez alkalommal nem kimélék az imádságokat, s meghallgattatának. A bárka végre kibukkana a boltozatból, s a folyam partra tolá őket.

Tüstént kiszállának, s ismét neki bátorodva, minden felé nézegetének a virányokon, nem találnának-e házat, hol frisitőt kérhetnének. Egy hegyoldalban magas egyházat pillantának meg, mely hasonló vala ahhoz, melyet Kubbay Chirámántnak hinak. A felé intézék lépteiket, s midőn hozzá közelitének, láták hogy az egy pompás palotának közepette álla, melynek ajtaján több képjeles és bűvös alakok valának, ezen arab fölirással:

„Oh te, ki e gazdag palotába kivánsz lépni, értsd, hogy különben bele nem juthatsz, ha csak ajtaja előtt egy nyolczlábu állatot nem áldozol.

„Itt ugyan megcsalatkoztam várakozásomban,“ monda Dilarám herczegné: „már azt hivém, hogy lesz szerencsém ezen palota belsejét látnom.“ – „Herczegné,“ monda a herczeg, „én ugyanazon vágytól ingereltettem; de lehetetlenség azt kielégiteni; haszontalanul fognánk erőlködni az ajtót fölnyitnunk. Ezen alakok, melyeket rajta látunk, egy talismánt képeznek, mely azt gátolja.“ – „Jól van hát, monda a georgiai herczegné; „üljünk le itt a gyepre, hogy egy pillanatig kinyugodjunk, s megfontoljuk, mit csináljunk.“ – „Herczegném,“ felele a karizméi herczeg, beszéld el inkább történetedet; szerfölött nyugtalan vagyok azt megérteni.“

„Elbeszélem, uram, rövideden,“ felele Dilarám, „Atyám a georgiai király engem palotájában mind azon gonddal neveltetett, melyre csak atya képes, ki gyermekeit gyengéden szereti. Házunknak egy fiatal herczege, kinek szabadsága volt engem néha-néha látni, oly érzelmeket táplált irántam, melyek csendének veszedelmesek lőnek. Ő szerete engem, s én is kezdém szerelmét viszonozni, midőn egy szomszéd király nagy vezére érkezék a georgiai udvarhoz, s kezemet ura számára kérte. Atyám, kinek ezen szövetség hasznosnak látszék, minden kifogás nélkül megegyezett benne, s a vezérrel indulásra kelle készülnöm. Az ifju herczeg, ki engem szerete, oly szomoru vala távozásom miatt, hogy bujában meghalt, a mint tőlem bucsut vett. Én annyira sirattam halálát, hogy mind a világ láthatá, hogy őt éltében nem gyülöltem; azonban, minthogy tudták, hogy atyámat fölöttébb szerettem, megcsalatkoztak könyeim kutfejében, s atyám iránt érzékenyebbnek véltek, mint valék. Azonban elutaztam a vezérrel. Egy kis hajóra szállánk, hogy a tengernek egy ágát tulhaladjuk, melyen által kelle hajóznunk; ekkor hirtelen oly dühös vész támada, hogy hajóslegényeink nem tudák mit csináljanak, s a hajót a szelek s habok kényére bocsáták, melyek bennünket a Számszárok szigetére vetének.

Ezen szörnyetegek, érkezésünk hirére azonnal a partra futának, s az egész hajónépet hatalmokba keriték; a következőt nem beszélhetem iszonyodás nélkül: a vezért minden kisérőinkkel egyetemben megevék. A mi engem illet, megtetszettem egy Számszár urnak, ki azt mondá, hogy ha neje akarok lenni, el fogom ugyan azon sorsot kerülni, melytől különben meg nem menekhetem. Megvallom igazán, annyira féltem a megevéstől, hogy inkább elszántam magamat, feleségévé lennem, noha kutyafeje mindig elborzasztott, valamikor csak ránéztem. Lakodalmunk után két napra megbetegedék. Soká tartott nyavalyája, mig végre tegnap a halál…“

A karizmei herczeg zajosan szakasztá félbe e helynél a herczegné beszédét, minthogy egy tarantellát láta feléje szaladni. „Vigyázz asszonyom,“ kiáltá, „egy tarantellát látok ruhádon. – Ezen intésre Dilarám, ki tudta mily veszedelmesek a tarantellák, felsikolta, sebesen fölugrék, s rázta ruháját: a tarantella leesett, a herczeg rá tapodott s szétszakitá.

Alig ölé meg, midőn egy erős zörejt hallának a palotából, melynek ajtaja magától hirtelen fölnyilék. Megütközve e jelenésen, legnagyobb álmélkodással nézének egymásra. De ebből azt következteték, hogy a tarantellának nyolcz lábainak kell lenniök, s hogy ez azon állat, melynek megáldoztatását kivánta a fölirás.

Megörűlve e kalandon, fölkelének, s a várba menének. Legelőször egy nagy kertbe jutottak, hol mindennemü fák a világ minden részeiről egybegyüjtve látszának. Ezeknek ágai ért gyümölcscsel tetszének megrakva lenni; de midőn a herczeg éhségtől indittatván, közelite hogy belőlök szakaszszon, észrevevé, hogy aranyból voltak. A kert közepén egy patak csörgedezett, melynek világos tiszta vize számtalan drága köveket láttata fenekén.

Minekutána a kertet illő figyelemmel szemlélték volna, az egyház felé menének, mely már a bárkából kiszálltokkor magára voná tekintetöket. Ez egészen hegyi kristályból állott; keresztülmenének rajta, és tovább több aranynyal, gyámánttal s rubinnal csillogó szobákon által, a nélkül hogy valakivel találkoznának. Végre egy ezüst-ajtóhoz értek, melyet fölnyitának. Egy pompás szobába léptek, s benne egy pamlagon egy öreget találának, smaragd koronával fején. Fehér szakálla a földet uszta, de csupán hat egymástól távol álló szőrszálból állott; szintugy bajusza is három szál szőrből állott mindenik felül, melyek álla alatt a többi szakállal egyesültek; e fölött körmei a kezén legalább is voltak egy rőf hosszaságuak. Ezen tiszteletes alak, szemeit a herczegre s herczegnére veté, s igy szóla hozzájok: „ti fiatal személyek! kik vagytok ti?“ – „Uram,“ felele a herczeg, „én a karizmei király fia vagyok s e szép herczegné georgiai király leánya. Elbeszélem kalandjainkat, ha tetszésedre leszen. Meg vagyok győződve, hogy szánakozni fogsz rajtunk, s hizelkedem magamnak, hogy nagylelkü lészsz nekünk menedéket adni.“

„Igen, herczeg,“ felele az öreg, „adok; szivesen látlak mindkettőtöket. Minthogy királygyermekek vagytok s szerencsések voltatok ezen palotába bejöhetni, csupán tőletek függ, kényelmeimben osztozni. Maradjatok itt nálam, itt örök boldogságot fogtok éldelni. A halál, ki minden más emberekkel érezteti hatalmát, kerülni fog benneteket.

Én egykor sínai király voltam. Körmeim hossza jelenti nagy vénségemet. Egy országos felforgatás, mely birodalmamban történt, kényszerite azt elhagynom. E vadonba jöttem, egy palotát épittették több szellemek által, kiknek, mint bűvös, parancsolhatok. Már ezer éve, hogy itt vagyok, s szándékom van örökké élni; mert birom a bölcsek kövének titkát, s következőleg halhatatlan vagyok. Közleni fogom veletek e bámulatos titkot, ha néhány évtizedet nálam fogtatok tölteni. – Álmélkodtok beszédemen,“ ezt veté hozzá; „de a mit mondok, csupa valóság. Az ember, ki a bölcsek kövét tudja késziteni, nem halhat meg természeti halállal. Megvallom, megölethetik; titka nem birja őt erőszakos haláltól megóni: de hogy az erre való alkalmat elkerülje, csak egy földalatti lakba kell vonulnia, vagy valamely kietlenben egy ilyetén palotát épittetnie, mint im ez. Itten bátorságban vagyok: vakmerőség s incselkedés semmit sem tehetnek ellenem. A talizmán, melyet az ajtón szemlélétek, oly módon van szerkezve, hogy sem zsiványok, sem gonoszok be nem jöhetnek, habár ezer nyolczlábu állatot áldoznának is. Ki egy ilyetén állatot megöl, erényes embernek kell lennie, különben nem nyilik meg neki az ajtó.“

Minekutána az öreg sínai király, beszédét végezte, barátságát ajánlá a herczegnek s herczegnének, mindketten elhatározák magokat, nála a palotában maradni.

Ezután kérdé őket, nem volna-e frisitőre szükségök, s midőn ezt igenezték, ujjával két szökő-kutat mutata nekik, melyek arany-medenczékbe ömlöttek. Egyik fölséges borból, másik hasonlithatlan tejből állott, mely lehulltában a legizletesb kocsonyává aludt. Az öreg király három szellemet szólita, s parancsolá nekik, hogy tálaljanak. Tüstént egy asztalt teritének meg, három tál aludt-tejet adának föl. A karizmei herczeg s georgiai herczegné igen jó izüen evének belőle; s a szellemek időnként bort is nyujtának nékiek kristálycsészékben. Az öreg király pedig, ki körmeinek szertelen hosszaságuk miatt kezeit nem használhatá, nem tett egyebet, csak száját tátogatá, s egy a szellemek közül ennie s innia adott mint valamely gyermeknek.

Az ebéd vége felé kéré ezen jó öreg király vendégeit, beszélnék el neki történetöket, a mit ők mind hozzá való hajlandóságból, mind a vendéglés jogai iránt való tiszteletből örömmel tevének.

Minekutána kalandjaik előadását elvégezték volna, ő vevé a szót s ezt mondá nekik: „Vigasztalódjatok mindketten elmult baleseteiteken. Ti ifjak s szeretetreméltók vagytok, s itt viszonos hűség fogadalma által a legkellemesb életre tehettek szert.“

A herczeg s herczegné, kik már örök hűséget esküvének, megujiták esküjöket, s ő sínai fölsége előtt, kit szövetségök tanujának kérének, összekeltek. A szerelmes házasok örömest minden pillanatot szerelemnek szenteltek volna: de az öreg király iránti szivességből a napnak egy részét az ő mulattatásának áldozák, vagy inkább arra, hogy korának minden történeteit hallgaták, melyeknek elmondásából ki nem tudott fogyni.

Ezalatt a herczegné teherbe esett, s két kis herczeget szűle, szép arczuakat mint a hold. Önmaga táplálá őket tejével, s midőn már képesek voltak tanitást venni, egy a szellemek közül ezer csodálatos dolgokra tanitá őket; már tizesztendősök voltak, midőn herczegnéanyjok igy szóla herczegférjéhez: „Kedves drága uram, meg kell vallanom, kezdek e palotában unatkozni. Hiába nyujt szemeimnek ezer csodás tárgyakat; a kénytelenség örökké benne maradni, megfosztja rám nézve minden ingertől. Ám igérje a sínai király, hogy soha sem halunk meg, ezen igéret engem kevessé érdekel. Titka nem ó meg az öregségtől, s inkább szerencsétlenség mint szerencse vénséggel terhelve élni. Egyébiránt atyámat is szeretném már látni, ha elvesztemen való fájdalma éltét el nem rablá.“

„Királyném,“ felele a herczeg, „e halhatlanság mellett, mely számunkra igértetik, nincs más gyönyörűség eszemben, csak az, hogy téged örökké szerethesselek. Tanum az ég, hogy én is nagyon óhajtanám királyatyámat látni, kinek emléke gyakran könyeket csal szemembe: de mely uton induljunk, hogy Georgiába érhessünk?“ – „Uram,“ felele a herczegné, „bárkánk még most is a parton áll, melyre a habok vetették: bizzuk reá másodszor is sorsunkat, s kövessük a folyamot; talán valami oly helyre visz bennünket, hol alkalmat találunk, vagy az én atyám udvarához, vagy a tied birodalmába jutni.“

„Nem bánom asszonyom,“ viszonza a herczeg, „csak neked tetszhetni van minden vágyam. Hagyjuk el e palotát, minthogy te benne unatkozol, s fiainkkal a herczegekkel, szálljunk a bárkába. De ah, mely szomoruságot fog okozni elmenetelünk az öreg sínai királynak! ugy szeret bennünket, mint ön gyermekeit; azt hiszi, soha sem fogjuk elhagyni: vigasztalhatatlan lesz, ha tőle elválunk.“

„Menjünk hozzá s szóljunk vele,“ mondá a herczegné: tetessük magunkat, s hogy kétségbeesését elháritsuk, hitessük el vele, hogy nem örökre válunk el tőle.“

E beszélgetés után az öreg királyhoz menének; elébe terjeszték, hogy oly nagy vágyásuk van szüléiket látni, hogy neki ellen nem állhatnak; kérék, engedné meg honukba tértöket, s bizonyossá tevék, hogy néhány esztendő alatt, ismét vissza fognak jönni. E beszédre elkezde a király sirni: „Oh kedves gyermekeim!“ kiálta, „hát elveszitselek benneteket! ah! soha sem foglak látni benneteket.“ – „Uram,“ mondá a herczeg, „hagyd követnünk a vér ösztöneit: ha nekik eleget tettünk, vissza fogunk térni e magányba, hol veled éldeljük a halhatlanság édeit.“

A herczegné ugyanazt ismétlé; de bármint fogadák is neki visszatértöket, mivel a Mekasefa tudománynyal birt, szivök fenekéig láta, s jól tudá, hogy nincs szándékok szavokat megtartani. Ezen tőle oly igen szeretett személyek elvesztésén való fájdalom életét elviselhetlenné tette. Hivá a halál angyalát, kit oly sok emberkor óta magától távol tartott; fölhagyott a gondoskodással, melyhez szokott volt napjainak hosszabbitása végett, s magát meghalatá.

Alig lehelé ki vég sohajtását, s szellemei azonnal eltünteték. A palota hirtelen elenyészék; s a herczeg, hölgyével s gyermekeivel a mezőn találá magát. Nem tartóztathaták magukat a sirástól, ha meggondolák, hogy ők voltak okai az öreg király halálának; de fájdalmok nemsokára helyt ada azon kecsegtető képzeleteknek, melyeket szüléik viszontlátásának reménye önte beléjök, s most csak indulásukkal foglalatoskodának.

Némely gyümölcsöt szedének, melyet azon föld, terméketlenségének ellenére, egyenesen az ő számokra látszott azon sivatagban termeni. Bárkájokba hordák, mely egy czövekhez vala kötve, s azon állapotban volt, melyben elhagyták. Eloldák, bele menének mindnégyen, s a folyamra bizák magukat, mely onnét egy negyed mérföldnyire a tengerbe szakadt.

Egy tengeri-rabló, ki ezen folyó torkolatjánál kóválygott, észrevevé a bárkát, közelite hozzá, s kiálta a herczegnek, adja meg magát, ha a halált el akarja kerülni. A herczeg fegyvertelen lévén, mit tehete ily számos fegyveresek ellen? a helyett, hogy magát haszontalanul védené, megadá a tengeri rabló kezébe, mindenre, a mi szent, kényszeritvén őtet, hogy hölgye becsületét s gyermekei életét el ne ragadja.

A rabló, minekutána hajójára vevé őket, egy szigetre eveze, hol a karizmei herczeget kitéteté. Maga pedig a szabad tengernek tartá, s a herczegnét, két fiaival együtt, magával vivé. Lehetetlen a herczeg és Dilarámja keservét lerajzolni, midőn egymástól elválasztatának. Mig csak láthatá a herczeg a hajót, nem szünt meg a rabló után kiáltozni. „Hah istentelen!“ kiálta, „ne véld, hogy isten gaztettedet büntetlenül hagyja. Bármely szögébe rejtezzél a földnek, nem kerülöd el a büntetést, melyet igazsága számodra készit.“ Ezután az ég felé fordulva, monda: „Oh igaz ég! ki eddig oltalmazál, elhagyál-e most engem? Megengedhetéd-e, hogy hölgyemet s gyermekeimet tőlem elszakaszszák? Jaj nekem! ha uj csodát nem tészsz, hogy e kedves tárgyakat visszaadjad, eddig való kegyelmeidért inkább panaszkodnom lehet, mint sem magamat boldognak mondanom. Miért mentettél ki ennyi veszedelemből? Csak azért halasztád-e vesztemet, hogy egy atya és férj aggodalmait is érzeném?“

Mig igy beszéle, több embereket láta felé jőni, kik igen különöseknek tetszének. Olyan testök volt mint más embereknek, de fejetlenek valának: mellökön volt egy nagy szájok, s mindenik vállokon egy szemök. Ezen szörnyetegek megragadák s királyukhoz vezeték.

„Uram,“ mondának neki, „itt van egy csúfos külsejü idegen, kit a parton találánk. Talán az ellenség kéme lehet.“ – „Jól van“ felele a király, „készitsetek egy máglyát s égessétek meg rajta, majd ha ki vallattam. Ifju ember! szóla tovább a herczeghez fordulván, ki vagy? Honnan jősz? s mi hozott e szigetre?“

A herczeg nem hallgatá el jövetelét, s hosszu körülményes elbeszélést tarta kalandjairól.

A király álmélkodék rajta, s mondá neki: „Herczeg! jól látom, hogy az ég különös ótalmába vette életedet. Ha a különös kalandok, melyeket nekem beszélél, nem bizonyitanák is, csak azon sajnálati érzelmek sem hagynának róla kételkednem, melyeket bennem gerjesztenek. Engedek ez ösztönnek: igen, élni fogsz, menedéket adok udvaromban, s hizelgek magamnak, hogy azon háborúban, melyet egy szomszéd király ellen viselek, nem lészsz haszontalan. Elmondom e háboru okát. Ő és alattvalói nem olyan fejetlen emberek mint mi, hanem nagy madárfejök van, s ha beszélnek, hangjok annyira hasonlit a madár szóhoz, hogy mihelyt egy közűlök szigetünkre jő, azt parti madárnak tartjuk, s megeszszük. Ez nem tetszik királyuknak, ki hogy magát megboszulja, időnkint egy hajóhadat készit föl, s itt kiszállani próbál. Már néhányszor nem diszlett neki. Azonban nem hagy föl a reménynyel, hogy mindnyájunkat elveszitsen; s mi részünkről nem kevésbbé reményljük, hogy őt minden alattvalóival együtt meg fogjuk enni.

„Ez ügyemnek állapotja,“ folytatá a fejetlen emberek királya. „Vigyázunk, hogy véletlenül meg ne támadtassunk, s még eddig mindig diadalmaskodtunk ellenségeinken.“

A karizmei herczeg ajánlá karját a királynak, s ez őt hadainak fővezérévé nevezé. Az ifju vezér nem késedelmezett tisztét teljesiteni, s azt megmutatni, hogy rá nem érdemetlen.

Nem sokára a parton nagy számu hajósereg jelent meg. A madárfejű emberek szigetének királya vala, ki népének legválogatottabb részével uj kiszállást próbála. A karizmei herczeg időt engede neki, seregei fele részének kiszállitására: de akkor az övéivel hevesen megtámadá, zavarba hozá, s kényszerité hajójokra szaladni. Sokan megölettek, sokan a vizbe fuladtak, s a madár fejű király, kénytelenittetett a megmaradottakkal hátra vonulni.

Soha sem nyert még a fejetlen emberek királya ily fényes győzedelmet. Ennek minden dicsősége a herczegre háromlék; a katonák megvallák, hogy még sohasem voltak ilyen jól vezérelve, és hogy egy vezérök, a leghiresebb sem mutatott ennyi ügyességet.

E magasztalások hizelkedtek az ifju hősnek, ki hogy azt még inkább megérdemelje, javalá a királynak, hogy részéről ő is készitsen föl egy hajóhadat, s ellenségeit otthon rémitse el. A király elfogadá e javalatot; s egy rettenetes hajóhad vitorláza a karizmei herczeg vezérsége alatt a madárfejü emberek szigetére.

Éjjel kiszállitá seregeit, s zaj nélkül harczrendbe állitá, s virradatkor a város ellen nyomula, s megrohaná a lakosokat, kik ilyetén megtámadásról nem is álmodának. Mindent levágott, a mi ellentálla. A királyt egész udvarával elfogá, s diadalmasan tért vissza a fejetlen emberek szigetére.

Itt, az otthonn maradt nép öröm sikoltozásai között fogadtatott, s örömünnepek rendeltettek, melyek egy hónapig tartának. A foglyokat kioszták a lakosok között, kik azokat annyiféle lével evék meg, amennyivel parti madarakat enni szokás. A meggyőzetett király maga sem kerülheté el e halál nemét: egy ünnepen a fejetlen emberek egész királyi családának feltálaltatott.

E győzelem után, mely a háborut teljesen elvégezé, a karizmei herczeg henye életet kezde élni. Kilencz évig marada a fejetlen király udvarában, ki őt annyira megkedvelé, hogy egy napon igy szólana hozzá:

„Herczeg: én öreg vagyok s nincs férfi-örökösöm: koronámat neked hagyom, azon feltétel alatt, hogy azt leányommal oszszad meg. Noha igen különös, sőt nevetséges alakod van, mégis örömest elfogadlak vőmnek.“

A herczeg ügyesen elmellőzé ez ajánlást: de a király ismét rá tére, s midőn észrevevé, hogy a herczeg iszonyodik e házasságtól, elkezdé ismét; de megváltozott hangon: „herczeg!“ mondá neki: „ugyan szép tőled a tisztességet megvetni, melylyel meg akarlak becsülni! tudjad, minden tett szolgálataid sem óhatnak meg, hogy haragomat ne érezzed, ha tovább is vonakodol engedelmeskedni! Fontold meg jól: holnap el kell venned leányomat, vagy pedig leüttetem e tekét, mely szüntelen forog vállaidon, s igen galád tekintetet ád.“

E szavak oly ábrázattal mondattak, melyek a herczegnek értésére adák, hogy el kell magát szánnia vagy a herczegnét elvenni, vagy meghalni. E kinos zavarban szomoruan kiálta föl: „Boldogtalan csillagzat, mely alatt születtem, hát soha sem merithetem ki gonosz hatalmadat? még nem elég, hogy egy kutyafejű nőm vala, most még egy másik szörnyeteggel kell összekelnem. Oh Dilarám! kecses Dilarám, kinek emléke oly fájdalmat gerjeszt, melyet az idő soha el nem tompithat, hogy élhet egy herczeg, ki kedves képedet szentűl őrzi szivében, egy nővel, kinek szemei vállaira tévedtek, s kinek mellén olyan szája van, mely inkább látszik egy férj elnyelésére, mint csókjainak elfogadására alkotva lenni.“

Mindezen idegenkedése mellett nem mulasztá el magát a házasságra elszánni, mely mindazon pompával ünnepeltetett, melyet az egybekelő személyek születése megkivánt.

A lakodalom első éjszakáján a herczeget egy szobába vezeték, hová már előbb a menyasszony vezetteték, s itt mindkettejöket egyedül hagyák. A menyasszony közelite hozzá először, s a herczeg remegett iszonyodtában: azt vélé, hogy elragadtatva gerjedelmétől s a női név által fölhatalmazva, hamvadó lángját akarja szítani; de az egy beszédet tarta neki, mely nyugalmát visszaadá, s tévedéséből kivoná.

„Jól tudom uram,“ igy szóla hozzá, hogy olyan embernek, mint magad, utálnia kell egy asszonyt, ki hozzám hasonlit. Én érzeményeidre a magaméiról itélek: nekem szint oly irtózatom van tőled, mint neked lehet tőlem. Mi egymást szörnyetegként nézzük, boldogtalanoknak tartjuk magunkat, mivel kényszerittetünk egybekelni, te hogy a halált elkerüljed, s én hogy király atyámnak engedelmeskedjem. Mindemellett mondhatom neked, hogy, ha mint gyengéd érzetű ember, férji jogaidról le akarsz mondani, én szerencsédet tehetem.“

„Ah, nagyságos asszonyom,“ felele a herczeg, „lemondok teljes szivemből, minthogy ez áldozatot kivánod; de kérlek, mondd meg nekem, mi módon akarsz boldoggá tenni?“ – „Tudd meg,“ folytatá amaz, hogy én egy szellemet szeretek, kiben forró szenvedélyt gerjesztettem. Mihelyt megérti, hogy atyám férjhez adott, nem fog késni eljőni s engem elragadni. Kérni fogom őt, hogy téged vigyen országodba, s nem kétlem, hogy megörülvén irántam mutatott tiszteleteden, mindent megtesz, a mit kivánsz.“ – „Jól van szép herczegné,“ felele a karizmei herczeg, elragadtatva az adott reménytől, „rá állok, s a szerencsés szellemnek átengedem mindazon kincseket, melyeket e lakodalom nekem rendelt; örömest általadom neki azoknak birtokát.“

Ezt mondván, lefeküdt egy pamlagra, s elaluvék; s a herczegné ugyanazt cselekvé.

Mig mindketten igy alvának, megjelenék a szellem, ki a menyecskét szerette, karja alá fogá őket, elvivé a légen keresztül. Megálla egy szigetnél, mely nem messze vala a fejetlen emberek szigetétől, letette itt a herczeget a pázsitra, s a herczegnét elvitte egy földalatti lakba, melyet különösen az ő számára készite.

A herczeg fölébredtekor elcsodálkozék, hogy magát egy ismeretlen szigeten lelé. Gondolá ugyan, hogy álmában a fejetlen herczegnébe szerelmes szellem tette ide; de ugy vélé, hogy e szellem még sem oly igen háladatos, mint a herczegné dicséré, minthogy őtet a helyett, hogy honába vinné, egy szigeten tette ki, mely talán szintoly ocsmány emberektől lakatik, mint a Számszárok.

Mindazon rettentő dolgoktól nyugtalaníttatott, melyeket e gondolat foglala magában, midőn a tengerparton egy öreg embert pillanta meg, ki a mosódást látszott elvégezni. Szaporán fölkele, hozzá szalada, s kérdé, ha muzelmán-e? „Igenis az vagyok,“ felele az öreg; „hát te ifju ki vagy? Nemes tartásodról itélvén, nem lehetsz köz származásu.“ – „Nem csalódol vélekedésedben,“ felele a herczeg, „mert én királyfi vagyok.“ – „S melyik király az atyád?“ kérdé az öreg, „nyisd meg szivedet, esküszöm a nagy prófétára, hogy nem rejtezik álnokság szavaim mögött, hajlandóbb vagyok neked szolgálni mint ártani, szólj tartalék nélkül.“

„Minthogy épen nevemet kivánod tudni,“ felele a herczeg, „megmondom, hogy én a karizmei herczeg vagyok.“ – „Oh istenem,“ esék szavába az öreg, „lehetséges-e, hogy te vagy ama boldogtalan herczeg, kit egy európai tengeri kalóz elrabolt?“ – „Ki értesithetett e történetről?“ kérdé a herczeg. „Csak kell tudnom uram,“ felele az öreg; „én atyád birodalmában születtem. Bennem egyikét látod azon csillagjósoknak, kik a jövendőket a csillagokból nézik; s hogy arról tudósitsalak a mi téged illet, azt mondom, hogy atyád annyira szivére vevé elragadtatásodat, hogy néhány nap mulva meghalt. Népe, melynek gyönyöre vala, sokáig siratta, s végre letévén a reményről, hogy téged valaha láthasson, egy vérségedbeli herczeget ültete a királyszékbe. Ez uj király összegyüjté a csillagjósokat, hogy országlása felől a csillagokat kérdenők meg; oly dolgokat hirdeténk neki, melyek neki nem tetszének. Rajtunk akart elégtétet venni a balesetekért, melyekkel az ég fenyegeté, s elvégzé, hogy mindnyájunkat megölessen. De mi, mesterségünk titkai által fölfedezők e cselt, elhagyók honunkat, s mindenikünk a föld azon szögébe vonult, melyet szállásul választa. Én a föld több tartományait bebarangoltam, s végre e szigeten telepedém meg, melyen egy oly jó királyné uralkodik, hogy nincs több oly boldog nép, mint az ő alattvalói.

Mig a csillagjós igy beszélt, a karizmei herczeg keservesen sira; atyja halálának hire oly mély fájdalmat okoza neki, hogy az öreg kénytelen volt beszédét félbeszakasztani, hogy őt vigasztalja. „Uram,“ monda neki, „ha ily szomoru hireket hozok is, de igen örvendeteseket is jelenthetek. Jól emlékezem még minden észrevételeinkre: az ég boldog sorsot igér a harminczadik esztendőn tul. Te már harminczegy vagy, s következőleg minden bal eset elmulik. Kövess, ha tetszik; elvezetlek a nagyvezérhez, ki egy erényes férfi. Ő be fog mutatni a királynénak, ki illendően fog fogadni, mihelyt rangodról értesittetik.“ A herczeg és csillagjós a vezérhez menének, ki, mihelyt a herczeg nevét megérté, a legnagyobb csodálkozás minden jelei mellett fölkiálta: „Oh istenem, csak neked van hatalmadban ily csodákat mivelni. – Jer uram,“ szóla tovább, a karizmei herczeghez fordulván, „jer velem a királynéhoz, s meg fogod érteni csodálkozásom okát,“ ezt mondván, elvezeté a palotához, s midőn a királynő szobáiba érének, kérte, várakoznék egy perczig, mivel jó volna a fejdelemnét eleve tudósitani, hogy egy ily herczeg elfogadására elkészülhessen.

A vezér alkalmas sokáig marada a királynénál, ki végre a szobába lépett, melyben a herczeg vala. Szemébe nézett, s megismeré: „Oh kedves férjem,“ monda, karjait elébe terjesztvén, „van-e több ily öröm e világon, mint téged viszont láthatni?“

A herczeg hasonlólag szemlélé s megismeré vonásaiból szerette Dilarámját, s elragadtatva az álmélkodás, szerelem és öröm által, fölkiálta: „Oh én királyném! lehetséges-e, hogy ismét meglellek? Bármi nagyok is a szerencsétlenségek, melyeket az ég velem kiállatott, megvallom mégis, hogy kegye fölülmulja keménységét, minthogy téged szerelmemnek visszaajándékoz.“ Megölelék egymást több izben oly elragadtatással, melyet inkább érezni, mint kifejezni lehet. Ezután a herczeg gyermekeiről tudakozódék. „Ezeket nem sokára meg fogod látni uram,“ felele a fejdelemné; „vadászni mentek; s már majd vissza fognak térni.“ – „De hogy lettél e sziget királynéjává asszonyom?“ kérdé a herczeg. „Tüstént kielégitem ujságvágyodat,“ felele Dilarám; „halljad, mint jutottam e királyszékre, melyet holnap mindjárt el fogok hagyni, hogy téged kövesselek, ha népem meg nem egyez benne, hogy azt veled megoszszam.

Mihelyt a tengeri-rabló, ki minket elfoga, téged a szigeten kitett: a mint tudod, ismét a tengerre ereszkedék; de nem tevénk még hat mérföldnyi utat, midőn egy irtózatos vész támada, s a hajósok ügyessége s erőlködései daczára a hajó oly erőszakkal csapatott e part szikláihoz, hogy ezer darabokra zuzék. Néhány hajós legény úszással vergődék a partra; a többiek is, a kapitánynyal együtt, hasonlólag akarának menekedni, de elveszének. A mi engem illet, a nélkül hogy az eget szerencsétlen éltem megtartásáért kértem volna, megölelém fiaimat, hogy velök haljak meg, s már el akarának nyelni a hullámok, midőn e szigetről több ember, kik messzéről nézék hajótörésünket, s csolnakokba veték magokat, hogy segélyünkre siessenek, még jókor érkezének. Félholtan huztak ki a vizből, s észrevevén, hogy lélekzünk, házaikba vittek, s életre hozának. Midőn e sziget királya hajótörésünket hallá, kiváncsi volt bennünket látni. Ez egy kilenczvenesztendős férfi vala, annyira szerettetett alattvalóitól, a mennyire érdemlé. Nem titkolék el előtte semmit is, hanem megmondám rangomat, s elbeszéltem történetemet. Megilletődött szerencsétlenségeimen, s könyeivel kiséré az enyéimet, melyeket történetem nehány helyeinél nem tartóztathaték vissza. Végre, minekutána nagy figyelemmel hallgatott volna, megszólamlék s ezt mondá: „Édes leányom! állhatatossággal kell szenvedni a baleseteket; ezek a kisértetek, melyekre az ég az erényt teszi; ha türelmesen szenvedünk, mindig örömeket következtet szenvedéseinkre. Maradj nálam; gondoskodni fogok gyermekeidről, a herczegekről.“

Valóban, ha önnön gyermekei lettek volna is, nem viseltetheték vala több szeretettel hozzájok, s irántam tisztelete és becsülése már nagyobb nem lehetett volna; nem elégedék meg engem tisztességekkel halmozni, tanácsot kért tőlem az ország dolgai felől is; részt engede vennem státustanácsában, s hogy meggyőzzön, mily nagyon van elfoglalva irántam, nagy dicsérettel magasztala mindent a mit mondék, ha csak akármi módon alkalmazható vala.

Öt évet tölték e szerint, midőn ezeknek lefolyta után egy napon igy szóla hozzám: „Herczegné, ideje hogy egy szándékot, melyre magamat határozám, előtted felfödözzek: azt akarom, hogy holtom után te űlj királyszékembe, s hogy ezt számodra bizonyossá tegyem, el kell téged vennem. Minden népeim, kik el vannak bájolva erényeidtől, javalni fogják választásomat, s meg fogják köszönni, hogy téged örökösömmé tettelek.“

„Fiaim java elhatároza, hogy e szövetségre álljak, mely népeim nagy javalása közben, végrehajtatott. Nem kevésb örömet s megelégedést mutattak akkor is, midőn halálakor, mely lakodalmunk után hamar következék, megértették végintézetét, mely parancsolá neki, hogy engem ismerjenek el uralkodónéjoknak; ez idő óta én országolok, s mondhatom, egyetlen törekedésem, őket boldogokká tenni.“ Midőn a királyné ez utósó szavakat mondá, látá a két herczeget vadászatról megtérni. Siessetek herczegek,“ kiálta elejökbe, „siessetek atyátokat megölelni, kit az ég nektek megtartott!“ A vér szava, mely magát bennök hallatá, nem hagyá őket tovább e csodán kételkedni, oda futának a karizmei herczeghez, ki elejökbe kitárá karjait, s egymásután mindeniknek szemeit megcsókolá.

Minekutána ezen négy, a természet leggyengédebb érzelmeitől meghatott személy, szeretetének ezerféle jeleit mutatta volna, a nagyvezér az egész népet összegyüjté, elbeszélé nekik a karizmei herczeg történetét, s inté őket, hogy e herczeget királyuknak ismerjék el. A nép egy akarattal ráállott, s a karizmei herczeget királynak kiáltá ki.

Ez szerette georgiai herczegnéjével ugy országolt, hogy országlásuk a legboldogabbnak neveztetett.

„Azért beszéltem uram e történetet,“ monda a persa császár kilenczedik vezére, „hogy megmutassam felségednek, hogy a királyok gyermekei is szint ugy alája vannak vetve balcsillagzatuknak, mint mások; mig egy ellenséges csillagzat gyakorolja rajtunk hatalmát, kezükben még az arany is fekete földdé, s szájukban a terjék méreggé változnék. Nurgehán herczeg e szerencsétlen esetben van, mindent kell félnie, minden ellene van, önnön atyja lett ellenségévé.“

E történet elbeszélése, s mindenek fölött az alkalmazás, a királyt megdöbbenték, s a szultánnénak tett igéret daczára is elhalasztá a herczeg megöletését.

Midőn a szultán estve palotájába visszaérkezék, ismét panaszkodék a szultánné, fia büntetésének ujra lett elhalasztásán, s hogy a királynak megmutassa, mennyire viheti egy fiatal ember gonoszságát, következő történetet beszélé neki: