A halász története a szellemmel

Volt egyszer egy öreg s olyan szegény halász, ki alig kereshetett annyit, hogy feleségét s három gyermekét, kikből állott egész háznépe, táplálhassa. Mindennap igen korán kiment halászatra, de azt tevé törvényéül, hogy napjában csak négyszer veti meg hálóját.

Egy reggel még holdvilágon kimene a tenger partjára. Levetkezett, s megveté hálóját. Midőn a partra huzá, ellenállást érzett; azt gondolá hogy jól fogott, s már örült belsőképen neki. De midőn nemsokára észrevevé, hogy hal helyett egy szamár csontváza van hálójában, a mely még hálóját is megszaggatá, igen boszus vala rajta, s a következő verseket mondá:

„Oh te, ki az éj setétében mégy veszedelmekbe, hagyj alább serénykedéseddel, mert minden iparkodásod daczára sem nyered meg élelmedet!

Nézd a halászt a tengeren, a csillagtalan éjben, keresete miatt teszi ki magát!

Hónig gázol vizben, a hullámok mindenfelől csapkodják; de nem szünik szeme a háló minden mozdulatát vigyázni.

Elvégre örvendve zárja be éjszakáját, ha csak egy hal sérült is meg horgán.

Az veszi meg tőle, ki éjjelét nyugalomban, s a nélkül hogy magát hidegnek kitenné, a szerencse áldomásai között tölté.

Magasztaltassék az Ur, ki ennek ád, s amattól megtagad! Amaz nyugalomban költi el a halat, melyet ez fáradsággal fogott.“

Minekutána a halász, ily hitvány fogáson boszonkodva, hálóját, melyet a szamárcsontváz több helyeken megszaggatott, kifoltozta volna, másodszor is megveté azt. A midőn kihuzá, ismét nagy ellenállást érzett, melynél fogva azt hivé, hogy tele van hallal; de nem lelt benne semmit is, egy nagy kosárnál egyebet, tele homokkal és iszappal.

E miatt igen nagy búba esett. „Oh sors!“ kiálta panaszkodó hangon, „szünjél meg rám haragunni, s ne üldözz egy szerencsétlent, ki könyörög, hogy kiméljed őtet. Eljöttem hazunnan, hogy itt élelmemet keressem, s te halállal fenyegetsz. Nincs ennél egyéb keresetem, hogy magamat tápláljam, s minden rá forditott iparkodásom daczára is alig szerezhetem be háznépemnek a legszükségesbeket. De nincs igazam, rád panaszkodnom: te gyönyörűségedet leled benne a becsületes embereken méltatlankodni, s a nagy férfiakat homályban hagyni, mig a gonoszokat kegyeled, s azokat felmagasztalod, kik semmi erénynyel sem ajánlják magokat.“

E panaszra fakadván, boszusan ellöké a kosarat; minekutána hálóját a sárból, mely azt elmocskolá, ki mosogatta, harmadszor is megveté azt. De semmit sem huza ki egyebet, csak köveket, kagylókat és szemetet.

Nem lehet kimondani, mely nagy vala kétségbe esése: kevés hia volt, hogy szerencsétlensége szertelen voltában eszét el nem vesztette. Ezután feleségére, s gyermekeire emlékezvén a következő verseket mondotta:

„Élelmed, sem gondatlanságodtól nem függ, sem buzgóságodtól: és sem ügyességed, sem szép irásod az, mely boldoggá tesz.

A szerencsés sors és élelem csak a végzet adományai, s meg kell evvel elégedned, legyen bár kedvező vagy ellenséges.

Lealázza a legmagasbakat s jelesbeket, s felmagasztalja gyakorta a legczudarabbakat s gonoszbakat, kik a legroszabb sorsot érdemlették volna.

Jövel hát oh halál! mert az élet nekem utálatossá vált, mivel benne saserényü férfiak lealáztatnak, s kácsaképességű emberek magasztaltatnak fel.

Mert nem csoda már látni, hogy az erény szükséggel vivódik, s a bűn a neki jutott szerencsében büszkélkedik.

Sorsunk eleve meg van határozva, s ott fenn kiszabott végzeteinkkel a madarakhoz hasonlunk, melyek itt s ott találnak valami felcsipegetni valót; egyik kelettől nyugotig repűl, és semmit sem talál; mig a másik helyből sem mozdul, mégis legjobb táplálékra lel.“

E közben megvirradt, s a halász mint jó muzulmán nem feledé imádságát elvégezni; azután a következőt veté utána: „Tudod, uram, hogy én napjában csak négyszer vetem meg hálómat. Ma már háromszor megvetettem, a nélkül hogy munkámnak legcsekélyebb gyümölcsét nyertem volna is. Már csak egy huzásom van hátra: s esedezem előtted, tedd kedvezővé irántam a tengert, mint Mózes iránt tetted.“

Ez imádságát végezvén, negyedszer is megveté hálóját. S midőn már hitte, hogy halaknak kell benne lenni, ismét nagy fáradsággal kihuzta: s még sem volt benne egy hal is; de egy réz edényt talála benne, melyben sulyáról itélvén valaminek kellett lenni. Észrevevé, hogy ónnal volt beöntve; s le is volt pecsételve. Ezen igen megörüle. „Eladom,“ monda, „a rézöntőnek, s a pénzen, melyet érte kapok, egy mérő gabonát fogok venni.“

Megvizsgálta az edényt mindenfelől, rázogatta, ha nem zörög-e a mi benne van. Semmit sem hallott; s ezen környülmény az ónfedélen levő pecséttel együtt azon gondolatra hozák, hogy valami drágasággal kell megtöltve lennie. Hogy ez iránt megvilágosodjék, fogá kését, s egy kis bajjal felnyitá azt. Száját tüstént a föld felé forditá, de semmi sem jött ki belőle, a min igen csodálkozék.

Letette az edényt maga elébe; s mig figyelmesen szemlélé, sürű füst szállott fel belőle, mely két vagy három lépésnyire hátrálni kényszeríté. Ezen füst egész a felhőkig emelkedék, elterjedt a tengeren, és parton, s sűrű ködöt képzett; mely látvány, mint könnyen gondolható, a halászt szertelen álmélkodásra ragadta. Midőn már az edényből minden füst kiszállott, ismét egyesüle, s kemény testté sűrűdött össze, s ebből egy szellem alakodott, ki két akkora vala, mint a legnagyobb óriás. Ezen iszonyú szörnyeteg látására a halász futásnak akart eredni; de annyira megrendült s elrémüle, hogy lábát sem mozdithatá.

„Salamon,“ kiálta tüstént a szellem, „Salamon, istennek nagy prófétája, kegyelem, kegyelem! Soha sem ellenkezem akaratoddal. Minden parancsaidnak engedelmeskedem…“

A halász alig hallotta a szellem szavait, hogy ismét magához tére, s igy szóla hozzá: „Kevély szellem, mit beszélsz te? Több már tizennyolcz száz événél, hogy Salamon isten prófétája meghalt, s mi most a napok végén vagyunk. Beszéld el történetedet, s azt, miért valál ez edénybe zárva?“

Ezen megszólitásra kevélyen pillantott a szellem a halászra, s ezt felelé neki: – „Szólj velem emberségesebben; igen bátor vagy, hogy kevély szellemnek mersz nevezni.“ – „Nem bánom,“ válaszola a halász, „hát emberségesebben lesz szólva, ha a sors baglyának nevezlek?“ – „Tanácslom,“ felele a szellem, „több emberséggel szólj hozzám, mig meg nem öllek.“ – „No s“ monda a halász, „miért akarnál megölni? Csak imént tettelek szabadságba: s már is elfeledted?“ – „Nem; igen jól emlékezem rá,“ felele a szellem, „de ez nem fog tartóztatni, hogy meg ne öljelek: s csupán egy kegyelmem van számodra.“ – „S mi az a kegyelem? kérdé a halász. „Ez, felele a szellem,“ hogy választást engedek, mi halál nemével öljelek meg.“ – „S mivel bántottalak meg?“ monda a halász. „Igy akarod-e jótétemet megjutalmazni, melyet veled közlöttem?“ – „Nem bánhatom veled különben,“ monda a szellem, „s hogy magad is meggyőződjél felőle, halljad történetemet:

Én egyike vagyok a pártos szellemeknek, kik isten akaratjának ellene szegezték magokat. Minden más szellemek megismerék a nagy Salamont, isten prófétáját, s alája veték magokat. Mi, Szakár és én, valánk az egyetlenek, kik nem akartuk magunkat igy megalázni. Hogy ezért boszut álljon, parancsolá e hatalmas király első ministerének Asszáfnak, Barachia fiának, hogy engem fogjon el. Ez megtörtént. Asszáf eljöve, hogy hatalmába keritsen, és erőszakkal urának a királynak széke elébe vezetett.

Salamon, Dávid fia, parancsolá nekem, hogy hagyjak fel eddigi életemmel, hatalmát ismerjem meg, s vessem magamat parancsainak alája. Megtagadám daczosan az engedelmességet: s inkább teljes haragjának akartam magamat kitenni, mintsem neki a hűség s alattvalóság eskét, melyet tőlem kivánt, eskünni. Büntetésül ezen rézedénybe zára; s hogy bizonyos legyen irántam, és hogy fogságomból ki ne törjek, maga nyomta az ón fedélre pecsétjét, melyre istennek felséges neve van vágva. Midőn ez meg vala, általadá az edényt egynek a neki engedelmes szellemek közül, azon parancscsal, hogy vessen a tengerbe; a mi nagy boszuságomra meg is történt.

Fogságom első százada alatt megesküdtem, hogy ha valaki ezen száz évek lefolyta előtt kiszabadit belőle, gazdaggá teszem, halála után is. De a század letelt, és senki sem tevé nekem e jó szolgálatot. Fogságom második százada alatt megesküdtem, hogy a ki megszabadit, kitárom neki a föld minden kincseit; de nem valék szerencsésebb. A harmadikban azt fogadtam, hogy szabadítómat hatalmas királylyá teszem, szellemül mindig mellette leszek, s mindennap három kérését teljesitem, akármineműek legyenek is azok; de ezen század is eltelék, mint a két előbbiek, s én folyvást ez állapotban maradék. Végre kétségbe esvén, vagyis inkább megboszankodván, hogy ily soká fogva valék, megesküdtem, hogy ha ezután valaki megszabadit, azt irgalom nélkül megölöm, s nem adok neki egyéb kegyelmet, mint hogy választhasson, mi módon öljem meg. Azért is, mivel ma ide jöttél s megszabaditottál, válaszsz, mi módon akarsz megöletni általam?“

E beszéd igen elbusitá a halászt. „Én boldogtalan,“ monda, „hogy e helyre jövék, egy hálátlannak ily nagy szolgálatot tenni. Kérlek, gondold meg nagy igazságtalanságodat, s vond vissza oktalan esküdet. Engedj meg nekem, hogy isten is megbocsásson neked. Ha nagylelküleg oda ajándékozod életemet, ugy megfog ő ótalmazni téged minden incselkedésektől, melyek talán éltedet fenyegetik.“ – „Nem, halálod bizonyos“ monda a szellem; „csak válaszsz, mi módon öljelek meg.“

A halász látván megátalkodott szándékát megölésére, nagy aggodalomban vala, nem annyira maga iránt való szeretetből, mint három gyermekei miatt, s kesergé nyomoruságukat, melyre halála által jutni fognának. Még egyszer megkisérté a szellemet megengesztelni. „Jaj nekem,“ monda, „könyörülj rajtam annak tekintetéből, a mit érted cselekedtem.“ – „Már megmondottam, felele a szellem, hogy épen ez az oka, hogy téged meg kell ölnöm.“ „Ez mégis különös,“ válaszola a halász, „hogy te egy általában jóért gonoszszal akarsz fizetni.“ Ismeretes ugyan egész világ előtt e mondás:

„Jót miveltünk, roszszal jutalmazának:“ – igy, életemre! csak az istentelen művelkedik.

Azonban bizonyos: „ki méltatlanul jól teszen, nem várhat egyéb sorsot, mint a ki hyénának ád menedéket.“

„Azt hittem mindeddig, hogy ez hamis; s valóban semmi sem is ütközik ugy meg az okossággal s a társaság jogaival s mégis most kegyetlenül tapasztalom, hogy ez felettébb igaz.“ – „Ne veszitsük az időt,“ szakasztá félbe a szellem, „minden okoskodásaid sem mozdithatnak el feltételemtől. Láss hozzá, s mondd el, hogyan kivánod, hogy megöljelek.“

A szükség leleményessé teszen. A halász egy cselt gondola. „Minthogy a halált el nem kerülhetem,“ monda a szellemnek, „alávetem tehát magamat isten akaratjának. De minekelőtte halálnemet választanék, kényszerítlek istennek felséges nevére, mely Salamon próféta, a Dávid fia pecsétgyűrűjére van vágva, felelj igazán egy kérdésre, melyet tenni fogok.“

Midőn a szellem ilyeténképen kényszerittetett, melyre kénytelen vala egyenesen felelni, reszketett belsőképen, s monda a halásznak: „Kérdj, a mit akarsz, és siess.“

Midőn a szellem megigéré, hogy az igazságot megmondja, szóla hozzá a halász: „Szeretném tudni, ha valósággal ez edényben voltál-e; meg mersz-e rá eskünni istennek felséges nevére?“ – „Igenis,“ felele a szellem, „esküszöm e felséges névre, hogy benne valék; s ez bizonynyal igaz.“ – „Bizonyomra,“ felele a halász, „nem hihetem. Hisz ezen edénybe egyik lábad sem férne: hogy volna tehát lehető, hogy mindenestül bele lettél volna zárva?“ – „Esküszöm pedig,“ monda a szellem, „hogy ugy voltam benne a mint itt látsz. Még sem hiszesz a nagy eskü után, melyet tettem!“ – „Valóban, nem,“ felele a halász; s nem is fogom hinni, ha csak szemlátomást meg nem bizonyitod.“

Ekkor elhigult ismét a szellem teste, s füstté válék, mely, mint előbb, a tenger és part felett elterjede, azután ismét összegyüle, s az edénybe huzódék, egyenlő lassu mozgással, mindaddig, mig semmi sem marada kűn belőle. S azonnal szózat jöve ki, mely a halásznak ezt mondá: „No hitlen halász, itt vagyok megint az edényben, hiszesz-e már?“

De a halász, a helyett, hogy a szellemnek felelne, fogá az ónfedelet, bezárá vele hirtelen az edényt, s ezt mondá: „Szellem! most rajtad a sor kegyelmet kérni, válaszsz tehát, mi halállal halassalak meg! De nem, jobb, hogy megint a tengerbe vesselek, azon helyre, honnan kihuztalak. És aztán, házat épitek ide a partra, és itt lakom, hogy minden halászokat, kik ide jőnek s hálóikat megvetik, megintsek, hogy óvakodjanak ily gonosz szellemet ismét kifogni, ki megesküdött, hogy azt, ki talán szabadságba tenné, megölje.“

Ezen gúnyszavakra a boszus szellem, minden erejét megfeszité, hogy az edényből kijöhessen; de lehetetlen vala, mert Salamon prófétának a Dávid fiának felnyomott pecséte nem engedé. Midőn látná, hogy a halász hatalmában volna, elnyomá haragját, s megengesztelődött hangon igy szóla hozzá: „Halász, óvakodjál azt tenni a mit mondasz. A mit itt tettem, csak tréfából történt, s ne vedd a dolgot valóságnak.“ – „Oh szellem,“ felele a halász, „te, ki egy pillanat előtt minden szellemek legnagyobbika valál, s most legkisebbike vagy, tudd meg, hogy minden ravasz szavaid semmit sem használnak. Ismét a tengerbe kell menned. Ha oly sokáig valál benne, mint nekem mondottad, ugy akár itéletnapig is ott maradhatsz már. Isten nevében kértelek, ne foszsz meg életemtől, s te elvetetted könyörgésimet, most visszaadom a kölcsönt.“

A szellem semmit sem kimélt, hogy a halászt megindithassa: „Nyisd ki az edényt, monda neki, s tégy szabaddá, esedezem értte, fogadom, hogy megelégszel velem.“ – „Te hitetlen vagy s az is maradsz,“ felele a halász. „Megérdemleném, hogy életemet veszitsem, ha oktalan volnék neked hinni. Te nem mulasztanád el a szerint bánni velem, miképen egy görög király, orvosával Dubánnal bánék. E történetet el fogom neked beszélni; figyelmezz.“