Nureddin s a szép perzsa nő története.

Balsora sokáig fővárosa volt egy a chalyfnak adózó országnak. A királyt, ki ebben Harun Arresyd korában uralkodott, Muhamed Szulyman Arrussynak hitták; s első unokák voltak, két testvér fiai.

„Volt egy király, ki ha az ellenség lovag-serege reá rohant, annak mindenféle éles, vagy hegyes fegyverrel elégséget tett.

Ha megütközött, irni látszott, az ellenség soraira önhangzókat s pontokat rakván.

Az önhangzókat kardvágással irta az ellenségre, a pontokat láncsaszurással, vagy nyillövéssel.

Az ellenség fejsebeiből áradó vértengerben úszik lovassága.

Ezen tenger messziről nézve hajókkal látszik ellepve: de a mit árboczoknak vél az ember, az az ő láncsái, a mi vitorláknak lászik, az az ő zászlói, s a kis hullámok hőseinek sisakai.

Az idő lekötelezte magát, hogy hozzá hasonló királyt fog szülni: de oh idő nem fogod esküdet megtarthatni; bánd meg hogy azt tetted!“

Muhamed nem tartá tanácsosnak országa kormányát egyetlen egy vezérre bizni; hanem kettőt választott: Chákánt tudniillik, és Saouyt.

Chákán szelid volt, előző és adakozó, s öröme telt benne azokkal, kiknek vele dolguk volt, szivességet tehetni mindenben a mi hatalmában volt, a nélkül, hogy az igazságot, melynek kiszolgáltatása tisztében állott, megsértené. Nem is volt senki is, sem a balsorai udvarnál, sem a városban, sem az egész országban, ki őt ne tisztelte s érdemlett dicséretét ne hirdette volna:

„Ő igaz barát volt; ruhája isteni félelem és fennség; az ő befolyása alatt vigan és kényen lehetett élni.

Soha sem közelitett hozzá egy szerencsétlen sohajtásaival, vagy kérelmeivel, hogy palotája kapuinál meghallgatást ne nyert volna.“

Saouy egészen más természetü volt: ez mindig mord kedvü volt, s mindeneket elijesztett minden rang és rend különbsége nélkül. E mellett távol attól, hogy magát azon nagy gazdagságra, melylyel birt, érdemessé tette volna, torkig uszott a leggaládabb fösvénységben, ugy hogy még magától is megtagadta a legszükségesbeket. Senki sem szenvedhette, és soha sem lehetett tőle rosznál egyebet hallani. A mi őt még utáltabbá tette, Chákán ellen való nagy gyülölsége volt, és az, hogy ezen érdemes miniszter minden jó tetteit roszra magyarázván, nem szünt meg a király előtt ellene áskálódni.

Ő rá illettek ezen versek:

„Fukarnak fia, kiben semmi jó nem vala, egy sohonnaié, egy kóborlóé, egy világfutóé!

Egy szál szőr sincs testén, mely ezen tulajdonok valamelyikének nyomát ne viselné.“

Egykor a balsorai király, tanácsgyülés után, mulatságból, vezéreivel s több más tanácsosokkal beszélgete. Szóba jöttek a vásárlott rabnők, kik náluk csak nem egy rangban vannak a törvényes feleségekkel. Néhányan azt vitatták, hogy az ily rabnőnek csak szépnek, s jól termettnek kell lenni, hogy az embert felesége miatt, kit egybeköttetések, vagy nemzetségi viszonyoknál fogva kénytelenittetett elvenni, s a ki többnyire sem nagy szépséggel, sem más testi tökéletességgel nincs fölruházva, megvigasztalhassa.

Mások azt álliták, és Chákán ez értelmen volt, hogy a szépség s minden szép testi tulajdonok, nem egyedülvalók, melyek egy rabnőben megkivántatnak, hanem azoknak még lélekkel, okossággal, szelidséggel, kellemmel s, ha lehetséges, több szép ismeretekkel is kell párosulva lenniök. E mellett következő okot hozták fel: „Semmi sem illendőbb, – mondának, – olyan emberekhez, kiknek fontos hivatalaik vannak, mint hogy egy ily fáradalmas napszám végeztével, otthon oly társnét leljenek, kinek mulatása egyaránt tanulságos, kellemes és viditó; mert végtére, – ezt veték hozzá, – nem különbözünk a barmoktól, ha csak arra tartjuk a rabnőt, hogy nézzük s ösztönünket elégitsük ki rajta, mely bennünk közös az állatokkal.“

A király ezen véleményhez álla, s az által nyilatkoztatá ki, hogy megparancsolta Chákánnak, hogy számára egy tökéletes szépségü s mind azon tulajdonokkal, melyeket imént emlitettek, felruházott rabnőt vegyen, de mindenekfelett igen miveltnek kell lennie.

Saouy féltette a becsületet, melyet a király Chákánnal tett. S mivel ellenkező értelemben volt, ezt veté ellene: „Uram nehéz lesz oly tökéletes rabnőt találni, mint felséged kivánja, de ha találkoznék is ilyen, a mit alig hiszek, jó vásárt tesz az ember, ha többe nem kerül tizezer darab aranynál.“

„Saouy, – felele a király, – te alkalmasint nagyon soknak találod ezen summát: neked az lehet, de nekem nem az.“ Egyszersmind parancsolá a király főkincstárnokának, hogy a tizezer darab aranyat küldje el Chákánhoz.

Mihelyt haza ért Chákán, minden hajhászt össze hivatott, kik a rabnőkereskedéssel foglalatoskodnak, s reájok bizta, hogy mihelyt oly rabnőt találnak, a milyet előttök leirt, adjanak hirt neki róla.

A hajhászok mind azért, hogy Chákán vezér tetszését megnyerhessék, mind pedig önhasznukért is megigérék, minden gondjokat reá forditani, hogy olyant találhassanak, a milyet kiván.

Ettől fogva majd egy nap sem mult, hogy ne vittek volna hozzá, de mindig hol egy, hol más hibát talált bennök.

Egykor korán reggel, midőn Chákán a király palotája felé lovagolt, egy hajhász nagy sebbel lova kengyeléhez járult, s tudtára adá, hogy egy perzsa kereskedő, ki tegnap igen későn érkezett, árul egy tökéletes szépségű rabnőt, kihez hasonlithatót még alig fogott látni. „Lelkére s ismereteire nézve, – ezt veté hozzá, – jót áll érte, hogy a világ minden szép lelke s tudósa előtt megállhat.“

Chákán megörülvén ez ujságnak, mely reménységet nyujta neki, hogy a királynak kedvére tehet, meghagyá a hajhásznak, hogy a palotából visszatérte után vigye hozzá a rabnőt, és folytatá utját.

A hajhász nem mulasztá el a rendelt órára a vezérnél megjelenni, és Chákán a rabnőt oly szépnek s minden várakozását fölülmulónak találá, hogy azon órától fogva a szép perzsa nő nevet adá reá. Egy költő, ki őt leirja, ezt mondja róla:

„Csodaszépség; arcza a tele holdhoz hasonlit; kedves volt nemzetsége előtt, és drága, mint a gyermek anyjának.

A mennyei királyszék birtokosa lelki nemességet s méltóságot oszta neki, de egyszersmind kellemet is a kifejezésben és magaviseletben, és szép termetet.

Ábrázatja egén hét csillagzat20) ragyogott, védangyalaiként orczáinak minden vakmerő ellen.

Ha valaki epedő nézéssel akart tőle egy pillantatot csalni, szerelemtüzzel égette el azt ezen csillagzatok egyike által.“

A vezér maga is igen eszes és tudós lévén, mindjárt észrevette a vele beszélgetésből, hogy hiába fogna más rabnőt keresni, ki ezt a király által kivánt akármelyik tulajdonban fölülmulja. Kérdé a hajhászt, mire tartja a perzsa kereskedő?

„Uram, – felele a hajhász, – az olyan ember, ki nem alkuszik; azt mondja egy szóval, hogy nem adhatja alább tizezer darab aranynál. Azt vallotta előttem, hogy nem számlálván gondjait, fáradságát s idejét, melyet ennek nevelésére forditott, csaknem annyit költött már reá, részint testi gyakorlásban, s lelki oktatásban volt mestereire, részint ruházatjára s tartására. Mivel még akkor, midőn igen kora gyermekségében megvásárlotta, méltónak itélte egy királyhoz, semmit sem kimélt tőle, a mi arra szolgálhat, hogy ezen főrangra emelhesse. Mindenféle hangszereken játszik, énekel, tánczol, szebben ir mint a legügyesebb irómesterek, versel, s egy könyv sincs, melyet ne olvasott volna. Egy szóval még soha sem hallatott, hogy egy rabnő annyit tudott volna, mint ez tud.“

Chákán vezér, ki a szép perzsa nő becsét sokkal jobban ismerte, mint a hajhász, ki csak azt beszélte, a mit a kereskedő mondott neki róla, nem akarta a vásárt elhalasztani s tüstént hivatá a kereskedőt.

Ez eljöve; már igen éltes volt s egy költőnek ezen szavai illettek reá, melyeket magáról monda:

„Az idő engem erősen megviselt s remegővé tett; ez az ki az erőket adja, de el is rabolja.

Egykor ugráltam s futkostam, s még sem fáradék el: ma fáradt vagyok, noha helyemből sem mozdultam ki.“

Chákán vezér igy szóla hozzá: „Nem magamnak akarom e rabnőt venni, hanem a királynak; de az ő számára illendőbb áron kell őt adnod, mint a hogy tartod.“

„Uram, – felele a kalmár, – nagy szerencsémnek tartanám, őtet ő felségének ajándékban adhatni, ha egy kalmártól, mint én vagyok, lehetséges volna ilyen értékü ajándékot tenni. Csak azon pénzt kivánom, melyet reá forditottam, hogy fölneveljem s olyanná tegyem, a milyen. Azt mondhatom, hogy ő felsége olyan vételt tesz, a mivel igen megelégedhetik.“

Chákán nem akart alkudozni, s kifizetteté a kalmárnak a pénzt. Elmenetele előtt igy szóla még a kalmár a vezérhez: „Uram, mivel a rabnő a királynak van szánva, engedd azt mondanom, hogy a hosszas utazásban, melyet vele idáig tettem, nagyon elfáradt. Noha ő most is hasonlithatlan szépség, mégis egészen más lesz, ha két hétig magadnál tartod s jó gondját viselteted. Ha ezen idő mulva a királynak bemutatod, oly becsületet s érdemet fog neked előtte szerezni, hogy reménylem, megköszönöd. Magad is látod, hogy a nap egy kissé elsütötte bőrét; de ha kétszer háromszor megfürdik s olyan öltözetet fogsz reá adatni, a milyent illőnek tartasz, ugy meg fog változni, hogy még véghetetlenül szebbnek találandod.“

Chákán köszönettel fogadá a kalmár tanácsát s feltevé azt követnie. A szép perzsa nőnek különszobát adott felesége mellett, a kit kért, hogy magával etesse s ugy tekintse mint oly hölgyet, ki a király tulajdona. Kérte tovább, hogy többféle ruhát csináltasson neki, oly pompásat, a milyet csak lehet, s a milyen legjobban áll neki.

Minekelőtte a szép perzsa nőt elhagyta volna, igy szóla hozzá: „Nem lehet nagyobb szerencse számodra, mint a mit én fogok neked szerezni. Itéld meg magad: én a király számára vettelek, s reménylem, hogy ő még sokkal inkább fog örülni birásodnak, mint én örülök azon, hogy bizományában eljárhattam. Azért tudtodra kell adnom, hogy nekem van egy fiam, ki ugyan nincs ész hiával, de fiatal, lenge és merész: őrizkedjél tőle, ha feléd közelit.“

A szép perzsa nő megköszönte ezen utasitását, s megigérte, hogy azt használni fogja. Erre a vezér elhagyá.

Nureddin, igy hivták Chákán vezér fiát, szabadon járt anyja szobájába, kivel együtt szokott ebédelni. Igen szép alaku volt, fiatal, kellemes és merész; s mivel rendkivül gyors esze volt s könnyen tudta magát kifejezni, azon különös adománynyal birt, hogy akárkit is reá tudott birni, a mire akart.

Meglátá a szép perzsa nőt; s noha tudta, hogy atyja a király számára vette, s ezt maga az atyja is mondotta neki, még sem erőltette magát legelső találkozásakor is iránta való szerelmét elfojtani. Sőt inkább elhagyá magát kapatni kecsei által, melyek őtet mindjárt megbájolák; s a vele volt beszélgetés azon feltételre határozta, hogy minden módot elkövessen, hogy a fejedelemtől ellophassa.

A szép perzsa nő is részéről Nureddint igen szeretetre méltónak találta. „A vezér nagy becsületet tesz velem, – gondolá magában, hogy a Balsorai királynak ajándékba vett: én azonban igen boldognak tartanám magamat, ha a fiának ajándékozna is.“

Nureddin szorgalmasan használta az alkalmat, melylyel birt, azon szépséget, kibe annyira szerelmes volt, meglátogatni s vele beszélgetni. Soha sem távozott előbb, mig az anyja nem kényszeritette. „Édes fiam, – mondá ez, – nem illik fiatal embernek, mint te vagy, mindig az asszonyok szobájában lenni. Eredj, menj szobádba és dolgozzál, hogy méltóvá tehesd magadat, egykor atyád követője lehetni méltóságában.“

Mivel a szép perzsa nő a hosszas út miatt, melyet tett, sokáig nem fürdött, öt vagy hat nap mulva, hogy megvásároltatott, parancsolá Chákán nagyvezér neje, hogy a fürdőt, mely a vezér házában volt, egyenesen az ő számára fütsék el. Több rabnőivel kisértette oda s megparancsolá ezeknek, hogy épen ugy szolgáljanak neki, mint magának, s fürdő után egy igen pompás ruhát adjanak reá, melyet már csináltatott számára. Annál nagyobb gondot forditott erre, mivel ez által férje a vezér előtt érdemet akart szerezni, s tudtára kivánta adni, mennyire iparkodik mindenen, a mivel neki kedvet tehet.

A fürdőből a szép perzsa nő még ezerszer szebben kelt ki, mint megvásárlásakor Chákán előtt mutatkozott, s megjelent a vezér felesége előtt, ki alig birta megismerni.

A szép perzsa nő kellemmel csókolá meg kezeit, s monda neki: „Nagyságos asszonyom, nem tudom, milyennek találsz e ruhában, melyet méltóztattál csináltatni. Rabnőid, kik azt mondják, hogy igen jól áll és hogy alig ismertek meg, talán csak hizelkednek: én a te itéletedre hivatkozom. Ha azonban valóságot szóltak volna is, ugy is te vagy a nagyságos asszonyom, kinek egyedül köszönhetem e szerencsét.“

„Édes leányom – felele a vezér neje nagy örömmel, – ne tartsd hizelkedésnek, a mit rabnőim mondottak: én jobban értek ahoz, mint ők; s nem tekintvén ruhádra, mely gyönyörüen áll, oly szépséget hoztál ki a fürdőből, mely sokkal fölül áll azon, a minek előbb látszottál, ugy hogy magam is alig ismerlek meg. Ha tudnám, hogy a fürdő még jó, magam is használnám azt: én már azon korban vagyok, mely megkivánja, hogy azzal gyakrabban éljek.“ – „Nagyságos asszonyom, – viszonza a szép perzsa nő, – nem tudok felelni a nem érdemlett tisztességre, melyet velem téssz. A mi a fürdőt illeti, az bámulásra méltó, s ha kedved van bele menni, ne késsél semmit is. Rabnőid is ugyanazt fogják mondani.“

A vezér hitvese meggondolá, hogy már több nap óta nem fürdött s használni akarta az alkalmat. Megmondá rabnőinek, s ezek tüstént fölkésziték mindennel, a mi ahoz szükséges volt.

A szép perzsa nő szobájába mene, s a vezér hitvese, minekelőtte fürdőbe indult, meghagyá két kis rabnőnek, hogy nála maradjanak, azon parancscsal, hogy Nureddint, ha oda megy, be ne bocsássák.

Mig a vezér neje a fürdőben s a szép perzsa nő egyedül vala, oda mene Nureddin; s nem lelvén anyját szobájában, a szép perzsa nőébe mene, hol a két kis rabnőt az előszobában találá. Kérdé tőlök anyját; melyre azt felelék, hogy fürdőben van. „Hát a szép perzsa nő, – folytatá Nureddin, – az is fürdőben van?“ – „Már ő visszajött onnan s szobájában van; de parancsunk van anyádtól, hogy be ne bocsássunk.“

A szép perzsa nő szobája csak egy ajtószőnyeggel volt elzárva. Nureddin oda lépett, hogy bemenjen, s a két rabnő elébe állott, hogy meggátolják. Ő pedig mindeniket karon kapá, kitolá az előszobából s bezárta előttök az ajtót.

Ekkor ezek nagy sikoltással a fürdőhöz szaladtak, és sírva panaszolták asszonyuknak, hogy Nureddin ellenökre ment be a szép perzsa nő szobájába, s őket elkergette.

E nagy merészség hire a jó asszonynak igen mély bánatot okozott. Félbenhagyá a fürdést, s hirtelen felöltözött. De mire készen lett, s a szép perzsa nő szobájába ért, Nureddin már kiment onnan s elillant.

A szép perzsa nő igen csodálkozott, a vezér hitvesét könyeitől elázva s magán kivül látván belépni. „Nagyságos asszonyom, – szóla hozzá, – szabad-e tudakoznom, miért vagy ily szomoru, mi baj érhetett a fürdőben, s mi kényszeritett, hogy azt oly hamar elhagyd?“

„Hogyan! – kiálta a vezér hitvese, – te oly nyugodtan teszed e kérdést, holott fiam Nureddin szobádba tört s egyedül maradt nálad! érhetett volna-e bennünket, engem és őtet, ennél nagyobb szerencsétlenség?“

„Bocsánatot nagyságos asszonyom, – viszonza a szép perzsa nő, – mi szerencsétlenség lehet abban reád s Nureddinre nézve, a mit ő cselekedett.“ – „Hogy-hogy, – felele a vezér neje, – hát nem mondotta-e meg férjem, hogy téged a király számára vett? s nem intett-e meg, hogy őrizkedjél, nehogy Nureddin közelitsen hozzád?“

„Nem feledtem el, nagyságos asszonyom, – szóla ismét a szép perzsa nő, – de Nureddin azt jött megmondani, hogy atyja megváltoztatta szándékát, s a helyett, hogy a király számára tartogatna, a mint feltétele volt, ő neki tett személyemmel ajándékot. Elhittem, nagyságos asszonyom, s mivel én rabnő s gyenge ifjuságom óta szoros engedelmességhez vagyok szokva, elgondolhatod, hogy akaratjával nem lehetett s szabad sem volt ellenkeznem. Megvallom magam, hogy azt annyival kevésbé tettem kedvetlenül, minthogy szabadon láthatván egymást, erős hajlandóság gerjedt bennem iránta. Bú nélkül mondok le azon reményről, hogy a királyé legyek, s igen boldognak fogom tartani magamat, egész életemet Nureddinnel tölteni.“

E beszédre monda a vezér hitvese: „Adná isten, hogy való volna a mit szólsz! én igen fognék rajta örülni. De hidd el, Nureddin ámit; megcsalt téged s lehetetlen, hogy atyja ez ajándékot adta volna neki, a mint neked mondotta. Ah a boldogtalan! s mily szerencsétlen vagyok én, s mennyivel inkább az még az atyja, azon szomoru következések miatt, melyektől félnie s vele együtt félnünk kell! Sem könyeim, sem könyörgésem nem képesek őt meglágyítani, s bocsánatát megnyerni. Atyja fel fogja őt áldozni igaz haragjában, mihelyt megtudja az erőszakot, melyet rajtad elkövetett.“

E szavak után elkezde keservesen sirni; s rabnői, az szintugy féltették Nureddin életét, követték példáját.

Chákán vezér néhány pillanattal későbben ért oda, s nagyon csodálkozott, hogy hitvesét s a rabnőket könyekben s a szép perzsa nőt oly elcsüggedten lelé. Kérdé okát; s hitvese és a rabnők kettőztették a zokogásokat s könyeiket, felelet helyett. Hallgatásokon még inkább bámult, feleségéhez fordula s monda neki: „Egyáltalában akarom, mondd meg, mit sirtok, és hogy igazat szólj.“

A vigasztalhatlan asszony nem kerülheté el, hogy férjét kielégitse. „Igérd meg, uram, – igy kezdé, – hogy engem nem lakoltatsz meg azért, a mit mondok: eleve is bizonyossá teszlek, hogy oka nem vagyok.“ S nem várván feleletét, igy folytatá tovább: „Az alatt, hogy én rabnőimmel a fürdőben valék, eljött fiad s ezen boldogtalan időt arra forditotta, hogy a szép perzsa nőt elhiteté, hogy őtet már nem fogod a királynak adni, hanem neki ajándékoztad. Nem mondom el, mit csinált tovább ezen gonosz ámitás után: s reád hagyom annak eltalálását. Ez az oka szomoruságomnak, miattad s fiam miatt, a kiért nem bátorkodom bocsánatodat kérni.“

Lehetetlen a vezér boszuját kifejezni, midőn fiának Nureddinnek szemtelenségét megértette. „Ha, – kiálta mellét vervén, kezeit rágván s szakállát tépvén, – hát igy döntöd le boldogtalan fiu, nem méltó a nap világra, atyádat szerencséje legfőbb fokáról a mélységbe! Igy veszted el őt s magadat is vele! A király nem fog megelégedni véreddel, sem az enyémmel, ezen megbántás megboszulására, mely személyét magát érdekli.“

Hitvese iparkodott őt vigasztalni és szóla hozzá: „Ne szomorkodjál oly igen; tizezer darab aranyat könnyen árulok drágaságaim egy részéből; te azon más rabnőt vehetsz, ki még szebb s méltóbb a királyhoz!“

„Hát azt gondolod, – felele a vezér, – hogy busulnék igy a tizezer darab arany elvesztésén? Nem ezen veszteségről van itt szó, sőt nem minden jószágom elvesztéséről is: azzal nem sokat törődném. Itten becsületem elvesztése forog fenn, a mi drágább előttem, mint a világ minden javai.“

„De ugy vélem, uram, – felele az asszony, – hogy a mit pénzzel megint jóvá lehet tenni, nem oly nagy fontosságu.“

„Vagy igen! – felele a vezér, – hát nem tudod, hogy Saouy halálos ellenségem? azt gondolod-e, hogy mihelyt ezen dolgot megtudja, nem megyen a királyhoz, hogy rajtam diadalt üssön?“ „Felséged, – ezt fogja mondani, – mindig Chákán hüségéről és hivatali buzgóságáról beszél; most kimutatta, mily kevéssé érdemli meg ezen megkülönböztetést. Tizezer darab aranyat kapott, hogy feleséged számára egy rabnőt vásároljon. Teljesitette is ezen megtisztelő bizományt, s nem született még oly szép rabnő, a milyent vett, de a helyett, hogy azt felségedhez vezette volna, tanácsosabbnak tartotta, fiának ajándékozni. „Édes fiam, – igy szóla hozzá, – vedd e rabnőt, legyen a tied; te érdemesb vagy reá, mint a király.“ – „A fia, – igy fogja folytatni szokott gonoszságával, – elvette, s most mindennap vele mulatozik. A dolog ebben van, a mint szerencsém vagyon felségednek jelenteni, s felséged maga is meggyőződhetik róla.“ – „Nem gondolod-e, hogy ezen vádra a király emberei minden pillanatban eljöhetnek, hogy házamba törjenek s a rabnőt elvigyék? elhallgatok minden egyéb elkerülhetlen bajokat, melyek erre következni fognak.“

„Uram, – felele az asszony férjének a vezérnek e beszédére, – megvallom, hogy Saouy gonoszsága igen nagy, s hogy ő képes a dolgot ily ravaszul magyarázni, a mint előre mondád, ha legkisebb hirt veszen is róla. De tudhatja-e ő, vagy akárki más is, mi történik házad belsejében? Ha gyanitnák is, és a király szólana veled róla, nem mondhatod-e, hogy minekutána a rabnőt szorosabban megvizsgáltad, nem leléd oly méltónak ő felségéhez, a mint eleinte látszott; hogy a kalmár megcsalt vele, hogy szépsége ugyan hasonlithatatlan, de sok hibázik abból, hogy oly eszes és ügyes lenne, a mint előtted feldicsérték. A király el fogja hinni szavadra, és Saouy megint oly szégyent fog vallani, szinte ugy nem boldogul veszedelmes szándékában, mint sok egyéb alkalommal, a mikor hiába iparkodott tégedet megrontani. Nyugodjál meg tehát; és ha tanácsomat akarod követni, hivasd el megint a hajhászokat s add tudtokra, hogy a szép perzsa nővel nem vagy megelégedve, s bizd reájok, hogy más rabnőt szerezzenek.“

Mivel e tanács Chákán vezér előtt igen okosnak látszék, megnyugodott egy kevéssé, s feltevé azt követni; azonban ez semmit sem engesztelte haragját fia Nureddin iránt.

Nureddin egész nap nem mutatta magát; sőt nem bátorkodott azon ifjak közül is, kikkel társalkodni szokott, valamelyiknél menedéket keresni, félvén, nehogy atyja ottan kerestesse. Elhagyá tehát a várost, s egy kertbe ment, a hova máskor soha sem járt, és nem volt ismeretes. Csak késő este ment haza, midőn tudta, hogy atyja már szobájába ment, és anyja rabnőivel nyittatta ki az ajtót, kik őt minden zaj nélkül bebocsáták. Másnap reggel megint elment, minekelőtte atyja fölkelt volna; s egy egész hónapig kénytelen volt ezen vigyázattal élni, igen nagy fájdalmára. Mert a rabnők nem hizelkedtek neki, hanem egyenesen kimondották, hogy atyja a vezér még mindig haragszik reá, s megfogadta, hogy megöli, ha szeme elébe kerül.

A vezér neje tudta rabnőitől, hogy Nureddin mindennap haza jár; de nem bátorkodott férje előtt számára bocsánatért könyörögni. Végre megkeményité magát s igy szóla hozzá egykoron: „Uram, mindeddig nem bátorkodtam veled fiadról szólani. Most engedelmedért könyörgök kérdhetnem, hogy mit szándékozol vele csinálni. Nem véthet fiu nagyobbat atyja ellen, mint Nureddin vétett ellened, megfosztott azon nagy örömtől, hogy a királynak oly tökéletes rabnőt szerezhettél volna, mint a szép perzsa nő, megvallom azt: de mi tehát ennél fogva vele szándékod? egyáltalában megakarod-e ölni? egy szerencsétlenség helyett, melyre már nem is kellene gondolnod, egy másikat, sokkal nagyobbat fognál magadra vonni, melyet talán meg sem gondolsz. Nem félsz-e, hogy a gonosz világ annak nyomozásában, miért bujdosik fiad előtted, kitalálja igaz okát, melyet ugy titkolni akarsz, ha az megtörténnék, egyenesen azon szerencsétlenségbe döntene, melyet oly szorgosan igyekszel kerülni.“

„Édes feleségem, – felele a vezér, – a mit mondasz, mind igen okos; de nem vehetem rá magamat, hogy Nureddinnek megbocsássak, a nélkül, hogy érdeme szerint megbüntessem.“ – „Eléggé meg lesz büntetve, – felele az asszony, – ha azt teszed, a mi most jutott eszembe. Fiad minden éjjel haza jő, midőn már háló-szobádban vagy; itt hál s megint elmegy, minekelőtte fölkelsz. Ragadd meg estére eljövetelekor, s tettesd ugy magadat, mintha meg akarnád ölni: én majd segélyére megyek, s midőn mintegy könyörgésemre megkegyelmezsz életének, kényszerítsd, hogy a szép perzsa nőt, oly feltételek alatt vegye el, a mint neked tetszik. Szereti azt, s tudom, hogy a szép perzsa nő sem gyűlöli őtet.“

Chákán örömest követte e tanácsot, azért is az ajtó mögé állott, minekelőtte Nureddinnek a szokott időben hazajövetelekor, kinyitották volna neki, s mihelyt ez belépett, reá rohant s a földre verte. Nureddin arra forditá fejét s megismerte atyját, gyilokkal kezében, a mint épen életétől akará megfosztani.

Ezen pillanatban ért oda Nureddin anyja, s megfogván a vezér karját, kiálta: „Mit akarsz mivelni, uram?“ – „Bocsáss, – felele a vezér, – hogy ezen méltatlan fiut megöljem! – Ah, uram, – szóla tovább az anya, – ölj meg inkább engem, soha sem fogom azt megengedni, hogy kezedet tenvéredbe mártsad.“

Nureddin használá e pillanatot s könyező szemekkel monda: „Kedves atyám, kegyelmedért s irgalmadért könyörgök; bocsáss meg nekem, kérlek annak nevében, kitől te is bocsánatot vársz, azon napon, midőn előtte mindnyájan meg fogunk jelenni“.

Még következő verseket mondá:

„Bocsásd meg vétkemet; mert a hosszutürők megbocsátják a bűnösöknek vétkeiket.

Megvallom, hogy sok hibáim vannak: de gyakorold hát te rajtam ama szép erényt, a hosszutürést!

Gondold meg, hogy annak, ki bocsánatot remél attól, ki felette vagyon, azok vétkeit is meg kell bocsátania, kik alatta vannak.“

Chákán ki hagyá csavarni a gyilkot kezéből; s mihelyt elbocsátotta, Nureddin azonnal lábaihoz borult s megcsókolta azokat, annak jeleül, mennyire bánja, hogy megbántotta.

„Nureddin, – mondá neki az atya, – köszönd anyádnak; kedvéért engedek meg neked, sőt a szép perzsa nőt is neked adom, de azon föltétel alatt, ha esküvéssel megfogadod, hogy őt nem rabnődül, hanem hitvesedül tekinted, azaz: soha el nem adod, sőt el sem vered. Mivel neki sokkal több esze, okossága és életmódja van, mint neked, meg vagyok győződve, hogy mérsékelni fogja ifjui szilajságodat, mely téged megronthatna.“

Nureddin nem bátorkodott reményleni, hogy ily kegygyel fognának vele bánni. Megköszöné atyjának minden kigondolható hálálkodással s szivesen elmondotta az esküt, melyet atyja kivánt tőle.

Mindketten, tudniillik a szép perzsa nő és ő, nagyon meg voltak elégedve egymással s az atya igen örült szives egyességükön.

Chákán vezér nem várta, hogy a király szóljon vele a neki adott bizományról; maga iparkodott róla vele minél többször beszélgetni, s azon nehézségekre figyelmeztetni, melyekre talál, hogy abban ő felsége megelégedésére eljárhasson; egy szóval oly ügyesen tudta intézni a dolgot, hogy a király lassankint egészen elfelejtette.

Saouy mégis megtudott valamit abból, a mi történt; de Chákán oly messze volt előtte a király kegyelmében, hogy nem bátorkodott róla szólani.

Esztendeje mult már, hogy ezen csiklandós dolog szerencsésebben ütött ki, mint a vezér eleinte vélte, midőn egyszer fürdőben lévén, szorgos dolga miatt kénytelen volt abból még azon hevülten kiszállani; a hűs szellő mellére csapódott, s erős hideglelést okozott neki, mely miatt le kellett feküdnie. Nyavalyája sulyosbodott; s midőn érzé, hogy élte végpillantata nem messze van, igy szólitá meg Nureddint, ki nem távozék ágyától:

„Édes fiam! nem tudom, jó hasznát vettem-e azon nagy gazdagságnak, melylyel isten megáldott; látod hogy semmit sem használ arra, hogy a haláltól megszabaditson. Ez egyre kérlek még haldokolva, hogy a szép perzsa nő iránt tett igéretedet megtartsd. Nyugton halok meg azon bizodalomban, hogy arról nem fogsz megfeledkezni.“ – Végre még igy szóla:

„Egy költőnek versei jutnak még eszembe, ki ezt mondja:

„Érzem halálomat: áldassék a ki soha meg nem hal! Én nem kerülhetem a halált.

Valóban az nem ur, kin a halál uraságot gyakorol: hanem az minden urak ura, ki soha meg nem hal!“

Ezek voltak a végszavak, melyeket Chákán vezér szóla. Nehány pillanat mulva halálnak vált, és házát, az udvart s a várost kimondhatlan gyászba ejtette. A király gyászolta őt mint bölcs, buzgó és hű minisztert; s az egész város siratta, mint oltalmazóját és jótevőjét. Soha sem volt Balsorában tiszteségesebb temetés. A vezérek, emirek s az udvar minden nagyjai egyetemben, vetekedtek egymás után koporsóját vállukon a temetőig vinni; s a város minden lakosai a leggazdagabbtól a legszegényebbikig könyezve kisérék.

Midőn a holt test a föld alá takaríttatott, egy a kisérők közül következő verseket mondotta:

„Csütörtökön hagyám el barátimat s megmostak a nyujtóztató padon.

Lehuzván ruháimat, melyek rajtam voltak, oly köntöst adtak reám, mely nem volt az enyém.

Négy ember nyakán vitt az imádkozó helyre, hol néhányan imádkoztak érettem. – Oh imádkozzatok érettem mindnyájan, kik barátim valátok! – végre egy boltozott épületbe vittek, melyen elsuhan az idő s melynek ajtai nem nyilnak ki többé.“

Midőn a kiséret eltávozott és Nureddin hazament, egy költő következő versei jutottak eszébe:

„Egy csütörtök este elvált örökre, s én elkisértem őt.

Szelleme is követte; ennek kiáltottam: „Térj vissza belé oh drága lélek!“

„Hogy térjek vissza, – ezt vevém válaszul, – testembe, melyen sem hus, sem vér, s nincs egyéb mint száraz csont?“

Melynek szemeit gyakor könyek megvakították, s melynek most már süket füleinek oly sok gáncsot kellett hallani?“

Nureddin minden módon kijelentette a mély szomoruságot, melyet kellett neki okoznia e veszteségnek; sokáig senkivel sem láttatta magát.

Egykor végre megengedé egyik biztos barátját bebocsáttatni. Ez iparkodott őt vigasztalni; s nem lelvén őt hajlandónak arra, hogy meghallgassa, elébe terjeszté, hogy minekutána atyja emlékezetének minden tartozott tisztességet megtett, s teljesen betöltötte, a mit az illendőség kiván, ideje volna már, hogy a világba megint megjelennék, barátait meglátogatná, s azon rangot, melyet születése s érdemei szereztek neki, fenntartaná. „Vétkeznénk, – ezt veté hozzá, – mind a természet törvényei, mind a polgári törvények ellen, ha atyáink iránt, holtuk után, a gyermeki szeretet tiszteit nem teljesítenők, s érzéketleneknek fognának bennünket tartani. De minekutána azokat megtettük, s az iránt semmit sem vethetnek szemünkre, kötelesek vagyunk előbbi életmódunkat ismét elkezdeni, s ugy élni a világban, a mint benne élnek. Töröld le tehát könyeidet s vedd fel ismét ama vig kedvet, mely mindig mindenütt örömet terjesztett, a hova mentél.“

Ezen barát tanácsa igen okos volt; és Nureddin minden szerencsétlenséget elkerült volna, ha azt oly rendesen követi vala, a mint ő kivánta. Nagy baj nélkül reá hagyá magát beszélni; sőt meg is vendéglé barátját; s midőn ez el akart távozni, kéré őt, hogy másnap megint jőjön el, s három vagy négy közös barátjokat hozza el magával.

Lassankint egy, tiz jó barátból álló társaságot alkotott, kik csaknem mindnyájan egykoruak voltak s az időt velök szüntelen vendégségben s mulatságban töltötte. Sőt egy nap sem mult el, hogy mindegyiknek valami ajándékot is ne adott volna.

Némelykor, hogy barátainak nagyobb vígságot okozzon, behivatta Nureddin a szép perzsa nőt is. Ez oly szives volt s engedelmeskedett; de nem javallotta a szertelen pazarlást. Ez iránt szabadon kimondá előtte véleményét: „Nem kétlem, – monda ő, – hogy atyád a vezér nagy gazdagságot hagyott reád; de bármi nagy legyen is az, ne vedd rosz néven, ha rabnőd azt terjeszti elődbe, hogy nem sokára végére fogsz járni, ha meg nem szünöl ez életet folytatni. Meg lehet némelykor vendégelni barátidat is, lehet velök vigadni; de ezt mindennapi szokássá változtatni annyi, mint széles országuton nyargalni a legmélyebb nyomoruságba. Becsületedért s jó híredért sokkal jobban tennél, ha boldogult atyád nyomdokait követnéd, s oly karba tennéd magadat, hogy te is azon méltóságokra juthass, melyek neki annyi becsületet szereztek.“

Nureddin a szép perzsa nőt mosolyogva hallgatá; s midőn beszédét végezte, ezt felelé neki nevetve: „Hagyjuk el e beszédet, édes szépem, szóljunk inkább arról, miképen vigadjunk. Boldogult atyám mindig igen szorosan tartott: örvendek, hogy végre élhetek a szabadsággal, mely után halála előtt oly sokáig epedtem. Még mindig van időm rendes életre szorítnom magamat, a mint tanácsolod; a korombeli embernek időt kell venni az ifjuság örömeinek éldelésére.“

A mi még inkább segitette Nureddin értékének romlását, az vala, hogy soha sem akart semmit is hallani a számvetésről házi udvarmesterével. Mindenkor elküldé, ha könyvével megjelent, ezt mondván neki: „Eredj, eredj, egészen reád bizom magamat, csak arról gondoskodjál, hogy mindennap elég legyen.“

„Parancsolhatsz, uram, – felele a házi udvarmester, – de engedd meg, hogy azon közmondásra emlékeztesselek, mely azt mondja: „A ki nagy pompát űz és nem számol, mire észreveszi, koldusbotra jut. Te nem elégszel meg tékozló asztaltartásoddal, hanem tele marokkal is osztogatsz. Kincseid ezt meg nem birják, ha akkorák volnának is, mint hegyek.“

„Eredj, mondom, – ismétlé Nureddin, – nincs szükségem tanitásodra; szerezz tovább is ennem, s a többiről ne aggódjál.“ Még a következő verseket veté utána:

„Ha kezem gazdagságokkal bir, miért ne legyek bőkezű; miért ne nyissam ki azt, hogy adakozzam?

Hallottad-e valaha egy fösvényről, hogy dicsőséget szerzett, vagy egy adakozóról, hogy megvettetésben halt volna meg?“

Nureddin barátjai azonban igen szorgalmasak voltak asztalánál, s egy alkalmat sem mulasztottak el szivességének használására. Hizelkedtek neki, dicsérték, s mindent, még a legkisebbet, legcsekélyebbet is, a mit tett, magasztaltak. De mindenekfelett nem felejtették el mind azt szertelenül dicsérni, a mi az övé volt, s hasznokat érezték benne.

„Uram, – szóla hozzá az egyik, – tegnap ez s ez vidéken levő jószágod mellett jöttem el, lehetetlen pompásabbat s szebb készületet látni házadnál; s a kert mellette igazi paradicsom.“ – „Örvendek, hogy tetszésedre vagyon, – felele Nureddin, – hozzatok tintát, tollat és papirost, nem akarok róla többet hallani; legyen a tied, neked ajándékozom.“

Mások alig dicsérték neki valamelyik házát, fürdőjét vagy közvendégfogadóját, melyek nagy jövedelmet hoztak, s azonnal szinte igy nekik ajándékozta.

A szép perzsa nő elébe terjesztette a kárt, melyet magának teszen; s hogy jobb szándékra birhassa, egy dalnak következő szakaszait éneklé előtte:

„Lelked vidám, ha a napok derültek, s nem féled a gonoszt, melylyel a végzet fenyeget.

A szerencse gondatlanná tett s eltévesztett: de gondold meg, hogy legszebb időben sokszor hirtelen fergeteg támad.“

De Nureddin, a helyett, hogy reá hallgatott volna, legelső alkalommal ismét folytatá annak tékozlását, a mije maradt.

Egy szóval Nureddin egy egész esztendeig nem tett egyebet, csak evett, ivott s vendégeskedett, mindazon nagy javakat elvesztegetvén, melyeket ősei és atyja a vezér, annyi gonddal s fáradsággal szereztek vagy megtartottak.

Az esztendő épen letelt, midőn egyszer terme ajtaján kopogtattak, – hol ő asztalnál ült. Kiküldötte volt rabszolgáit, s bezárkózott barátaival, hogy teljes szabadságban lehessen.

„Egyik Nureddin barátjai közül fel akart kelni; de Nureddin megelőzte s maga ment az ajtót kinyitni. Házi udvarmestere volt; s Nureddin, hogy meghallja, mit akar, egy kevéssé kilépett a teremből, s az ajtót félig behajtotta.

Azon barátja, ki szintén fölkelt s a házi udvarmestert észrevette, kiváncsi volt tudni, mit akar mondani Nureddinnek, s az ajtó s elő-szőnyeg közé állott, s a házi udvarmesternek következő beszédét hallá:

„Uram, – szóla ez urához, – ezerszer bocsánatot kérek, ha vigságaid közepett háborgatlak. De a mit tudtodra kell adnom, ugy vélem, oly nagy fontosságu rád nézve, hogy nem volt szabad elhalasztani ezen bátorságot vennem. Végszámadásomat jövök megtenni; s a mit régóta előre láttam s a miről többször megintettelek, beteljesedett; azaz: uram egy fillérem sincs már mindazon pénzből, melyet háztartásodra kezembe adtál. A többi jövedelmek is, melyekre utasitottál, ki vannak meritve; s haszonbérlőid közül mindazok, kiknek számodra bért kellett volna fizetniök, oly nyilván megmutatták követeléseidnek másokra lett általruházását, hogy nevedben többé semmit sem hajthatok be tőlük. Itt vannak számadásaim, vizsgáld meg őket: s ha kivánod, hogy tovább is szolgáljalak, mutass más jövedelmeket; ha pedig nem, engedd meg, hogy elbucsúzzam tőled.“

Nureddin ugy megütközött ezen beszédre, hogy egy szót sem tudott felelni. Barátja, ki ott hallgatódzott s mindent megértett, azonnal bemene s közlé többi barátaival felfödözését. „Rajtatok áll, szóla hozzájok, ezen hirt használni, én részemről kinyilatkoztatom, hogy ma van legutolszór, hogy Nureddinnél láttok.“ „Ha ugy van, felelének azok, nekünk sincs több dolgunk nála, mint neked; itt nem fog bennünket többé látni.“

Nureddin ekkor tért vissza; s bármily vidám képet mutatott is, hogy barátjait jó kedvben tartsa, még sem tudta magát olyan jól tettetni, hogy azt világosan bebizonyitva ne látták volna, a mit épen akkor hallottak. Alig ült le helyére, midőn egyik barátja fölkele, s ezt mondá neki: „Uram, sajnálom, hogy tovább nem lehetek társaságodban; kérlek, ne vedd rosz néven, ha eltávozom.“ „Mi dolgod kényszerit bennünket ily hamar elhagynod?“ kérdé Nureddin. „Uram, felele az, feleségem gyermek-ágyban fekszik; hiszen tudod, hogy ily esetekben a férj jelenléte mindig szükséges.“ Mélyen meghajtá magát s elment.

Egy pillanat mulva egy másik meg más ürügy alatt bucsúzott el. A többiek is ugy tettek egymás után; míg végre egyetlen egy sem maradt a tiz jó barátból, kik egész ekkorig oly hiv társai voltak Nureddinnek.

Nureddin semmit sem gyanitott barátainak szándékáról, hogy őt többé nem akarják látni. A szép perzsa nő szobájába mene, s vele a házi udvarmester jelentése felől, vagyona romlásán igazi bánadalom kifejezésével beszélt.

„Uram, – monda neki a szép perzsa nő, – engedd meg, hogy arra emlékeztesselek, hogy e dologban csak a magad érzékeinek akartál hinni: már most látod, hogyan jártál. Én nem csalatkoztam, midőn ama szomoru véget hirdettem, melyet várnod kellett. Amin leginkább aggódom, az, hogy még nem látod által ennek minden szomoru következéseit. Ha ez iránt szólani akartam veled, ez vala feleleted: „Vigadjunk, használjuk a jó időt, melyet a szerencse nyujt, mig kedvező hozzánk; talán nem lesz mindig oly jó kedvében.“ De én nem hibáztam, midőn azt feleltem, hogy magunk vagyunk okos életmód által szerencsénk teremtői. Nem akartál meghallgatni, hanem gyakran következő versekkel feleltél:

„Ha kedvez a szerencse, osztogass belőle minden embernek, minekelőtte elfutna.

Bőkezűséged nem fogja azt kimeriteni, ha jóakaród; és fösvénységed nem fog védeni, ha elfordul tőled.“

És igy kénytelen voltam szabad akaratodra hagyni.“

„Beismerem, – felele Nureddin, – hibáztam, hogy az üdvös tanácsot, melyet bámulandó okosságod adott, nem követtem; de nem gondolod meg, hogy ha minden javamat elköltöttem is, ez válogatott barátim társaságában történt, kiket régóta ismerek. Mind becsületes és háladatos emberek, s bizonyos vagyok benne, hogy nem fognak elhagyni.“

„Uram, – felele a szép perzsa nő, – ha egyéb segedelmed nincs, mint barátaid háladatossága, hidd el nekem, rosz alapon áll reményed, s nem sokára hirt fogsz róla mondani.“

„Kecses perzsa nő, – monda erre Nureddin, – nekem jobb véleményem van mint neked a segedelemről, melyet velem közölni fognak. Holnap mindjárt mindnyájokat meglátogatom, minekelőtte szokás szerint hozzám fáradnának, majd meglátod, hogy jó summa pénzzel térek vissza, melylyel mindnyájan fogtak gyámolitani. Ezután a mint elhatároztam, megváltoztatom életemet, s ezen pénzt valami kereskedésbe adom jó haszonra.“

Nureddin nem mulasztá el más napon mind a tiz barátját sorba járni, kik mind egy utczában laktak. Kopogott a legelső ajtón, hol egy leggazdagabbik lakott. Egy rabnő megjelent s kérdezte, minekelőtte kinyitotta volna, ki kopogat. „Mondd meg uradnak, – felele Nureddin, – hogy Nureddin a meghalt Chákán vezér fia.“

A rabnő kinyitá neki, egy terembe vezeté, s ura szobájába mene, a kinél Nureddint bejelentette. „Nureddin, – felele az ur megvető hangon s oly nagyon, hogy Nureddin nagy bámulással hallotta: Eredj mondd neki, hogy nem vagyok itthon; s valahányszor eljő, mindig azt mondd neki.“

A rabnő visszajött s azt felelé Nureddinnek, hogy urát itthon vélte lenni, de megcsalatkozott.

Nureddin megszégyenülve elmene: „Hah a hitetlen, gyalázatos ember! – kiálta, – tegnap bizonyitá, hogy nincs jobb barátom nála, s ma ily méltatlanul bánik velem!“

Tovább mene s egy másik barátja ajtaján kopogatott: s ezen barátja ugyanazt izente neki, a mit az első; épen azon feleletet kapta a harmadiknál, s szintugy a következőknél, egész a tizedikig, noha mindnyájan otthon voltak.

Csak most szállott magába Nureddin, s megismerte bolondságát, hogy ezen álbarátok hűségében bizott, és hogy barátságuk igéretére, mig módja volt benne, tékozolva vendégelte őket, ajándékkal s jótéteménynyel tetézte. „Bizony igaz, – monda magában könyes szemmel:

„Az emberek, mig boldogok, hasonlók az élőfához, mely körül foglalatoskodnak, midőn gyümölcse van.

De ha azt mind leszedték róla, elmennek az emberek, s a viharoknak és pornak hagyják.

Szégyen a mostani kor embereinek: tiz között egy sincs jó!“

Tartá magát, mig házán kivül vala; de mihelyt haza ért, egészen szomoruságnak adá magát s elmene, hogy azt a szép perzsa nővel is közölje.

Mihelyt a szép perzsa nő a szomoru Nureddint jőni látta, mindjárt megtudta, hogy barátainál nem találta fel a várt segedelmet. „No uram, – szóla hozzá, – hát meg vagy-e már győződve annak valóságáról, a mit jövendöltem?“

„Ah kedvesem, – mondá ő, – nagyon is igazat szóltál! Egy sem akart megismerni, látni s velem beszélni! Soha sem hittem volna, hogy ezen emberek oly kegyetlenül bánjanak velem, kik annyi hálával tartoznak, s kikért magamat tönkre tettem! Már nem tartóztathatom magamat, s félek, hogy ezen nyomorult állapotban s a kétségbeesésben, melyben vagyok, valami hozzám méltatlan cselekedetre fogok vetemedni, ha te nem segélsz bölcs tanácsoddal.“ – „Uram, – felele a szép perzsa nő, – nem látok más módot e szerencsétlenségben, mint rabszolgáidat, s butoraidat eladni, s addig abból élni, míg az ég más utat mutat, hogy ezen nyomoruságból kivergődhessél.“

Ezen mód Nureddin előtt fölötte keménynek látszott, de mit tehetett állapotjában? Legelőször rabszolgáit adá el, már most haszontalan evőket, kik sokkal nagyobb költséget okoztak volna neki, mint a melyet megbirhatott.

Egy ideig az abból árult pénzből élt; s midőn az elfogyott, butorait vitette a vásárra, hol sokkal alább keltek el igaz értéköknél, noha igen drága darabok is voltak közöttök, melyek temérdek pénzbe kerültek.

Ebből megint egy jó darabig élhetett; de végre ezen segedelemkútfő is elapadt, s már semmije sem volt a mit pénzzé tehessen; közlé a szép perzsa nővel ezen való mély fájdalmát.

Nureddin nem várta a feleletet, melyet az okos nő adott reá neki. „Uram, – szóla ez hozzá, – én rabnőd vagyok s tudod, hogy atyád a boldogult vezér tizezer aranyon vásárlott. Jól tudom, hogy már nem érek annyit, mint akkor; de bizonyos vagyok benne, hogy még alkalmas pénzen eladhatsz. Kövesd tanácsomat s ne késsél a vásárra vinni s eladni; azon pénzzel melyet értem nyersz, eredj valamely városba, hol nem ismernek, s kezdj ott valami kereskedést; az által módot fogsz nyerni, ha nem nagy bőségben is, legalább boldogul és elégedetten élhetni.“

„Ah kecses szép perzsa nő! – kiálta Nureddin, – lehetséges-e, hogy ezen gondolatra juthattál? Hát oly kevés bizonyságát adtam szeretetemnek, hogy képesnek vélhetsz ez alávalóságra? Megtehetném-e azt hitszegés nélkül, holott boldogult atyámnak megesküdtem, hogy soha el nem adlak? Inkább meghalok, mintsem az ellen cselekedjem s tőled elváljak, kit nem mondom szintugy, hanem inkább szeretlek, mint magamat. Midőn e kedvetlen javalatot teszed, értésemre adod, hogy nagyon sok hija, hogy te is szintugy szeretnél, mint én szeretlek.“

„Uram, – felele a szép perzsa nő, – meg vagyok győződve, hogy ugy szeretsz, a mint mondod; s isten tudja, ha a szenvedély, melyet irántad érzek, csekélyebb-e mint a tied, és mennyi önmegtagadásomba kerül azon ajánlást tennem, mely ugy föllázit ellenem. Ellenvetésednek megsemmisitésére csak azon közmondást hczom emlékezetedbe: szükség törvényt ront. Én ugy szeretlek, hogy lehetetlen jobban szeretnem, s bizonyossá tehetlek, hogy soha sem szünöm meg szintugy szeretni téged, bárkié legyek is. Sőt a világon a legnagyobb öröm lesz reám nézve veled megint egyesülnöm, mihelyt körülményid, a mint reménylem, megengedendik, hogy ujra megvásárolhass. Igaz, megvallom nagyon kegyetlen kénytelenség ez reád s reám nézve, de mindemellett sem látok egyéb módot a nyomoruságból kiszabadulásodra.“

Nureddin, ki igen jól átlátta annak valóságát, a mit a szép perzsa nő terjesztett elébe, nem lévén más segedelemforrása a csufos szegénység elkerülésére, kénytelen volt azon eszközhöz nyulni, melyet ajánlott neki. Elvezette tehát kimondhatlan fájdalommal a vásárra, hol a rabnőket árulták.

Itt mélyen megszomorodott szivvel tekinte reá, s következő verseket mondá neki:

„Még egyszer, minekelőtte elválsz, boldogits egy pillantatoddal, hogy szivemet erősitsd, melyet távozásod közel juttat a halálhoz.

De ha nagyon találna ez fájni, inkább hagyd el: örömest meghalok, ha az által e fájdalomtól megkimélhetlek.“

Azután egy Hadzsi Hasszán nevű hajhászhoz fordula, mondván: „Hadzsi Hasszán! itt van egy rabnő, kit el akarok adni; lásd mit igérnek érte.“

Hadzsi Hasszán Nureddint s a szép perzsa nőt egy szobába vezette; s mihelyt a fátyolt, mely orczáját födözte, levette, szóla Hadzsi Hasszán bámulva Nureddinhez: „Hogyan uram, nem csalódom? nem ez-e a rabnő, kit atyád a boldogult vezér tizezer aranyon vett?“ Nureddin bizonyossá tette, hogy épen az; és Hadzsi Hasszán reménységet nyujtott neki, hogy szép pénzt fog érte kapni, s megigérte minden szorgalmát reá forditani, hogy minél drágábban adhassa el.

Hadzsi Hasszán elhagyá Nureddinnel a szobát, s bezárá a szép perzsa nőt. Azután elmene a kalmárokat meghini; de mindnyájan görög, afrikai, tatár és más rabnők vásárlásával foglalatoskodtak, s kénytelen volt várakozni, mig megvásárlottak.

Midőn ez megtörtént, s mindnyájan összegyültek, ezt mondá nekik vidám arczczal s tréfás mozdulatokkal: „Jó uraim, minden a mi gömbölyü, még azért nem dió; s minden a mi hosszukás, még nem füge; minden a mi veres, még nem hús; s nem minden tojás fris. Azt akarom mondani, éltetekben már sok rabnőt láttatok és vettetek; de soha sem láttatok egyet is olyant, a milyent én árulok. Ez a gyöngye a rabnőknek: jertek s kövessetek, majd megmutatom. Magatok határozzátok meg, mi áron kiáltsam ki először.“

A kalmárok követték Hadzsi Hasszánt, ki megnyitá előttök a szoba ajtaját, melyben a szép perzsa nő volt. Bámulva szemlélték azt, s mindnyájan megegyeztek benne, hogy négyezer aranynál kevesebbet nem lehet érte igérni.

Ezután elhagyák a szobát, és Hadzsi Hasszan kimenvén velök, ujra bezárá az ajtót, s hangos szóval kiáltá előtte: „A perzsa rabnőért négyezer arany először.“

Egyik sem igért még a kalmárok közül s még magukkal tanácskoztak, mennyire verjék föl, midőn Saouy vezér oda ére.

A mint a piaczon Nureddint meglátta, monda magában: „Alkalmasint megint valami butort tesz Nureddin pénzzé (mert tudta, hogy adott el affélét) s rabnőt akar venni. Közelite és Hadzsi Hasszán másodszor kiálta: „A perzsa rabnőért négyezer arany először!“

Ezen nagy árról azt gyanitá Saouy, hogy a rabnőnek különös szépségünek kell lenni, s azonnal nagy kedve jött azt látni. Egyenesen Hadzsi Hasszánnak sarkantyuzá lovát, ki a kalmároktól körülvéve állott, és monda neki: „Nyisd ki az ajtót, hadd lássam a rabnőt.“

Nem volt szokásban, mihelyt a kalmárok valamely rabnőt megnéztek s reá alkudoztak, azt másnak megmutatni. De a kalmárok nem bátorkodtak jogukat a vezér tekintetének ellene szegezni; s Hadzsi Hasszán kénytelen volt az ajtót kinyitni s a szép perzsa nőnek inteni, lépjen elő, hogy Saouy megnézhesse a nélkül, hogy lováról leszállana.

Saouy bámuló csudálkozásra ragadtatott, ily rendkivül-való szépségü rabnőt látván. Már máskor is volt dolga a hajhászszal, azért tudta nevét: „Hadzsi Hasszán – monda neki – nem négyezer aranyon kiáltottad-e ki?“ „Igen, uram – felele ez, – a kalmárok, kiket itt látsz, az előbb egyeztek meg, hogy ezen az áron kiáltsam ki. Azt várom, hogy többet igérjenek s a legfelsőbb árig fölverjék.“ – „Én megadok érte annyit – folytatá Saouy – ha senki sem igér többet.“ Egyszersmind oly pillanatot vetett a kalmárokra, mely nyilván értésökre adá, hogy azt várja tőlök, hogy reá nem fognak igérni. Annyira félt tőle az egész világ, hogy ovakodtak szájukat föltátani, avvagy csak azért panaszkodni is, hogy elsőbbségi jogukat megsértette.

Midőn Saouy vezér egy ideig várakozván, látná, hogy egyik kalmár sem igér reá, monda Hadzsi Hasszánnak: „No mit vársz? Eredj az eladóhoz s kösd meg vele az alkut, a négyezer aranyban, vagy halld meg, mit akar egyebet tenni.“ Még nem tudta, hogy a rabnő Nureddiné volt.

Hadzsi Hasszán, ki a szoba ajtaját ismét becsukta, elmene, hogy az iránt Nureddinnel szóljon. „Uram, – monda neki – igen sajnálom, hogy rosz hirt kell hoznom: rabnődet szörnyü olcsón kivánják eladatni.“ – „Hogyhogy?“ – kérdé Nureddin. „Uram – folytatá Hadzsi Hasszán – a dolog eleinte a legjobb folyamatban volt, mihelyt a kalmárok rabnődet meglátták, azonnal fölhatalmazának, hogy négyezer aranyért kiáltsam ki. Ki is kiáltottam ezen az áron, de épen akkor jött oda Saouy vezér, s jelenléte bedugta a kalmárok száját, a kiket pedig hajlandóknak láttam, hogy azon árig fölverjék, a mennyibe atyádnak, a boldogult vezérnek került. Saouy nem akar többet adni a négyezer aranynál, s épen nem örömest jövök neked ily kedvetlen hirt hozni. A rabnő a tied, de soha sem tanácslanám, hogy ezen áron oda add. Ismered a vezért, s az egész világ ismeri. Azonfölül hogy rabnőd véghetetlenül többet ér, még arra is elég gonosz lenne ő, hogy valami ürügyet találjon ki, melynél fogva a pénzt meg ne fizesse.“

„Hadzsi Hasszán, – felele Nureddin, – köszönöm tanácsodat; ne félj, hogy rabnőmet házam ellenségének adjam el. Nagy szükségem van a pénzre; de készebb vagyok a legnyomorultabb szegénységben meghalni, mint azt megengedni, hogy neki adassék által. Csak egyet kérdek tőled; minthogy te minden szokásokat és réseket ismersz, mondd meg nekem, mit tegyek, hogy azt megákadályoztassam.“

„Uram,“ – felele Hadzsi Hasszán, – nincs könnyebb annál, tettesd ugy magadat, mintha rabnődre való haragodban megesküttél volna, hogy a vásárra viszed, de nem volt szándékod eladni, hanem ezen lépést csak azért tetted, hogy esküdet teljesitsd. Ezzel az egész világ meg fog elégedni, és Saouy sem mondhat semmit is ellene. Jer most; és azon pillanatban, midőn Saouyhoz fogom vezetni, mintha megegyezéseddel történnék, és az alku meg volna kötve, rántsd vissza, nehányat ütvén reá s vidd megint haza.“ – „Köszönöm, – mond erre Nureddin, majd meglátod, hogy követem tanácsodat.“

Hadzsi Hasszán visszatért a sátorhoz, kinyitá és bemene; s minekutána a szép perzsa nőt egy-két szóval értesitette volna, hogy meg ne ijedjen azon, a mi történni fog, karon fogá és Saouy vezérhez vezette, ki még mindig az ajtó előtt álla, és ezt mondá neki, midőn általadá: „Itt van, uram, a rabnő, tied, vidd el.“

Hadzsi Hasszán még ki sem mondotta e szavakat, midőn Nureddin előlépett, a szép perzsa nőt megragadá, magához rántá s arczul csapván: „Ide te szemtelen, monda neki oly hangosan, hogy mindenek hallhatták, – jer megint velem. Gonosz szeszélyeid ugyan esküvést tetettek velem, hogy a vásárra vezetlek, de nem hogy eladjalak. Még szükségem van reád, s elég idő lesz e végső lépést tennem, ha semmi egyéb nem marad hátra.

Saouy vezér Nureddin e cselekedetén nagy haragra lobbant: „Semmire való tékozló – kiálta – azt akarod velem elhitetni, hogy még van valamid eladnivalód, mint rabnőd?“ Egyszerre egyenesen neki sarkantyuzá lovát, hogy a szép perzsa nőt tőle elragadja. Nureddin elkeseredve a gyalázaton, melyet a vezér tett rajta, elbocsátá a szép perzsa nőt, parancsolván neki, hogy reá várakozzék, megfogá a vezér lovának kantárát, s három vagy négy lépésnyire hátrataszitá, s igy szóla azután a vezérhez:

„Szürke szakállu gazember, itt nyomban megfosztanálak életedtől, ha ezen emberek iránt való figyelmem nem tartóztatna.“

Mivel Saouy vezért senki sem szerette, sőt ellenben az egész világ gyülölte, egy sem volt a jelenlevők között, ki ne örült volna rajta, hogy Nureddin egy kevéssé megalázta. Integettek neki s jelek által értésére adták, hogy kedve szerint megboszulhatja magát, senki sem fog vitájukba elegyedni.

Saouy iparkodott lova kantárát Nureddin kezéből kirántani; de Nureddin erős fiatal ember lévén, s a körülállók javalása által bátorittatván, lováról is lerántotta az utczai csatorna közepébe, ezer meg ezer ütést tett reá, s fejét véresre verte a kövezeten.

Tiz rabszolga, kik Saouyt kisérték, kivont karddal akartak Nureddinnek esni, de a kalmárok közbe léptek s meggátolták őket. „Mit akartok? mondának nekik, nem látjátok-e, hogy ha az egyik vezér, a másik vezérnek a fia? hadd végezzék el egymás között bajukat. Talán nehány nap mulva megbékülnek; s ha Nureddint megöltétek volna, azt hiszitek-e, hogy uratok, bármily hatalmas is, megmenthetne benneteket az igazságtól?“

Nureddin végre kifáradt Saouy vezér verésében, ott hagyá a csatorna közepén, fogá a szép perzsa nőt s vele együtt a nép örömkiáltása s hangos dicséretei között tért haza.

A megvert Saouy nagy bajjal s emberei segitségével fölszedé magát, s halálra szégyenlette, hogy egészen sárba s vérbe volt keverve. Két rabszolgájának vállára támaszkodott, s ily állapotban egyenesen a királyi palotába ment, mindenek szeme láttára, s annyival nagyobb szégyennel, mivel senki sem sajnálta.

A mint a király szobája alá ért, elkezde keservesen kiáltozni s igazságot kérni:

„Most érjen-e szerencsétlenség, midőn te élsz? megegyenek-e a farkasok, holott te oroszlán vagy?

Mig jótétid forrásiból minden szomjuzó enyhet merit, elepedjek-e én oltalmad alatt, holott te jótékony esőhöz hasonlitasz?“

A király maga elébe bocsátá, s mihelyt belépett, kérdezé, ki bántotta s ki tette ez állapotba. „Uram, – mondá Saouy, – ha az ember kegyelmedben van s részt vesz szent tanácsodban, már elég ok, hogy igy méltatlankodjanak rajta, a mint látod, hogy velem bántak.“ – Hagyjuk ezt, – szóla a király, – mondd el csak a dolgot, a mint van, és ki a bűnös. Majd megbánatom vele, ha nincs igaza.“

„Uram, – monda Saouy, a dolgot egészen részére kedvezőleg beszélvén el, – kilovagoltam a rabnővásárra, hogy egy szakácsnét vegyek, kire szükségem van; midőn odaérek, hallám, hogy egy rabnőt kiáltanak ki négyezer aranyon. Előmbe hozatám a rabnőt, s a legszebb volt, kit eddig láttam s valaha láthatok. A mint a legnagyobb gyönyörűséggel szemléltem, kérdezém, hogy kié, s hallám, hogy Nureddin, Chákán vezér fia akarja eladni. Emlékezni fog felséged, hogy ezen vezérnek, két vagy három esztendő előtt tízezer aranyat fizetett ki, oly bizománynyal, hogy felséged számára egy rabnőt vegyen. Épen ezt vette rajta, de a helyett, hogy felségedhez hozta volna, nem itélvén téged méltónak reá, fiának ajándékozta. Atyja halála után a fiu mindenét megitta, megette s elfecsérelte, és semmije sem maradt e rabnőn kivül, kinek eladására is végre elszánta magát, s a kit valósággal az ő nevében el is adtak. Magamhoz hivatám s nem emlitvén atyjának felséged iránt elkövetett hűtlenségét, sőt hitetlenséget, ezt mondám neki a legnyájasabb hangon: „Nureddin, a kalmárok, a mint hallom, négyezer aranyat igértek rabnődért, nem kétlem, hogy azt egymásra igérvén, még sokkal inkább fel fogják verni: de kövesd tanácsomat, engedd által nekem a négyezer aranyért; azért akarom megvenni, hogy a királynak, a mi urunk s mesterünknek ajándékozzam, kinél igen foglak ez alkalommal ajánlani. Ez sokkal több hasznodra válik, mint a mit a kalmárok adhatnának érte. A helyett, hogy illendően felelt s az udvariasságot udvariassággal viszonozta volna, kevélyen tekintett rám a szemtelen és monda: „Vén gazember, inkább egy zsidónak ajándékoznám rabnőmet, mint neked eladjam.“ – „De Nureddin – szólék a nélkül, hogy haragra lobbantam volna, noha nagy okom volt reá, – nem gondolod meg, hogy az ilyen beszéd által megsérted a királyt, a ki tette atyádat azzá a mi volt, valamint engem is ő tett azzá a mi vagyok.“ – Ez az eszméltetés nem hogy megengesztelte volna, sőt még inkább ingerlette: mint egy őrült azonnal reám rohant, s korom és méltóságom iránt minden tisztelet nélkül, lerántott a lóról s ütött vert a mig neki tetszett, s ezen állapotba tett, melyben lát felséged. Esedezem már most, fontold meg csak, mely szörnyű gyalázatot szenvedtem neked szolgálni vágyó buzgóságomért.“

E szavakkal lesüté fejét s félrefordult, hogy könyeit özönleni hagyja.

A király ezen csalárd előadás által elámittatván, s Nureddinre felboszantatván, szörnyü haragot mutata ábrázatján; a testőrök kapitányához fordulván, ki ott jelen vala, monda: „Végy negyven embert őreimből, s Nureddin házát kiraboltatván, adj parancsolatot, hogy az földig leromboltassék, magát pedig, rabnőjével együtt, hozd ide.“

A testőrkapitány még ki sem ért a király szobájából, midőn egy ajtónok, ki e parancsot hallá, őt megelőzte. Szandzsiárnak hitták s azelőtt Chákán vezér rabszolgája volt, ki a király palotájába juttatta, hol lassankint ennyire emelkedett.

Szandzsiár hálával viseltetvén régi ura iránt, s kedvelvén Nureddint, kinek nevekedését látta, s régóta jól tudván Saouy gyülölségét Chákán háza ellen: nem hallhatá e parancsot borzadás nélkül. „Nureddin tette – monda magában – nem lehet oly fekete, mint Saouy festi; bevette ellene a királyt s ez már most el fogja Nureddint vesztetni, időt sem engedvén neki maga mentségére.“

Ugy sietett, hogy még elég jókor elért Nureddint arról tudósitani, a mi a királynál történt, ugy hogy Nureddin a szép perzsa nővel együtt megmenekedheték.

Oly erősen zörgetett az ajtón, hogy Nureddin, kinek már régóta nem volt inasa, maga késedelem nélkül oda ment s kinyitotta az ajtót. „Édes kedves uram, – szóla hozzá Szandzsiár, – már nincs bátorságos maradásod Balsorában, fuss és szabaditsd meg magadat s egy pillanatot se veszits.“

„Miért? – kérdé Nureddin. – Mi történt, a mi kényszeríthetne ily hirtelen elutazásra?“ „Fuss, mondom – felele Szandzsiár – s vidd magaddal rabnődet is. Egy-két szóval: Saouy épen most beszélte el kénye szerint a királynak, a mi közte s közötted történt; s az őrök kapitánya negyven katonával sarkamban jő, hogy téged s rabnődet megfogassa.“

Egyszersmind egy költőnek ismeretes verseire emlékeztette:

„Szabadits meg magadat, ha üldözést szenvedsz, hogy sirassa házad, épitője távollétét.

Mindig találsz más tartományt a helyett, melyet elhagysz, de ha éltedet elvennék, hogy tudnád azt kipótolni?

Csak a mit az ember maga tesz, annak van jó folyamatja; azért soha se küldj követet bajos ügyedben.

Csupán azért oly rendkivül erős az oroszlán nyaka, mivel maga folytatja dolgait.“

Ezután még ezt mondá neki: „Vedd ez ötven aranyat, hogy magadnak enyhelyet kereshess: többet adnék, ha lehetne. Bocsáss meg, hogy tovább nem késhetem; nem örömest hagylak el, de mindkettőnk javára, hogy a testőr kapitány itt meg ne lásson.“

Szandzsiár alig engede időt Nureddinnek a köszönetre s eltávozék.

Nureddin a szép perzsa nőhöz sietett, s tudósitotta annak szükségéről, hogy tüstént fussanak. Ez csak fátyolát veté magára s ott hagyák a házat.

Oly szerencsések voltak, hogy nemcsak a városból értek ki, a nélkül hogy valaki futásukat észrevette volna, hanem a nem igen messze Euphrat torkolatához is eljutottak s egy hajóra szállottak, mely épen akkor akará horgonyait fölszedni.

Mert épen a mint oda értek, akkor állott a kapitány a hajó födelén az utazók között, s kérdé őket: „Gyerekek itt vagytok-e mindnyájan? van-e még valamelyiteknek dolga, vagy nem felejtett-e valamit magától?“ Melyre mindenik azt felelte, hogy mindnyájan itt vannak s vitorlát ereszthet, ha akar.

Mihelyt beszállot Nureddin, kérdé, hová indul a hajó, s nagyon megörült, hallván, hogy Bagdádba. A kapitány felszedetéa horgonyokat, fölhuzatá a vitorlát, s a hajó igen kedvező széllel eltávozott Balsorától.

De itt Balsorában következő dolog történt, mig Nureddin a szép perzsa nővel a király haragja elől elfutott.

A testőrök kapitánya Nureddin házához ért, s zörgete az ajtón. Mivel senki sem nyitá ki, betörette, s azonnal bementek a katonák csoportosan, összekerestek mindent, de sem Nureddint, sem rabnőjét nem találták. A kapitány kérdezteté a szomszédokat, s maga is kérdezé, nem látta-e valaki őket. De ha látták volna is, annyira szerették mindnyájan Nureddint, hogy senki sem mondott volna olyat, a mi kárára válhassék.

Mig a házat kirabolták s lerontották, a kapitány elmene s megvivé e hirt a királynak: „Keressétek mindenütt, akár hova bujtak is, – monda a király, – nekem okvetetlen meglegyenek.“

A kapitány elindult ujabb nyomozásra, s a király tisztességgel bocsátá el Saouy vezért. „Eredj, – monda neki, – térj vissza házadba, s ne aggódjál Nureddin megbüntetéséről: én magam állok boszut érted rajta, szemtelensége miatt.“

Egy szóval, hogy mindent elkövessen a király, a közönséges hirnökök által az egész városban kihirdetteté, hogy a ki Nureddint és rabnőjét megfogja, ezer arany jutalmat kap, az ellenben, a ki talán elrejtené, keményen meg lesz büntetve.

De bármint iparkodott is, s bármennyi gondot forditott is reá, lehetetlen volt valami hirt venni rólok; és Saouy vezérnek az volt minden vigasztalása, hogy a király pártul fogta ügyét.

Nureddin és a szép perzsa nő azonban tovább hajóztak, s minden lehető szerencsével végezték utjokat. Végre elérték Bagdádot; s mihelyt a hajóskapitány a várost megpillantá, szerencsés megérkezésén való örömében ezt mondá az utasoknak: „Örüljetek gyermekek, imhol a nagy és bámulandó város, a világ minden részeinek közönséges és szakadatlan gyülekezethelye! Számtalan népet fogtok ott találni, és sem a tél szenvedhetetlen hidegét, sem a nyár szertelen hevét nem fogjátok érezni, hanem örökvirulatu tavasz, s egyszersmind a legdrágább gyümölcsű ősz fog reátok szüntelen mosolyogni.“

Midőn a hajó egy kissé a városon alul kikötött, kiszállottak az utazók, s kiki szállására ment.

Nureddin öt aranyat fizetett hajóbérbe, s kiszállott a szép perzsa nővel. De még soha sem volt Bagdádban, s nem tudta, hol szálljon meg. Sokáig kertek mellett mentek, melyek a Tigris partjára dültek, s végre egyhez értek, mely szép és hosszu kőfallal volt kerítve. Annak végénél egy hosszu s jó kövezetü utczába fordultak, hol egy kert kapuját s mellette igen szép szökő-kutat láttak.

A kapu igen pompás volt, s előteremmel ékeskedett, melyben mindenikfelül egy szófa állott.

„Ez igen alkalmas hely, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – már közelget az éjszaka, s mivel a hajón megvacsoráltunk, azt tartom, töltsük itt az éjet, holnap reggel elég időnk lesz szállást keresni. Mit szólsz hozzá?“

„Tudod uram, – felele a szép perzsa nő, – hogy akaratod az enyém is; maradjunk hát itt, ha neked ugy tetszik.“

Mindenik egyet ivott a szökőkutból, s lefeküdtek az egyik szofára, hol még egy darabig beszélgettek. Végre rájok jött az álom, s elszunyadtak a viz kellemes locsogásánál.

A kert a chalyfé volt, s annak közepette egy nagy terem állott, melynek képterem volt neve, mivel fő ékessége perzsa módu képekből állott, több perzsa festő kezétől, kiket a chalyf különösen hivatott. Ezen nagy és pompás teremnek huszonnégy ablaka volt, s mindeniknél egy függő gyertyatartó; s ezen huszonnégy függő gyertyatartót csak akkor gyujtogatták föl, ha a chalyf itt töltötte az estvét, s az idő oly csendes volt, hogy szellő sem lengett. Ezek akkor igen szép világitást tettek, mely egyik felől a vidékbe igen messzire, s a város nagyobb részére is ellátszott.

Ezen kertben csak egy felvigyázó lakott, s egy Seich Ibrahim nevü igen éltes tiszt viselé e hivatalt, melyet a chalyf maga adott neki szolgálatai jutalmául. A chalyf szorosan megparancsolta neki, hogy a kertbe mindenféle embert be ne bocsásson, s kiváltképen meg ne szenvedje, hogy a kapun kivül lévő két szófára üljenek vagy feküdjenek, hogy mindig tisztán maradjanak; azokat pedig, a kiket rajta ér, megbüntesse.

Valami dolog miatt el kellett a felvigyázónak menni, s még nem jött haza. Végre megérkezett s még elég világos volt, hogy a két személyt megláthatta, kik az egyik szófán aludtak, s mindeniknek feje egy keszkenővel volt betakarva, védelmül a szunyogok ellen.

„No jó, – monda Seich Ibrahim magában, – ezek az emberek megszegik a chalyf parancsát, majd megtanitom őket, micsoda tisztelettel tartoznak a chalyfnak.“

Kinyitá lassan az ajtót; s egy pillanat mulva visszajött egy vastag bottal kezében, s felgyürközött karral. Már egész erejéből ütni akarta őket, de megtartóztatá magát, mondván magában: „Seich Ibrahim, ütni akarod őket s nem gondolod meg, hogy talán jövevények, kik nem tudják, hol találjanak szállást, s nem ösmerik a chalyf parancsát; jobb lesz ha előbb megnézed, kicsodák.“

Fölemelé tehát nagy vigyázattal a kendőt, mely fejöket fedezte, s a legnagyobb bámulásra ragadtatott, egy ily szép ifjat s ily szép kisasszonyt szemlélvén. Fölkelté Nureddint, lassan megrántván a lábát.

Nureddin azonnal fölemelé fejét, s egy hosszu fehér szakállu öreget látván lábainál, fölkele, térden hozzá csuszott, s az öreg kezét megfogván s megcsókolván, monda neki: „Az isten tartson meg jó atyám! kivánsz talán valamit?“

„Édes fiam, – felele Seich Ibrahim, – kik vagytok s honnan jöttök?“

„Idegenek vagyunk s csak most értünk ide, – felele Nureddin, – s itt akartuk tölteni az éjet holnapig.“

„Itt rosz helyetek lenne, – felele Seich Ibrahim, – jertek be hozzám, majd jobb ágyat adok; s a kert látása is, mely igen szép, gyönyörködtetni fog benneteket, mig bealkonyodik.“

„S tied e kert?“ kérdé Nureddin.

„Bizonyosan az enyém, – felele Seich Ibrahim mosolyogva; – az atyám öröke; jertek csak be, nem fogjátok megbánni, hogy láttátok.“

Nureddin fölkele s kinyilatkoztatván Seich Ibrahimnak, mennyire lekötelezi szivessége által, a szép perzsa nővel együtt a kertbe lépett. Seich Ibrahim becsuká az ajtót, s előttök menvén, egy helyre vezeté őket, hol csaknem egy pillanattal a kert egész rajzát, nagyságát s szépségét elláthatták.

Nureddin sok szép kertet látott Balsorában, de olyat egyet sem, melyet ehhez lehetett volna hasonlitani. Midőn mident figyelemmel megszemlélt, s néhány fasoron végig sétált volna, a felvigyázóhoz fordulván, ki őt kiséré, kérdezte, kinek hiják? s ez azt felelvén, hogy Seich Ibrahim a neve, monda neki: „Seich Ibrahim, meg kell vallanom, hogy csodálatos egy kert; s az Isten tartson meg sokáig benne! Nem tudjuk eléggé megköszönni jóságodat, hogy ily nevezetes helyet megmutattál; illő, hogy valami módon kijelentsük érte való hálánkat. Ne itt van két arany, kérlek szerezz csak valamit ennünk, hogy együtt mulassunk.“

A két arany látására mosolygott bajusza alatt Seich Ibrahim, mert ezen érczet nagyon szerette; elvevé, s Nureddint s a szép perzsa nőt elhagyván, hogy bizományát teljesítse (mert csak egyedül vala), monda örülve magában: „Ugyan becsületes emberek ezek; nagy kárt tettem volna magamnak, ha oly gondolatlan lettem volna, hogy megverjem s elkergessem őket. Ezen arany tized részével is fejedelmi módon megvendéglem őket, s a többi nekem marad fáradságomért.“

Mig Seich Ibrahim oda volt, hogy valami enni valót szerezzen, mind magának, mind vendégeinek, Nureddin és a szép perzsa nő a kertben sétáltak, s a képteremhez értek, mely középett állott. Megállanak s vizsgálták bámulatos épületét, nagyságát és magasságát; s minekutána megkerülték volna, hogy minden oldalról megszemléljék, egy fehér márványból való nagy grádicson fölmentek a terem ajtajához; de bezárva lelték.

Nureddin és a szép perzsa nő épen a grádicsról jöttek le, midőn Seich Ibrahim eleséggel rakodva megérkezett.

„Seich Ibrahim, – monda neki csodálkozva Nureddin, – nem azt mondottad-e nekünk, hogy e kert a tied?“

„Igen, azt mondottam, – felele Seich Ibrahim – s még egyszer ismétlem. Miért teszed nekem e kérdést?“

„Hát e pompás terem, – folytatá Nureddin, – ez is a tied?“

„Seich Ibrahim nem várta e második kérdést, s egy kissé megütközött: „Ha azt mondom, hogy nem enyém, – gondolá magában, – mindjárt azt fogják kérdezni, hogy lehetek a kert ura a nélkül, hogy egyszersmind a teremé is volnék!“ Mivel szerette volna azt elhitetni, hogy a kert az övé; ugyanazt állitotta a terem felől is. „Édes fiam, – felele, – a terem nem lehet kert nélkül, egyik szintugy enyém, mint a másik.“

„Ha ugy van, – folytatá erre Nureddin, – s ez éjjelre szivesen látsz bennünket vendégidül, tedd azt az örömet, kérlek, s mutasd meg a belsejét; külsejéről itélvén rendkivül pompásnak kell lennie.“

Gorombaság lett volna Seich Ibrahimtól, ha Nureddinnek e kérését megtagadta volna, minekutána oly előző szivességgel viseltetett irántok. Azonkivül meggondolta azt is, hogy a chalyf nem tudósitotta eljöveteléről, a mint szokta volt, hogy tehát ezen estve nem fog megjelenni, és igy ő vendégeit ottan megvendégelheti, s maga is velök ehetik.

Leraká tehát a hozott ételeket az első lépcsőre, s lakásához mene a kulcsért. Visszajöve egy gyertyával, s kinyitá az ajtót.

Nureddin s a szép perzsa nő belépének a terembe, s oly meglepőnek találák, hogy nem győzték szépségét s gazdagságát csodálni. Mert nem emlitvén a képeket, a szófák igen pompásak valának, s a függő gyertyatartókon kivül, melyek minden ablaknál csüggtek, a közöttök lévő falon egy-egy ezüst kargyertyatartó is volt, egy viasz gyertyával. Nureddin nem nézhette mind ezeket azon fényre emlékezés nélkül, melyben élt volt, és sohajtozott rajta.

Seich Ibrahim azonban behozá az étkeket, s egy szófa előtt asztalt teritett, s midőn minden készen vala, Nureddin, a szép perzsa nő és ő asztalhoz ülének, s együtt ettek.

Midőn elvégezték s kezeiket megmosták, kinyitá Nureddin az egyik ablakot s monda a szép perzsa nőnek: „Jere ide s bámuld velem a gyönyörü kilátást s a kert szépségét a holdvilágban; lehetetlen ennél kiesebbet képzelni.“

Oda mene hozzá s együtt éldelték a szép látványt, mig Seich Ibrahim az asztalt fölszedé.

Midőn Seich Ibrahim ezt elvégezte s vendégeihez mene, kérdezé Nureddin, nem adhatna-e valamit inniok is. „Micsoda italt szeretnétek, – szóla Seich Ibrahim, – kell-e szorbet? nekem drágalátos van; de tudod édes fiam, hogy szorbetet nem szokás vacsora után inni.“

„Azt tudom, – felele Nureddin, – nem is szorbetet kérek én; hanem más italt: csodálom, hogy nem értesz.“

„Ah, tehát bort gondolsz?“ monda Seich Ibrahim. „Eltaláltad, – felele Nureddin, – ha van, tedd meg azt a szivességet, hozz egy palaczkkal, tudod, hogy azt vacsora után szokás inni, hogy lefekvésig az időt töltse az ember.“

„Isten mentsen, hogy bort tartsak házamban, – kiálta Seich Ibrahim; sőt hogy csak olyan helyhez is közelitsek, hol azt kapni lehet! Az olyan ember mint én, ki négyszer volt Mekkában bucsura, egész életében lemondott a borról.“

„Pedig ugyan nagy szivességet tennél, ha szereznél, – folytatá Nureddin; – s ha nem sajnálod fáradságodat, megtanitlak egy módra, a nélkül, hogy a csapszékbe lépj, vagy csak kezedet vesd is reá, a mit ott árulnak.“

„Ezen feltétel alatt megteszem, – felele Seich Ibrahim; – csak mondd meg, mit cselekedjem.

„Kerted ajtajánál egy szamarat láttam megkötve, – folytatá Nureddin, – hihetőleg a tied, s szolgálatodra való. Itt van még két arany: fogd a szamarat kosaraival, s eredj a legelső csapszékhez, nem menvén hozzá közelebb, mint a mennyire tetszik; adj valami arra menőnek valami csekélységet s kérjed, menjen a szamárral a csapszékhez, vegyen ott két korsó bort, tegyen mindenik kosárba egyet s hozza vissza hozzád a szamarat, kifizetvén a bor árát a pénzből, melyet neki adni fogsz, azután csak hajtsd haza a szamarat, majd kiveszszük mi magunk a korsókat a kosarakból. E szerint semmit sem fogsz tenni, a mi legcsekélyebb aggodalomra szolgáltathatna is okot.

A két arany, melyet Seich Ibrahim kapott, nagy hatást tett lelkébe. „Ah kedves fiam, – kiálta a mint Nureddin végezte szavát, – beh tudsz hozzá! nélküled soha sem jutottam volna e módra, hogy nektek lélekismeretem terhelése nélkül bort szerezzek.“

Elhagyá őket, hogy bizományát véghezvigye; s rövid időn teljesitette.

Mihelyt visszaérkezett, Nureddin azonnal lemene, kivevé a két korsót a kosarakból s felvitte a terembe.

Seich Ibrahim visszavezette a szamarat a honnan hozta, s midőn megérkezett, monda neki Nureddin: „Nem győzzük eléggé köszönni fáradságodat, melyet érettünk okozsz magadnak; de még egyre van szükségünk.“ – „Nos mire, – kérdé Seich Ibrahim; – mit tegyek még szolgálatotokra?“ – „Nincsenek ivó csészéink, – folytatá Nureddin, – s valami gyümölcs is igen jól esnék, ha volna.“ – „Csak parancsoljatok, – felele Seich Ibrahim, – semmi sem fog hibázni, bármit kivánjatok is.“

Seich Ibrahim lemene, s kevés idő mulva egy csemege-asztalt teritett nekik, megrakva különféle gyümölcsökkel, szép porczelán-edényekben, s arany- és ezüstcsészékkel tetszésök szerint; s minekutána kérdezte, nincs-e még valamire szükségök, eltávozék s egyátalában nem akart maradni, noha unszolva kérték is reá.

Nureddin és a szép perzsa nő most megint asztalhoz ülének, s egyet ittak; a bort hatalmasnak találák.

„No kedves szépem, – szóla Nureddin a szép perzsa nőhöz, – nem vagyunk-e a legboldogabb emberek e világon, hogy a történet ily kellemes és kies helyre vezetett bennünket? Legyünk vigan s pihenjük ki az utazás kedvetlenségeit. Lehetek-e boldogabb, mint midőn egyik felül te vagy mellettem, s másik felül az ivó csésze?“

Iddogáltak, vigan beszélgettek, s váltogatva énekeltek.

Mivel mindeniknek, s kivált a szép perzsa nőnek, tökéletes szép szava volt, éneklésök oda vonta Seich Ibrahimot, és sokáig gyönyörködve hallgatá őket a grádicsról a nélkül, hogy magát mutatná. Végre előjött, s fejét az ajtó közé dugván, kiáltott Nureddinnek, kit már részegnek vélt: „Helyesen uram, örvendek, hogy ily vignak láthatlak.“

„Ah Seich Ibrahim! – monda Nureddin feléje fordulván, – beh derék fi vagy, s mennyire le vagyunk irántad kötelezve! Nem szabad arra kérnünk, hogy igyál egyet velünk; de jere csak be. Jőj közelebb s tedd meg legalább azt a becsületet, maradj velünk.“

„Csak folytassátok, folytassátok, – felele Seich Ibrahim, – nekem elég az a gyönyörüség is, hogy szép énekeiteket hallhatom.“ S ezen szavakkal ismét eltünék.

A szép perzsa nő észrevette, hogy Seich Ibrahim megállott a grádicson és tudósitotta róla Nureddint. „Látod uram, – monda neki, – hogy nagy iszonyodását mutatja a bortól: még sem kétlem, hogy meg fogom itathatni, ha megteszed, a mit mondok.“ – „S mi az, – kérdé Nureddin; – csak parancsolj, mindent megteszek, a mit kivánsz.“

„Beszéld rá csak, hogy jőjön be, s maradjon velünk, – szóla a perzsa nő; – egy idő mulva azután tölts bort s kináld meg: ha el nem fogadja, idd meg te s tettesd ugy magadat, mintha elalunnál: a többit bizd reám.“

Nureddin elérté a szép perzsa nő szándékát; szólitá Seich Ibrahimot, ki azonnal megjelent az ajtóban. „Seich Ibrahim, – monda neki, – mi vendégeid vagyunk, s te a legszivesebben fogadtál: miért vetnéd most meg azon kérésünket, hogy tisztelj meg bennünket társaságoddal. Nem kivánjuk azt tőled, hogy igyál, hanem csak azon örömet, hogy láthassunk.“

Seich Ibrahim reá hagyá magát beszélni; belépett s leüle egy az ajtó mellett lévő szofa szélére. „Nem jó helyed van, s igy nem láthatunk, – monda Nureddin, – jer közelebb kérlek s ülj le feleségem mellé: szivesen fogja venni.“

„Megteszem tehát, a mit parancsolsz,“ monda Seich Ibrahim. Közelite s vigyorogván örömében, hogy olyan kecses asszony mellett lehet, leüle egy kis távolságban a szép perzsa nőtől.

Nureddin kérte ezt, hogy köszönetül azon tisztességért, melyet Seich Ibrahim tett velök, énekeljen egy dalt; s ez énekelt egyet, mely őt egészen elragadá.

Midőn a szép perzsa nő elvégezte énekét, Nureddin bort tölte egy csészébe, s megkinálá Seich Ibrahimot ezen szavakkal: „Seich Ibrahim, kérlek, igyál egyszer egészségünkért.“

„Uram, – felele az visszaborzadván, mintha a bornak csak látása is iszony volna neki, – kérlek bocsáss meg; már mondottam, hogy én régen lemondottam a boritalról.“

„Mivel már épen nem akarsz inni egészségünkért, – monda Nureddin, – azt csak megengeded, hogy a tiedért igyam.“

Mig Nureddin ivott, a szép perzsa nő egy almát vága ketté s egyik felét Seich Ibrahimnak nyujtá, mondván: „Nem akartál inni: de nem hiszem, hogy vonakodjál ezen almát megizlelni, mely igen jó.“

Seich Ibrahim nem tudá azt ily szép kéztől megtagadni; elvevé fejhajtással az almát és szájához vivé. Erre a perzsa nő némely hizelgéseket monda neki, mig Nureddin hátradülvén a szófára, ugy tettette magát, mintha alunnék. Azonnal közelebb vonula a szép perzsa nő Seich Ibrahimhoz, s monda neki halkan: „Látod, igy tesz mindig, valamikor együtt mulatunk: alig ivott két kortyot, már aluszik s engemet magamra hágy. De ugy vélem, te szivesen fogsz velem társalkodni, mig ő aluszik.“

A szép perzsa nő hoza egy csészét, megtölté borral és Seich Ibrahimnak nyujtá, mondván: „Vedd és idd meg egészségemért; majd én is iszom a tiedért.“

Seich Ibrahim még nagyon vonakodott s könyörgött, hogy kimélje meg tőle; de ez annyira sürgette, hogy végre meggyőzetvén kecseitől és biztatásaitól, elvevé a csészét és egy cseppig kiivá.

A jó öreg ugyan szerette a borocskát; de szégyenle ismeretlen emberek előtt inni. Eljárt titkon, mint sok egyebek a korcsmába, s épen nem élt a bor vételekor is azon vigyázattal, melyre Nureddin tanitotta. Maga vette egyenesen a csaplárnál, hol jól ismerték; az éjszaka szolgált neki, és igy megkimélte azt a pénzt, melyet annak kellett volna adnia, kivel Nureddin utasitása szerint a bort vetette volna.

Mig Seich Ibrahim, minekutána ivott, a fél almát megevé, a szép perzsa nő másik csésze bort is töltött neki, melyet már kevesebb nehézséggel fogadott el; s a harmadiknál már nem is vonogatta magát. Végre a negyediket ivá, a midőn Nureddin ugy teve, mintha álmából ébredne föl; fölkele s hangosan nevetvén, monda neki:

„Haha Seich Ibrahim ugyan rajta kaptalak; azt mondtad, hogy lemondottál a boritalról, és mégis iszol!“

Seich Ibrahim nem várta e meglepetést s elpirult. Azonban mégis csak kiitta a csészét, s midőn elvégezte, szóla mosolyogva: „Uram, ha vétek a mit cselekedtem, nem reám háramlik, hanem hölgyedre: hogy állhatna ellent az ember ennyi bájnak?“

A szép perzsa nő, ki összebeszélt volt Nureddinnel, védelmezte Seich Ibrahimot és monda neki: „Ne törődjél vele Seich Ibrahim, hadd beszéljen; soha se erőltesd magadat, igyál velünk, légy vigan.“

Nemsokára töltött Nureddin magának s a szép perzsa nőnek. Seich Ibrahim látván, hogy őtet elkerüli, foga egy csészét s oda tartván neki, monda: „Hát én ne igyam-e szinte ugy mint ti?“

E szavakra Nureddin és a szép perzsa nő hangos kaczagásra fakadtak. Nureddin töltött neki; s igy enyelegtek, nevettek és ittak, szinte éjfélig.

Ekkor tájban vevé észre a szép perzsa nő, hogy az asztalon csak egy gyertya világit.

„Seich Ibrahim, – monda a jó öreg felvigyázónak, – nekünk csak egy gyertyát adtál, pedig itt oly szép viasz gyertya van! kérlek tedd meg azt az örömet, gyujtogasd meg azokat, hogy jobban lássunk.“

Seich Ibrahim élt a szabadsággal, melyet a bor ád, midőn a fő fel van hevülve; s hogy egy történetet, melyet Nureddin beszélt, félbe ne szakaszszon, monda a szépnek: „Gyujtsd meg magad; az inkább illet téged, mivel még fiatal vagy: de meg ne gyujts ám többet, – bizonyos okból, – ötnél vagy hatnál; ez elég.

A szép perzsa nő fölkele, foga egy gyertyát s az asztalon levő világnál meggyujtá, s evvel mind a huszonnégy viasz gyertyát fölgyujtogatá, nem törődvén avval a mit Seich Ibrahim mondott neki.

Egy idő mulva, mig Seich Ibrahim a szép perzsa nővel valami más tárgyról beszélgete, ismét Nureddin kéré, hogy egynehány függő gyertyatartót is gyujtasson föl. Nem vévén észre, hogy a kargyertyatartókban már minden gyertya ég, felele Seich Ibrahim: „Ugyan lustának kell lenned, s nem oly frisnek, mint én vagyok, hogy magad nem tudod meggyujtani. Eredj gyujtsd meg, de ne többet háromnál.“

A helyet, hogy csak ennyit gyujtott volna meg, mind fölgyujtogatá Nureddin, és kinyitá a huszonnégy ablakot, a mire Seich Ibrahim szintén nem vigyázott, a szép perzsa nő beszédére figyelvén. – Harun Arresyd chalyf még ekkor nem feküdt le; palotájának egyik teremében vala, mely a Tigrisre nyilott, és a kertre s képteremre nézett. Történetből kinyita ezen félre egy ablakot, s igen elbámult, hogy a teremet egészen kivilágitva látá, annyival inkább, mivel a nagy fény eleinte azt hitette el vele, hogy tűz vagyon a városban.

Dzsafár nagyvezér még nála volt s csak azon pillanatot várta, melyben a chalyf lenyugodjék, hogy haza mehessen. A chalyf kiáltá nagy haraggal, és monda neki: „Jere csak ide, gondatlan vezér, és nézd a képteremet, s mondd meg nekem, miért van az most kivilágitva, holott én nem vagyok ott?“

A nagyvezér ez ujságra már azon való félelmében is remegett, hogy a dolog ugy lehetne. Oda mene s még jobban remegett, látván, hogy valóban ugy van a mint a chalyf mondotta. A chalyfot azonban valami ürügygyel meg kellett engesztelni. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla hozzá, – nem mondhatok egyebet róla felségednek, mint hogy négy vagy öt nap előtt Seich Ibrahim hozzám jött s azon szándékát jelentette, hogy bizonyos ünnep végett, melyet felséged boldog uralkodása alatt akar ülni, mecsetje papjait összegyüjtse. Kérdeztem, mit kiván, hogy ez alkalommal érette cselekedjem: melyre kért, hogy felséged engedelmét nyerjem ki számára, hogy a gyülekezetet és ünneplést a kerti teremben tarthassa. Azon engedelemmel bocsátám el, hogy megteheti, s azt mondám neki, hogy nem fogom elmulasztani az iránt felségeddel szólani: s bocsánatot kérek, hogy azt tenni elfelejtettem. – Seich Ibrahim, – folytatá, – alkalmasint e napot választotta az ünneplésre, s mecsetje papjait vendégelvén, kétségkivül ezen világitás gyönyörüségével is kivánta őket mulattatni.“

„Dzsafár, – felele a chalyf, oly hangon, mely mutatá, hogy egy kissé meg van engesztelődve, – a szerint a mit mondasz, három megbocsáthatlan hibát követtél el. Először Seich Ibrahimnak engedelmet adtál, hogy az ünneplést palotámban tartsa: egy csupa felvigyázó nem oly nevezetes tisztviselő, hogy ilyetén tisztesség illethetné őtet. Másodszor semmit sem szólottál nekem róla; és a harmadik az, hogy nem értetted el a jó öregnek igazi czélját. Mert meg vagyok győződve, hogy csak az volt szándéka, ha nem nyerhetne-e valami segitséget ezen ünneplés költségeihez. Te ezt nem érted föl; s nem veszem tőle rosz néven, hogy ezen nagy világitás által akart boszut állani érte, hogy azt meg nem nyerte.“

A nagyvezér örült, hogy a chalyf igy vette a dolgot; örömest elismeré a hibát, melyet a chalyf szemére vetett, s megvallá nyiltan, hogy balul cselekedett, hogy Seich Ibrahimnak néhány aranyat nem adott.

„No mivel ugy van, – ezt veté utána mosolyogva a chalyf, – illő, hogy meglakolj hibádért: de a büntetés csak könnyü lesz, tudniillik az éjszakának hátralévő részét velem együtt ezen jó emberek társaságában fogod tölteni, kiket örömest fogok látni. Mig én polgári ruhát veszek magamra, eredj s te is Mezrurral együtt öltözzél olyanba, s jőjetek velem.“

Dzsafár vezér elébe terjeszté, hogy már későn van, s a társaság el fogna oszolni, mire oda érnének; de a chalyf azt felelé, hogy egyáltalában oda akar menni. Mivel minden, a mit a vezér beszélt, költemény vala, kétségbe volt esve ezen szándék miatt; azonban ellenmondás nélkül engedelmeskednie kellett.

A chalyf tehát polgárnak öltözve, Dzsafár nagyvezérrel s Mezrurral a heréltek fejével, elhagyá palotáját s Bagdád utczáin keresztül a kertbe ment. A kapu nyitva volt Seich Ibrahim gondatlanságából, ki a csapszékből visszajöttével elfeledte azt bezárni. A chalyf boszankodott rajta, és monda a nagyvezérnek: „Mit szólsz hozzá Dzsafár, hogy a kapu ily későn nyitva áll? Talán szokása Seich Ibrahimnak azt igy egész éjjel tárva nyitva hagyni? De örömestebb hiszem, hogy az ünnep zavara széditette e hibára.“

A chalyf belépe a kertbe s a teremhez mene. Mivel nem akart felmenni, minekelőtte tudná, mi történik benn, tanácskozék a nagyvezérrel, ha ne mászszon-e fel valamelyik közel lévő fára, hogy beláthasson. De a nagyvezér észrevevé, hogy a terem ajtaja félig nyitva volt, s megmondá neki. Seich Ibrahim hagyta volt nyitva, midőn rávetette magát, hogy bemenjen s Nureddinnel s a szép perzsa nővel mulasson.

A chalyf tehát fölhagya előbbi szándékával, s minden zaj nélkül felment a terem ajtajáig. Ez csak annyira volt nyitva, hogy ő a bennlevőket láthatta, a nélkül, hogy tőlök láttatnék. Nem lepethetett volna meg jobban, mint midőn egy hasonlithatlan szépségü hölgyet, s egy igen deli ifjat s velük együtt Seich Ibrahimot az asztalnál ülni látta.

Seich Ibrahim épen a csészét tartá kezében, és mondá a szép perzsa nőnek: „Édes szép asszonyom, a jó ivónak soha sem kell inni, mig dalát el nem énekli. Légy oly kegyes s hallgass reám; ez egy a legcsinosb dalok közül.“

Seich Ibrahim dalolt, s a chalyf annál inkább csodálkozott rajta, mivel még mindeddig nem tudta, hogy az öreg bort iszik, és őtet bölcs és érett eszü embernek tartotta, a milyennek mindeddig tapasztalta.

Eltávozott megint az ajtótól ugyanazon vigyázattal, melylyel oda közelitett volt, és Dzsafár vezérhez mene, ki néhány lépcsővel alább állott meg. „Eredj fel, – monda neki, – és lásd az ott levő papok a mecsethez tartoznak-e, a mint el akartad velem hitetni.“

Azon hangról, melylyel a chalyf e szavakat mondotta, igen jól tudta a nagyvezér, hogy a dolog roszul fog kiütni. Felmene s midőn az ajtónyiláson beláta, reszkete magáért való félelmében, midőn szinte azon három személyt szemlélé azon állapotban, melyben valának.

Egészen zavarodva mene vissza a chalyfhoz, s nem tudá, mit szóljon neki. „Micsoda rendetlenség ez, – szóla a chalyf hozzá, – hogy ezen emberek merészkednek kertembe menni mulatozni, és hogy Seich Ibrahim őket bebocsátja, sőt velök együtt vigad! mind a mellett azt hiszem, hogy lehetetlen szebb és delibb fiatal párt látni. Minekelőtte haragomat kiereszteném, közelebbről akarom magamat értesiteni és megtudni, kicsodák s minő történet vezette őket ide.“

Megint az ajtóhoz mene, hogy tovább szemlélje őket, s a vezér, ki követte, mögötte állapodék meg, a mint benézett. Hallák mindketten, hogy Seich Ibrahim igy szóla a szép perzsa nőhöz: „Szeretetreméltó hölgy, kivánhatsz-e még valamit, a mi ez estének gyönyörét emelhetné.“ – „Ugy vélem, – felelé a szép perzsa nő, – hogy semmi sem hibáznék, ha valami hurjátékod volna, s azt ide hoznád.“ – „Asszonyom, – felele Seich Ibrahim – tudod-e a lantot verni?“ – „Hozz ide csak egyet, – felele az ifju perzsa nő, – majd meghallod.“

Nem távozván messze helyéről, kiveve Seich Ibrahim egy lantot egy szekrényből, s átaladá a szép perzsa nőnek, ki azonnal elkezdé azt hangolni.

A chalyf azonban visszafordula nagyvezéréhez és monda neki: „Dzsafár, az ifju nő játszani fog a lanton; ha jól játszik, megbocsátok neki, s kedveért az ifjú embernek is, de téged bizonyosan fölakasztatlak.“ – „Igazhitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha ugy van, kérem Istenemet, hogy roszul játszszék.“ – „S miért?“ – kérdé a chalyf. „Mennél többen leszünk, annál könnyebben vigasztaljuk magunkat, hogy szép és jó társaságban halunk meg.“

A chalyf, ki szerette a jó ötleteket, nevetett e feleleten. Azután megint az ajtónyilás felé fordula, és figyelt, hogy a szép perzsa nőt játszani hallja.

A szép perzsa nő előjátéka mindjárt észrevéteté a chalyffal, hogy mesterileg játszik. Ezután egy dalt kezde énekleni, s bámulatos hangját lanttal kiséré; ezt oly mesterséggel és tökéletesen tette, hogy a chalyf egészen elbájoltatott általa.

Mihelyt a szép perzsa nő megszünt énekelni, lemene a chalyf a grádicson és Dzsafár vezér követte. Midőn leért, monda a vezérnek: „Soha életemben nem hallottam szebb szavat és jobb lantolást: Izsák, kit a világon a legjobb lantosnak tartottam, nyomába sem hághat. Oly nagyon örülök rajta, hogy szeretnék bemenni s jelenlétemben játszani hallani: csak az a kérdés, hogy mi módon tegyem meg azt.“

„Igaz hitüek uralkodója, – felele a nagyvezér, – ha bemégy és Seich Ibrahim megismer, halál fia lesz ijedtében.“ – „Magam is attól tartok, – felele a chalyf, – és sajnálnék halálának oka lenni, minekutána oly sokáig szolgált. Valami jut eszembe, a mi által talán elsülhetne; maradj te itt Mezrurral s várakozzatok a legközelebbi fasornál visszajövetelemre.“

A Tigrisnek közelléte alkalmat nyujtott a chalyfnak abból egy erősen épitett medenczébe vizet bocsátani, a mely egy igen szép tavat képzett, melybe a Tigrisnek halai költöztek. A halászok azt jól tudták s igen szerettek volna benne halászni; de a chalyf Seich Ibrahimnak nyilván megtiltotta, hogy valakit oda bocsásson. Mégis szintén ezen éjjel egy halász, ki a kertkapu előtt elment, minekutána a chalyf belépett, s azt nyitva hagyta a mint találta, használá az alkalmat, s a kertbe a tóhoz lopódzkodott.

Ez a halász kivetette hálóit, s épen akkor akarta kihúzni, midőn a chalyf ki Seich Ibrahim gondatlanságából gyanitotta mi történt, s ezen körülményt czéljára kivánta forditani, oda érve.

Álruhájában is mindjárt megismerte a halász, tüstént lábaihoz borula s bocsánatot kért, szegénységével mentegetvén magát.

„Kelj föl és ne félj semmit is, – felele a chalyf, – csak huzd ki hálódat, hadd lássam micsoda halak vannak benne.“

A megbátorodott halász engedelmeskedék a chalyf parancsának, s öt vagy hat szép halat huza ki, melyek közül a chalyf a két legnagyobbikat kiválasztá, s egy vesszővel kopoltyújoknál fogva összekötteté. Azután mondá a halásznak: „add ide ruhádat s vedd fel az enyémet.“

A csere egy pillanat alatt megtörtént, s minekutána a chalyf tetőtől talpig halászként volt öltözve, monda a halásznak: „Fogd hálódat s láss dolgod után.“

Midőn a halász, igen örülve jó szerencséjén, elment volna, a chalyf kezébe fogá a két halat s visszament Dzsafár nagyvezérhez és Mezrúrhoz. Megálla a nagyvezér előtt, és az nem ismeré meg. „Mit akarsz? – monda neki – menj dolgodra.“ A chalyf elneveté magát, s most ismerte meg a nagyvezér. „Igaz hitüek uralkodója, – szóla, – lehetséges-e, hogy te vagy? nem ismertelek meg s ezerszer bocsánatot kérek gorombaságomért. Most már bizvást a terembe mehetsz s ne félj, hogy Seich Ibrahim megismerjen.“ – „Maradjatok tehát itt, – monda ő, – mig szerepemet eljátszom.“

A chalyf most fölmene a teremhez s kopogtatott az ajtón, Nureddin, ki legelőször hallá meg, megmondá Seich Ibrahimnak; és Seich Ibrahim kérdezé, hogy ki van ott. A chalyf kinyitá az ajtót s csak egy lépést tevén a terembe, hogy magát megmutassa, felele: „Seich Ibrahim, én Kerim halász vagyok; s mivel hallottam, hogy barátaidat vendégled s épen most fogtam két szép halat, azt jöttem kérdezni, nem veheted-e hasznukat.“

Nureddin s a szép perzsa nő megörültek, halat hallván említtetni, s a szép perzsa nő azonnal mondá: Seich Ibrahim kérlek, tedd meg azt kedvünkért, bocsásd be, hadd lássuk halait.“

Seich Ibrahim már nem volt képes a vélt halászt kérdezni, hogyan s mikép jött be; csak azon iparkodott, hogy a szép perzsa nőnek kedvében járhasson. Félre forditá tehát fejét nagy bajjal – annyit ivott volt, – az ajtó felé, s szóla dadogva a chalyfhoz, kit halásznak tartott: „Jer közelebb, te becsületes zsivány, jer közelebb, hadd lássalak.“

A chalyf belépett, tökéletesen utánozván egy halász mozdulatait, s mutatá a két halat.

„Ezek igen szép halak, – mondá a szép perzsa nő, – szeretnék belőlök enni, csak meg volnának főve s jól elkészitve.“

„Igaza van a nagyságos asszonynak, – szóla Seich Ibrahim, – mit csináljunk halaiddal, ha nincsenek elkészitve? eredj készitsd meg magad s hozd el azután, mindent találsz konyhámon.“

A chalyf megint visszamene a nagyvezérhez és monda neki: „Dzsafár, igen jól fogadtak; de a halakat elkészitve kivánják.“ – „Mindjárt elkészitem én, – monda a nagyvezér, – egy pillanat alatt meglesz.“ „Oly igen szivemen fekszik szándékom elsülése, – folytatá a chalyf, – hogy örömest megteszem magam e fáradságot. Mivel oly jól játszom a halászt, talán csak szakács is tudok lenni: ifju koromban forgottam a konyhán s nem roszul végeztem dolgomat.“

E szavakkal Seich Ibrahim lakása felé megindula s a nagyvezér és Mezrur követték őtet.

Mindahárman hozzáláttak, s noha Seich Ibrahim konyhája nem vala igen nagy, még sem hibázott benne semmi is, a mire szükségök volt, s rövid idő alatt megkészitették a halétket.

A chalyf maga vitte föl, s mindenik elébe czitromot is tett, hogy azt kedve szerint használja. Igen jóizüen ettek, kiváltképen Nurredin és a szép perzsa nő; s a chalyf udvarolt nekik.

Midőn elvégezték, megnézé Nurredin a chalyfot és monda neki: „Halász, már jobb halat csakugyan nem ehetik az ember, s te ugyan nagy gyönyörüséget szereztél nekünk.“

Egyszersmind keblébe nyula, és elővevé erszényét, melyben harmincz arany volt, azon negyvennek maradványa, melyet Szandzsiár a balsorai király ajtónoka ajándékozott neki, eljövetele előtt. „Nesze, – monda neki, – többet adnék ha volna; igenis, kiemeltelek volna a szegénységből, ha addig ismertelek vala, minekelőtte örökségemet elköltöttem; vedd azonban oly jó néven, mintha nagy ajándék volna.“

A chalyf elvevé az erszényt, megköszöné Nureddinnek, s érezvén, hogy arany van benne, monda neki: „Uram, nem tudom eléggé meghálálni bőkezüségedet. Nagy szerencse ily nemes férfiakhoz közelithetni, mint ti vagytok; de minekelőtte eltávoznám, még egy kérésem vagyon hozzád, melyet meg kell adnod. Itt egy lantot látok, melyből azt következtetem, hogy a nagyságos asszony tud rajta játszani. Ha reá birhatnád, hogy velem azon kegyelmet tegye s valami darabot játszszék rajta, ugy mint a világon legboldogabb ember térnék haza: a lant olyant hurjáték, melyet szenvedelmesen szeretek.“

„Szép perzsa nő, – monda mindjárt Nurreddin, felé fordulván, – kérlek e kegyelmért s reménylem, nem fogod megtagadni.“

Ő vevé a lantot, s kevés pillanat alatt fölhangolván, egy dalt játszék és énekle, mely a chalyfot elbájolá. Végre éneklés nélkül játszott, s ezt oly erővel s kellemmel tevé, hogy a chalyf egészen elragadtatott.

Midőn a szép perzsa nő megszünt játszani, fölkiálta a chalyf: „Mely hang, mely kéz, és mely játszás! Lehet-e jobban lantolni! soha sem látott, soha sem hallott ember ehhez hasonlót!“

Nureddin, megszokván mindenét annak ajándékozni a ki megdicsérte, felele: „Halász, látom, hogy értesz hozzá: s mivel oly igen tetszik, legyen a tied, neked ajándékozom.“

Egyszersmind fölkele, vevé köntösét, melyet levetett volt s el akart menni, hogy a chalyfot, kit csak egy halásznak tartott, a szép perzsa nő birtokában hagyja.

A szép perzsa nő igen bámulván Nureddin adakozóságán, tartoztatá őtet, s szeretettel tekintvén reá, monda neki: „Hova akarsz menni uram? kérlek ülj le megint helyedre, s hallgasd meg, a mit játszani s énekelni fogok.“

Megtevé a mit kivánt, s ez most megpendité a húrokat, s könyező szemekkel tekintvén reá, mellette önszerzette verseket énekle hevenyében, melyekben szemére hányá csekély szerelmét, mivel oly könnyen, oly hidegen oda tudta adni Kerimnek. Azt vélé, nem magyarázván ki magát közelebb, egy oly halásznak, mint Kerim, kit szint oly kevéssé ismert chalyfnak, mint Nureddin. Midőn elvégezte, letevé mellé a lantot, s kezkenőjét orczájára fogá, hogy könyeit elrejthesse, melyeket nem birt tartóztatni.

Nureddin egy szót sem felelt szemrehányásaira, és hallgatása bizonyitá, hogy nem bánta meg ajándékát.

De a chalyf elbámulván azon, a mit itt hallott, szóla hozzá: „Uram, a mint látom, ezen szép, ritka és bámulandó hölgy, kit oly nagylelküleg nekem ajándékoztál, rabnőd, és te ura vagy?“

„Igen is Kerim, – felele Nureddin, – még sokkal inkább csodálkoznál, mint látszol, ha mind azon szerencsétlenségeket elbeszélném, melyek ő miatta történtek rajtam.“ – „Oh kérlek uram, – felele a chalyf, tökéletesen játszván halász-szerepét, – légy oly szives, s beszéld el történetét.“

Nureddin, ki az előbb sokkal nevezetesebbet is tett kedvéért, noha csak halásznak tartotta, ezen örömet is szivesen megtette neki. Elbeszélte tehát egész történetét, elejétől fogva, miképen vette meg atyja a vezér a szép perzsa nőt a balsorai király számára, és semmit sem hallgata el mind abból a mit cselekedett, s a mi rajta történt egész addig, mig vele Bagdádba ért s egész a jelenvaló pillantatig.

A mint Nurreddin elvégezte, kérdezé a chalyf: „S hova akarsz most menni?“ – „Hova akarok menni? – felele ő, – a hova isten vezet.“ – „Ha tanácsomat akarod követni, – folytatá a chalyf, – nem menj tovább: sőt inkább térj vissza Balsorába. Majd küldök én tőled egy két sort a balsorai királynak; meglátod, hogy jól fog fogadni, mihelyt elolvassa, és senki sem fog csak egy szóval is bántani.“

„Kerim, – viszonzá Nureddin, – igen furcsán hangzik, a mit mondasz: ki hallotta valaha, hogy egy halász, mint te, egy királylyal levelezzen.“ – „Azon ne csodálkozzál, – felele a chalyf, – együtt jártunk iskolába, s mindig a legjobb barátok voltunk. A szerencse ugyan nem volt egyaránt kedvező hozzánk; őtet királylyá s engem halászszá tett: de ezen egyenletlenség nem kisebbitette barátságunkat. Ő minden módon iparkodott engem ezen sorsból fölemelni: de én mindenkor megelégeltem azon figyelmet, melylyel, minden kérésem teljesitésében, viseltetett irántam, barátaim hasznára forditani. Azért csak hagyd reám, majd meglátod a foganatját.“

Nureddin megnyugodott a chalyf tanácsán. Mivel a teremben az iráshoz minden szükséges készület megvala, a chalyf a balsorai királyhoz következő levelet irá, fölébe a papiros legszélére igen apró betükkel következő jelszavakat irván: „A legirgalmasabb isten nevében.“ Azt jelentvén ez által, hogy okvetetlen engedelmességet kiván.