Asszád történetének folytatása.

Asszád azonban folyvást viselé lánczait a lyukban, melybe őt ama cselvető öreg ügyessége rekeszté, s a lányok, Bosztáne és Kaváme, folyvást szint azon kegyetlen vadsággal verdesék.

Azalatt eljöve a tüzimádók nagy ünnepe, kikészitették a hajót, mely rendszerint a tűzhegyhez jár vala; megrakák árukkal, s kapitányául a legbuzgóbb tűzimádót Beram-ot tevék. Minekutána mindennel elkészült, fölvevé Beram Asszádot is, s őt egy félig áruval megrakott ládába záratá, melynek fedelén elegendő nyilás volt arra, hogy a szegény Asszád lélekzet nélkül ne legyen. Igy a ládát a hajó legmélyebb fenekére téteté.

Minekelőtte a hajó elmenne, tudtára adá Amgiád a nagyvezér, s testvére Asszádnak, hogy a hajót meg akarja vizsgálni. Tudniillik értésére esett Amgiádnak az, hogy a tűzimádók évenkint egy-egy muzulmánt fel szoktak istenöknek a tüzhegyen áldozni, s hogy Asszád herczeg is, ha talán valamiképen kezökbe került, ezen vérengző ünnepelésre lehetne szánva. Elment tehát maga a hajóra, minden hajóst, és utazót a fedélre kiállitott, s azalatt emberei a hajónak minden részeit, szögeit kifürkészék, de az egy Asszádra nem találtak; ő igen okosan el vala bujtatva.

Ezen vizsgálat után a hajó kiindult. Mihelyt a tág tengerre értek, kivonatá Beram Asszád herczeget a szekrényből, s lelánczoltatá őt, félve, hogy a herczeg, jól tudván a sorsot, mely reá vár, kétségbeestében a tengerbe találna ugrani.

Néhány nap mulva azon kedvező szél, mely eddig a hajót hajtotta, hirtelen ellenkezővé változott, s oly annyira, hogy a legdühödőbb szélvészszé nevekedék. A hajó eltére egészen irányából, sőt Beram és a kormányos nem tudták többé, hol járnak, s azon remegtek minden pillanattal, hogy ez vagy amaz sziklán hajójok elpattan. Midőn a vész leginkább dühödnék, földet látnak s megismeri Beram, de rettegéssel, hogy Margiáne 17) királyné fővárosával és kikötőjével szemben állnak.

Margiáne királyné muzulmán, s – ezért rettegett a kapitány – a tűzimádók halálos ellensége volt. Meg nem szenvede közülök egyet is országában, sőt a kikötést is mindenütt megtiltá hajóiknak.

Azonban nem állott többé Beram hatalmában kikerülni a kikötőt, hanemha hajóját a parthoz löketni, s annak rettenetes szikláin szélyelzuzatni engedé. E végső szükségben tanácsot tarta legényeivel és kormányosával. „Fiaim,“ ugymond „látjátok a bajt, a melybe szorultunk. A kettő közül egyet szükségképen kell választanunk: vagy itt a sziklák közt veszünk el, vagy Margiáne királyné kikötőjében keresünk menedéket. Ugy de ennek gyülölete vallásunk és hitsorsosink iránt tudva előttetek. Csak egy utat látok, mely a csaknem bizonyos haláltól még megmenthet. Azt gondolom: ereszszük fel ezt a muzulmánt, kit itt lánczon tartunk, s adjunk reá raböltözetet. Ha majd engem a királyné hivat, s keresetem módját kérdezi, azt fogom felelni: én rab-áros vagyok, de már rabjaimat mind eladtam, egyet kivéve, kit, mivel olvasni s irni tud, irnokomul tartok. Ő kivánni fogja a rabot látni, s minthogy ez az ifju jól termett, s különben is szintén muzulmán: a királyné majd meg szánja őt, s elhiszem, hogy tőlem kérni fogja. Ellenben ő nekünk megengedi, hogy addig, mig kedvező szelünk érkezni fog, kikötőjében sértetlen mulassunk. Ha tudtok valami jobbat: szóljatok, hadd halljuk.“

A kormányos és a hajóslegények elfogadák ezen tanácsot s azonnal teljesiték is…

A kapitány leoldatá Asszádot, és csinos raböltözetet nyujta nekie, irnokhoz illőt, a minek őt a királyné előtt mondani készüle. Alig tevé meg ezeket, midőn már a hajó a kikötőbe futott, és horgonyait kiveté.

Mihelyt a királyné, kinek palotája a tenger mellett volt, ugy hogy kerte egész a partszélig nyulna, a hajót észrevevé, s látá hogy kikötött: elkülde a kapitányért, kit azonnal magához idéztetett; s hogy hamarabb kielégithesse vizsgaságát, maga is lemene a kertbe, hogy ott elvárja.

Beram, ki a meghivást már várta, azonnal csónakba szállott Asszáddal együtt, kire már eleve reáparancsolt, hogy magát ő is a kapitány szolgálatjában rabnak s irnoknak vallaná.

A királyné elébe jutván leveti magát a kapitány a földre; s minekutána előterjeszté, hogy őket a szükség kényszerité menedéket keresni ezen kikötőben, azt adá hozzá, hogy ő rabárús, s hogy Asszádon kivül, kit ime elhozott, s a kit ő mint irnokot magának tart, több rabja ez izben nincs.

Asszád az első pillanatban már tetszett a királynénak, s ez örült hallani, hogy rab. El volt tökélve megvenni Asszádot bármely áron, s kérdi őt, hogy hivják.

„Felséges királyné!“ igy szóla Asszád, s köny rengett szemében, „azon nevemet kérdi-e felséged a melyet viseltem, vagy melyet viselek? „Mit?“ kérdé a királyné, „hát két neved is van?“

„Fájdalom, hogy igy van. Ah! ezelőtt Asszádnak18), neveztek, s most, Mótár a nevem!“

Margiáne, ki a feleletet egészen el nem értheté, csupán a rablét panaszát gyanitá benne, s látá egyszersmind, hogy Asszád nincs elme nélkül.

„Minthogy irnok vagy – ezt mondá neki – kétség kivül irásod jó van. Szeretném látni.“

Asszád hozott magával papirost, és egyéb irószert is övében, melyekkel Beram ellátá, hogy a királynéval mondását elhitesse; elővevé tehát ezen kész szereit, s a következő mondásokat irá:

„Néha a vak elmellőzi az árkot, melybe az épszemű bebukik.

„Néha hasznára van a bolondnak egy szó, mely a bölcset veszedelembe ejti.

„Néha az igazhitű sorvad, mig a hittelen bőségben dőzsöl.

„Ilyen helyzetben a legokosabb sem segithet magán, mert a mindenható rendelte ezt igy.“

Asszád átadá levelét a királynénak, ki is nem kevésbbé csodálá a mondások tartalmasságát, mint a vonások szépségét, s nem kellett több arra, hogy szive a legbelsőbb szánással teljék el az ifju iránt.

Mihelyt az irást elolvasá, Beramhoz fordult, s „rajtad áll,“ ugymond „e rabodat nekem elajándékoznod, vagy eladnod: de meglehet, többet nyersz, ha az elsőt fogod választani.“

Beram elég szemtelenül azt felelé, hogy ő ebben választani nem fog, hanem megtartja a rabot, kire magának is szüksége van.

Margiáne fölindult az ember merészségén, s nem is szólva többet Beramhoz, kézen fogá a herczeget, s maga előtt eresztvén, palotájába fölvezeté, Beramnak pedig azt izente, hogy ha még az éjjel el nem evez, leszedeti minden portékáit, s hajóját a révben fölgyujtatja.

E szerint a jámbor kénytelen volt megtenni készületeit, hogy azonnal tovább indulhasson, ámbár még a szélvész egészen el nem állott.

A királyné, ki mindjárt a palotába léptekor parancsot ada, hogy a vacsorát adnák fel, szobájába vezeté Asszádot, s itt őt maga mellé leülteté. Amaz vonakodott, s azt mondá, hogy ez a tisztelkedés rabszolgát nem illet.

„Rabszolgát!“ monda a királyné „előbb még az valál: de nem most. Ülj le, mondom, s beszéld el nekem történeteidet; mert abból, a mit elébb mutatóban irtál, s azon szemtelen rabárus viseletéből is gyanitom, hogy viszontagságid rendkivülvalók lehetnek.“

A herczeg engedelmeskedvén, leüle s igy szóla Margiánéhoz: „Hatalmas királyné, felséged nem csalatkozik; történeteim valóban rendkivüliek; inkább, mint ezt az ember gondolná. A szenvedések, azon kimondhatatlan kinok, melyeken általestem, s a halálnak azon neme, melyre szánva voltam s a melytől felséged valóban királyi nagy lelke mente meg: ezek eléggé festik azon jótétemény nagyságát, melyet én nem vagyok képes valaha elfeledni.

De minekelőtte ezen borzadalmas történetekhez kezdenék, szükség magához, többi szerencsétlenségeim kutfejéhez messze visszatérnem.“

Ezen előbeszéd után, mely a királynét még tudnivágyóbbá tevé, elmondá a herczeg a maga és Amgiád testvére királyi születését, egymáshoz való barátságokat, s mostoháik vétkes gerjedelmét, mely később gyülöletté válván, viszontagságai forrása lőn. Elmondá édes atyjok haragját és itéletét, s életök csodálatos megmentését; végre bátyjától elszakadását, s ama hosszas és kinos tömlöczét, melyből utóbb csak azért vonák fel, hogy a tűzhegyen föláldozzák.

Minekutána Asszád beszédét végzette, Margiáne királyné még inkább fölindulva a tűzimádók ellen, mint valaha, igy szóla hozzá: „mindeddig, herczeg, méltó utálatom mellett is a tűzimádók iránt, sok emberséget mutattam hozzájok: de ezen szivtelen bánás után, melyet te tőlök szenvedél, s azon borzasztó szándék miatt, hogy téged áldozatul levágjanak, nem engesztelhető ellenségök vagyok.“

Tovább is akart e tárgyban szólani; de az ételt felhozák, s asztalhoz üle vendégével együtt, elbájolva ennek alakától, és beszédeitől, szenvedélyt táplálva szivében, melynek közlésére rövid időn alkalmat reménylett.

„Herczeg!“ igy szóla hozzá „a hosszu böjtöt s a sovány ebédeket, melyekre a gonosz tűzimádók kénytettek, helyre kell hoznunk; ily hosszu sinlés és szenvedés után megujulásra van szükséged.“ Ez, és több ilyes nyájas szó közben étket raka eleibe, s poharát több izben megtölteté. Az ebéd hosszasan tartott, s a herczeg többecskét ivott, mint elbirt.

Mulván az ebéd, Asszádnak ki kelle mennie, s idejét oly ügyesen vevé, hogy a királyné észre nem vette. Lement az udvarra, s látván, hogy az ajtó nyilva: be lépett a kertbe. Vonák a kertnek többféle szépségei, s egy ideig fel s alá járkált; mig nem az ugrókuthoz ére, mely a kertnek különös diszt ada. Itt frisülés okáért megmosá kezeit és arczát, s pihenni akarván a zöldelő gyöpön, mely a kut teknőjét körülvevé: leheveredék, s az álom elnyomá.

Beállott az éj, s Beram, a királyné fenyegetőzését nem akarván teljesedve látni, fölvoná vasmacskáit, eltelve boszusággal, hogy Asszádot elvesztvén, reménye: őt föláldozhatni a tűzhegyen, ezuttal füstbe ment. Enyhité mégis az, hogy a vész lecsillapodván, kedvező szél lengett a part felől, mely utját sietteté.

Minekutána a hajót csónakja segedelmével a révből kitolatá, nem engedé meg, hogy a csónakot azonnal fölhuzzák, hanem a benne levő legényeket szólitván: „Fiaim“ ugymond „ne szálljatok még föl; néhány hordót adatok le: hozzatok fris vizet; én addig a partnál megvárlak.“

A hajósok nem tudván hol keressék itt a fris vizet, nem akartak menni; de minthogy Beram a királynéval szólása közben az ugrókutat is észrevette a kertben: „Fiuk,“ ugymond „menjetek a királyi kert alá; szálljatok át a falon, mely egy könyöklőnél nem magasabb: benn a kertben, az ugrókut medenczéjében találtok fris vizet eleget.“

A legények eleveztek s kiszállván a megjelelt helyen, egy-egy hordót vőnek vállaikra, s nehézség nélkül átkeltek a falon. Közeledvén, egy embert látnak a kutnál feküdni: nézik, s Asszádot ismerik meg benne. Megosztják tüstént a munkát, s mig egy rész hordóit, oly csendesen a mint csak lehetett, megtölté, azalatt a többi körülállá Asszádot, s készen álla, hogy ezt, mihelyest föltalálna ébredni, lefoghassa. Asszád időt hagya nekik mindenre; s mihelyt amazok hordóikat megtölték s ismét vállaikra vevék: megragadák őt a többiek, s a nélkül, hogy eszmélethez jöhetne, elhurczolák, átszállának vele a falon, s lehozván őt hordóikkal együtt a csónakba, teljes erejökből eleveztek. Elérvén a hajót: „kapitány!“ igy kiáltának fel örömriadva: „zengjen a sip és dob! Meghoztuk a rabot!“

Beram meg nem foghatván, miképen lelhették vagy foghatták el legényei Asszádot, s ezt a sötétség miatt még nem láthatván, türtelenül várta, mig a hajóra jőnek, s őket bővebben kikérdheti. De majd a mint Asszádot szeme előtt látá, szertelen lőn öröme, s a nélkül, hogy kérdené, mikép juthattak e kedves martalékhoz, lánczra teteté őt ismét s felvonatván a csónakot, megereszté minden vitorláit, s igy ujra a tűzhegy felé tartott…

Margiáne azalatt szerfelett aggódott. Eleinte ugyan nem esett zavarba, a mint észrevevé, hogy Asszád kifordult, s nyugton várá bizonyosnak hitt megtértét. De midőn huzamosb idő mulva sem látá bejönni, nyugtalankodni kezde, s parancsolá asszonyainak, látnák meg, hol lehet. Ezek keresték, de nyomát nem lelék. Most világnál keresteté, de a keresésnek nem volt foganatja.

Gondjában, nyugtalanságában maga kimene a királyné, s keresé őt fáklyák világánál. A mint a kertajtót nyitva látá, bement, s bejárá minden utait követve asszonyaitól. Midőn a kut előtt elmenne, valamit látott a gyöpön sárgállani, s minekutána azt föl emeltette, reá ismere benne a herczeg papucsára19). Ez a lelemény, s a medencze szélén elömlött viz azon gondolatra vivé a királynét, hogy a herczeget talán Beram ragadta el.

Azonnal elkülde tudakolni, Beram a kikötőben van-e még? s minekutána meghallá, hogy éj beállta előtt fölszedte vasmacskait, de egy ideig a partnál maradva csónakot bocsátott a kert alá, mely fris vizzel rakodva tért meg a hajóhoz; parancsot külde azon tiz hadihajó vezéréhez, melyek szüntelen fegyverben s minden intetre készen állának a kikötőben, hogy őt, a királynét, reggel egy órakor utra várnák.

A vezér azonnal elkészült. Egybehivatá a hajó fős altiszteit, s a kiszabott órán minden a hajón volt.

Most a királyné maga is fölszálla; s minekutána serege a kikötőn kivül kitárá vitorláit, szándékát közlé a vezérrel: „Akaratom“ ugymond, „hogy szélnek eresztve minden vitorláidat, utána eredj azon rab hajónak, mely tegnap estve az öblöt elhagyá. Tied ha megfogod; de ha el nem éred, élteddel adózol.“

Két egész nap lesé a tiz hajó Beramnak hajóját, s haszontalan. A harmadik reggelén végre szemökbe tünt; s déltájban körülvevék azt ugy, hogy lehetetlen vala többé kijutnia.

Mihelyt Beram a tiz őrhajót megpillantá, nem is kételkedett, hogy ez Margiáne hajóhada, mely őt jő vadászni. Ugyanakkor botozá Asszádot; mert ezt a hajóra kelése óta minden nap megtevé, s most annál dühösebben hullának csapásai.

De bezzeg, a mint látá, hogy már-már körülveszik: nem tudta mit csináljon. Ha benn tartja Asszádot, kénytelen magát bünösnek vallani; ha megöli, nyomát találják a hajón. Végre leszedeté a herczeg lánczait, s minekutána őt a hajó aljából, a holott feküvék, maga eleibe kisérteté: „Te vagy oka“ ugymond, „hogy minket üldöznek.“ S e szónál a vizbe lelökte.

A herczeg tudott uszni, s kézzel lábbal mindaddig dolgozott, mig az őt emelő hullámok mentében parthoz ért. Szárazra jutván, legelébb is Istennek hálát adott, hogy őt e szörnyü veszélyből s a tűzimádók gyilkos kezeiből még egyszer kimenté. Azután leveté ruháit, s kifacsarván belőlök a vizet, egy szikla lapjára föltérité, holott azt a napnak sugárai s az ettől megmelegedett szikla csak hamar kiszárazták.

Azalatt megpihent, s balsorsát siratta. Sem azt nem tudta, mely föld, a melyen jár, sem azt utat, melyen volt menendő. Végre felölté ruháit s tovább ment a partnak folytában, mig végre egy utra talála, melyet követni magában elszáná. Tiz napnál többet járt, s még mindig lakatlan vidéken, holott erdei gyümölcsök, s egykét fű a patak mentében voltak minden táplálata.

Végre feltünt előtte egy város, melyhez közel érvén, a magusok városára ismert, holott vele oly kegyetlenül bántak, s holott bátyja még folyvást nagyvezér volt. Örült a városnak; de egyszersmind feltevé magában, hogy többé a tűzimádókhoz közeledni nem fog, hanem egyedül a muzulmánokkal szól, kik közül némelyek már akkor, midőn legelébb e városba lépett, szemébe tüntenek. Azonban, minthogy már késő volt, s tudta, hogy a boltok bezárva s az utczán csak kevesen lesznek: azt végzé magában, hogy most a városba nem megy, hanem kün a temetőben hál meg, holott több tágas sirboltra talála. Ezek közül egyet nyiltan lelvén, belépett, hogy az éjet itt töltse.

Lássuk azonban, mi történt Berammal. Kevéssel az után, hogy Asszád herczeget a tengerbe löké, körülállák őt mindenfelől Margiáne királyné hajói. Az a hajó, melyen maga a királyné ült, egyenest neki tartott, s szinte már nála volt, midőn Beram a nagyobb erőnek ellen nem állhatván, bevoná vitorláit, annak jeléül, hogy magát megadja.

Margiáne maga fölment a hajóra, s kérdé a kapitányt, hol irnoka, kit oly vakmerő volt kertéből kiragadni. „Asszonyom,“ felele Beram, „esküszöm felségednek, hogy nincs hajómon. Ám fürkésztesse ki ezt felséged, és lássa meg ártatlanságomat.“

A királyné kifürkészteté a hajót a legnagyobb gonddal és szemességgel: de senki sem találá meg azt, a kit ő fellelni oly heven vágyott mind azért, mivel szerette, mind lelkének veleszületett nemes indulatjából.

Szinte ki akará Beramot saját kezével végezni: de visszatartván magát, megelégvék azzal, hogy hajóját egész terhével együtt lefoglalá, Beramot pedig embereivel egyetemben a szárazra s hazájokba küldé, átengedvén nekik egy csónakot a partig.

Beram és legényei még az éjjel elértek a mágusok városához, melyen Asszád a temetőben maradt, s magát a sirboltban elrejté. Minthogy a kapuk már be voltak zárva, Beram is kénytelen volt egy halottas-boltot keresni magának, holott a napot s a kapuk megnyitását bevárhassa.

Véletlenségből, s mivel ugy akará a gonosz szerencse, Beram is szintazon sirbolthoz jutott, melyben Asszád már aluvék. Bement, s egy embert talála ott alva, ki fejét ruhájával eltakará. Asszád a zörejre felébred, fejét fölemeli, és kérdi, ki jár itt.

Beram azonnal rá ismere. „Ha, ha! te vagy itt,“ ugymond „ki oka valál annak, hogy én egész életemre meg vagyok rontva! Ez évben ugyan nem áldoztalak fel; de a jövőben nem fogsz kezünkből kisiklani.“

E szónál reá rohant, száját kendővel betömé, hogy ne kiálthasson; s hiván legényeit, lekötözteté.

Más nap reggel, mihelyt a kapuk kinyiltak, nem nehéz dolog volt Beramnak mellékes utczákon, holott még senki fel nem kelt, visszavezetni Asszádot azon öreghez, ki őt oly gonoszul cselébe ejtette. Mihelyt elértek, becsukatá ismét a szegény Asszádot szintazon verembe, melyből őt kivoná, s elmondá az öregnek ily kora megjöttének okát, s az ut szerencsétlen eseteit. A ravasz vén meghagyá most ismét, s még keményebben leányainak, hogy a fogolylyal, ha lehet, még kegyetlenebbül bánjanak.

Asszád elszörnyedett, magát ismét azon helyt találván, holott már egyszer oly sok kint szenvedett. Ugyanazon kinokat várva, melyektől magát örökre megszabadultnak vélé, siratta balsorsa keménységét; s ime Bosztáne lép be bottal, s a korsóval és a kenyérkével.

Elborzad Asszád, látván a kegyetlent, s elfutja lelkét a szörnyü gondolat, hogy igy kell ismét egy egész évet naponkint meggyötörtetnie, s végre oly rettenetes halálra mennie.

A leány elkezdé verdesni Asszádot, s szintoly kegyetlenül, mint első fogságakor. De a herczeg oly keservesen sirt, oly áthatók valának jajai és kérelme, enyhet s könyörületet esdvén, hogy a leány végtére megindult, s Asszáddal együtt ő is sirni kezde.

„Bocsásd meg uram,“ igy szóla „azon durvaságot, melylyel ezelőtt veled bántam, és ma is sértettelek. Lehetetlen vala mindeddig nem engedelmeskednem atyámnak, ki irántad oly igazságtalan s dühödve kivánja vesztedet; de már utálom e szivtelenséget. Vigasztalódjál; nincs messze többé szenvedésed vége; s én a bünt, melyet elkövettem, emberibb bánással akarom eltörölni. Mindeddig hittelennek tartál: végy fel engem az igazhivők közé. Egyik rabnőmtől, ki hitedet tartja, egy kevés oktatást vettem is már; szabad reménylenem, hogy a mit ő kezdett, te el fogod végezni. Jó indulatom jeléül ime itt kérem az egy igaz Istent: bocsássa meg nekem, hogy őt a rajtad elkövetett kegyetlenkedéssel megbántottam. Bizom benne, hogy még nekem utat fog mutatni, melyen téged szabadulásodra vezesselek.“

Ez a beszéd igen megvigasztalá a herczeget. Hálát adott Istennek, hogy a Bosztáne szivét meglágyitá; s minekutána ennek barátságos, nyájas indulatját megköszönte, semmit sem felele, a mivel őt szives szándékában megerősitheté. Ez okon nem csak beavatá teljesen a muzulmánok üdvös vallásába, hanem saját történeteit is elbeszélé neki minden bajaival együtt, melyeken, fényes születése ellen nem állván, át kelle mennie. S midőn már a leány állhatatosságában nem kételkedhetett, azt kérdé tőle: mit fogna tenni, hogy nénje, Kaváme, a dolgot meg ne sejtse, s le ne jőjön többé őt kinzani. „Ne tarts tőle;“ felele Bosztáne „lesz nekem arra gondom, hogy ő a további látogatással felhagyjon.“

S csakugyan Bosztáne mindennap megelőzé Kavámét a leszállásban, ugy, hogy amannak fenn kelle maradni. De különben is többször meglátogatta Bosztáne a herczeget, s viz és kenyér helyett bort és jó étkeket horda le neki, melyeket a szolgálatára levő tizenkét muzulmán rableány által készittetett. Némelykor maga is vele ebédelt; egy szóval mindent megteve, a mi hatalmában állott, hogy őt vigasztalja.

Néhány nappal ezen változás után kün álla Bosztáne a kapunál, s hallá a kikiáltót messzéről valamit hirdetni; de nem érté. Közelebb jutván amaz, bevoná magát Bosztáne az ajtó megé, s innen kileste, hogy az a nagyvezér előtt megy, kit tisztei és számos szolgái részint előztek, részint követtek. A nagyvezér Amgiád herczeg volt. Asszádnak testvére.

Egykét lépésre a kaputól megálla a kikiáltó, s ismételé elébbi hirdetését ily szavakkal:

„Ő magassága a nagyvezér, ki itt jelen vagyon, szeretett öccsét keresi, ki tőle több mint esztendeje, elszakadt. Emennek ilyen és ilyen termete. Ha valaki őt magánál tartja, vagy tudja, hol mulat; parancsolatja ő magasságának, hogy őt elhozza, vagy felőle hirt adjon, s jutalma gazdag lesz. De ha valaki őt elrejté, s nála megtaláltatik, halál éri a rejtőt, hitvesét, gyermekeit és minden rokonait, s háza alapostul feldulatik. Ezt hirdetteti a nagyvezér, ő magassága.“

Mihelyest Bosztáne ezeket megérté, becsuká hirtelen az ajtót, s leszökvén Asszádhoz: „herczeg!“ ugymond, „itt vége szenvedéseidnek! jer, és kövess.“

Asszád, kiről a lánczot már első napján ujabb fogságának levevé Bosztáne, követé őt fel, és az utczára ki, holott a leány azonnal igy kiálta fel: „Itt van! Itt van!“

A nagyvezér, ki még nem vala messze, visszafordul, s Asszád megismeri benne testvérét, hozzá szalad, megöleli, Amgiád, ki szintén megismeré testvérét, viszonzá szives ölelését; s egyik tiszt, ki leszállott, lovára ültetvén, diadallal vezeté őt a királyi lakhoz; s bemutatá itt a királynak, ki is a herczeget egyik vezérének kinevezte.

Bosztáne, ki atyja házához, mely még az nap lerontatott, nem akart visszatérni, s Asszád herczeget egész a palotáig kiséré, a királyné elébe vezettetett. Anyja, a vén, s Beram, és rokonaik a király elébe hurczoltattak, s ez halált itéle fejökre. Esdve hullottak lábaihoz. „Nincs számotokra kegyelem,“ válaszolá a király, „hanem ha a tűzimádást hagyván, a muzulmánok vallására tértek.“ Megtevék; s ezzel menték meg életöket; ugy szinte Kaváme is a hozzá tartozókkal.

Megtérvén Beram s Amgiád korábbi veszteségeit pótlani akarván, kinevezé őt egyik főtisztének, s magánál lakatá. Rövid időn kitudá Beram a nagyvezér s testvére történeteit, s azon ajánlást tevé, hogy ő hajót fog felkésziteni, s a herczegeket édes atyjokhoz, Kamaralszamán királyhoz visszaviszi.

„Kétségkivül,“ ugymond, „felfödözé eddig a király ártatlanságtokat, s nyugtalan vágy titeket ismét látni. De ha ugy nem volna is, nem lesz nehéz őt, minekelőtte még kiszállanátok, e felől meggyőzni; s ha vak hiedelmében tovább is megmarad: nincs egyéb veszteség, mint az ut s megtérés.“

A két herczeg elfogadá Beram ajánlását; tudósitván e felől a királyt, ki benne megegyezett, parancsot adának, a hajó felkészitésére. Beram egész buzgósággal vezette a munkát, s minekutána a hajó csak szelet s parancsot várt, felmene egy reggel a két herczeg, bucsut veendők a királytól.

Épen akkor, midőn bucsuznának, zaj hallatott a városban, s belép egy tiszt azon hiradással, hogy egy igen nagy tábor jő a város ellen; nem tudja senki, micsoda országból.

Látván a zavart, melybe a királyt ezen kedvetlen hir ejté, igy szóla Amgiád: „Uram! jóllehet miniszteri tisztemet, melylyel felséged bizodalma engem felruházott, épen most adám kezedbe vissza: azért még sem szűnöm meg szolgálni felségedet, s kérem engedelmét arra, hogy menvén megtudjam, micsoda ellenség ez, mely fővárosodra jő, a nélkül hogy elébb hadat izent volna.“ – A király kéré őt: tegye meg; s Amgiád néhány emberrel lóra ült.

Nemsokára föllelé a tábort, mely igen hatalmasnak látstzott, s mindinkább közeledett. Az előcsapat, melynek erre parancsai voltak, nyájasan fogadta a nagyvezért, s királynéjok elébe vezette; ki is azonnal megállitá az egész tábort, hogy vele szólhasson. Amgiád meghajtván magát mélyen, kérdé a királynét: ugy jön-e mint barát, vagy ugy mint ellenség; s ha ellenség, miben áll panasza a mágusok királya ellen.

„Mint barátné jövök,“ felele a fejedelmi asszony „s nincs semmi panaszra okom fejedelmed ellen. Birtokom és birtoka oly külön feküsznek egymástól, hogy alig lehet tévedés közöttünk. Egyedül azért jövök, hogy vissza kivánjak egy rabot, Asszádnak nevezik, kit Beram, ezen városban lakó hajóskapitány s az emberek legszemtelenebbike, tőlem elragadott. Reménylem, királyod elégtételt fog nekem adatni, ha meghallja, hogy Margiáne kéri.“

„Hatalmas királyné!“ igy szóla Amgiád, „a rab, kit keressz, az én kedves öcsém. Elvesztettem volt őt, s ismét megtaláltam. Jer, én magam fogom őt neked kiadni, s egyszersmind szerencsém lesz, téged a többi dolgokról is tudósitanom. Uram a király örülni fog, ha téged megláthat.“

Mig a királyné serege vévén parancsait, ugyanazon helyen tábort ütött, addig a királynét Amgiád a városba vezette, s itt a királyi lakhoz, holott őt urának bemutatá. Minekutána a király rangjához illően fogadá vendégét, előálla Asszád, ki épen jelen volt, s köszönté ő is a királynét, kit már beléptekor megismere. Margiáne örömét jelenté, hogy őt ujra látja; és ime hirt hoznak a királyhoz, hogy egy másik még rettentőbb tábor közelit a város másik részén.

A mágusok királya még inkább megrettene mint előbb, mivel ismét egy, s a mint a porfellegekből láthatá, melyek már az eget elboriták, még számosabb tábor közelget ellene, s felkiálta: „Amgiád, ime egy uj tábor: hová leszünk?“

Amgiád elérté a király szándékát, s lóra kapván, sebes nyargalva az uj sereg ellenébe ment. Közel érvén, jelenté az előőröknek, hogy vezérökkel kivánna szólani. Ezek őt királyok elébe vezeték, a mit Amgiád koronájáról gyanita. Még távolról leszálla Amgiád lováról, s közeledvén, leborult előtte a földig, és kérdé, mi lehet urához kivánsága.

„Én Ghaim vagyok,“ válaszolt a király „s királya Chinának. Az a vágy, hogy Badur leányomról, kit sok évvel ezelőtt Kamaralszamán herczeg, Sachszamánnak a chaledani sziget királyának fia veve tőlem nőűl, hirt vegyek, hajta ki országomból. Megengedém vala a herczegnek, hogy atyjának látogatására menjen, de azon feltétellel, hogy évről évre nálam és nála fog felváltva lakni. Azonban annyi idő óta nem hallok felőlök semmit is. Urad, a király igen lekötelezne engem bus atyát, ha, a mit a dologban tud, közleni nem átallaná.“

Amgiád herczeg, ki ezen szavakból nagyatyjára ismert, megcsókolá elérzékenyedve kezeit, s „Uram“ ugymond „bocsássa meg felséged ezen szabadságot, melylyel itt édes nagyatyámnak tisztelkedem. Én fia vagyok Kamaralszamánnak, ki most az Ébenfaszigetnek királya és Badur királynénak; s nincs semmi kétségem, hogy édes szüléim mindaketten egészséggel vannak országukban.“

A chinai király elbájolva, unokáját látván, megölelé őt nyomban érzékenyen, s a szerencsés, nem várt találkozás mindkettőjöknél könyeket fakasztott.

Azon kérdésre, mi vezethette őt ezen messze földre és idegenekhez: elbeszélé Amgiád a maga és öccse történetét. A mint elvégzé, ezt mondá a király: „Nem igazság, hogy ily ártatlan két herczeg tovább nyomorogjon. Légy jó kedvvel; haza vezetlek én titeket, s köztetek és atyátok között békét szerzek. De most siess vissza, s add tudtára öcsédnek jöttömet.“

Azalatt, mig a chinai király ugyanazon helyen, hol őt Amgiád találá, tábort üte, megtére emez, hirt vinni urához, ki őt s a mit hozna, nyugtalanul várá. A király igen meg volt lepve, a mint megérté, hogy egy oly hatalmas király, mint China fejedelme, ily hosszu és fáradságos utra adta magát, hogy lányát megláthassa, s az ő városához ily igen közel mulat. Tüstént megrendelé a fényes elfogadást, s maga is elejébe készült.

Azonközben, ismét más tájáról a városnak uj porfelleg látszék emelkedni, s csakhamar az hallatszott, hogy harmadik tábor jön a város felé. Ez arra birta a királyt, hogy maradjon, és kérje Amgiád, látná meg, mit kiván.

Amgiád elmene, s ezuttal vele ment Asszád is. Meghallák, hogy ez édes atyjok, Kamaralszamán királynak tábora, ki őket keresni jött. Elvesztökön oly mély but mutatott, hogy Giandár emir végre kivallá előtte, mikép a herczegek életét nem bántá; s ez arra birá azonnal a királyt, hogy édes gyermekeit föl fogja keresni, akármely országba bujdostanak.

Az aggó atya örömkönyekkel ölelé fiait, s könyeik édesen válták fel az eddig keservben öntötteket.

Mihelyt a herczegek tudtára adák atyjoknak, hogy ipa is a chinai király épen ma érkezett ide: elindula amaz nem nagy kisérettel, hogy ezt táborában üdvözölje.

Még nem messze értek, a mint a legszebb rendben a negyedik tábort láták közeledni, mely ugy tetszett, utját Perzsiából vevé.

Kamaralszamán elküldé fiait: tudnák meg, micsoda sereg az; ő itt fogná megjöttöket várni.

A két herczeg ellovagolt, s magokat a királynál, kié a tábor volt, bemutattaták. Minekutána ezt mély alázattal köszöntötték, kérdést tevének, micsoda szándék vezeti a mágusok királya fővárosához ily közel.

A nagyvezér fogá fel a szót, s ezt mondá a két herczegnek: „A király, ki előtt állotok, Sachszamán: a Chaledáni szigetek fejedelme; ki már régen utazik e gyászöltözetben, melyben őt látjátok, hogy fiát Kamaralszamán herczeget megtalálja, ki sok évvel ezelőtt országát elhagyta. Ha valamit tudtok e herczeg felől, kimondhatatlan örömet szereztek ő felségének, azt vele közölvén.“

A herczegek egyebet nem mondtak, hanem hogy rövid időn választ fognának adni. Ezzel sebesen elnyargalván megvivék a hirt Kamaralszamánnak, hogy t. i. az utóbb jött tábor Sachszamán királyé, s maga a király is jelen vagyon.

A csodálat, meglepetés, az öröm, a fájdalom, hogy édes atyját hir nélkül hagyá el, oly erős behatást tettek Kamaralszamánra, hogy ájulásba esett, mihelyt ezt meghallá. A két herczeg ápolása által végre magához jött, s mihelyest eléggé erősnek érzé magát, elment atyjának lábaihoz.

Ritkán lát a világ ily édes találkozást atya s fiu között. Sachszamán király szeliden szemreveté Kamaralszamánnak, hogy őt ily kegyetlen, ily keserű módon hagyá el; s Kamaralszamán bizonyitá neki legmélyebb fájdalmát ezen tette felett, melyre őt heves szerelme csábitá.

A három király s Margiáne királyné három nap mulattak a mágus királynál, ki őket fényesen megvendéglé. Nevezetes lőn ez a három nap még a kettős házasság által is, mely Asszád herczeg és Margiáne királyné, s Amgiád herczeg és Bosztáne között köttetett; ebben lelé Bosztáne jutalmát azon szolgálatnak, melyet előbb Asszáddal tett vala.

Végre a három király s Margiáne királyné saját országukba visszatértek. Amgiádnak, kit a mágusok királya igen megszeretett, s különben is már igen elaggott, saját koronáját tevé fejére; s Amgiád mindenkor és minden igyekezettel azon volt, hogy országában a tüz imádását kiirtsa, s helyette az egyedül üdvözitő muzulmánok hitét vezesse be.