Szeyn Alaznám herczeg és a szellemek királya története.

Egy balsorai király nagy kincscsel birt, s jobbágyai nagyon szerették; de nem voltak gyermekei s ezen nagyon busult. Azonban nevezetes ajándékok által reá birta országa minden szent férfiait, hogy az égtől számára fiat kérjenek, s könyörgéseik nem voltak foganatlanok. A királyné teherbe esék s szerencsésen szült egy fiut, kit Szeyn Alaznámnak: azaz képszobrok diszének neveztek.

A király országa minden csillagjósait egybegyűjteté s parancsolá nekik, hogy a gyermeknek jövendőjét mondják meg a csillagokból. Fölfedezték szemléleteik által, hogy sokáig fog élni és bátor lesz, de szüksége is lehet a bátorságra, azon szerencsétlenség erős lélekkel viselésére, mely őt fenyegeti.

A király nem ijedt meg e jóslaton. „Fiamon nem lehet sajnálkoznom, – igy szóla, – mivel bátor lesz: javokra válik a herczegeknek, ha szerencsétlenséget tapasztalnak; viszontagságok tisztitják meg erényöket, s ezáltal tanulnak meg jobban országolni.“

Megjutalmazá a csillagjósokat s haza küldé. Fiát minden kigondolható gonddal neveltette. Tanitókat rendele melléje, mihelyt az oktatásra fogékony kort ért. Egyszóval, föltevé magában, hogy belőle tökéletes fejedelmet teszen, midőn hirtelen oly nyavalyába esett ezen jó király, melyet orvosai nem tudtak meggyógyitani.

Halálos ágyában magához hivatá fiát s ajánlá neki több oktatásai között, arra törekedni, hogy népe inkább szeresse, mint féljen tőle; a hizelkedőket meg ne hallgassa; s szintoly lassu legyen a jutalmazásban, mint a büntetésben, mivel gyakran megtörténik, hogy a királyok az álszintől elcsábitva gonoszokat tetéznek jótéteikkel, s az ártatlanságot elnyomják.

Mihelyt a király lelkét kiadá, Szeyn herczeg gyászba öltözék s hét napig viselte azt. A nyolczadikon fölüle a thrónusra, levevé a kincstárról atyja pecsétét, s a magáét üté reá s elkezdé az uralkodás édeit izlelni. Azon gyönyörüségnek, hogy előtte minden udvarnokok meghajlottak, s csupán arról gondolkodtak, hogy előtte engedelmességöket s buzgóságukat kijelentsék, egyszóval, a határtalan uralkodói hatalomnak igen nagy ingere volt reá nézve. Csupán jobbágyai kötelességeiről gondolkodott s nem arról, a mivel ő tartozott irántuk, s az országlással nem sokat törődött. Mindennemü feslettségekbe merült fiatal korhelyekkel, kiket az ország legfőbb méltóságaira emelt. Természettől adakozó lévén, most zabolátlan volt a tékozlásban, s hölgyei és kegyenczei kincstárát lassankint kiüritették.

Anyja, a királyné még élt. Ez egy bölcs és értelmes fejedelemné vala s többször, de hiába igyekezett gátot vetni fia, a király sebes áradatu tékozlásainak s feslettségeinek, elébe terjesztvén, hogy ha életmódját hamarjában meg nem változtatja, nemcsak minden kincseit el fogja pazarlani, hanem magától jobbágyait is elidegeníti, s olyan rendbomlásra fog alkalmat nyujtani, mely tán koronájába, sőt éltébe is kerülhet.

Nem sokban mult, hogy jóslata nem teljesedett: a nép elkezde az országlás ellen zúgolódni, s ezen elégedetlenség bizonyosan közlázadást szült volna, ha a királyné elég ügyessséggel nem bir azt megelőzni. Értesittetvén a dolgok rosz állapotjáról, tudósitá a királyt, ki végre engede szavainak. Bölcs öregeket teve minisztereivé, kik a jobbágyokat vissza tudták vezetni az engedelmességre.

Azonban Szeyn, midőn minden kincseit elenyészve látá, megbánta, hogy jobb hasznukat nem vette. E miatt halálos buba merült és semmi módon sem tudott vigasztalódni.

Egy éjszaka álmában egy tiszteletes öreget láta, ki feléje jött s igy szóla hozzá, mosolygó arczczal:

„O Szeyn, tudjad, hogy nincs oly szenvedés, melyet öröm ne követne, nincs oly szerencsétlenség, mely valami szerencsét ne vonna maga után. Ha meg akarod látni szomoruságod végét, kelj föl s utazzál Aegyptusba és pedig Kahiróba, nagy szerencse vár ott reád!“

A fejedelem fölébredtekor megütközött ezen álmon. Igen komolyan szólott róla anyjával, a királynéval, ki csak mosolygott azon.

„Édes fiam, – szóla hozzá, – nem volna-e kedved ezen szép álomra Aegyiptusba utazni?“

„Miért ne, asszonyanyám? – felele Szeyn, – hát minden álmot üres agyrémnek tartasz-e te? Nem, nem, bizony vannak köztök igen titokteljesek is. Tanitóim ezer történetet beszéltek róla, melyek ezt nem engedik kétleni. Egyébiránt ha arról meg nem volnék is győződve, még sem állhatnám meg, hogy ezen álmomra ne ügyeljek. Azon öregen, ki nekem megjelent, valami természetfölötti volt. Nem olyan ő, mint azon emberek, kiket a csupa öregség tesz tiszteletessé; nem tudom, minő isteni lény volt elömölve alakján. Egyszóval, ugy jelent meg, a hogy a nagy prófétát ábrázolják; s ha igazat kell szólnom, ugyhiszem, ő maga volt az, ki megindulván szenvedésimen, enyhitni kivánja azokat, én azon bizodalomnak adom magamat, melyet belém öntött; el vagyok telve igéreteivel s elhatároztam magamat hivását követni.“

A királyné iparkodott róla leverni, de nem boldogult. A fejedelem reá bizta az ország kormányát, egy éjszaka titkon elhagyá a palotát és útnak indult Kahiróba, semmi kisérőt sem vivén magával.

Sok baj és viszontagság után végre elért ezen hires városba, melynek kevés párja van nagyságára és szépségére nézve. Leszálla egy mecset kapujában, hol a bágyadtságtól elnyomatva lefeküdt.

Alig aludt el s azonnal megjelenék neki ugyanazon öreg, és igy szóla hozzá:

„Oh édes fiam, meg vagyok elégedve veled, hitelt adtál szavaimnak. Eljöttél ide, nem ijedvén el az utnak sem hosszaságától, sem nehézségétől: de tudjad, hogy csupán azért tetettem veled ily hosszu utat, hogy megkisértselek. Látom, hogy van bátorságod és állhatatosságod. Megérdemled, hogy a világon a leggazdagabb és boldogabb fejedelemmé tegyelek. Térj vissza Balsorába, palotádban megmérhetlen kincset fogsz találni; soha sem volt egy királynak is annyi, mint ott van!“

A fejedelem nem sokat épült ezen álomból. „Ah! – mondá magában, fölébredvén, – mily tévelygésben valék! Ezen öreg, kit a nagy prófétának tarték, nem egyéb, mint fölingerlett képzeletem csupa szüleménye. Oly tele volt vele fejem, hogy nem csoda, ha másodszor is vele álmodtam. Föl, vissza Balsorába! mit csináljak itt tovább? – Igen szeretem, hogy csupán anyámnak mondtam meg utazásom okát; mesévé lennék népem között, ha ezt megtudnák.“

Visszatére tehát országába, s mihelyt odaért, kérdezé a királyné, elégedetten jött-e haza. Elbeszélt neki mindent, a mi történt, s oly szomorunak látszott hivékenységén, hogy a fejedelemnének vigasztalnia kellett a helyett, hogy szemrehányás és csufolódás által buját nevelte volna. „Ne szomorkodjál tovább édes fiam, – szóla hozzá – ha az Isten gazdagságot szánt neked, minden baj nélkül megkapod. Légy nyugodt; minden, a mit ajánlhatok, csak abban áll, hogy erényes légy. – Mondj le a táncz gyönyörüségéről, a fuvolyáról és biborszinü borról: kerüld mindezen kéjeket, ugy is már csaknem tönkre tettek. Igyekezzél jobbágyidat boldogitani; midőn boldogságukat eszközlöd, a magadét teszed bátorságba.“

Szeyn király megfogadta, hogy ezentul követni fogja anyjának minden tanácsait és bölcs vezéreiét, kikkel az az országlás terheit megosztotta. De mindjárt első éjszaka palotájába térte után harmadszor is látá álmában az öreget, ki igy szóla hozzá:

„Oh bátor Szeyn, végre eljött szerencséd pillanata. Holnap reggel, mihelyt fölkelsz, fogj egy kapát, eredj és keresd össze a boldogult király szobáját, abban nagy kincset fogsz találni.“

Mihelyt fölébredt a fejedelem, fölkele, anyja szobájába szaladt s elbeszélé neki nagy tüzzel uj álmát, melyet épen most látott.

„Valóban édes fiam, – felele mosolyogva a királyné, – igen megátalkodott egy öreg ez: nem elégszik meg, hogy már kétszer megcsalt; fogsz-e neki ujolag hinni?“

„Nem asszonyanyám, – felele Szeyn, – épen nem hiszem, a mit mondott; de tréfából mégis kikeresem atyám szobáját.“

„Óh mindjárt gondoltam, – felele a királyné kaczagva, – eredj édes fiam, elégitsd ki magadat. Minden vigasztalásom csak az, hogy ez a dolog még sem olyan fárasztó, mint az Aegyptusi út volt.“

„No megvallom édes anyám, – felele a király, – hogy ez a harmadik álom megint bizodalmat öntött belém, összefüggésben van a két előbbivel. Mert fontoljuk meg csak az öregnek minden szavait: először azt parancsolta, hogy Aegyptusba menjek; ott azt mondotta, hogy ezen utat csak azért tetette velem, hogy megkisértsen.“

„Térj vissza Balsorába, – igy szóla erre; ott fogsz kincset találni.“

„Ez éjszaka végtére a helyet is megjelenté, a hol az van.

Ezen három álom, a mint vélem, összefüggésben van, nincs bennök semmi kétértelmü és semmi körülmény, a mi zavarba hozhatna. Mindamellett meglehet, hogy csak agyrémek: de inkább akarok haszontalan keresést tenni, mint egész éltemben szememre vetni, hogy talán igen nagy kincseket játszottam el az által, hogy idején kivül mutattam magamat szabad szellemnek.“

E szavakkal elhagyá a királyné szobáját, kapát hozata magának s egyedül mene a király szobájába. Elkezde ottan áskálni s már felénél többet fölfeszegetett a padlat négyszögü köveiből a nélkül, hogy a kincsnek legkisebb jelenségét is vette volna észre. Fölhagya a munkával, hogy egy kicsit pihenjen, s igy szóla magában: „Félek, hogy igaza van anyámnak rajtam csufolódni.“

Mindazáltal megint neki bátorodott s folytatta munkáját. Nem is bánta meg, mert egyszerre egy fehér kőre akadt, melyet fölemelvén alatta egy bezárt ajtót talála aczél-lakattal.

Leüté azt a kapával s kinyitá az ajtót, mely egy márvány-lépcsőt fedezett. Azonnal meggyujta egy viaszgyertyát s lemene a lépcsőn egy szobába, melynek padlatja sínai porczelánból, falai és boltozatja pedig kristályból volt. De figyelme különösen négy emeletre szállott, melynek mindenikén tiz porphyr vödör állott. Azt vélte, hogy tele vannak borral s igy szóla: „Ez is jó, nagyon ó lehet már ez a bor; s nem kétlem, hogy hatalmas lesz.“

Oda mene az egyik vödörhöz, levevé a födelét s nagy bámulására s örömére látá, hogy tele van aranyokkal. Megvizsgálta a többit is egymásután s mind tele találta aranynyal. Véve egy marokkal s elvivé az anyjának.

Elképzelhetni, hogyan elbámult e fejdelemné, midőn a király neki mindent elbeszéle a mit látott. „Óh kedves fiam, – kiálta, az istenért el ne vesztegesd e kincseket oly esztelenül, mint a királyi kincscsel tettél! Ne adj elsenségeidnek oly méltó okot a kárörömre.“

„Nem kedves anyám, – felele Szeyn, – mostantól fogva ugy fogok élni, hogy megelégszel vele.“

A királyné kéré fiát a királyt, hogy vezesse el a csoda szobába, melyet férje a király oly titkon csináltatott, hogy ő soha sem hallotta hirét.

Szeyn elvezeté a szobába lesegité a lépcsőn s bebocsátá a vödrös szobába. Ő mind ezeket vizsgáló szemmel nézgélte és egy szögletben még egy kis vödröt véve észre szinte porphyrból, melyet a fejdelem nem látott meg. Megfogá azt, fölnyitá s egy arany kulcsot talála benne.

„Édes fiam, – monda erre a királyné, – ezen kulcs kétségkivül még más kincset zár. Keressük mindenütt ha talán fölfedezhetnők, mirevaló.“

A legnagyobb figyelemmel vizsgálák meg a szobát s végre a falban egy kulcslyukat találtak. Azt vélték, hogy ehhez való a talált kulcs; s a király azonnal megpróbálta. Tüstént felnyilék az ajtó s egy másik szobába vezetett, melynek közepette kilencz talap állott merő aranyból, melyek közül nyolcz egy-egy képszobrot tartott egyetlen egy darab gyémántból, s ezen képszobrok oly fénynyel ragyogtak, hogy az egész szoba kivilágosodott tőle.

„Óh egek, – kiálta Szeyn elbámulva, – hol vette apám e drágalátos portékákat!“

A kilenczedik talap még nevelte bámulását; mert azon egy darab fehér atlasz feküdt, melyre ezen szavak voltak irva:

„Óh kedves fiam, e nyolcz képszobor megszerzése nekem sok fáradságomba került! De noha nagy szépségüek is ezek, tudd meg, hogy van még egy kilenczedik is a világon, mely ezeket mind fölülmúlja; az maga többet ér, mint ezer ilyen, a minőt itt látsz. Ha birtokába akarsz jutni, eredj Kahiróba Aegyptusban. Ott lakik egy régi rabszolgám, kit Mobareknek hinak: a legelső ember is megmutatja lakását. Eredj keresd föl őt; beszélj el neki mindent, a mi veled történt. Fiamnak fog ismerni s elvezet azon helyre, hol a csodakép vagyon, melyet üdvödre meg fogsz nyerni.“

Elolvasván a király, e szavakat szóla a királynéhoz: „A kilenczedik képszobrot is meg kell szereznem; nagyon ritka darab lehet, mivel ezek mindössze sem érnek annyit. Mindjárt elindulok nagy Kahiróba. Nem hiszem édes anyám, hogy gáncsolni fogjad szándékomat.“

„Nem kedves fiam, – felele a királyné, – nem ellenkezem benne. Te kétség kivül nagy prófétánk ótalma alatt vagy; nem fogja ő megengedni, hogy ezen útban elveszsz. Utazzál a mikor tetszik. Vezéreid és én majd igazgatjuk távollétedben az országot.“

A király tüstént elkészittete mindent az utazáshoz; csak kevés számu rabszolgákat akara vinni magával kiséretül.

Utközben semmi baj sem érte. Megérkezett Kahiróba, hol Mobareket tudakozta. Mondották neki, hogy egy a város leggazdagabb polgárai közül, ugy él, mint valamely nagy úr s háza kiváltképen az idegeneknek mindig nyitva áll.

Szeyn odavezetteté magát. Kopoga az ajtón. Egy rabszolga kinyitá és kérdezé: „Mit kivánsz, és ki vagy?“ – „Idegen vagyok, – felele a herczeg, – hallottam hirét Mobarek nagylelküségének s hozzá jöttem szállni.“

A rabszolga kéré Szeynt, hogy várjon egy pillantatig; azután elmene s megjelenté urának, a ki parancsolá neki, hogy az idegent bocsássa be. A rabszolga megint az ajtóhoz mene s mondá a herczegnek hogy szivesen látják.

Erre belépett Szeyn, egy nagy udvaron mene által s egy pompásan ékesitett terembe lépe, a hol várakozott reá Mobarek, igen udvarilag fogadá s megköszöné neki azon tisztességet, melyet tesz vele az által, hogy a nála lakást meg nem veti.

A király viszonzá ez udvariságot monda aztán Mobareknek: „Én a meghalt balsorai király fia vagyok s nevem Szeyn Alaznám.“

„Ezen király, – szóla Mobarek, egykor uram volt, de uram, nem tudom hogy fia lett volna. Mennyi idős vagy?“

„Husz esztendős, – felele a fejedelem. – Mennyi ideje lehet, hogy atyám udvarát elhagytad?“

„Csaknem huszonkét esztendeje, – felele Mobarek. – De mi által fogsz meggyőzni, hogy te annak fia vagy?“

„Az atyám szobája alatt, – felele Szeyn, – egy földalatti szoba volt, melyben negyven porphyr vödröt találtam mind tele aranynyal.“

„S mi van még egyéb?“ kérdé tovább Mobarek.

„Van ott még, – felele a fejedelem, – kilencz talap merő aranyból, melyek közül nyolczon gyémánt-képszobor áll, a kilenczediken pedig egy darab fehér atlasz fekszik, melyre fölirta atyám, mit kell cselekednem, hogy a kilenczedik képet is megnyerjem, mely még drágalátosabb, mint a többi egyetemben. Te tudod a helyet, hol van ezen kép, mivel az van az atlaszra irva, hogy te fogsz engem oda elvezetni.“

Alig mondá ki e szavakat s Mobarek azonnal lábaihoz borula s kezét összecsókolván fölkiálta: „Hálát adok istennek, hogy ide küldött téged. Megismerlek a balsorai király fiának. Ha oda akarsz menni, hol ezen csodálatos képszobor találtatik, szivesen elvezetlek. De előbb itt néhány napig meg kell pihenned. Ma vendégséget adok a kahirói nagyoknak. Épen asztalnál valánk, midőn érkezésedet jelentették. Ha meg nem veted, uram, méltóztassál bejőni s velünk együtt vigadni.“

„Nem biz én, – fele Szeyn, – sőt inkább szivesen részt veszek vendégségtekben.“

Mobarek azonnal egy kúpos terembe vezeté, hol a társaság vala. Leülteté az asztalhoz s térden állva kezde neki szolgálni. A kahirói nagyok elcsodálkoztak rajta és sugdostak magok között: „Ugyan ki lehet azaz idegen, kinek Mobarek oly nagy tisztelettel szolgál?“

Minekutána ettek volna, megszólamlék Mobarek. „Uraim, – monda, – ne csodáljátok, hogy igy szolgálok ezen ifju idegennek. Tudjátok meg, hogy ez a balsorai királynak az én uramnak fia. Atyja engem saját pénzén vett; meghalt a nélkül, hogy szabadon bocsátott volna; tehát még most is rabszolga vagyok s következőleg törvény szerint minden vagyonom ezen ifju fejedelemé, egyetlen örököseé.“

Szeyn itten szavába vága s szóla hozzá: „Óh Mobarek, ime mind ezen urak előtt kinyilatkoztatom, hogy e pillanattól fogva szabadon bocsátalak, és hogy mind magadat, mind minden értékedet különválasztom saját vagyonomtól; kivánj még ezenfölül, mit adjak?“

Mobarek e beszédre megcsókolá a földet s nagy hálákat ada a fejedelemnek.

Ezután bort tettek föl: s egész nap ittak; estve ajándékokat osztottak a vendégeknek s azok haza mentek.

Jövő reggel monda Szeyn Mobareknek: „Már eleget pihentem. Nem azért jöttem Kahiróba, hogy itt vigadjak. A kilenczedik képszobrot akarom megszerezni s ideje hogy annak megnyerése végett útra induljunk.“

„Uram, – felele Mobarek, – kész vagyok engedni kivánságodnák; de te még nem ismersz minden veszedelmet melyek e drága szerzeménynyel össze vannak kötve.“

„Akármi veszedelem járjon is vele, – felele a fejedelem, – föltettem magamban, hogy azt megállom. Vagy elveszek bele, vagy czélt érek. Minden, a mi történik, istentől jő. Kövess csak s légy szintoly állhatatos, mint én.“

Midőn Mobarek ily elszántnak látá az indulásra, szólitá cselédeit s parancsolá nekik, hogy az uthoz mindent készitsenek el. Azután a fejdelem és ő elvégezék a parancsolt mosódást és a Farsz imádságot, s megindulának.

Utjokban számtalan különös és csodálatos dolgokat láttak. Igy lovagoltak több napig, mig egy igen kis virányra értek, a hol lovaikról leszállának. Itten Mobarek igy szóla kisérőihez: „Maradjatok helyben s viseljétek gondját uti szereinknek visszatértünkig.“ Azután igy szóla Szeynhez: „Jer uram menjünk magunk tovább; közel vagyunk azon iszonyu helyhez, hol a kilenczedik képszobor tartatik: szükséged lesz most egész bátorságodra.“

Nem sokára egy nagy tó partjához jutottak. Mobarek itt leüle s szóla a fejedelemhez: „Ezen tengeren keresztül kell mennünk.“

„Hogy mehetnénk rajta által? – kérdé Szeyn hiszen nincsen hajó.“

„Majd mindjárt fogod látni, hogy megjelenik egy, – folytatá Mobarek; a szellemek királyának varázssajkája el fog értünk jőni; de jól megtartsd, a mit mondok: Mély hallgatásban kell maradni; ne szólj tehát a hajóshoz: bár mi különösnek tessék is alakja, s akármi rendkivül való dolgot láss is semmit se szólj; mert intlek, ha a sajkán csak egy szót ejtesz is, az tüstént elmerül a habokban.“

„Majd hallgatok, – szóla a herczeg. – Csak mondd meg mit cselekedjem, s pontosan fogom teljesiteni.“

Igy szólván, hirtelen egy veres szántalfa-sajkát láta a tón megjelenni; árbocza finom ambra s vitorlája kék atlasz volt. Benne csupán egy hajós, kinek feje az elefántéhoz hasonló s teste olyan vala, mint a tigrisé.

A herczeghez, s Mobarekhez érvén a hajó, a hajós egyiket a másik után fölvevé orrmányával és sajkájára tevé, azután egy pillanat alatt általvivé a tó tulsó partjára. Ott megint kiraká őket orrmányával s azonnal eltünék sajkástul.

„Most már szólhatunk, – monda Mobarek. – Itt a szellemek királya szigetén vagyunk; nincs ilyen több az egész világon. Tekints körül fejedelmem, lehet-e ennél gyönyörűbb hely? Ez kétségkivül igazi képmása azon kecses lakhelynek, melyet az Isten törvényünk igazhitü megtartóinak igért. Nézd e virányt illatos füvekkel s virágokkal ékesitve. Bámuld ama szép fákat, melyeknek drága gyümölcsei az ágakat földig huzzák. Örvendj a sokszavu zengzetes éneken, melylyel, más tartományokban nem ismert ezerféle faju számtalan madár tölti el a leget!“

Szeyn nem győzte csodálni mind ezen őt környező dolgok szépségét s mindig ujabbakat veve észre mennél tovább ment a szigeten.

Végre egy finom smaragd-palotához értek, mely széles árkokkal vétetett körül, s a melynek partján bizonyos távolságra egymástól oly magas fák állottak, hogy árnyékuk az egész palotát elfödözé. Az ajtóval általellenben, mely merő arany vala, egy híd volt egyetlen egy halpaizsból; noha legalább is hat ölnyi hosszu s három ölnyi széles vala. Elől a hidnál egy sereg iszonyu nagyságu szellemeket lehetett látni, kik a vár kapuját vastag sinai aczél buzogányokkal védték.

„Ne menjünk el innen, – szóla Mobarek, – mert ezen szellemek agyonvernek bennünket; s ha meg akarjuk őket gátolni, hogy ide ne jőjenek, bizonyos varázselőkészületet kell tennünk.“

Egyszersmind kivona egy zacskóból ruhája alól négy szelet sárga tafotát. Egyikkel övét tekergeté körülj, a másikat hátára tüzé s a többi kettőt a fejedelemnek adá, ki velök ugyanazt tevé. Azután kiterite Mobarek két nagy abroszt a földre, melyeknek szélére nehány drága követ raka mosuszszal és ambrával. Egyikre ő üle, a másikra Szeyn. Azután igy szóla Mobarek a fejedelemhez:

„Uram, most elő fogom idézni a szellemek királyát, ki a szemünk előtt fekvő palotában lakik: vajha harag nélkül jőne hozzánk. Megvallom, hogy nem vagyok aggodalom nélkül, miképen fog bennünket fogadni. Ha ellenére van szigetén megjelenésünk, egy irtózatos szörnyeteg alakjában fog előjőni; ha ellenben javalja szándékunkat, nyájas férfi képében fogja magát mutatni. Mihelyt előttünk terem, föl kell állanod és üdvözlened, mindazáltal le ne lépj az abroszról, mert különben halál fia lészsz. Mondjad ezt neki:

„Szellemek határtalan mestere, atyámat, ki szolgád vala, elragadá a halál angyala: vajha engem is ugy ótalmazna felséged, mint atyámat mindenkor ótalmazta!“

„S ha a szellemkirály, – ezt veté utána Mobarek, – kérdez, micsoda kegyelmet kivánsz tőle, felelj neki:“

„Uram a kilenczedik képszobor az, melynek nekem ajándékozásáért alázatosan esedezem.“

Minekutána igy megtanitotta Mobarek Szeyn királyt, hozzákezde az idézéshez.

Azonnal egy hosszas villámlás vakitá el szemeiket, melyre egy dörrenet következett. Az egész szigetet hirtelen sürü setétség boritá el; iszonyu vihar támadt s erre szörnyü orditás hallatszott: a föld rengett s olyatén földindulást éreztek, a milyent egykor Azrafyel fog az utolsó itélet napján támasztani.

Szeyn egy kissé megdöbbent s ezen zajból roszat kezde jósolni, midőn Mobarek jobban tudván, mit kelljen róla tartani, mosolygani kezde s igy szóla hozzá:

„Csendesedjél fejedelmem, minden jól megyen.“

Valóban azon pillanatban megjelenék a szellemkirály egy nyájas férfi alakjában. De mégis volt valami rettentő lényében.

Mihelyt megpillantá őt Szeyn király, oly udvarilag szólitá meg, a mint Mobarek tanitotta. A szellemek királya mosolygott rajta s felele: „Óh kedves fiam, szerettem atyádat s valamikor ide jött nekem tiszteletet tenni, mindig egy képszobrot ajándékoztam neki, melyet magával elvitt. Szintugy szeretlek téged is. Én kényszeritettem atyádat nehány nappal halála előtt, hogy azt irja, a mit a fehér atlaszról olvastál! Megigértem neki, hogy ótalmamba veszlek s neked adom a kilenczedik képszobrot, melynek szépsége mindazokat fölülmulja, melyeket már birsz. Elkezdettem igéretemet teljesiteni: én vagyok az, kit álmodban egy öreg alakjában láttál. Én találtattam meg veled a vödrös és képszobros földalatti szobákat. Nagy részem van mind abban a mi rajtad történt, vagyis inkább én vagyok annak oka. Tudom, mi vezetett ide. Megnyered, a mit kivánsz. Ha atyádnak meg nem igértem volna is, hogy neked adom, mégis örömest megadnám. De előbb mindenre, a mi az esket megszeghetlenné teszi, meg kell esküdnöd, hogy ismét eljősz e szigetre s egy szüzet hozsz nekem, ki tizenötöd évében vagyon és soha sem ismert férfit, sőt nem is kivánt ismerni. Azonfölül tökéletes szépségünek kell lennie, és te ugy uralkodjál magadon, hogy kivánság ne támadjon benned birására, midőn ide hozod.“

Szeyn merészen letevé a tőle kivánt esket. „De uram, – kérdezé erre, – ha szerencsés leszek is oly szüzet találni, a milyent kivánsz tőlem, miről tudom meg, hogy eltaláltam?“

„Megvallom, – felele mosolyogva a szellem király, – hogy téged a külszin megcsalhatna. Fölül van ez az Ádámfiak tudományán; nincs is szándékom ebben tereád támaszkodni. Egy tükröt adok neked, mely csalhatlanabb minden vélekedésnél. Mihelyt egy tökéletes szépségü tizenötesztendős szüzet találsz, csak nézz tükrödbe, meg fogod abban a szűznek képét látni s az üveg tiszta és világos marad, ha a szüz szeplőtelen; ha ellenben az üveg elhomályosul, ez bizonyos jele, hogy a leány nem volt mindig tiszta életü, vagy legalább kivánkozott többé az nem lenni. El ne feledd az esket, melyet nekem tettél, hanem megtartsd, mint becsületes ember: különben elveszem életedet, bármint szeretlek is.“

Szeyn király ujra fogadta, hogy szavát szorosan meg fogja tartani.

A szellem király ekkor egy tükröt ada kezébe ezen szavakkal: „Oh édes fiam, eljöhetsz megint, ha akarsz: itt van a tükör, melyet használnod kell.“

Szeyn és Mobarek elbucsuztak a szellemkirálytól s a tóhoz ballagának. Az elefántfejü révész hozzájok mene a sajkával, s azonképen visszavivé őket, a mint ide hozta. Megint kisérőikhez mentek s velök együtt visszatértek Kahiróba.

Alaznám király nehány napig pihene Mobareknél. Azután igy szóla hozzá: „Jer menjünk Bagdádba szüzet keresni a szellemek királya számára.“

„Ejnye, hát nem vagyunk nagy Kahiróban? – felele Mobarek. – Nem találkoznának-e itt is szép szüzek?“

„Igazad van, – viszonza a fejedelem, – tehát hogy találjuk föl őket?“

„Ne aggódjál erről uram, – felele Mobarek; – ismerek én egy igen ügyes vén asszonyt, majd arra bizom: az igen jól el fog benne járni.“

A vén asszony valóban oly ügyes vala, hogy a királylyal temérdek sok igen szép tizenötesztendős leányokat láttatott; de az megnézésök után tükrébe tekinte, s erényöknek ezen átkozott próbaköve az üveg, mindeniknél elhomályosodott. Az udvarnak és városnak minden tizenöt esztendős szüzei megpróbáltattak egymásután: s az üveg egyiknél sem maradt tisztán és világosan.

Látván, hogy nagy Kahiróban egy szeplőtelen szüzet sem lehet találni, elutaztak Bagdádba. Egy pompás palotát bérlettek a város egyik legszebb szakában. Itt urasan kezdettek élni; szabad asztalt tartottak; s minekutána minden vendégeik ettek a palotában, a maradékot a derviseknek küldötték, kik avval igen jól lakoztak.

A városnak épen ezen szakában lakott egy Bubekir Müesszin nevü imám. Ez egy hiu, kevély és irigy ember volt. Gyülölt minden gazdag embert, csupán mivel ő szegény vala. Nyomorusága fölboszantotta felebarátja boldogsága ellen. Hallá hirét Szeyn Alaznámnak és a nála uralkodó bőségnek. Nem kellett több neki, hogy ezen fejedelmet utálja. Annyira vivé a dolgot, hogy egykoron a mecsetben estvéli imádság után igy szóla a néphez: „Óh kedves atyámfiai, hallottam, hogy egy idegen jött lakni közünkbe, ki naponkint temérdek pénzt költ. Ki tudja, ez ismeretlen talán valami gonosztévő, ki annyit lopván országában, e nagy városba jött, hogy itt duslakodjék. Vigyázzunk magunkra atyámfiai: ha megtudja a chalyf, hogy ilyetén ember lakik közöttünk, félő, meg fog büntetni bennünket, hogy azt tudtára nem adtuk. Én részemről kinyilatkoztatom, én ártatlanságban mosom meg kezeimet; s ha szerencsétlenség támad belőle, én nem leszek oka.“

A nép, mely könnyen elhagyja magát ámitani, egy szájjal kiálta Bubekirnek:

„Az a te dolgod imám, jelentsd meg a főtanácsnak!“

Erre az imám haza mene jó kedvvel s egy emlékirás készitéséhez foga, melyet jövő reggel akara benyujtani a chalyfnak.

De Mobarek, ki jelen volt az imádságon, s hallá a többiekkel együtt a pap beszédét, ötszáz aranyat köte egy kendőbe s különféle selyemszöveteket rakván egy csomóba, vele Bubekirhez ment.

Az imám nyersen kérdezé, mit akar: „Óh bölcs tanitó, – felele Mobarek nyájasan az aranyat és selymeket kezébe nyomván, – én szomszédod s kész szolgád vagyok. Alaznám herczeg, ki a város ezen szakában lakozik, küldött hozzád. Hallotta érdemeidnek hirét s reám bizta annak megmondását, hogy kivánna veled megismerkedni. Addig is kéret, fogadd el e csekély ajándékot.“

Bubekir elragadtatott örömében s felele Mobareknek: „Kérlek uram, kérj nekem bocsánatot a fejedelemtől. Egészen meg vagyok szégyenitve, hogy még eddig tiszteletére nem voltam; de helyrehozom hibámat s mindjárt holnap elmegyek kötelességemet megtenni.“

Valóban már más napon igy szóla a reggeli imádság után a néphez: „Tudjátok atyámfiai, egy ember sincs ellenség nélkül. Az irigység leginkább azokat támadja meg, kik nagy gazdasággal birnak. Amaz idegen, kiről tegnap este szóltam nektek, nem valami gonosztévő, a mint némely roszakaró emberek el akarták velem hitetni; hanem egy ifju fejedelem, ki ezerféle erénynyel jeleskedik. Óvakodjunk a chalyfnál valami baljelentést tenni róla.“

Minekutána Bubekir ezen beszéde által eloszlatta volna a Szeyn iránt való balvélekedést, melyet az előbbi este támasztott vala az emberekben, hazamene. Ünneplő ruháit vevé föl, s az ifju fejdelem látogatására méne, ki őtet igen nyájasan fogadá. Mindkét részről több udvari szólások után ezt mondá Bubekir a fejdelemnek:

„Sokáig szándékozol-e uram, Bagdádban mulatni?“

„Itt maradok, – felele neki Szeyn – mig egy tizenötesztendős tökéletes szépségü s oly tiszta szüzet nem találok, ki soha sem ismert férfit s nem is kivánt ismerni.“

„Ugy valóban igen ritka portékát keresesz, – felele az imám – s nagyon félnék, hogy hasztalan lesz keresésed, ha nem tudnám, hol lehet ilyetén szüzet találni. Atyja azelőtt vezér volt, de elhagyá az udvart s régóta egy félrevaló házban lakik, hol magát egészen leánya nevelésére szenteli. Ha akarod uram, oda megyek s megkérem számodra; nem kétlem, nagyon fog örülni egy ilyen születésü vőnek nyerésén.“

„Ne oly hirtelen, – felele a fejdelem, – nem akarom elvenni addig e szüzet, mig nem tudom, nekem való-e? Szépségére nézve ugyan reád bizhatnám magamat; de micsoda kezességet ajánlhatsz erényeért?“

„Hát micsoda kezességet kivánsz?“ – kérdé Bubekir.

„Szinről szinre kell őt látnom, – felele Szeyn, – többet nem kivánok arra, hogy magamat elhatározzam.“

„Tehát értesz az arczvonásokhoz? – viszonza mosolyogva az imám. – No jól van; jere velem az atyjához, majd megfogom kérni, hogy egy pillanatra láttassa veled a maga jelenlétében.“

Müesszin elvezeté a fejdelmet az atyához, ki, mihelyt megérté Szeyn születését és szándékát, előhivá leányát s parancsolá neki, hogy fátyolát vegye le.

Soha sem került még ily tökéletes és vonzó szépség az ifju balsorai király szeme elébe; egészen elámult rajta; s mihelyt megtehette a próbát, vajjon ezen szűz szintoly tiszta is, mint szép-e, kihuzá tükrét: s ime az üveg tiszta és világos maradt.

Látván, hogy végre csakugyan talált oly szüzet, a milyet kivánt, megkéré a vezértől. Azonnal kádit hivattak, az eljöve, megtették a házassági kötést és elmondották reá az imádságot.

Ezen szertartás után Szeyn a vezért házához vivé, a hol pompásan megvendégelte s nagy ajándékokat ada neki. Ezután a menyasszonynak Mobarektől sok drágaságokat külde; s ez azt a vőlegény házába vezeté, hol a lakadalom Szeyn rangjához illő pompával ünnepeltetett.

Midőn minden vendég hazatért, monda Mobarek urának: „Föl uram! Ne késsünk tovább Bagdádban, hanem térjünk vissza Kahiróba. Emlékezzél az igéretre, melyet a szellemek királyának tettél.“

„Induljunk tehát – felele a fejdelem – hiven fogom azt teljesiteni. Megvallom azonban neked, kedves Mobarekem, hogy ha engedelmeskedem is a szellemek királyának, azt csak erőltetve teszem. A kisasszony, kit elvettem, elbájoló, s kisértetbe jövök őt Balsorába vinni s a thrónusra ültetni.“

„Ah uram, – felele Mobarek, – óvakodjál kényedet követni. Uralkodjál szenvedelmeden, s bármi magad meggyőzésébe kerüljön is, tartsd meg a szellemek királyának adott szavadat.“

„Jól van Mobarek, – monda a fejdelem, – csak arra legyen gondod, hogy e szeretetreméltó szüzet ugy elrejtsd előlem, hogy soha többé szemem elébe ne kerüljön. Talán ugy is már sokat láttam őtet.“

Mobarek most készületeket tétetett az indulásra. Visszatértek Kahiróba, s onnan utjokat a szellemek királya szigete felé vevék.

A mint odaértek, szóla a hölgy, ki az utat egy gyaloghintóban tevé, s a fejedelmet a lakodalom napja óta nem látta, Mobarekhez: „Hol vagyunk? Nem érünk-e hamarjában férjemnek, a királynak országába?“

„Nagyságos asszonyom, – felele Mobarek, – ideje, hogy ámulásod eloszlassék. Szeyn király csak azért vett el téged, hogy atyád házától kinyerhessen. Nem azért lépett veled házasságra, hogy balsorai királynévá tegyen, hanem hogy a szellemek királyának kezére adjon, ki ily szüzet kért tőle, mint te vagy.“

Ezen nyilatkoztatásra elkezde a hölgy keservesen sirni, ugy hogy a fejdelem és Mobarek igen megsajnálták. „Szánakozzatok rajtam, – monda nekik, – én idegen vagyok; számot kell adnotok Isten előtt a rajtam elkövetett árulásról.“

Könyei és panaszai hasztalanok voltak. Bemutatták a szellemek királyának, ki őtet figyelmesen megnézvén, igy szóla Szeynhez: „Fejdelem, meg vagyok veled elégedve. A szüz, kit hozzám vezettél, kecses és tiszta; s öngyőzedelmed, hogy nekem adott szavadat megtartád, kedves előttem. Térj haza országodba. Ha a nyolcz képszobru földalatti szobádba fogsz lépni, megtalálod ott a kilenczediket is, melyet neked igértem; majd oda vitetem szellemeimmel.“

Szeyn megköszöné a szellemek királyának, s Mobarekkel megint Kahiróba utazott. De nem sokáig maradt ezen városban: a kilenczedik képszobor után való türtelen vágyása sietteté elindulását. Azonban sokszor eszébe jutott volt jegyese; szemrehányásokat tett magának a rajta elkövetett csalárdságért, s magát tekinté szerencsétlensége egyetlen okának. – „Jaj nekem, – szóla magában, – elragadtam őtet szerető atyjától, hogy egy szellemnek áldozzam. Oh hasonlithatlan szépség, te jobb sorsot érdemelsz vala!“

Eltelve e gondolattal, végre Balsorába ére a király, hol jobbágyai örvendezvén megérkezésén, nagy örömünnepet készitettek. Azonnal anyjához, a királynéhoz mene, hogy utazásáról jelentést tegyen: s az nagyon örült, megértvén, hogy megnyerte a kilenczedik képszobrot.

„Jer édes fiam, – monda az neki, – nézzük meg; mert kétségkivül már a földalatti szobában lesz, mivel a szellemek királya azt igérte, hogy ott fogod azt találni.“

Az ifju király és anyja, mindketten türtelenül vágyván a csodálatos képszobrot látni, lementek a földalatti épületbe s a képszobrok teremébe léptek. De mely nagy vala meglepetésük, a kilenczedik talapon egy gyémánt képszobor helyett egy csodaszépségü szüzet látván, kit a király tüstént ugyanannak ismert, a kit a szellemszigetre vitt vala.

„Csodálkozol király, – szóla hozzá a szüz, – hogy engem látsz itten? Te valami sokkal drágábbat reméltél találni nálamnál, s nem kétlem, bánod most, hogy annyit fáradtál. Szebb jutalmat igértél volt magadnak.“

„Nem, szeretett hölgyem; – felele Szeyn, – tanum az ég, hogy többször volt eszemben a szellemkirálynak adott szavamat megszegnem, s téged magamnak tartanom meg. Bármi drága legyen is egy gyémántképszobor, fölérhet-e birásod gyönyörével? – Jobban szeretlek, mint minden gyémántot, s a világ minden kincseit.“

A mint e szavakat mondá, egy dörrenést hallottak, melytől megrendült a földalatti épület.

Szeyn anyja megijedt rajta; de a szellemek királya, ki hirtelen megjelent, eloszlatá félelmét. „Királyné, – szóla hozzá, – én védem és szeretem fiadat. Akartam látni, ha korában képes volna-e szenvedélyét zabolázni. Jól tudom, hogy ezen ifju szép kecsei kisértetbe hozták őtet, s nekem tett igéretét, hogy ennek birását nem fogja óhajtani, nem tartotta meg szorosan, de sokkal jobban ismerem az emberi természet gyarlóságát, mintsem azért haragudnám s bámulom maga megtartóztatását. Itt van a kilenczedik képszobor, melyet neki szántam: ez sokkal ritkább, mint a többi egyetemben! – Szeyn király, – szóla tovább felé fordulván, – élj boldogul ezen ifju hölgygyel; hitvesed ő; s ha azt akarod, hogy híven s állhatatosan szeressen, szeresd mindig; de csak magát szeresd: ne szerezz neki vágytársnét, ugy kezeskedem hűségéről.“

E szavakkal eltünék a szellemkirály; és Szeyn örömre ragadtatván jegyese által, még azon napon ülé lakadalmát s kihirdetteté balsorai királynénak: és ezen mindig hü és szerető házastársak egymással számos évet éltek.