A fölébredt való története.

Harun Arresyd chalyf országlása alatt élt Bagdádban egy igen gazdag kalmár, kinek felesége már öreg vala. Egyetlen egy fiuk volt, Abu Hasszán nevü, mint egy harminczesztendős, ki a legnagyobb takarékossággal neveltetett fel.

A kalmár meghala és Abu Hasszán mint egyetlen örököse birtokába lépe a nagy kincseknek, melyeket atyja életében nagy gazdálkodása és kereskedésbeli iparkodása által gyüjtögetett. A fiu, ki tekinteteiben s hajlandóságaiban egészen különbözött atyjától, egészen másként is cselekedett, mint az. Mivel tudniillik ez neki ifjuságában mindig csak annyi pénzt adott, a mennyi épen élelmére elégséges volt, és ő azért mindig irigylette azon vele egy idős ifjakat, kik abban nem láttak fogyatkozást, s a kik azért egy mulatságot sem tagadtak meg maguktól, melyre az ifjuság oly könnyen adja magát; föltevé magában, hogy most részéről oly bő költéssel fogja magát kitüntetni, mely öröklött gazdagságának megfeleljen. Ezen czélra értékét két egyenlő részre osztá. Egyik felét mezei jószágok és városi házak vásárlására forditá, melyek annyi jövedelmet adtak neki, hogy abból kényen élhetett; de megfogadá magának, hogy ezen jövedelemhez soha sem nyul, hanem a bejövő pénzeket mindig elteszi. A másik felét, mely igen nevezetes készpénzből állott, mindazon idő visszapótlására szánt, melyet azon szoros fenyiték alatt melyben atyja egész haláláig tartotta, elveszettnek gondolt; de egyszersmind megszeghetlen törvényévé tevé, hogy azon szilaj élet közben, melyhez fogni szándékozott, legcsekélyebbet se költsön ezen pénzen felül.

Ezen szándékához képest rövid időn a vele egykoru s egyrendü ifjak közül egy csoportot gyüjte maga köré s ettől fogva semmiről sem gondoskodott, csakhogy ezeket jól mulathassa. Melyre nézve nem elégedett meg avval, hogy őket éjjel-nappal jól tartotta, s számukra a legfényesb vendégségeket adta, hol özöne volt a drága étkeknek s válogatott boroknak, hanem még hangászi mulatságokkal is gyönyörködtette, melyekre a legjobb énekeseket és énekesnéket hitta meg. A vendégségek aztán rendszerint tánczczal végződtek, melyre Bagdadból a legjobb tánczosok és tánczosnék voltak hivatalosak. Mindezen mulatságok, melyeket mindennap uj váltott fel, Abu Hasszánt oly iszonyu költségbe döntötték, hogy azt egy esztendőnél tovább meg nem birhatta. Azon sok pénz, melyet ezen tékozló életre szánt, az esztendővel együtt végére járt. Mihelyt nem tartott teritett asztalt, eltüntek eddig volt barátai is és sehol sem akadhatott többé reájok, akárhol kereste is. Valóban kerülték őtet a hol csak látták, ha történetből valamelyikkel találkozott s beszélni akart, az mindenféle kifogásokkal mentegetődzött.

Abu Hasszán sokkal sokkal inkább fájlalta barátainak különös viseletüket, kik oly sok barátság-igérés és mutatás után, melyet neki tettek, most őtet oly illetlen s hálátlan módon elhagyák, mint az egész pénz elvesztését, melyet velök oly czéltalanul elpazarlott. Szomoruan gondolkodva, lesütött fejjel és setét bút áruló arczczal lépett anyja szobájába s tőle jó távol leült a szofa végére.

„Mi bajod édes fiam?“ – kérdé az anyja, midőn ez állapotban látá. – „Miért változtál ugy meg, miért vagy oly bús, oly magadhoz hasonlatlan? Ha mindenedet elvesztetted volna is, a mivel a világon birsz, akkor sem lehetnél szomorubb. Tudom azon iszonyú vesztegetést, melyet tettél s a mióta ennek adtad magadat, nem igen sok pénzed maradhatott. Különben ura voltál jószágodnak s ha soha sem szóltam rendetlen életed módja ellen, az csak azért történt, mert bölcs előlátással tetted el gazdagságod felét. Mindamellett nem gondolhatom el, mi sülyeszthetett ily mély bánatba.“

Abu Hasszán e szavakon könyre fakada és sirás és zokogás között monda: „Kedves anyám, végre e fájdalmas tapasztalás után megtanultam átallátni, mily szenvedhetlen a szegénység. Igenis nagyon jól érzem, hogy valamint a napnak lemenetele elvonja tőlünk ezen égi test fényét, szintugy a szegénység megfoszt bennünket minden örömtől. Az teszi, hogy mindazon dicséreteket, mindazon jót, a mit megbukásunk előtt mondottak nekünk, egészen elfeledjük; annyira juttat bennünket, hogy ki sem merünk menni házunkból, félvén, hogy meglát valaki; s hogy éjszakánkint véres könyeket hullatunk; egyszóval, a ki szegény, még rokonitól s barátitól is ugy tekintetik, mint idegen. – Tudod kedves anyám, – folytatá – milyen voltam egész álló esztendeig barátimhoz. Mindig jól vendégeltem őket, ugy hogy csaknem mindenemből kifogyasztattam magamat általok; s most, midőn igy már nem folytathatom, azt kell látnom, hogy mindnyájan elhagytak. Itt csak azon pénzről szólok, melyet azon haszonvételre, a mire forditottam, félretevék; mert a mi a többit illeti, a mit jószágba adtam, hálát adok Istennek, hogy azon gondolatot sugallá, hogy azt tegyem el oly feltétellel és fogadással, hogy ily esztelen tékozlás végett ahhoz soha nem nyulok. Megtartom e fogadást s tudom már mi hasznát fogom venni a mim még ily szerencsésen megmaradt. De előbb még meg akarom kisérteni, mennyire vihetik barátim, ha különben ezen nevet megérdemlik hálátlanságukat. Meglátogatom őket egymásután s mindazt, a mit velök magam megerőltetéséig tettem, eléjükbe terjesztvén, kérni fogom őket, hogy maguk között tegyenek össze egy kis pénzecskét, mely által magamat azon boldogtalan állapotból, melybe az ő kedvükért döntöttem, valamennyire kisegélhessem. Azonban a mint mondottam, ezen lépést csak azért teszem, hogy meglássam, találhatnám-e bennök valami nyomát a háladatosságnak.“

„Édes fiam, – felele Abu Hasszán anyja, – nem akarlak leverni szándékod végrehajtásáról; de előre is megmondhatom, hogy meg fogsz csalódni reményedben. Hidd el nekem, bármit tégy is, épen nincs szükség ezen próbára; sehol sem fogsz segedelmet találni, kivévén abban, a mit magad tettél el. Jól látom, hogy még nem ismered ezen barátokat, kiket a te rangodbeli emberek között rendszerint ugy neveznek, de majd meg tanulod őket ismerni. Adja Isten, hogy oly módon történjék, a mint ohajtom, azaz a te javadra.“ – „Kedves anyám, – felele Abu Hasszán, – meg vagyok győződve annak valóságáról, a mit mondasz; de annál bizonyosabb leszek ezen dolog iránt, mely oly közelről érdekel, ha személyesen meggyőződöm alávalóságukról és érdemetlenségökről.“

Abu Hasszán azonnal elindula s oly jól választá az időt, hogy minden barátjait otthon találá. Elejökbe terjeszté a nagy szükséget, melyben van, s kérte őket, hogy hathatós fölsegélésére nyissák meg erszényöket. Sőt külön-külön mindegyik előtt arra is kötelezé magát, hogy azon pénzt, melyet neki kölcsönözni fognak, vissza fogja fizetni, mihelyt körülményei megjavulnak; azt mindazáltal nem emlité, hogy leginkább őmiattuk van ily szorultságban, hogy annálinkább fölinditsa nagylelküségöket. Nem felejtette azon vig reménynyel is kecsegtetni őket, hogy egykor talán megint el fogná velök kezdhetni azon vig vendégségeket, melyben előbb nála részesültek.

Egyik asztali barátja sem indult meg azon eleven ábrázolásokon, melyekkel a szerencsétlen Abu Hasszán meg akará inditani. Sőt azon boszuság is érte, hogy azt kellett hallania, hogy többen közülök kereken kimondák, hogy nem is ismerik s nem is emlékezhetnek, hogy valaha látták volna. Boszu s bútelt szivvel tére haza. „Ah, kedves anyám, – kiálta, a szobába lépvén, – igazad volt; barátok helyett csupán hitetleneket, hálátlanokat és gazembereket találtam! Már vége van, lemondok róluk s megfogadom neked, hogy soha sem látom többé őket.“

Abu Hasszán állhatatos maradt szándékában. Czéljára a legillőbb óvakodó intézeteket tevé, hogy minden alkalmat elkerüljön, melyben ahhoz valaha hütlen lehetne; s hogy soha többé ezen esetbe ne jőjön, megesküvék, hogy soha életében többé egy bagdádit sem vendégel meg. Ezután elővevé pénzszekrényét, melybe jövedelmeit rakta volt, rejtek helyéről, s annak helyére tette, a mely épen kiüresedett. Föltevé magában, hogy mindennapi költségére csak bizonyos mennyiségü pénzt veszen ki, a mely elégséges lesz arra, hogy estve még egy személyt is megvendégelhessen. De megesküvék, hogy ezen személy nem bagdadi lesz, hanem idegennek kell lennie, ki csak az nap érkezett oda és hogy másnap mindjárt el fogja bocsátani, minekutána egyetlen egy vacsorát adott neki.

Ezen czéljához képest minden reggel beszerzé Hasszán az ezen vendégségre való eleséget. Estvefelé mindig elmene és leüle a bagdádi hid végére, s ha valami idegent látott, bármi rendü s származásu volt legyen is, megszólitá egész udvariassággal s vacsorára és hálásra ittmaradásának első éjjelén magához meghivá; s értesitvén arról, a mit vendéglátásánál magának föltételül és törvényül tett, lakásához vezeté.

A vacsora, melyet Abu Hasszán vendégének ada, nem vala pompás, de mégis igen meg lehetett vele elégedni. Kiváltképen a jó bor nála soha sem hibázott. A vacsora egyébiránt egész késő éjszakáig tartott, s a helyett, hogy vendégével a mint különben közönségesen szoktak, országos, nemzetségi, vagy kereskedési ügyekről beszélgetett volna; csupán közönyös, kellemes és vig dolgokról igyekezett vele szólani. Átalában ő természettől tréfás, mulatságos és jókedvü volt s bármiről volt is szó, mindig tudott oly fordulatot adni beszédének, mely a legszomorubbat is földerithette volna.

Midőn másnap reggel vendégét elbocsátá, ezt szokta volt neki mondani: „Akár hova mégy is, isten őrizzen meg minden kellemetlenségtől! Midőn tegnap estve házamhoz vacsorára hittalak, elbeszéltem, micsoda törvényt szabtam volt magamnak; azért nem fogod balul venni, ha azt mondom, hogy többé soha sem iszunk együtt, sőt hogy többé soha sem is fogjuk egymást látni sem nálam, sem másutt. Jó okaim vannak, hogy igy cselekedjem. Isten vezéreljen szerencsésen!“

Abu Hasszán ezen rendszabása megtartásában igen pontos vala. Az idegenekre, kiket egyszer megvendégelt, többé nem ügyelt és nem is szólott velök. Ha utczán, vagy más közhelyen előtalálta őket, úgy tett, mintha nem látná, sőt félre is fordult, hogy meg ne szólithassák. Egy szóval minden további közlekedést félbeszakasztott velök.

Ezen szokását sokáig folytatta, midőn egykor kevéssel napnyugat előtt, a mint megint épen szokott helyén, a hid végénél ült, Harun Arresyd chalyf jött arra, úgy elöltözve, hogy nem lehete megismerni.

Noha ezen uralkodónak igen hű szolgái és nagyon lélekisméretes törvényszolgáltatói valának, mégis mindenről személyesen akará magát értesiteni, s igen gyakran csapongott mindenféle álöltözetekben Bagdád városában. Sőt a város legközelebbi vidékeit sem hagyá figyelmetlenül, s ezen czélból minden hónap első napján szokott volt az országutakra kimenni, melyek különféle részekről Bagdádba vittek. Ezen napon, – épen első vala, musszuli kalmárnak öltözve jelent meg, s épen akkor szállott volt ki a partra a hid másik felén egy nagy és erős rabszolgától kisérve.

A chalyfnak álöltözetében is igen komoly és tiszteletes tekintete lévén, fölkele Abu Hasszán, ki őt musszuli kalmárnak tartotta, helyéről, nyájasan üdvözlé, s igy szóla hozzá: „Uram örvendek szerencsés megérkezéseden, s kérlek tedd velem azt a becsületet, vacsorálj nálam s töltsd ez éjszakát házamban, hogy megpihenj az utazás terheitől.“ S hogy még inkább reá birhassa ezen szivesség meg nem tagadására, elmondotta neki rövid szóval, miképen szokásává tette mindennap a legelső idegent, ki elébe akad, egy éjszakai hálásra meghini és megvendégelni. A chalyf Abu Hasszánnak furcsa izletében oly sok különösséget talált, hogy kiváncsi lett őt közelebbről megismerni. A nélkül azonban, hogy a fölvett kalmár szerepből kilépne, azt mondá neki, ugy véli, hogy e nagy szivességet, melyet Bagdádba érkezésekor nem is várt vala, nem érdemelheti meg jobban, mint ha udvarias ajánlását elfogadja, azért csak mutasson neki utat s ő tüstént követni fogja.

Abu Hasszán nem tudván, hogy a vendég, kit a történet hozzávezetett, oly rendkivül magasan áll fölötte, egészen úgy bánt a chalyffal, mint egy magához hasonlóval. Elvitte házához s egy igen csinos készületü szobába vezette, hol a szofán a fő helyre ülteté. A vacsora már kész volt, az asztal megteritve. Abu Hasszán anyja, ki igen jó főző vala, három tál ételt tett föl, középre egyben egy jó kappant körülvéve négy jó hizott csirkével; azután jobbra és balra még két tálat, melyek előétekül szolgáltak; tudniillik egyikben egy kövér libát s a másikban galambfiakat fűszeres lével. Egyéb most ez egyszer nem volt; de a hus igen jó és finom izü vala.

Abu Hasszán az asztalnál vendégével szemközt üle és ő s a chalyf el kezdének jóizüen enni, kiki tetszése szerint nyulván hozzá a nélkül, hogy egy szót szóltak, vagy ittak volna az országos szokás szerint. Végezvén az evést, a chalyf rabszolgája vizet nyujta nekik a mosdásra s azonban Abu Hasszán anyja fölszedé az asztalt, s fölraká a csemegét, mely különféle gyümölcsből állott, a mint épen az évszak hozta magával, tudniillik szőlőből, őszi baraczkból, almából, körtvélyből és különféle mondolás tésztasüteményből. Mikor besetétedett, viaszgyertyákat gyujtottak, melyre Abu Hasszán néhány palaczk bort tétetett csészékkel együtt maga mellé, s intett az anyjának, hogy a chalyf rabszolgájának adjon enni.

Midőn a vélt musszuli kalmár a chalyf t. i. és Abu Hasszán megint asztalhoz ültek, foga Abu Hasszán, minekelőtte a gyümölcshöz nyult volna, egy csészét, s először magának töltvén bele, a csészét kezében tartván, ezt mondá a chalyfnak, ki véleménye szerint egy puszta musszuli kalmár volt: „Uram szintugy tudod, mint én, hogy a tyúk soha sem iszik úgy, hogy csirkéit is ne híná, hogy vele együtt igyanak; azért én is fölszólitlak, hogy kövesd példámat. Nem tudom ugyan, hogy gondolkodol ezen tárgyról; de a mi engem illet, ugy vélem, hogy az oly ember, ki a bort utálja s a bölcset akarja játszani, bizonyosan nem az. Hagyjuk az efféle embereket komor és zordon kedvökkel együtt magokra, s keressük föl inkább az örömet; ezt csupán a csészében lehet találni, s a csésze mind azokkal közli, kik azt kiiszszák.“

Mig Abu Hasszán ivott, a chalyf fölvevé a számára ott álló csészét s mondá: „Ez már tetszik nekem, az ilyen a derék ember. Becsülöm benned ezen jó kedvet, s remélem vidámságodtól: hogy nekem is csak fogsz tölteni.“

Abu Hasszán mihelyt ivott, azonnal tele töltötte azon csészét is, melyet a chalyf oda tartott neki, és monda: „Uram izleld meg csak, majd meglátod, hogy jó.“

„Abban nem kételkedem, – felele a chalyf mosolyogva, az oly embernek, mint te vagy, portékái választásában nem lehet rosz izlése.“

Mig a chalyf ivott, ezt mondá Abu Hasszán: „Mihelyt rád néz az ember, mindjárt első pillantattal látja, hogy olyan ember vagy, ki világot látott s tud élni benne.

Ha házam, – ezt veté utána arab versekben, – érzelemmel birna s érezhetné azon szerencsén való örömet, hogy téged birhat, azt nyilván hirdetné s előtted leborulva kiáltana: „Ah mely kéj, mely szerencse, hogy ily nemes és szives férfi tisztel meg engem jelenlétével s nem veti meg azt, hogy nálam legyen egy éjjeli háláson!

Egy szóval, uram örül a lelkem, hogy ily becses férfit találtam ma benned.“

Abu Hasszán elmés ötletei nagy mulatságára voltak a chalyfnak, ki természettel igen jó kedvü volt, s mulatságot csinált abból magának, hogy gazdáját az által, hogy gyakran oda tartotta neki csészéjét tele tölteni, az ivásra unszolta, hogy a vig beszélgetés közben, melyet a bor jobban jobban élesztett, még inkább kiismerje. Hogy beszédet kezdhessen, kérdezé, mi neve, mivel foglalatoskodik, s mi módon tölti életét? „Uram, – felele amaz, – nevem Abu Hasszán. A halál elragadta atyámat, ki kalmár volt, ha nem épen egy is a leggazdagabbakból, egyik azok közül, kik Bagdádban leginkább kényökre élnek. Midőn meghala oly örökséget hagyott reám, mely több, mint elégséges volt nagyravágyás nélkül rangomhoz illőleg élhetnem. Mivel velem bánása mindig igen kemény volt s azért ifjuságom nagyobb részét igen terhes igában töltöttem, vissza akartam pótolni azon szép időt, melyet elvesztettnek véltem. Azonban, – folytatá Abu Hasszán, – ezen dologgal valamennyire másképen bántam, mint különben ifjaink rendszerint szoktak. Ezek ugyanis minden mérték nélkül neki adják magokat a kicsapongásoknak és pedig annyira, hogy végre a legnyomorultabb szegénységre jutnak, s egész hátralévő éltökben töredelemre szorulnak. Hogy tehát ugyanazon nyomoruságba ne essem, egész értékemet két egyenlő részre osztottam; az egyiket haszonbérre forditottam, a másikat pedig megtartottam készpénzül. A készpénzt azon költségekre szántam, melyek föltételemben voltak, s egyszersmind erősen eltökéltem magamat, hogy a többi jövedelmeimhez soha sem nyulok. Egy társasági kört vontam körém velem egy idejü ismerős ifjakból, s azon készpénzen, melyet tele marokkal szórtam, mindennap igen fényesen vendégeltem őket ugy, hogy mulatságunkra semmi sem hibázott. De ez nem sokáig tartott igy. Az esztendő végével semmit sem találtam pénzszekrényemben, s egyszersmind elenyésztek minden asztali barátim is. Meglátogattam őket egymásután; elejökbe terjesztettem szomoru állapotomat: de egyik sem ajánlott segedelmet. Letettem tehát barátságukról, attól fogva költségemet csupán jövedelmemhez szabtam s föltettem magamban, hogy többé senkivel sem társalkodom, csak a legelső idegennel, kivel mindennap Bagdádba érkezésekor találkozom; de azon föltétellel, hogy csupán ezen napon vendéglem meg. A többit tudod s köszönöm jó szerencsémnek, hogy ma ily becses idegent vezérlett hozzám.“

A chalyfnak igen tetszett ezen fölvilágositás és monda Abu Hasszánnak: „Nem győzlek eléggé dicsérni elhatározásodért, hogy a midőn a szilaj élethez fogtál, oly okossággal rendelted dolgodat, s ugy viseléd magad, mely különben az ifjuságnak nem igen tulajdona; továbbá becsüllek, hogy azon ponton is, melyen valál, hű maradtál magadhoz. A pálya legalább igen sikamló volt, s nem győzök eléggé csodálkozni, hogy midőn készpénzedet fogytára hajolni láttad, annyira tudád magadat mérsékelni, hogy jövedelmeidet, sőt tőkéidet is el nem tékozoltad. Hogy nyiltan kimondjam véleményemet, azt tartom, te vagy az egyetlen egy pazarló, kivel ilyes történt, s általában valaha történhetik. Egy szóval megvallom, irigylem szerencsédet. Te vagy a legboldogabb halandó a földön, mivel mindennap oly ember társaságában vagy, kivel kellemesen beszélhetsz s a kinek alkalmat nyujtasz, mindenütt dicsérni azon jó fogadást, melyet hozzá mutattál. De egyikünk sem vette észre, hogy már régóta beszélünk és nem is iszunk. Igyál tehát és tölts nekem is.“

A chalyf és Abu Hasszán még sokáig iddogáltak, vigan mulatván együtt.

Azalatt jól elhaladt az éjszaka, s a chalyf, ki az utazás terheitől igen bágyadtnak tetteté magát, mondá Abu Hasszánnak, hogy nyugalomra van szüksége. „Én részemről, – folytatá, – nem kivánom, hogy kedvemért félbeszakaszd nyugalmadat: Azért minekelőtte most elválnánk, – mert holnap reggel, mire te fölkelsz, én talán már el is megyek, – igen örülök, hogy előtted kijelenthetem, mennyire le vagyok kötelezve irántad udvariságodért, jó vendéglésedért s szives látásodért, melyeket oly előző módon cselekedtél velem. Csupán azt sajnálom, hogy nem tudom, miképen mutassam ki tettel irántad való hálámat. Kérlek, tudasd ezt velem, s meg fogod látni, hogy nem vagyok hálátlan. Lehetetlen, hogy az ily embernek, mint te vagy, valami ügye, szüksége, vagy legalább valami ohajtása ne volna, mely neki örömet okozhatna. Nyisd meg előttem szivedet és szólj nyiltan velem. Ha csak kalmár vagyok is, még sem vagyok épen tehetetlen vagy személyesen, vagy barátim közbenjárása által valakinek valami kedveskedést tehetni.“

„Uram, – felele Abu Hasszán, minekutána a chalyf igéreteit meghallgatta, – teljesen meg vagyok győződve, hogy nem csupa udvariasságból tészsz nekem ily nagylelkü ajánlásokat. De becsületemre mondom, hogy nekem sem bánatom, sem ügyes bajos dolgom, sem semmi ohajtásom nincs, s hogy általában senkitől sem kivánok semmit is. A mint már mondottam, legkisebb nagyravágyás sincs bennem, és állapotommal teljesen megelégszem. Azonban meg kell mégis vallanom, – folytatá, – hogy egyetlen egy dolgot neheztelek anélkül, hogy egyébiránt nyugalmamat háboritaná. Tudni fogod ugyanis, hogy Bagdád városa több szakaszokra van felosztva, s hogy mindenik szakaszban egy mecset és egy imám van, ki a rendelt órákon az összegyült lakosokkal az imádságot elvégezi. A mi imámunk egy magas termetü és sanyaru ábrázatu öreg, s a mellett oly tökéletes képmutató, a milyen még soha sem volt a világon. Az én szomszédaim közül még négy más olyan magafajta mogorva öreget választott magának tanácsnokul; ezek rendesen mindennap összegyülnek, s nincs oly rágalom, emberszólás és kisebbités, melyet ezen zuggyüléseikből ellenem, s az egész környék ellen mozgásba nem tesznek, hogy a békességet megzavarják és visszavonást hintegessenek. Némelyeket megijesztenek, másokat fenyegetnek, egy szóval, urat akarnak játszani s véghez vinni, hogy minden ember kedvök szerint éljen, noha maguk épen nem tudnak élni. Ha meg kell vallani az igazságot, boszankodom, ha látom, hogy minden egyébről aggságoskodnak, csak Koránjokról nem, és hogy senkit sem hagynak békével élni.“

„No jó, – felele a chalyf, – tehát utat s módot szeretnél találni ezen rendetlenségek megszüntetésére?“ – „Igen, – felele Abu Hasszán, – s csak azt az egyet szeretném az Istentől kérni, hogy csak egy napig lehetnék a mi urunk s fejedelmünk az igazhitüek uralkodója, Harun Arresyd helyében.“ – „S mit tennél, ha valaha ezen esetben volnál?“ kérdé a chalyf. „Olyan példát állitanék, – felele Abu Hasszán, – hogy minden becsületes emberek meg lennének vele elégedve. Tudniillik azon négy öreg közül mindeniknek talpára százat veretnék, az imáméra pedig négyszázat, hogy tanitsa meg őket, milyen illetlenség szomszédaikat háborgatni és boszantani.“

A chalyf Abu Hasszán ötletét igen helyesnek találá s természettel hajlandó lévén a különös kalandokra, kedve jött arra egy példátlan tréfát alapitani. „Kivánságod annál jobban tetszik nekem, – monda erre a chalyf, – mivel látom, hogy őszinte szivből s olyan embertől származik, ki nem szenvedheti, hogy a gonoszok gonoszsága büntetlen maradjon. Nagy örömemre válnék annak teljesedését látni s talán nem is oly lehetetlen az, mint képzeled. Meg vagyok győződve, hogy a chalyf huszonnégy órára szivesen kezedbe adná uralkodói hatalmát, ha tudná jó szándékodat, s azon használást, a mire forditni akarod. Noha idegen kalmár vagyok is, van mégis annyi befolyásom, hogy ehhez valamit segélhetek.“

„Látom, – felele Abu Hasszán, – hogy mulatságot üzsz bohó ötletemmel, s talán a chalyf is nevetne rajta, ha e bohóságot megtudná. Azonban talán mégis lenne az a következése, hogy megtudakoztatná az imám és tanácsnokai magukviseletét, megbüntettetné őket.“

„Épen nem üzök tréfát veled, – felele erre a chalyf; – Isten mentsen meg, hogy ily illetlen gondolattal legyek egy oly ember iránt, mint te vagy, ki engem ismeretlen létemre oly szivesen látott; egyszersmind bizonyossá teszlek arról is, hogy a chalyf sem fogna tréfát űzni belőle. De hagyjuk ezt abba; már nem sok hia éjfélnek, s ideje, hogy lefeküdjünk.“

„Nohát szakaszszuk félbe beszélgetésünket, – monda Abu Hasszán, – nem akarlak tovább tartóztatni az alvástól. De mivel még maradt egy kis borunk a palaczkban, üritsük ki azt előbb, ha neked ugy tetszik és azután feküdjünk le. Csak az egyre kérlek, hogy holnap reggel, mikor elmész, ha még akkorra föl nem kelnék, nyitva ne hagyd az ajtót, hanem betedd.“ A chalyf megigéré, hogy ezt pontosan fogja teljesiteni.

Mig Abu Hasszán még beszélt, fogá a chalyf a palaczkot és a két csészét. Először magának tölte bort, hogy a mint Abu Hasszánnak mondá, köszönetét jelentse. Minekutána ivott, észrevételenül egy csipetet vete a nála levő porból Hasszán csészéjébe, s aztán reáöntötte a megmaradt bort s Abu Hasszánnak nyujtván, ezt mondá: „Te az egész este fáradtál a nekem töltögetéssel, legalább most utószor megkiméllek ezen fáradságtól. Kérlek azért, vedd el e csészét kezemből, s idd ki kedvemért.“

Abu Hasszán elvevé a csészét, s hogy vendégének még inkább kimutassa, mily örömmel fogadja a neki adott becsületet, ivott s majd egy kortyban kiürité. De alig tette vissza a csészét az asztalra, mindjárt elkezdett a bor munkálni. Oly mély álomba merült, hogy a feje majd a térdéig lecsüggött és pedig oly hirtelen, hogy a chalyf nem állhatá meg a nevetést. A rabszolga, ki őt kisérte, a vacsora után megint mindjárt bement a szobába, s már egy idő óta készen volt parancsolatjára. „Vedd föl ezen embert válladra, – monda neki a chalyf; – de jól megjegyezd a helyet, hol ezen ház fekszik, hogy mihelyt parancsolom, megint ide tudd hozni.“

A chalyf a rabszolgával együtt, ki Abu Hasszánt vivé, kimene a házból anélkül, hogy a mire Abu Hasszán megkéré, az ajtót becsukta volna. Ezt készakarva tevé. Mihelyt palotájához ért, bemene egy titkos ajtón s a rabszolgának egész a szobájáig kelle elkisérni, hol az inasai várakoztak reá. „Vetkeztessétek le ezen embert, – monda nekik, – s fektessétek az ágyamba; a többit aztán majd megmondom.

Az inasok levetkezték Abu Hasszánt, reá adták a chalyf hálóruháit s ennek parancsolatja szerint ágyba fektették. A palotában még senki sem feküdt le. A chalyf most minden egyéb szolgákat és asszonyokat oda hivatott, s midőn előtte megjelentek, monda nekik: „Azt akarom: hogy mind azok, kik nekem reggeli fölkeltemkor udvarolni szoktak, holnap reggel ezen emberhez jőjenek, ki itten ágyamban fekszik, s hogy kiki azon figyelemmel legyen iránta, ha fölébred, a melyet rendesen irántam szoktak mutatni. Továbbá akarom, hogy szint olyan tiszteletet mutassatok iránta, mint saját személyem iránt, és mindenekben engedelmeskedjetek neki, akár mit parancsol is. Semmit sem kell tőle megtagadni, akár mit kiván is, és semmiben sem kell neki ellentmondani, akármit mondjon vagy óhajtson. Minden alkalommal, a midőn hozzá szólni vagy neki felelni kell, el ne mulaszszátok, mindenekben ugy bánni vele, mint az igazhitüek uralkodójával. Egy szóval, azt kivánom, hogy az egész idő alatt, mig körötte lesztek, oly kevéssé gondoljatok az én személyemre, mintha ő volna az, a mi én vagyok, tudniillik chalyf, és az igazhitüek uralkodója. Mindenekfelett pedig vigyázzatok, hogy valamiben el ne feledjétek magatokat.“

A szolgák és asszonyok, kik mindjárt sejtették, hogy a chalyf valami tréfát akar üzni, csupán mély meghajtással feleltek, s ettől fogva kiki készült szerepének jól játszásához.

A chalyf a palotába tértekor a legelső szolgával, ki elébe akadt, hivatá Dzsafár nagyvezért s ez épen akkor ért oda. „Dzsafár, – monda neki a chalyf, – azért hivattalak, hogy megmondjam, hogy ne csodálkozzál, ha holnap reggel, midőn szobámba lépsz, ezen embert, ki itt az ágyban fekszik, fogod a fejedelmi ruhában a thrónuson ülve látni. Oly tisztelettel s alázattal szólj hozzá, a milyet rendszerint irántam szoktál mutatni, s mindenekben ugy bánjál vele, mint az igazhitüek uralkodójával. Mindent, a mit parancsolni fog, ugy meghallgass, s oly pontosan teljesits, mintha én parancsoltam volna. Ha nagy ajándékokat tenne is, s reád bizná annak kiosztását, megtégy mindent, a mit e tárgyban parancsolni fog, habár minden kész pénzem reá megy is. Továbbá el ne feledj emireimnek, ajtónokaimnak, s mindazon szolgáimnak, kik a palotai belső szolgálathoz nem tartoznak, intést adni arról, hogy holnap reggel a nyilvános hozzájáruláskor ugyanazon tiszteletet adják meg neki, mint nekem, és pedig oly valólag, hogy legkisebbet se vegyen észre, a mi azon vig tréfát, melyet magamnak csinálni akarok, megzavarhatná. Most eredj, távozzál, nincs egyéb mondanivalóm; s szerezd meg nekem azt a mulatságot, melyet óhajtok.“

Minekutána a nagyvezér eltávozott, a chalyf egy másik szobába mene s lefekte közben Mezrurnak is a heréltek fejének kiadá a szükséges parancsolatokat, hogy minden ugy menjen a mint ő kivánná, hogy Abu Hasszán ohajtását teljesitse s meglássa, hogyan fogná azon rövid idő alatt, melyet magának kivánt a chalyf hatalmát és tekintélyét használni. Mindenek fölött pedig meghagyá neki, hogy a szokott órában fölkeltse, még pedig korábban, mint Abu Hasszánt, mivel annak fölkelésénél egyáltaljában jelen akar lenni.

Mezrur nem mulasztá a chalyfot a rendelt órában fölkelteni. A chalyf mindjárt azon szobába ment, melyben Abu Hasszán feküdt, s onnan egy kis fölemelt benyilóba lépett, a honnan egy rostélyozaton által mindent látott, a mi ott történt, anélkül, hogy magát észre vehették volna. Ugyanakkor bementek a szolgák is, és nők, kiknek Abu Hasszán fölkeltekor jelen kelle lenniök, és sorba állottak a legmélyebb hallgatással kiki rendelt helyére, épen ugy, mintha a chalyf maga fogna fölkelni, s mindegyik hozzá készült kiszabott foglalatosságához.

Midőn virradni kezdett s ideje volt fölkelni s a napkelet előtti szokott imádságot elvégezni, az a szolga, ki legközelebb állott az ágy fejéhez, egy boreczetbe mártott szivacsot tartott Abu Hasszán orra alá. Ez azonnal elforditá fejét, szemét ki sem nyitván, tüsszentett, s valami turhafélét vetett ki, a mit azonnal egy arany medenczével fogtak föl, hogy a lábszőnyegre ne essék s azt el ne mocskolja. Ez szokott foganatja azon pornak, melyet a chalyf adott be neki, mihelyt az adag mennyiségéhez képest annak altató ereje elmulik.

Abu Hasszán hátratámasztá fejét a vánkosra, fölveté szemeit s a mennyire a hasadó hajnalfény engedi, egy nagy, pompás és gazdagon ékesitett szobában látta magát, melynek boltszine mindenféle emeltmüvű alakzatokkal volt behintve és arab izléssel festve, s a mely ezen fölül merő aranyból készült nagy diszedényekkel és aranynyal szövött selyem-leplegekkel és lábszőnyegekkel volt ékesitve. Egy sereg kecses ifju szép körében látá magát, kiknek kezökben részint mindenféle hangszerek valának, és egy sereg fekete heréltek között, kik igen gazdagon voltak öltözve, és igen alázatos helyzetben állottak ott. Midőn szemeit a paplanra veté, látta, hogy az veres-falu arany-szövetből volt igaz gyöngygyel és gyémánttal kirakva; az ágy mellett hasonló szövetü s ékességü köntöst látott s mellette egy vánkoson chalyf süvegét.

Abu Hasszán mindezen szép portékákon elbámula s leirhatlan zavarba jött. Mindezeket mint egy mély álomban tekinté, s ezen álma ismét oly valószinünek látszott, hogy óhajtotta, bár álom ne volna. „Jól van, – monda magában, – tehát valósággal chalyf vagyok! De nem, – folytatá ismét egy kis gondolkozás után, – csak ámulok, csupa álom ez, óhajtásom foganatja, melyet tegnap vendégem előtt kijelentettem.“ S igy ismét behunyta szemeit, hogy aludjék.

Ezen pillanatban közelite hozzá egy herélt és mély tisztelettel igy szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, vajha megint el ne aludnék felséged; ideje fölkelni s az imádságot elvégezni, már hasad a hajnal.“

E szavakra, melyek Abu Hasszánt szörnyen meglepték, igy szóla magában: „Ébren vagyok-e, vagy alszom? De nem aluszom, – folytatá szemét mindig behunyva tartván – abban nem kételkedhetem.“

Egy pillanat mulva ismét elkezdé a herélt, látván, hogy épen nem felel s nem is készül fölkelni. „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg kegyelmesen felséged, ha ujra ismétlem, hogy ideje van a fölkelésnek, nehogy az imádság elvégzésére szánt időpontot elvétse. A nap mindjárt fölkel, s felséged ezt soha sem szokta elmulasztani.“

„Tehát nem csalatkozom, – szóla azonnal Abu Haszán, – nem alszom, hanem ébren vagyok. Hiszen a kik alusznak, nem hallanak, én pedig hallom, hogy beszélnek hozzám.“ Ismét fölveté szemeit s mivel már világos nappal volt, mindazokat tisztán látá, a miket az előbb csak homályosan vett észre. Mosolygó arczczal ült föl ágyában, mint egy oly ember, ki örül, hogy annyira fölmagasztaltatott sorsa fölött. A chalyf, ki láttatlanul szemlélte őtet, nagy örömmel olvasá, mi történik belsejében.

Ezután a palota ifju szépei arczukra borultak Abu Hasszán előtt s azok, kiknél a hangszerek voltak, szelid fuvolyák, hobójok és theorbák és más harmoniás hangszerek zengeményével üdvözlék őtet, a mely által ugy elbájoltatott s elragadtatott, hogy épen nem tudta, hol van, s átalában egészen magánkivül vala. Mindazáltal megint előbbi gondolatjára tért s mindegyre kételkedett, ha mindaz, a mit lát és hall, álom-e vagy valóság. Szeme elébe tartá kezét, lesüté fejét és monda magában: „Mit jelent mindez? Hol vagyok? Mi történt velem? Micsoda palota ez? Mit jelentenek ezen heréltek, ezen csinos alaku s öltözetü szolgák? Ezen szép nők s e bájoló hangásznék? Lehetséges-e, hogy épen nem tudom megkülönböztetni, álmodom-e, vagy teljesen eszemen vagyok?“ Végre leveszi kezeit szeméről, fölpillant, fejét fölemeli s látja, hogy a nap már első sugárait lövelli az ablakon által a szobába, melyben vala.

Ezen pillanatban belépe Mezrúr, a heréltek feje, leborula Abu Hasszán előtt, és fölkelvén, igy szóla: „Igazhitüek uralkodója, bocsásson meg felséged, ha arra figyelmeztetem, hogy máskor soha sem szokott ily későn fölkelni, és hogy az imádság óráit elmulasztotta. Ha talán rosz éjszakád nem volt, vagy különben valami bajod nincs, ideje már, hogy a thronusra ülj és tanácsgyülést tarts, hogy a szokás szerint mutasd magadat. Seregeid vezérei, tartományid helytartói, s az udvar több főtisztjei csak azon pillanatra várakoznak, melyben a tanácsterem ajtai meg fognak nyilni.“

Mezrúrnak e szavaira néminemüleg meggyőződött Abu Hasszán, hogy nem alszik, és hogy állapotja, melyben vala, nem álom. Igen nagy zavarodásban és hüledezésben vala, bizonytalan levén, mire tökélje most magát. Végre Mezrúrnak keményen a szeme közé nézett és kérdezé komoly hangon: „Kihez szólsz te, s ki az, kit te ismeretlen, igazhitüek uralkodójának nevezesz? Bizonyosan elismersz engem.“

Abu Hasszánnak ezen kérdése Mezrúron kivül akárkit mást is megzavart volna; de ez szerepét, melyet a chalyf parancsolt volt neki, igen jól játszá: „Tiszteletre méltó uram és fejedelmem, – szóla, – felséged ma nyilván csak azért beszél igy, hogy engem megkisértsen. Hát nem felséged-e az igazhitüek uralkodója, a világnak, keletnek és nyugatnak ura, és a próféta helytartója, kit Isten, a menny és föld ura küldött? Mezrúr a te legkisebb rabszolgád annyi évek óta, melyekben szerencséje volt felségedhez tiszteletét és szolgálatait mutatni, ezt el nem felejthette. A legboldogtalanabb halandónak tartaná magát, ha kegyelmedből kiesett volna, azért is legmélyebb alázattal könyörög, nyugtasd meg őt kegyelmesen, mert inkább szeretné azt hinni, hogy az éjjel valami kellemetlen álom háboritotta nyugalmadat.“

Abu Hasszán Mezrúrnak e szavaira oly erősen fölkaczagott, hogy hanyatt düle a vánkosra nevettében, a chalyf nagy mulatságára, ki maga is szeretett volna nevetni, ha nem félt volna, hogy ezáltal a vig jelenetnek, melyet itt meginditott, mindjárt eleinte végét fogja szakasztani.

Minekutána Abu Hasszán ezen helyzetben sokáig nevetett volna, megint felüle s egy kis fekete herélthez fordula ezen kérdéssel: „Hallod-e te, mondd meg nekem, ki vagyok én?“ – „Uram, – felele a kis herélt tiszteletet jelentő arczczal – felséged az igazhitüek uralkodója s mindakét világ urának földi helytartója.“ „Te egy kis hazug vagy, te fekete szurokpofa!“ felele neki Abu Hasszán.

Abu Hasszán az egyik nőt hivá oda, ki épen közelebb álla hozzá a többinél, odanyujtván neki kezét s mondá: „Jer közelebb édes szépem s harapd meg az ujjam hegyét, hadd lássam, alszom-e, vagy ébren vagyok?“

A leányka tudván, hogy a chalyf mindent lát, a mi a szobában történik, örült, hogy alkalma van megmutatni, mit képes tenni, ha neki mulatságára szolgálhat. Közelite tehát Abu Hasszánhoz, a leglehetőbb komolysággal, s a neki nyujtott ujja hegyét ugy megszoritá fogával, hogy szinte fölsikoltott fájdalmában.

Abu Hasszán hirtelen elkapá kezét s azonnal monda „Nem, biz én nem alszom. De minő csoda által lettem egy éjjel chalyffá? Ez mégis igen nevezetes és bámulandó!“ Azután megint ugyanazon széphez fordula, mondván: „Ne titkold el előttem a valóságot, kényszeritlek az Isten oltalmára, melyben szintugy bizol, mint én. Igaz-e valóban, hogy én az igazhitüek uralkodója vagyok?“ – „Oly bizonynyal igaz, – felele ez, – hogy mi mindnyájan csodálkozunk, hogy velünk az ellenkezőt akarod elhitetni.“ – „Te is hazudsz, – felele neki Abu Hasszán; – jól tudom én ki vagyok.“

Észrevevén a heréltek feje, hogy Abu Hasszán föl akar kelni, kezét nyujtá neki, és kisegélé az ágyból. Mihelyt talpon vala, az egész szoba hangzott a reggeli üdvözlettől, melyet minden szolgák és ifju nők ezen szavakkal kiáltának neki: „Igazhitüek uralkodója Isten adjon felségednek boldog napot.“

„Egek, mely csoda! – monda Abu Hasszán; – tegnap este még Abu Hasszán voltam, s ma reggel igazhitüek uralkodója vagyok? Nem foghatom meg ezen hirtelen és meglepő elváltozást.“ Az arra rendelt szolgák szaporán felöltözteték. Midőn készen valának vele, azalatt a többi szolgák, heréltek és nők két sorba állottak egész azon ajtóig, melyen a tanács gyüléstermébe kellett lépnie. Mezrúr előlment, és Abu Hasszán utána. Fölvonták az ajtó kárpitját s az ajtót kinyitá egy ajtónok. Mezrúr a tanács gyülésteremébe lépett s igy ment előtte egész a thronus lábáig, a hol megállapodék, hogy fölmenés közben segélje egyikfelül karon fogván, mig másikfelül hasonlólag segité egy szolga, ki utána ment vala.

Abu Hasszán az ajtónokok kiáltása közben, kik neki minden szerencsét és áldást kivántak, leüle s szemeit jobbra-balra jártatván, látá a testőrök tisztjeit a legszebb rendben s legjobb tartással fölállitva.

A chalyf ezalatt a benyilóból, melyben eddig rejtezett, egy másikba ment, mely a terembe szolgált, s melyből mindent láthatott és hallhatott, a mi a tanács gyülésében történt, ha némelykor gyengélkedése miatt nem jelenhetett meg, s nagyvezére viselte helyette az előülést. A mi neki mindjárt eleinte nagyon tetszett, az vala, hogy Abu Hasszán a thrónuson majd szinte oly méltósággal viselte magát, mint ő maga.

Mihelyt Abu Hasszán helyére ült, belépe a nagy vezér, leborula a thrónus lábához s fölkelvén, igy szólitá meg: „Igazhitüek uralkodója, az isten tetézze felségedet kegyeivel ez életben és a másikban vegyen föl paradicsomába, ellenségeidet pedig vesse a pokol tüzére!“

Abu Hasszán azok szerint, a mik vele fölébredése óta történtek s a mit most a nagyvezér szájából hallott, nem kételkedheték többé, hogy ő valóban chalyf, a mint ezt mindig óhajtotta. Nem tudakozván azért sokáig hogyan, s minő történet által esett rajta ezen váratlan szerencseváltozás, azonnal föltevé magában, hogy hatalmának hasznát fogja venni. Méltóságos tekintetet vetvén tehát a nagyvezérre, kérdezé, van e neki valami mondanivalója.

„Igazhitüek uralkodója, – felele a nagy vezér, – az emirek, vezérek és a többi országos tisztek, kiknek ülésök és szavok van felséged tanácsgyülésében, az ajtó előtt vannak s csupán azon pillantatot várják, hogy engedje meg felséged belépniök s szokott tisztelkedésöket megtenniök.“ Abu Hasszán azonnal parancsolá, hogy nyissák ki nekik az ajtót. A nagyvezér a főajtónokhoz fordula, ki csak parancsolatra várt és monda neki: „Főajtónok! az igazhitüek uralkodója azt parancsolja nekem, hogy kötelességedet teljesitsd.“

Az ajtó megnyilt, s azon pillantatban beléptek az emirek, s az udvar legfőbb tisztjei mindnyájan pompás diszruhákban, s a legszebb renddel közelitettek a thrónus lábához és sorban mindegyik tiszteletet teve Abu Hasszának, mint a chalyf személye előtt szoktak, egyik lábukkal letérdelvén, s homlokukat a lábszőnyegre lehajtván és őtet a nagyvezér utasitásából igazhitüek uralkodójának czimével köszöntvén. Melyek után kiki illető helyére mene.

Ezen szertartás végződtével mindnyájan leülvén, mély csend következett. Most a nagyvezér, ki még mindig a thrónus előtt álla, elkezdé különféle ügyekről való jelentését, a mint sorban fel voltak nála jegyezve. Igaz hogy ezen ügyek mind igen mindennapiak s csekély fontosságuak voltak. De Hasszán mégis igen bámulatos módon viselte magát. Valóban csak egyszer sem akadt meg, s egyiknél sem jött legkisebb zavarba is. A józan ész sugalmai szerint mindenekről igen helyesen nyilatkoztatá ki magát; akár az volt az eset, hogy valamit megadni, akár az, hogy megtagadni kellett.

Minekelőtte a nagyvezér jelentését elvégezte volna, Abu Hasszán észrevevé a fenyitő birót, kit arczáról jól ismert. „Várj csak egy pillantatig, – szakasztá félbe a nagyvezér jelentését, – a fenyitő birónak egy szorgos parancsolatot kell adnom.“

A fenyitő biró, kinek szemei Abu Hasszánon voltak, s látá, hogy Abu Hasszán különösen reá néz, alig hallá nevét emlittetni s helyéről azonnal fölkelvén, tisztelettel járula a thrónushoz s annak lábánál arczczal leborula. „Fenyítő biró, – monda neki Abu Hasszán, minekutána fölkelt, – eredj tüstént s haladék nélkül a városnak ez s ez szakába, ez s ez utczába. Ezen utczában van egy mecset, melyben egy imámot és négy ezüstszin szakállú öreget fogsz találni. Fogasd meg ezen személyeket, s mindenik öregnek talpára százat, az imáméra pedig négyszázat vágass bikacsékkel. Aztán mind az ötöt ültesd külön-külön egy tevére és pedig rongyba öltöztetve, s arczczal a teve farka felé forditva. Igy hordoztasd meg őket a város minden szakaiban, és egy hirnökkel kiáltasd előttök fenn szóval: Ez a büntetésök, kik a mások dolgaiba, melyekhez semmi közök, ártják magokat s kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy szomszédaik családait nyugtalanitsák s köztök minden lehető galibát szerezzenek!“

„Ezenkivül azt is akarom, hogy keményen meghagyd nekik, hogy a város más szakába hordozkodjanak s megtiltsd, hogy abba soha többé ne is lépjenek, a melyből most kiutasittattak. Mig majd az alügyelőd igy meghordoztatja őket, te azalatt ide visszajöhetsz jelentést tenni parancsaim végrehajtásáról.

A fenyitő biró kezét fejére tevé annak jeléül, hogy feje vesztése alatt teljesiteni fogja a vett parancsolatot. Azután ujra leborula a thrónus előtt, ismét fölkele és eltávozék.

Ezen nagy elhatározottsággal adott parancsolat annál nagyobb mulatságára vált a chalyfnak, mivel belőle látá, hogy Abu Hasszán késedelem nélkül használá az alkalmat az imám és a négy öregek megbüntetésére, mivel ez vala a legelső, a mi chalyfi méltóságában eszébe jutott.

Azonban a nagyvezér folytatá jelentését, midőn a fenyitő biró visszatérvén megjelenék, hogy bizományáról jelentést tegyen. Közelite a trónushoz s a bevett szokás szerint leborulván, mondá Abu Hasszánnak: „Igazhitüek uralkodója az imámot és a négy vénet azon mecsetben találtam, melyet felséged megjegyzett; s annak bizonyságául, hogy a felségedtől vett parancsolatot hiven teljesitettem, benyujtom ezennel róla a jegyzőkönyvet azon városszakbeli több öregektől, mint tanuktól aláirva.“ Egyszersmind kivonván kebeléből egy papirost, oda adá az álchalyfnak.

Abu Hasszán elvevé a jegyzőkönyvet, s elolvasá egész a tanúk nevéig, kiket mind igen ismert. Midőn elvégezé monda mosolygva a fenyitő birónak: „Igen jól van; meg vagyok elégedve s köszönetet érdemlesz érte; most megint ülj le. – Az ilyen álszentek, – monda aztán magában megelégedett arczczal, – a kiknek eszökbe jutott tetteimet gáncsolni, s a kik roszalák, hogy én becsületes embereket befogadtam s megvendégeltem, megérdemlik ezen büntetést és gyalázatot.“ A chalyf, ki őt szemmel tartotta, olvasá gondolatait, s maga is leirhatlan örömet érze ezen jó kifizetésen.

Abu Hasszán erre a nagyvezérhez fordula. „Adass magadnak, – monda neki, – a fő kincstárnokkal egy zsacskóba ezer darab aranyat, eredj vele azon városszakába, melybe az előbb a fenyitő birót küldöttem, s add által bizonyos Abu Hasszán anyjának, kit melléknéven korhelynek hinak. Ezen embert e név alatt az egész környék ismeri s akárki is megmutatja házát. Most eredj s jőj megint vissza.“

Dzsafár nagyvezér kezét fejére tevé annak jeléül, hogy engedelmeskedni fog s a trónus előtt leborulván eltávozék, s a főkincstárnokhoz mene, ki odaadá neki a zsacskót. Által véteté egy rabszolgával, ki őt kisérte és elmene Abu Hasszán anyjához, otthon találá s mondá neki, hogy a chalyf küldi ez ajándékot nem ereszkedvén további nyilatkozásba. Annál inkább meglepetett az általa, mivel nem sejtheté, mi indithatta a chalyfot iránta oly nevezetes ajándékra, és nem tudta, mi történt a palota belsejében.

A nagyvezér távollétében a fenyitő biró tett jelentést többféle ügyekről, melyek az ő hivatala körébe vágtak, s ez egész a nagyvezér visszatértéig tartott. Mihelyt ez megint belépett a gyülési terembe s Abu Hasszánt bizonyossá tette, hogy bizományában eljárt, bemene Mezrur a heréltek feje, ki azonközben a palota belsejében vala, és intett a vezéreknek, emireknek, és minden egyéb udvari tiszteknek, hogy a tanácsgyülésnek vége van, és kiki eltávozhatik. Ezt meg is tevék, minekutána a thrónus lábánál mély meghajtással elbucsuztak, és pedig ugyanazon renddel, mely beléptek volt. Abu Hasszánnál senki sem maradt csak a chalyf testőreinek tisztjei és a nagyvezér.

Abu Hasszán most nem maradt tovább a chalyf thrónusán, ugyanazon módon leszállott, a mint fölmene tudniillik Mezrurtól, és egy más főherélttől segélve, kik őtet hóna alatt megfogván, lesegélék s azon szobáig, a melyből kijött volt, visszakisérék.

Mezrúr előtte mene, hogy utat mutasson neki, és a belső szobába vezette, hol, az asztal már meg vala teritve. Az abba nyiló ajtót kitárták és több heréltek előre siettek, hogy az énekesnéknek jelt adjanak az álchalyf közelitéséről. Azonnal elkezdének ezek egy bájos hangversenyt, mely Abu Hasszán előtt oly gyönyörünek tetszett, hogy örömében egészen elragadtatott, s épen nem tudta, mit gondoljon mind erről. „Ha ez álom, – szóla magában – meglehetős sokáig tart ezen álom. De nem lehet ez álom – folytatá, – hiszen érzek, gondolkodom, látok, járok és hallok. Akármint legyen is bennem, egészen istenre bizom magamat. De még sem kételkedhetem, hogy valósággal az igazhitüek uralkodója vagyok. Hiszen csak egy igazhitüek uralkodója van, kit ily fény környezhet, mely körülem tündököl. Az a hódolás s tiszteletjelek, melyeket nekem tettek és még most is tesznek, parancsaim, melyeket adtam, s a melyek teljesittettek, – mindez eléggé bizonyitja azt.“

Végre bizonyosnak tartá Abu Hasszán, hogy ő chalyf s igazhitüek uralkodója, s teljesen meggyőződött róla, magát egy pompás s tágas teremben látván. S mindenfelől arany s a legelevenebb szinpompa ragyogott elébe. Hét karénekesnő, egyik szebb a másiknál, vevék körül ezen termet, és hét aranykoronagyertyatartó függött le különböző helyeken a boltszinről, melyre oly mesterséggel volt arany és azúr rakva, hogy csodálatos hatást teve. Közepett egy asztal álla, megrakva nagy aranytálakkal, melyek a teremet fűszerek és ambra illatával tölték el, melyekkel a hús készitve vala. Hét igéző szépségü gazdag és fényes ruházatu fiatal leányka állott az asztal körül. Mindeniknek egy legyező volt kezében, melylyel Abu Hasszánra, mig az asztalnál üle, szellőt lengettek.

Ha volt valaha boldog halandó, Abu Hasszán vala az, midőn e pompás terembe lépett. Minden lépten megállott, hogy mindazon szép portékákat, melyek szemeinek kinálkoztak, ideje legyen megvizsgálni. Minden pillanatban majd jobbra, majd balra fordult, – a chalyf nagy mulatságára, ki őt figyelemmel szemlélte. Végre a terem közepére ére s asztalhoz üle. A hét szép leány, kik ott körülállottak, azonnal elkezdének legyezőikkel szellőt hajtani reá. Megszemlélé őket egymásután, s csodálván, mily kellemmel végzik ezen foglalatosságot, s azután monda nekik kegyes mosolylyal, ugy véli, hogy egy is elégséges volna reá annyi hüset hajtani, a mennyire szüksége van; azért kivánja, hogy a többi hat üljön le vele az asztalhoz, három jobbról, három balról, hogy őt mulassák. Az asztal kerek vala, – Abu Hasszán körösleg ülteté őket, hogy akármerre fordul is pillantata, kellemes és vonzó tárgyra akadjon.

A hat leány engedelmeskedék és az asztalhoz ülének. De Abu Hasszán csakhamar észrevevé, hogy iránta való tiszteletből nem esznek. Ez alkalmat ada neki arra, hogy maga rakott eléjökbe s igen nyájas kifejezéssel kinálta, sőt erőltette őket az evésre. Kérdé azután őket, mi nevük, s mindegyik kielégité uj vágyát. Neveik ezek valának: Alabastrom nyak, Klárisszáj, Holdvilág, Napfény, Szemlegelő, Szivkéj. Ugyanazon kérdést tevé a hetediknek is, ki a legyezőt tartá s ez felele, hogy Méznád. Azon csinosságok, melyeket mindegyikök monda, mutaták, hogy igen sok elméje van, s nem lehet képzelni, mennyire nevelte ez a chalyfnak felőle jó vélekedését, ki mindent hallott, a mit szólottak.

Látván a szép hölgyek, hogy Abu Hasszán már nem eszik, szóla közülök egyik az asztalnál udvarló heréltekhez: „Az igazhitüek uralkodója a csemegéző terembe akar menni, hozzatok egy mosdómedenczét.“ Egyszersmind fölkelvén mindnyájan az asztaltól, egyik egy aranycsészét veve el a heréltek kezéből, másik egy arany mosdómedenczét, a harmadik egy kendőt. Aztán térdre bocsátkozának Abu Hasszán előtt, ki még ott üle, s odanyujták neki a mosdóvizet. Midőn megmosdott, fölkele, s azon pillanatban fölvoná egy herélt az ajtó kárpitját s kinyitá egy másik terem ajtaját, melybe mennie kellett.

Mezrúr, ki Abu Hasszánt egy pillanatra sem hagyá el, előtte mene s egy terembe vezeté, mely szintoly tágas vala mint az előbbi, de több nagy mesterek különféle festményeivel s mindennemü ércz-diszedényekkel, lábszőnyegekkel, s drága butorokkal egészen más módon volt fölékitve. Ezen teremben más hét karénekesné állott, kik mihelyt Abu Hasszán megjelent, oly zengeményt kezdének. A terem egyébiránt más hét nagy korona gyertyatartóval ékeskedett, s középett az asztal más hét nagy aranycsészével volt megrakva, melyekben az évszak legszebb s válogatottabb gyümölcsei lángoszlopmódra voltak feltornyozva, s körül más hét fiatal leányka állott legyezővel, kik az előbbieket szépségben még fölülmulták.

Az ujdonuj tárgyak Abu Hasszánt még nagyobb csodálkozásra ragadák, ugy hogy megálla, s a bámulásnak és meglepetésnek minden jeleit adta. Végre az asztalhoz mene s minekutána hozzá ült, s a hét leányt egymásután megnézte, nem tudván, melyiknek adja közülök az elsőséget, parancsolá nekik, hogy mindegyik tegye le a legyezőt, üljön le az asztalhoz és egyék vele, mert ugy vélé, a hőség nem oly nagy, hogy szolgálatjukra szüksége volna.

Midőn a szép hölgyek Abu Hasszán jobbjára s baljára leültek, mindenekelőtt azt akará tudni, hogy hivják őket; s megérté, hogy egészen más neveik vannak, mint az előbbi terembeli hét szépnek, s hogy mindegyik név alatt valami lelki vagy szellemi tulajdont jegyez, melylyel egyik a másiktól különbözik. Ez rendkivül tetszett neki, s elmés észrevételekkel jelenté azt ki, melyeket azon alkalommal teve, midőn sorban mindenik csészéből gyümölcsöt osztogatott nekik. A chalyf, ki minden tetteire s szavaira figyelmezett, mind inkább örült rajta, hogy benne oly emberre talált, ki neki mulatságára vál s oly sok alkalmat nyujta, hogy őt egészen kiismerhesse.

Midőn Abu Hasszán minden gyümölcsből, mely a csészékben vala, tetszésére evett volna, fölkele. Mezrur ki nem távozott mellőle, azonnal megindult előre s egy harmadik terembe vezette, mely szintoly pompásan volt felczifrázva, kiékesitve és butorozva, mint a két előbbi.

Abu Hasszán abban más hét hangászkart talála és más hét szépet egy asztal körül, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben a legkülönfélébb szinü és alaku lefőzöttek voltak. Uj bámulással tekintgetvén mindenfelé, közelite az asztalhoz a hét hangászkar kellemes zengése közben, melyek azonnal elhallgatának, mihelyt leült. A hét leányka hasonlólag leült mellé parancsolatjára, s nem kedveskedhetvén nekik ugy, mint az előbbieknek azáltal, hogy maga rakott volna elejökbe, kéré őket, hogy válaszszanak maguk ezen befőzöttekből izlésük szerint. Tudakozá nevüket is, mely különfélesége miatt nem kevésbbé tetszett neki, mint a többi szépeké, s egyszersmind uj tárgyat ada neki velök beszélni, s csinosságokat mondani nekik, melyek azoknak szintannyi örömet okoztak, mint a chalyfnak, ki mindabból, a mit beszéltek, semmit sem szalasztott el.

A nap már végére hanyatlék, midőn Abu Hasszán a negyedik terembe vezettetett. Ez is mint az előbbiek, a legpompásabb és drágább butorokkal volt fölékesitve. Volt benne hét nagy korona-gyertyatartó aranyból, égő viaszgyertyákkal s az egész terem töménytelen sok gyertyával volt fölvilágitva, melyek bámulandó és meglepő hatást okoztak. A három előbbiben semmit sem lehetett ehhez hasonlót látni, mivel nem vala reá szükség. Abu Hasszán továbbá ezen utolsó teremben is, mint a három korábbiban, hét uj hangászkart lele, melyek még kellemesebben éneklettek és játszottak, mint az előbbiek, s még nagyobb vigságot látszottak deriteni. Láta itten hét más leányt is, kik egy asztal körül állottak, mely hét arany csészével volt megrakva, melyekben czukros ostya, mindenféle száritott gyümölcs és más egyéb volt, a mi italra ingerelt. Azonban egyet olyat látta itt Abu Hasszán, a mit a többi termekben nem látott: tudniillik egy táczán hét ezüstpalaczkot tele a legdrágább borral és két gyönyörü mivű kristály-ivópoharat mindenik palaczk mellett.

Mindaddig, tudniillik a három első teremben csupán vizet ivott Abu Hasszán – azon szokáshoz képest, melyet Bagdádban mind a nép között s a felsőbb rendeknél, mind a chalyf udvarában is megtartottak, hol rendszerint csak este isznak bort. Mind azok, kik másképen cselekszenek, dőzsölőknek tartatnak, s fényes nappal nem merik magukat mutatni. Ezen szokás annál dicséretesebb; mivel nappal egész eszére van az embernek szüksége, hogy dolgaihoz láthasson, s mivel ha csupán este isznak bort, fényes nappal soha sem látni a város utczáin ittasokat, kik rendetlenséget okoznának.

Abu Hasszán tehát belépett a negyedik terembe s közelite a táblához. Midőn hozzá ült, sokáig gyönyörüségbe s a hét szép leányka bámulásába merülve maradt, kik körötte állottak, s a kiket még sokkal szebbeknek talált, mint az előbbi terembelieket. Kivánta mindegyiknek nevét tudni. De a hangszerek zaja, s kiváltképen a kézi dobé, melyet minden karnál vertek, nem engedé szóhoz jutni; tapsola tehát tenyerével, hogy jelt adjon a megszünésre; s azonnal mély csend támadt.

Most azon szépet, ki jobbról legközelebb állott hozzá, kézen fogá, maga mellé leülteté, czukros ostyát nyujta neki és kérdezte, hogy hiják? „Igazhitüek uralkodója, – felele a szép, – nevem Gyöngypamat.“ – „Valóban, – felele Abu Hasszán, – nem lehetett volna reád illőbb s becsednek megfelelőbb nevet adni. Azonban anélkül, hogy azt, ki neked e nevet adta, legkissebbé is gáncsolni akarnám, azt találom mégis, hogy szép fogaid a világ minden gyöngyeit, még a legszebb vizüeket is, sokkal fölülmulják. Tehát Gyöngypamat, – folytatá, – mivel már ez a neved, légy oly szives, végy onnan egy poharat s tölts nekem szép kezeddel innom.“

A szép azonnal oda mene a palaczkokhoz, s egy tele pohár borral jött vissza, melyet Abu Hasszánnak a legfinomabb móddal nyujta által. Nagy örömmel vevé ez el s gyengéden tekintvén reá, igy szóla hozzá: „Gyöngypamat, most a te egészségedért iszom, s kérlek, – hogy te is tölts magadnak s igyál az enyémért.“ Az odaszaladt a palaczkokhoz s visszajöve egy pohárral; de minekelőtte ivott volna, egy dalt énekle, mely Hasszánt mind tartalmának ujsága, mind szavának varázsa által, melylyel a hölgy azt éneklé, örömre ragadta.

Minekutána Abu Hasszán ivott, kiválogata holmit a csészékből s egy másiknak nyujtá azon szépek közül, kit szinte leültete maga mellé. Ettől is kérdezé, hogy hiják? Az mint mondá, Hajnalcsillag vala neve. „Szép szemeidnek, – felele ő, – több fényök és tüzök van, mint azon csillagnak, melynek nevét viseled. Jer s tedd nekem azon örömet, igyál velem.“ Ez megtevé és pedig a legcsinosb módon. Hasonlóan bánt a harmadikkal is, kinek Napvilág volt neve, s igy tovább mind a héttel, kik neki a chalyf nagy mulatságára mindnyájan töltöttek inni.

Minekutána Abu Hasszán annyi pohárral ivott, a hány ifju leányka vala ottan, az első közülök a Gyöngypamat oda mene a palaczkokhoz, foga egy poharat, tele tölté borral, nehány csipetet vete bele azon porból, melyet a chalyf tegnap használt, s oda nyujtá Abu Hasszánnak ezen szavakkal: „Igazhitüek uralkodója, kérem felségedet egészségére nézve, fogadja el még e poharat, s ivás előtt hallgasson meg kegyelmesen egy dalt, mely, a mint magamnak hizelkedem, nem fog kedvetlenségére lenni. Még csak ma végeztem be és senki előtt sem éneklettem el.“

„Szivesen megadom e kegyelmet, – monda neki Abu Hasszán, elvévén kezéből a poharat, – s meg lévén győződve, hogy egy ily szép leány, mint te vagy, csak kellemes és elmés dalokat költhet, mint igazhitüek uralkodója parancsolom, hogy azt énekeld el nekem.“ A szép azonnal foga egy lantot, játszék s a hangszer mellett oly helyességgel, kellemmel és kifejezéssel énekelt, hogy Abu Hasszán elejétől fogva mind végig örömben uszott. Oly szépnek találá azt, hogy ujra ismételteté vele s szintannyi gyönyörrel hallgatta, mint először.

Midőn a szép elvégezte, Abu Hasszán érdeme szerint meg akarván őt dicsérni, előbb egy hajtókára kiivá a poharat, azután a leányka felé forditá arczát, hogy vele szóljon, de abban a bevett por által meggátoltatott, mely oly hirtelen hata, hogy száját csupán dadogásra nyithatta föl. Azonnal becsukódtak szemei is, lehajtá fejét az asztalra, mint egy álomba merült, s oly mélyen aludt, mint a mult napon e tájban, midőn a chalyf ugyanazon port adá be neki. E pillanatban egyik a leánykák közül, kik mellette állottak, gondosan felfogá a poharat, melyet kezéből kiejtett. A chalyf, ki ezen egész tréfán nagyobb mulatságot talált, mint reménylette, s ki ez utolsó jelenést is látta szintugy mint az előbbieket, most előjöve rejtekhelyéről, s megjelent a teremben, örvendvén rajta, hogy ötlete oly jól diszlett. Parancsolá először, hogy Abu Hasszánról huzzák le a ruhát, melybe reggel felöltöztették, s a helyett megint azt adják reá, mely a mult napon volt rajta, midőn az őtet kisérő rabszolga a palotába hozta. Egyszersmind hivatván ugyanazon rabszolgát, midőn odament, monda neki: „Nesze fogd ezen embert és vidd vissza csendesen házába szófájára, s elmeneteledkor hadd nyitva az ajtóját.“

A rabszolga fölfogá Abu Hasszánt, kivivé a rejtett ajtón a palotából, s házában, a mint a chalyf parancsolta, letevé és sietve visszatért, hogy számot adjon neki arról, a mit cselekedett. „Abu Hasszán, – szóla erre a chalyf, – azt kivánta, hogy bár csak egy napig lehetne chalyf, hogy a városszakabeli mecset imámját és a négy Seichet vagy öreget, kiknek magukviselete nem tetszik neki, megbüntethesse. Ebben módot szereztem neki, s megelégedhetik vele.“

Abu Hasszán szófáján, melyre a rabszolga letette, másnap fél délig elalvék s nem ébredt föl előbb, mig a por, melyet utolsó poharába vetettek, erejét elvesztette. Ekkor fölveté szemeit, s nem kevéssé ütközött meg, hogy megint szobájában látá magát. „Gyöngypamat, Hajnalcsillag, Klárisszáj, Hajnal, Holdvilág!“ Kiálta hangosan, mindegyiket a palota szépei közül, kik körötte valának, a mennyire emlékezék, nevén szólitván. „Hol vagytok? Jertek ide!“

Abu Hasszán egész erejéből kiáltozott. Az anyja szobájába meghallván őtet, tüstént oda szalada kiáltására, és szobájába lépvén, kérdezé: „Mi bajod édes fiam. Mi talált?“

E szavakra fölemelé Abu Hasszán fejét, s kevélyen és megvetőleg tekintvén anyjára, kérdezé: „Jó asszony, kit hisz te fiadnak?“

„Tégedet! – felele az anyja nagy nyájasan. – Hát Abu Hasszán, nem az én fiam vagy-e te? Az ugyan rendes volna, ha ily rövid idő alatt elfelejtettelek volna.“

„Én a te fiad? Förtelmes vén banya, – felele Abu Hasszán, – nem tudod, mit szólasz, te hazug vagy! Én nem vagyok Abu Hasszán, a kiről beszélsz; én az igazhitüek uralkodója vagyok.“

„Hallgass édes fiam, – folytatá az öreg, – nincs eszed; őrültnek tarthatnának, ha meghallanák.“

„Te magad vagy vén bolond, – felele Abu Hasszán; – de én nem vagyok őrült, a mint állitod. Ujra ismétlem, hogy én az igazhitüek uralkodója s a két világ urának földi helytartója vagyok.“

„Ah kedves fiam! – kiálta az anya. – Lehetséges-e, hogy ily szavakat kell tőled hallanom, melyek ily nagy bolondságodat árulják el? Mi gonosz szellem szállott meg s mondat veled ily beszédeket? Isten kegyelme szálljon reád s szabaditson ki a sátán hatalmából. Te fiam Abu Hasszán vagy, s én anyád vagyok.“

Minekutána mindent mondott volna, a mi csak eszébe jutott, hogy magához téritse, s megmutassa neki, hogy tévelygésben van, igy szóla tovább: „Hát nem látod, hogy ez a szoba, melyben vagy, a tied s nem egy palotabeli szoba, a milyen az igazhitüek uralkodójához illenék, s hogy ezt, a mióta világon vagy, soha sem cserélted el, hanem mindig nálam laktál? Gondolj meg mindent jól, a mit neked mondok, s ne képzelj oly dolgokat, melyek nincsenek s nem is lehetnek. Még egyszer mondom, kedves fiam, gondolkozzál csak róla igazán.“

Abu Hasszán csendesen hallgatá anyjának ezen intéseit, lesüté szemét, kezét fejére támasztá, mint a ki magába tér, hogy annak valóságát, a mit lát és hall, megvizsgálja. „Ugy hiszem; hogy igazad van, – monda néhány pillanat mulva, mint egy mély álomból ébredvén föl, de helyzetét meg nem változtatván; magamnak is ugy tetszik, hogy Abu Hasszán vagyok, s te anyám vagy, és ez az én szobám. Még egyszer mondom, – szóla tovább szemét reá vetvén s mind arra, a mi pillantata elébe akada, – én Abu Hasszán vagyok, nem kételkedem tovább rajta s nem foghatom meg, hogyan verhettem ezen képzeletet fejembe.“

Az anya már valóban azt vélte, hogy fia észháborodásából, melyet ő valamely álomnak tulajdonitott, kigyógyult; sőt már nevetkezni is akart vele rajta és álmát tudakozni, midőn az hirtelen fölüle s reá féloldalt tekintvén, fölkiálta: „Te vén banya, vén boszorkány, nem tudod mit beszélsz; sem én nem vagyok fiad, sem te az én anyám. Te csalatkozol s engem is el akarsz ámitani. Mondom neked, hogy én az igazhitüek uralkodója vagyok s te nem fogod velem az ellenkezőt elhitetni.“

„Kérlek édes fiam, ajánld magadat Istennek és szünjél meg ilyen beszédektől, hogy az ég meg ne büntessen. Majd elmondom mi történt tegnap városszakunkban mecsetünk imámján s a négy seich szomszédinkon. A fenyitő biró elfogatá őket s szeme előtt mindegyikre nem tudom hányat vágatván a bikacsékkel, egy hirnökkel kikiáltatá, hogy ez azoknak büntetése, kik oly dolgokba avatják magokat, melyekhez semmi közök, s kik mesterség gyanánt űzik azt, hogy szomszédaik családait nyugtalanitsák. Végre ezen hirdetéssel meghordoztatá őket a város minden részeiben s megtiltá nekik, hogy soha többé ezen városszakba ne lépjenek.“

Abu Hasszán anyja nem képzelhetvén, hogy fiának azon kalandban, melyet beszéle, valami része lehessen, készakarva forditá a beszédet másra s ezen történet elbeszélését oly eszközül tekinté, mely által őt tévelygéséből kiragadhatja.

De épen ellenkezőleg ütött ki. A helyett, hogy ez azon gondolatot, hogy az igazhitüek uralkodója, eloltotta volna, ezen beszéd arra szolgált, hogy azt újra föléleszsze s még mélyebben képzeletébe nyomja, úgy hogy az teljes bizonysággá vált.

Tehát mihelyt ezen beszédet hallá Abu Hasszán, azonnal felele: „Igy hát én sem fiad, sem Abu Hasszán nem vagyok, hanem valósággal az igazhitüek uralkodója; a szerint a mit magad beszélsz, nem kételkedhetem tovább rajta. Értsd meg tehát, hogy az imám és a négy seich parancsomra szenvedték azon büntetést, melyet mondál és igy én, mondom neked, valósággal igazhitüek uralkodója vagyok; azért szünjél meg azt papolni előttem, hogy ez csupa álom. Én nem alszom, akkor is szintoly ébren valék, mint e pillanatban, midőn veled szólok. Örülök rajta, hogy te is bizonyitod azt, a mit nekem erről a fenyitő biró jelentett, kire a dolgot biztam volt, azaz hogy parancsom pontosan teljesittetett, s annál inkább örülök rajta, mivel ezen imám és a négy seich valóságos képmutatók. Csak azt szeretném tudni, ki hozott engem ide. Azonban istennek hála annyi bizonyos, hogy én valósággal igazhitüek uralkodója vagyok, és semmi ok sem fog meggyőzni az ellenkezőről.

A anya, ki sem nem sejthette, sem csak nem is gondolhatta, miért állitja azt fia oly erősen és bizton, hogy ő az igazhitüek uralkodója, már épen nem kételkedék benne, hogy eszét elvesztette, mivel oly dolgokat hallot tőle, melyek ő előtte hihetleneknek tetszettek, noha Abu Hasszán előtt igen jó alapon látszottak állani. E véleménynyel lévén, igy szóla hozzá: „Kedves fiam! én imádkozom istennek, hogy könyörüljön meg rajtad. Szünjél meg oly beszédektől, melyek minden emberi ész nélkül valók. Térj istenhez s könyörögj neki, hogy bocsásson meg s tegye veled azon kegyelmet, hogy megint okos ember módjára szólhass. Mit mondanának rólad ha igy hallanának beszélni? Nem tudod-e, hogy a falaknak is fülök van?“

A helyett, hogy ezen szép intések Abu Hasszán lelkét lecsillapitották volna, még inkább fölboszantották őtet. Fölcsattana anyja ellen s monda neki: „Banya! már parancsoltam egyszer, hogy hallgass; ha most még egy szót szólsz, fölkelek és ugy bánom veled, hogy egész életedben megérzed. Én chalyf vagyok, az igazhitüek uralkodója, s el kell nekem hinned, ha én mondom.“

A jó asszony látván, hogy fia a helyett hogy eszére térne, mind inkább elveszti azt, most egészen sirásnak és jajgatásnak adá magát, arczát s mellét verdesé, s oly szavakat ejte, melyek fia elmeháborodásán fájdalmát és szomoruságát árulák el.

Abu Hasszán a helyett, hogy lecsendesedett s anyja könyein megilletődött volna, annyira elfeledé magát, hogy az iránta való természeti tiszteletet is félretevé. Fölugrék, botot ragada s fölemelt karral mintegy őrült mene neki. „Átkozott banya, – kiálta őrjöngésében oly hangon, mely anyján kivül akárkit is megijesztett volna; – mondd meg nekem mindjárt, ki vagyok én?“

„Édes fiam, – felele anyja, meg nem ijedvén és szeretettel tekintvén reá; – nem hihetem, hogy az Isten annyira elhagyott volna, hogy szülődet és tennen magadat ne ismerd. Én nem ámitalak, midőn azt mondom, hogy fiam Abu Hasszán vagy, s hogy igen balul tészsz, oly czimet tulajdonitani magadnak, mely csupán a te és én uramat és fejdelmemet Harun Arresyd chalyfot illeti, ki még azonfölül mindkettőnket engem is és téged jótételekkel tetéz, mint azon ajándék bizonyitja, melyet tegnap küldött számomra. Mert tudd meg, hogy Dzsafár nagyvezér tegnap személyesen fáradt ide engem fölkeresni, s egy zsacskóban ezer aranyat ada kezemhez, azt mondván, hogy imádkozzam istenhez az igazhitüek uralkodójáért, ki nekem ez ajándékot küldi; s valjon ezen ajándék nem inkább számodra van-e, mint az enyémre, ki már csak néhány napig élhetek?

E szavaknál nem tartóztathatá magát Abu Hasszán. A chalyf ajándékának közelebbi környülményei, melyeket anyja közlött vele, azt mutaták neki, hogy nem csalatkozik s még inkább elhitették vele, hogy ő valósággal chalyf, mivel hiszen a vezér csak az ő parancsára vitte oda a zsacskót. „Ládd te vén boszorkány! – kiálta; – hát elhiszed-e már, ha azt mondom, hogy én voltam az, ki neked Dzsafár nagyvezértől az ezer aranyat küldöttem, ki csupán a neki adott parancsomat teljesitette? De te a helyett hogy nekem hinnél, csupán ellenmondással s annak megátalkodott állitásával akarsz megzavarni, hogy én fiad vagyok. De nem hagyom tovább büntetlenül gazságodat.“ E szavakat mondván iszonyu dühében oly emberietlen volt, hogy a kezében lévő bottal kegyetlenül megtagolta.

A szegény anya, ki nem hitte, hogy fia a fenyegetődzésről oly hamar verekedésre vetemedjék, a legelső ütésnél elkezde teljes erejéből segitségért kiáltozni. De Abu Hasszán mig a szomszédok oda szaladtak, nem szünt meg azt verni, minden ütésnél ezt kérdezvé: „Hát igazhitüek uralkodója vagyok-e?“ Melyre az anyja mindenkor nagy szivességgel ezt felelé: „Te az én fiam vagy.“

Abu Hasszán dühe egy kicsit csillapodni kezde, midőn a szomszédok szobájába szaladtak. A legelső, ki belépett azonnal közükbe ugrott s kirántván a botot kezéből, monda neki: „Mit csinálsz Abu Hasszán? Hát ennyire kivetkeztél-e eszedből s minden isteni félelemből? Bátorkodott-e valaha egy jó nevelésü gyermek, mint te vagy, kezét anyja ellen fölemelni, s te nem szégyenlesz a tieddel, ki téged oly szivesen szeret, igy bánni?“

Abu Hasszán, ki még habzott dühében, hallgatva nézett arra, ki vele szólt s a többi oda érkezett szomszédokra bizonytalan szemet vetvén, kérdezé: „Kicsoda az az Abu Hasszán a kiről szóltok? Engem értetek-e ezen név alatt?“

E kérdésre a szomszédok egy kissé megütközének. „Hogyan? – viszonza az, ki először szólott; – hát nem akarod ezen asszonyt annak ismerni, ki téged nevelt s kinél azóta mindig laktál, egy szóval, nem akarod anyádnak ismerni?“ – „Te szemtelen vagy, – felele Abu Hasszán; – szintoly kevéssé ismerem őtet, mint téged, s nem is akarom ismerni. Én nem vagyok Abu Hasszán, hanem az igazhitüek uralkodója vagyok, s ha még nem tudjátok, majd megtanittatlak reá a magatok kárával.“

Abu Hasszánnak e beszédére nem kételkedtek többé a szomszédok elmeháborodásáról, s hogy anyját megint ne bánthassa, megragadák minden ellentállása mellett s megkötözék jó erősen karját, kezét és lábát. Noha már most oly állapotban vala, hogy nem egy könnyen árthatott volna, még sem vélték tanácsosnak anyjával egyedül hagyni. Ketten a társaságból eltávoztak, szaporán a bolondok házához mentek, s a fölvigyázónak értésére adták a történetet. Ez a szomszédokkal együtt számos embereitől kisérve lánczokkal, kézbilincsekkel s egy bikacsékkel tüstént oda mene.

Abu Hasszán, ki semmit sem várt kevésbbé ezen rettenetes készületeknél, ezen emberek oda érkeztével minden erejéből erőlködött köteleitől megszabadulni; de a bolondok fölvigyázója vévén a bibacséket, két vagy három kemény csapással a vállára, mindjárt észre hozta. Ezen bánás oly jó hatást tett Abu Hasszánra, hogy mérséklé magát s a bolondok fölvigyázója és emberei azt tehették vele, a mit akartak. Meglánczolák, kezét s lábát bilincsbe tették, s midőn készen valának, kihurczolák házából s a bolondok lakába vezették.

Mihelyt az utczára ért Abu Hasszán, azonnal egy csoport nép fogá körül. Egyik öklözte, másik pofozta, a többiek szidalmazták, ugy bánván vele, mint egy esztelennel, bolonddal és őrülttel.

Mind ezen gonosz bánás mellett is igy szóla: „Nincs nagyság és erő, csak a legfőbb s mindenható Istenben! Engem őrültté akarnak tenni, noha józan észszel birok: én azonban elszenvedem e szégyent s gyalázatot Isten irgalmáért.“

Abu Hasszánt igyen vezették a bolondok házához. Helyet rendeltek neki és egy vas kalitkába zárták. De minekelőtte belecsukták volna, a fölvigyázó, ki az ilyetén erőszakos bánáshoz már egészen neki volt keményedve, avval köszönté, hogy a hátára és vállára valami ötvent vert kegyetlenül bikacsékkel, s három hétnél tovább mindennap ily számu ütlegekkel vendéglé, mindenkor ezt ismételvén: „Térj eszedre s mondd meg, még igazhitüek uralkodója vagy-e?“ „Nincs szükségem jó tanácsodra, – felele Abu Hasszán; – én nem vagyok bolond; de ha azzá lennék, semmi sem ejthetne inkább ezen szerencsétlenségbe, mint ütlegeid, melyekkel rajtam kegyetlenkedel.“

Abu Hasszán anyja azonban rendesen mindennap meglátogatá fiát. Nem tartóztathatá magát a sirástól, midőn őt testben s erőben igy fogyni látá, s szenvedett fájdalmain hallá panaszkodni és sohajtozni. Valóban, válla és háta kékre, zöldre volt verve, s nem tudta, melyik felére forduljon és feküdjék, hogy nyugalmat találjon; ezen utálatos helyen való fogsága alatt több izben le is hámlott a bőre. Anyja vigasztalni akará s kitapogatni, valljon képzelt chalyfi méltósága iránt még mindig oly véleménynyel van-e? de valamikor fölnyitá száját, hogy ezen tárgyat érdekelje, mindenkor boszusan letorkolá, ugy hogy kénytelen vala vele fölhagyni s megátalkodottsága miatt vigasztalatlanul térni haza.

Azon mély és hatalmas benyomások, melyek azon napról maradtak Abu Hasszán lelkében, midőn a chalyf diszruhájában látá magát, annak minden dolgait végezte; hatalmát gyakorolta s szintoly engedelmességre talált, mint a chalyf, ezen behatások, melyek fölébredtekor azt rémlették előtte, hogy ő valósággal az, s melyek oly régóta tarták ezen tévedésben, lassankint kezdének kikopni lelkéből.

„Ha valóságos chalyf és igazhitüek uralkodója volnék, – szóla néha magában, – miért voltam fölébredtemkor szobámban s szokott ruházatomban? Miért nem látám többé a heréltek fejét, a többi herélteket s azon temérdek sok szép hölgyet köröttem? Miért hagytak volna el Dzsafár nagyvezér, kit lábaimnál láték, a sok emir, a tartományok helytartói s a többi udvarnokok, kiktől körülvéve láttam magamat, – egyszerre? Bizonyára ha legkisebb hatalmam volna is rajtok, már régen kiszabaditottak volna e nyomoru állapotból, melyben vagyok. De minden csupa álom volt. Már el kell hinnem. Igaz, hogy parancsoltam a fenyitő birónak, hogy az imámot s tanácsosait a négy öreget büntesse meg; továbbá meghagytam Dzsafár nagyvezérnek, hogy az anyámnak ezer darab aranyat vigyen: s parancsaim teljesittettek. Ez megint kétségbe hoz, és meg nem foghatom. De hány egyéb dolog is nincs, melyet szinte meg nem fogok és soha sem is fogandok meg? Ebben tehát Isten kezébe adom magamat, ki mindent tud s mindent ismer.“

Abu Hasszán még egészen ezen tünődésekben s gondolatokban merengett, midőn anyja belépe. Midőn oly soványnak s kiaszottnak látá, könyei bővebben megáradának, mint eddig akár mikor. Zokogása közben köszönté őtet szokott üdvözletével, s Abu Hasszán most viszonzá azt legelőször minden eddigi szokása ellen. Ezt az kedvező előjelenségnek vevé, letörlé könyeit és szóla hozzá: „Hát édes fiam, hogy vagy? Minő állapotban van lelked? Letettél-e már azon képzeletekről s beszédekről, melyeket neked a gonosz szellem sugalt volt?“

„Kedves anyám, – felele Abu Hasszán nyugodtan, s oly hangon, melyből az ellene tett vétkén való fájdalma nyilatkozott ki, – megismerem tévelygésemet; de kérlek, bocsásd meg azon undok és iszonyu bűnt, melyet ellened elkövettem. Szint ezért könyörgök szomszédimnak is a nekik okozott botránkozás miatt. Engem egy álom csábitott el, de oly különös és valószinü álom, hogy bizonyosnak állithatom, hogy akárki más is, kivel az történt volna, szintugy megragadtatott volna tőle s talán még nagyobb bolondságokra vetemedett volna, mint a melyeket tőlem láttatok. Még most is ugy meg vagyok tőle zavarodva, hogy alig hitethetem el magammal, hogy álom volt, ugy hasonlitott ahhoz, a mi ébren emberek közt történik. Akármint legyen is, én álomnak tartom és ámulatnak s mindig is annak fogom tartani. Meg vagyok győződve magam is, hogy nem azon álomkép chalyf és igazhitüek uralkodója, hanem a te fiad Abu Hasszán vagyok. Igen is egy oly anyjának fia vagyok, kit mindig tiszteltem egész azon szerencsétlen napig, melynek emléke szégyennel tölt el, oly anyáé, kit tisztelek s egész éltemben fogok tisztelni a mint illik.“

Ezen okos és értelmes beszédre a szomoruság, sajnálat és aggodalom könyei, melyeket Abu Hasszán anyja régóta hullatott, öröm, vigasztalás és kedves fia iránt, kit ujra megtalált, – viseltető szeretet könyeivé változtak. „Kedves fiam, – kiálta egészen magán kivül, – midőn téged a történtek után megint ily okosan hallak beszélni, szintoly örömben érzem magamat, mintha ujra szültelek volna a világra. Elődbe akarom most terjeszteni kalandodról való gondolatomat s egy körülményre foglak figyelmeztetni, melyre eddig talán nem igen ügyeltél. Az idegen, kit egykor este vacsorára hoztál, ugy ment el, hogy szobád ajtóját, a mire pedig megkérted, be nem csukta s ugy hiszem, ez nyujtott alkalmat a gonosz szellemnek, hogy szobádba férvén, téged azon iszonyu csábulásba tegyen, melyben valál. Adj hálát az Istennek édes fiam, hogy attól megszabaditott s könyörögj neki, hogy jövendőben őrizzen meg a gonosz szellem incseleitől.“

„Eltaláltad szerencsétlenségem kutfejét, – felele Abu Hasszán, – épen azon éjszaka volt ezen álmom, mely agyamat ugy megzavarta. Az idegen kalmárt nyilván megkértem, hogy az ajtót maga után csukja be, s most látom, hogy nem cselekedte. Meg vagyok már róla győződve veled együtt, hogy a gonosz szellem az ajtót nyitva lelvén, bejött, s mindazon képzeleteket verte a fejembe. Nyilván nem tudják Musszulban, a hovávaló volt azon kalmár, a mit mi itt Bagdádban igen jól tudunk, hogy tudniillik a gonosz szellem okozza mindazon rosz álmakat, melyek bennünket éjszaka nyugtalanitanak, ha a hálószoba ajtaját nyitva hagyja az ember. Mivel már Isten kegyelméből elmeháborodásomból, melyben valék, teljesen kigyógyultam, kérlek Isten szerelméért s oly esdekelve, a mint csak egy fiu kérhet egy ily jó anyát, mint te vagy, vigy ki oly szaporán, a mint csak lehet ezen pokolból és szabadits ki ezen hóhér kezei közül, ki, ha még tovább maradok itt, életemet kétségkivül megröviditi.“

Abu Hasszán anyja egészen megvigasztalódván s megilletődvén rajta, hogy fiát balgatag képzelgéséből teljesen kigyógyúlva látta, azonnal elindula, fölkeresé a ház felvigyázóját, ki azt oda vitte s mindeddig kormánya alatt tartotta. Bizonyossá tévén azt, hogy fia egészen eszén van, bemene vele, megvizsgálá s szeme előtt szabadon bocsátá.

Abu Hasszán megtére házához s több napig otthon maradt, hogy egészségét táplálóbb étkekkel állitsa helyre, mint a melyekkel eddig a bolondok házában élt Azonban mihelyt erőhöz jött s a fogságában szenvedett kinzásoknak nyomait nem érezte, elkezdé unni az estvéket úgy minden társaság nélkül tölteni. Azért nem is késett előbbi életmódját elkezdeni, azaz, mindennap elegendő eleséget szerezni, hogy estve egy vendéget vacsorára hihasson.

Azon nap, midőn régi szokását elkezdé, tudniillik alkonyat felé a bagdádi hid végéhez menni s a legelső idegent, kivel találkozék, megszólitani s vacsorára híni, épen a hónap első napja vala, melyen, a mint már mondottuk, a chalyf mindenkor mulatságból álruhában valamelyik kapun ki szokott menni, hogy személyesen meglássa, nem történik-e valami a jó rend ellen, melyet mindjárt uralkodása elején behozott.

Abu Hasszán alig ért oda s alig ült le egy padra a hid karfája mellett, midőn a hid másik végéről a chalyfot szintúgy, mint először Musszuli kalmárnak öltözve, ugyanazon rabszolgától kisérve, maga felé jőni látá. Azt hivé, hogy minden szerencsétlenség, melyet szenvedett, egyedűl abból származott, hogy ez a vélt Musszuli kalmár elmenetelekor a szoba ajtaját nyitva hagyta, hideg borzadás futotta el ennek látására. „Isten őrizz, – szóla magában, hiszen itt jő megint, ha nem csalódom, a varázsló, ki a minap ugy megbabonázott!“ Rátámaszkodék tehát a karfára s orczáját a viz felé forditá, hogy rá ne kelljen néznie, midőn mellette elmegy.

A chalyf a tréfát, melyet magának Abu Hasszánnal csinált, még tovább akarván üzni, szorgosan megtudakozott mindent, a mit ez más napon fölébredtekor mondott és csinált, s általában a mi haza érkezése óta történt vele. A mit felőle hallott, valamint az a kemény vele bánás is, melyet a bolondok házában szenvedett, nagy mulatságot okozott neki. Mivel azonban igen nagylelkü és igazságszerető fejedelem vala, és Abu Hasszánban, a mint vélé, olyan emberre talált, ki neki még sok mulatságot szerezhetne, s mivel továbbá kételkedett benne, valjon a vélt chalyfi méltóság letétele után, fogná-e Abu Hasszán előbbeni életmódját folytatni, legjobbnak tartá, hogy őt megint magához vonhassa, a hónap első napján ismét Musszuli kalmárnak öltözni, hogy szándékát annál jobban végrehajthassa. Ő tehát csaknem azon pillanatban meglátá Abu Hasszánt, melyben ez őtet, de mindjárt észrevette magaviseletéből, hogy ez neheztel reá, s szándéka van előle kitérni. Azért is a hidkarfának azon felére mene, hol Abu Hasszán ült. Közel érvén hozzá, lehajtá fejét s szeme közé nézett. „Te vagy atyámfia Hasszán? – kiálta. – Üdvözlégy, s engedd meg, hogy megöleljelek.“

„Én pedig – felele Abu Hasszán hidegen, nem is tekintvén a vélt Musszuli kalmárra, – én nem üdvözöllek. Nincs szükségem sem köszöntésedre, sem ölelésedre. Menj dolgodra.“

„Ejnye, – kérdé őt erre a chalyf – hát nem ismersz már? nem emlékezel azon estvére, midőn most egy hónapja azt a becsületet tevéd velem, hogy oly gazdagon megvendégeltél?“ – „Nem, – felele Abu Hasszán ugyanazon hangon; – nem ismerlek s tudom, miről akarsz velem beszélni. Takarodjál, mondom még egyszer, eredj dolgodra.“

A chalyf Abu Hasszánnak ezen gorombasága által nem hagyá magát elijesztetni. Jól tudta ugyan, hogy Abu Hasszán többek közt azt is törvényévé tevé, hogy valamely idegent egyszer megvendégel, nem tart vele többé semmi közlekedést; Abu Hasszán ezt maga mondotta neki: de ugy akará magát tettetni, mintha azt nem tudná. „Nem hihetem el, – szóla tovább, hogy meg ne ismernél: nincs még nagy ideje, hogy egymást láttuk, lehetetlen hogy oly könnyen elfeledhettél volna. Valaminek kellett rajtad történni, a mi ezen idegenséget támasztá benned irántam. De emlékezni fogsz, hogy én háladatosságomat a legjobb kivánságok által nyilatkoztatám ki, sőt hogy bizonyos pontra nézve, mely igen sziveden feküdt, befolyásomat ajánlottam, mely épen nem megvetendő.“

„Nem tudom, – felele Abu Hasszán, – minemü lehet befolyásod, s legkisebb kedvem sincs azt próbára tenni; csupán annyit tudok, hogy jó kivánataimnak nem volt egyéb sikere, mint hogy csaknem megbolondultam bele. Azért még egyszer isten nevében kérlek menj dolgodra, s ne boszants tovább.“

„Ah kedves atyámfia Hasszán, – felele a chalyf, és megölelé, – nem szeretnék ily módon válni meg tőled! Mivel jó szerencsém ugy akarta, hogy ismét találkozzam veled, még egyszer csak meg kell ugy vendégelned, mint ma egy hónapja s még egy palaczk bort kell veled kiinnom engedned.“

„Azt ugyan épen nem teszem; – felele Abu Hasszán. – Annyi erővel még csak birok magamon, hogy minden további együttlételt egy oly emberrel, mint te vagy, ki csak szerencsétlenséget hoz az ember házába, elkerüljem. Hiszem tudod a közmondást: Vedd válladra dobodat, és takarodjál. Alkalmazd most magadra. Hát annyiszor kell ezt előtted ismételnem? Isten veled! Már ugy is elég bajt hoztál reám, nem akarom többé magamat afféléknek kitenni.“

„Édes jó barátom Abu Hasszán – folytatá a chalyf, és ujra megölelé, – te oly keménységgel bánol velem, melyet épen nem vártam volna. Kérlek ne folytass tovább ily sértegető beszédet ellenem, sőt ellenben légy meggyőződve barátságomról, Tedd meg azt a szivességet s beszéld el nekem, mi történt rajtad, nekem, ki csak jót kivántam s most is kivánok, és szeretnék alkalmat lelni ennek tettel való bebizonyitására, hogy azon szerencsétlenséget némileg helyrehozhatnám, melyet a mint mondod, reád vontam, ha különben az valóban az én vétkem.“ Abu Hasszán engede végre a chalyf szorgos kéréseinek, s maga mellé ültetvén, igy szóla hozzá: „Hihetlenséged s tolakodásod végső próbára tevék türelmemet. Meg fogod érteni abból a mit most beszélek, ha van-e okom reád panaszkodni.“

A chalyf leüle Abu Hasszán mellé, s ez elbeszélte neki mind azon kalandokat, melyek vele a palotában lett fölébredése óta egész a második fölébredéséig a maga szobájában történtek, és pedig mind ezt ugy beszélte el neki, mintha egy igen élénk álom lett volna temérdek egyes körülménynyel, melyeket a chalyf szintugy tudott mint ő, s melyek abban azon tréfa mulatságát ujitották meg. Lefesté aztán előtte nagyitva azon behatást, melyet ezen álom hagyott hátra lelkében, hogy ő chalyf s az igazhitüek uralkodója volna. „Ezen behatás, – folytatá oly nagy bolondságokba buktata, hogy szomszédaim kénytelenek valának mint egy őrültet megkötözni, a bolondok házába vinni, hol oly módon bántak velem, melyet valóban kegyetlennek, vadnak, s embertelennek lehet nevezni. De a mi téged leginkább meg fog lepni, s a mit bizonyosan nem vársz, az, hogy mind ez csupán hibád miatt történt rajtam. Emlékezni fogsz még azon kérelmemre, melyet akkor tettem hozzád, hogy a szoba ajtaját jól bezárd. Te azonban azt nem tetted, sőt ellenben nyitva hagyád, s igy a gonosz szellem bejővén azon álmot verte fejembe, mely bármi kellemesnek tetszék is előttem, mindazon szenvedéseket hozá reám, melyekről panaszkodom. Te vagy tehát az oka, s te tartozol számot adni róla gondatlanságod miatt, hogy én azon undok és iszonyu gonosz tettet követém el, hogy nem csak kezemet emeltem föl anyámra, hanem csaknem annyira is vittem, hogy lábaimnál adá ki lelkét, s csaknem anyagyilkosságot követtem el, s mindezt oly ok miatt, melyen valahányszor eszembe jut, pironganom kell, mivel tudniillik fiának nevezett, a mi valósággal vagyok s nem akart elismerni igazhitüek uralkodójának, a minek magamat előtte kiadtam. Te vagy továbbá oka azon botránkozásnak, melyet szomszédaimnak tettem, midőn szegény anyám kiáltására odafutván, látták, hogy csaknem félig agyonvertem; mely mind nem történt volna, ha te elmeneteledkor szobám ajtaját a mint kértelek, gondosan becsuktad volna. Ugy akaratom ellen házamba sem jöhettek volna, és igy, a min leginkább boszonkodom, bolondságom tanui sem lehettek volna. Továbbá magam védelmében meg nem ütöttem volna őket, s ők is engem nem vertek s nem kötöztek volna, hogy a bolondok házába vezessenek s bezárjanak, a hol az egész idő alatt, mig benn valék, mondhatom, nem mulasztották el mindennap jó sort verni rám bikacsékkel.“

Abu Hasszán mindezen panasza okait nagy tűzzel s indulattal beszélte el a chalyfnak. A chalyf jobban tudta, mint ő, mi történt vele, s örült magában vig ötletének s ámitásának diszletén. Azonban az egész történet hiv elbeszélését nem hallgathatá kaczagás nélkül.

Abu Hasszán azt hivén, hogy története inkább sajnálatot érdemel, s hogy minden embernek annyi részt kellene rajta venni, mint neki, igen boszankodott a vélt Muszuli kalmár ezen felkaczagásán. „Te még kinevetsz? – monda neki, – hogy igy egyenesen szemem közé kaczagsz; vagy talán azt gondolod, hogy tréfálok, holott egész komolysággal szólok veled? Akarod-e szemmel látni annak bizonyságát, a mit mondék? Nézz ide s mondd meg aztán magad, tréfálok-e?“ E szavaknál lehajlék s felfödözé vállait és mellét s mutatá a chalyfnak a sebhelyeket és kék foltokat, melyeket a sok verés okozott neki.

A chalyf nem nézheté ezt iszonyodás nélkül. Megszánta szegény Abu Hasszánt, s nagyon sajnálta, hogy ennyire vitte tréfáját. Magába tére, megölelé szivesen Abu Hasszánt, és mondá neki komolyan: „Kelj föl édes atyámfia, kérlek; jer, menjünk házadhoz. Szeretném még ez estét veled vigan tölteni. Holnap, ha isten akarja, majd meglátod, hogy minden igen jól megy.“

Abu Hasszán eltökélett szándéka s tett fogadalma mellett is, hogy egy idegent sem vendégel meg egyszernél többet, nem állhata ellent a chalyf hizelgő unszolásainak, kit még mindig Muszuli kalmárnak vélt. „No nem bánom, – monda neki, – de csak azon feltétel alatt, ha nekem esküvéssel megfogadod, hogy házamból elmeneteledkor az ajtót bezárod, hogy a gonosz szellem megint el ne jőjön, és agyamat meg ne rontsa, a mint már egyszer cselekedett.“ A vélt kalmár mindent igére. Fölkelének s mindketten utjokat a városnak vevék. Hogy Abu Hasszánt még inkább lekötelezze, igy szóla a chalyf hozzá: „Légy hozzám bizalommal; én bizonynyal nem leszek hitetlen, fogadom becsületemre. Azért is ne kételkedjél bizodalmadat egy oly embernek ajándékozni, ki neked minden lehető szerencsét és boldogságot óhajt, melynek sikerét majd meg fogod látni.“

„Én ilyest nem kivánok tőled; – felele Abu Hasszán röviden, – rá állok unszolásodra, de elengedem minden jó kivánásaidat s Isten nevében kérlek, ne mondj egyet is. Minden szerencsétlenség, mely eddig történt velem, csupán az ajtó nyitvahagyásától s azon kivánságaidtól származik, melyeket már előbb nyilatkoztattál előttem.“

„No jól van, – felele a chalyf, mosolyogván magában Abu Hasszán beteg képzelődésén, – mivel ugy akarod, engedelmeskedem s megfogadom, hogy soha sem kivánok neked semmit is.“ – „Már annak örülök, ha igy beszélsz, – monda erre Abu Hasszán; – egyebet nem kivánok tőled semmit is, s megelégszem, ha szavadat megtartod, a többit szivesen elengedem.“

Mig Abu Hasszán és a chalyf, kit rabszolgája kisért, igy beszélgettek, észrevétlenül közelitettek rendeltetésök helyére. A nap már hanyatlani kezdett, midőn Abu Hasszán házához értek. Ez azonnal szólitá anyját s gyertyát hozatott. Azután kéré a chalyfot, hogy fogjon helyet a szófán és melléje ült. Rövid idő mulva föladták a vacsorát, minekutána az asztalt elejökbe tették. Ettek minden feszengés nélkül. Midőn elvégezték az evést, Abu Hasszán anyja mindent elszedvén az asztalról, gyümölcsöt raka föl és bort s csészéket teve a fia mellé; azután eltávozék s nem jelent meg többé.

Abu Hasszán először magának töltött bort s azután a chalyfnak. Mindenik öt vagy hat pohárral ivott s a mellett közönyös dolgokról beszélgettek. Észrevevén a chalyf, hogy Abu Hasszán hevülni kezd a bortól szerelmi történetekre forditá a beszédet, s kérdé Abu Hasszánt, szeretett-e valaha?

„Édes atyámfia, – felele Abu Hasszán bizodalmasan, azt vélvén, hogy magával hasonlóval beszél, – én a szerelmet, vagy ha ugy akarod nevezni, a házasságot, mindig ugy tekintettem, mint jármot, melynek felvételére soha sem volt kedvem. Ezen pillanatig, meg kell vallanom, csak az asztal örömeit, jó ételt s kiváltképen jó bort, egyszóval a kellemes mulatságot s jó barátokkal való összejövetelt szerettem. Mindazáltal bizonyossá tehetlek, hogy sem a házasságtól idegen, sem a szerelemre érzéketlen nem volnék, mihelyt oly hölgyet találnék, ki oly szép s szeretetreméltó volna, mint azok, kiket azon éjjel láttam álmomban, midőn először valál itt nálam és szerencsétlenségemre a szoba ajtót nyitva hagyád; oly hölgyet, ki az estéket velem bor mellett töltené, énekelni tudna, egy vagy több hangszert játszanék s engemet kellemesen tudna mulatni. Egy szóval, ki csak arról aggódnék, hogy nekem tessék s engem fölvíditson. Sőt azt hiszem, hogy közönyösségem az ily személy iránt a legnagyobb ragaszkodássá változnék s vele igen boldogúl fognék élni. De hol találnék ily hölgyet, a milyet most rajzolék, ha csak az igazhitüek uralkodójának palotájában, vagy Dzsafár nagyvezér házában, vagy az udvar leghatalmasb nagyainál nem, kiknek elég aranyuk s ezüstjük van, hogy maguknak afféléket szerezhessenek? Azért hát inkább csak a boros palaczknál maradok, ez olyan mulatság, mely kevésbe kerül s ezt kaphatok szintoly jót, mint azok.“ E szavaknál fölvevé a csészét, bort tölte magának és szóla a chalyfhoz: „Vedd föl csészédet, hogy neked is töltsek; ne tunyálkodjunk ezen kedves gyönyörüséggel élésben.“

Midőn a chalyf és Abu Hasszán ittak volna, ujra igy szóla az első: „Mégis nagy kár, hogy ily csinos ember, mint te vagy, ki nem idegen a szerelemtől, ily rideg s elvonult életet él.“

„Én nem tartom áldozatnak, – viszonzá Abu Hasszán, – e nyugalmas életet, melyet, a mint látod, folytatok, többre becsülni egy nő társaságánál, ki talán elég szép sem volna, hogy nekem tetszhessék s azonkivül hibái s rosz kedve által ezerféle boszúságot okozhatna.“

Jó tova vitték ezen tárgyról való beszélgetésöket, s midőn a chalyf azon ponton látá Abu Hasszánt, a hol kivánta, ezt mondá neki: „Csak bizd reám; mivel oly jó izlésed van, mint minden becsületes embernek, majd találok én számodra, a mit kivánsz, a nélkül, hogy valamidbe kerülne.“ Egyszersmind fogá a palaczkot és Abu Hasszán csészéjét, melybe igen ügyesen vete két csipetet azon porból, melyet már másszor is használt, azután csordultig töltvén neki, odanyujtá és monda: „Nesze, idd ki előre azon szépnek egészségéért, ki élted boldogságát teljesiteni fogja; ugy hiszem, hogy megelégszel vele.“

Abu Hasszán elvevé mosolyogva a csészét, fejét csoválá és mondá: „No jó szerencsére, mivel már ugy akarod! Nem akarok irántad goromba lenni s ily csekélységben oly becses vendégnek, mint te vagy, nem szegem kedvét. Iszom tehát azon szép egészségeért, a kit igérsz, noha sorsommal egészen meg vagyok elégedve, és igéretedre épen semmi reményt sem épitek.“

Abu Hasszán alig itta ki a tele poharat, midőn mély álmosság köde fogá el érzékeit, szintén mint más két izben, s a chalyfnak alkalmat nyujta tetszése szerint bánni vele. Ez tehát azonnal parancsolá a rabszolgának, kit magával hozott, hogy Abu Hasszánt fogja föl s vigye a palotába. A rabszolga fölvevé vállára, s nem levén most szándéka a chalyfnak őt, mint amaz előbbivel, visszaküldeni, elmenetelekor becsuká a szoba ajtaját.

A rabszolga utána mene terhével s midőn a chalyf a palotába ért, Abu Hasszánt egy szófára teteté a negyedik teremben, melyből egy hónap előtt legmélyebb álmában viteté vissza házába. Minekelőtte itt csendesen hagyták volna szunnyadni, parancsolá, hogy megint azt a köntöst adják reá, melyet akkor mint chalyf viselt vala. Azután parancsolá, hogy kiki aludni menjen s a belső palota gondviselőjének és szolgáinak, az énekesnéknek s minden leánykáknak, kik akkor a teremben valának, midőn az utolsó pohár borban az álomszert megitta, meghagyá, hogy másnap korán reggel fölébredtekor okvetlen jelen legyenek, s kinek-kinek lelkére köté, hogy szerepét jól játszsza.

Most a chalyf is lefeküdt, megizenvén Mezrúrnak, hogy valamivel korábban keltse fel őt; minekelőtte a többiek a terembe mennének.

Mezrúr nem mulasztá el a chalyfot pontban annyi órakor fölkelteni, midőn neki parancsolta. Ez hirtelen felöltözék s azon terembe mene, hol Abu Hasszán még aludt. Ott találá a herélteket, a belső palota szolgáit, a hölgyeket s énekesnéket az ajtónál állva s az ő jövetelére várakozva. Megmagyarázván nekik rövideden, mi légyen tulajdonképen szándéka, bemene s leüle a sürü rostélyu benyilóba. Mezrúr, a palotai szolgák, a hölgyek és énekesnők belépének utána a terembe és sorba állottak a szófa köré, melyen Abu Hasszán fekvék, de ugy, hogy a chalyf miattok ne akadályoztassék azt látni s minden tetteit szemlélni.

Minekutána minden rendben volt s az álompor ereje megszünt, fölébrede Abu Hasszán, a nélkül, hogy szemeit fölnyitotta volna s egy kis turhát vete ki, melyet, mint az először, egy kis aranymedenczébe fogtak föl. Ezen pillanatban a hét éneklő karok megzenditék gyönyörü szavukat a hobojok, fuvolyák és egyéb hangszerek mellett s gyönyörü zengeményt csináltak.

Abu Hasszán bámulása kimondhatlan volt, midőn a gyönyörű muzsikát hallá. Fölveté szemeit s nevekedék bámulása, a mint a hölgyeket s udvari szolgákat meglátá, kik körülötte állottak s előtte ismerősöknek tetszének. A terem, melyben vala, ugyanannak látszék, melyet korábbi álmában látott és szinte ugy találá kivilágítva, bútorozva és fölékesitve.

A zengemény megszünék, hogy a chalyf vendégének egész magaviseletére s mindarra, a mit talán meglepetésében mondana, figyelemmel lehessen. A hölgyek, Mezrúr és a belső szobák minden szolgái mély hallgatásban voltak, s kiki tisztelettel helyén marada. „Ah! – kiálta Abu Hasszán, oly fennszóval, hogy a chalyf meghallhatá, ujját megharapván, – no már megint azon álomba s ámulatba keveredtem, mint ezelőtt egy hónappal. Már megint számot tarthatok a bikacsékkeli kinzatásra, a bolondok házára és vaskalitkára. Mindenható Isten! – ezt veté hozzá, – isteni gondviselésed kezébe adom magamat! Nagyon hitetlen ember volt az, kit tegnap este házamba fogadék s ki megint ez ámulatot s a várható kedvetlenségeket vonta reám. Ez a hitetlen és áruló esküvéssel fogadta meg, hogy elmenetelekor szobám ajtaját be fogja csukni: de nem cselekedte, s igy betört az ördög, ki most fejemet egészen megzavarta ezen átkozott álommal az igazhitüek uralkodójáról s más temérdek agyvázakkal, melyekkel szememet vakitja és kápráztatja. Az Isten szégyenitsen meg, sátán, s vajha egy nagy kőhegy omolna reád!“

Ezen szavak után ismét behunyá Abu Hasszán szemeit s egészen magába merüle s a legnagyobb lelki háboruban marada. Egy pillanat mulva ismét fölveté szemeit s jobbra-balra mindazon tárgyakra forgatá, melyek neki mutatkoztak. „Nagy Isten! – monda ismét, noha kisebb csodálkozással s mosolyogva, – egészen gondviselésed kezeibe adom magamat, őrizz meg a sátán harczaitól!“ Azután ismét behunyá szemeit és szóla: „Tudom már mit csinálok. Addig alszom, mig a sátán el nem hágy s vissza nem megy, a honnét jött; habár délig kellene is itt feküdnöm.“

De nem engedtek neki reá időt, hogy a mint magában föltevé, ismét elalhassék. Szivélelem, – ez vala tudniillik neve egynek azon hölgyek közül, kiket már először látott, közelite hozzá és monda nagy tisztelettel: „Igazhitüek uralkodója, bocsánatot kérek felségedtől, ha bátorkodom arra emlékeztetni, hogy el ne aludjék, hanem, ha lehetséges, fölébredjen és fölkeljen, mivel már kezd virradni.“ – „Távozzál sátán!“ Felele Abu Hasszán, e szózatot hallván. Azután ránéze a lyánkára és monda: „Engem nevezesz igazhitüek uralkodójának? Te bizonyosan elismersz engem.“

„Én felségednek, – felele a lyánka, – ezen czimet adom, mely felségedet mint minden mozleminek felséges urát illeti, kinek én legkisebb rabnője vagyok s a kivel merészlek szólani. Felséged talán tréfálni akar, – ezt veté hozzá, – s ugy tettetni magát, mintha megfeledkeznék magáról; ha csak talán valami rosz álomnak következése nem ez. De mihelyt szemedet fölnyitod, el fognak enyészni a felhők, melyek talán képzeletedet homályositják, s meg fogod látni, hogy palotádban, szolgáid s rabnőid között vagy, kik készek szokott szolgálatukat megtenni. Egyébiránt ne csodálkozzék felséged, hogy ezen teremben és nem az ágyában van. Tegnap ugyanis oly hirtelen elaludtál, hogy nem akartunk fölkelteni és hálószobádba vinni, hanem megelégedtünk avval, hogy ide a szófára szépen lefektettünk.“

A leányka még sok egyebet is beszélt Abu Hasszánnak, mely oly hihetőnek tetszett előtte, hogy végre fölüle. Fölveté szemeit s megismeré mind azt, a ki hozzá szólott, mind a szép Gyöngypamatot és mindazon többi szépeket, kiket már látott. Most közelitének hozzá mindnyájan s a szép Szivélelem megint megszólamlék és monda: „Igazhitüek uralkodója s a prófétának földi helytartója! Ne vegye felséged kedvetlenül, ha arra figyelmeztetjük, hogy ideje a fölkelésnek; már virrad.“

„Micsoda csodálatos tolakodó emberek vagytok ti, – felele Abu Hasszán, szemeit dörgölvén, – én nem vagyok az igazhitüek uralkodója, hanem Abu Hasszán vagyok, jól tudom én azt és sohasem fogjátok az ellenkezőt elhitetni.“ – „Mi nem is ismerjük Abu Hasszánt, kiről felséged szól, – felele Szivélelem, – s nem is kivánjuk megismerni. Mi felségedet igazhitüek uralkodójának ismerjük és soha sem fogsz bennünket arról elhitetni, hogy nem vagy az.“

Abu Hasszán mindenfelé jártatá szemeit s egészen elragadtatott örömében, ugyanazon teremben látván magát, melyben már előbb is vala; de mindezt megint egy oly álomnak tulajdonitá, mint az előbbi vala és félt rosz következéseitől. „Istenem kegyelmezz! – kiálta felemelt szemmel és kézzel, mint egy oly ember, ki nem tudja, hol vagyon; – egészen kezedbe adom magamat! Mindazok szerint, a miket látok, nem kételkedhetem többé rajta, hogy az ördög bejövén szobámba, megszállott engem s képzeletemet ezen álomképekkel nyugtalanitja.“ A chalyf, ki őt látá és kiáltásait hallá, elkezde szivesen nevetni, ugy hogy alig tudá annak hangos kitörését elfojtani.

Abu Hasszán azonban megint lefeküdt s szemeit bezárta. Szivélelem tüstént igy szóla hozzá: „Igazhitüek uralkodója, mivel felséged, noha mi kötelességünk szerint tudtára adtuk, hogy megvirradt, még sem kel föl, s mivel egyátalában szükséges, hogy az ország dolgaihoz láss, élni fogunk azon engedelemmel, melyet ilyetén esetekre adtál.“ Avval megfogá karjánál s oda hivá a többi leányokat is, kik az ágyból kisegélék emelni s ugyszólván a terem közepére vivék és ott letevék. Ezután összefogódzván, tánczoltak és ugráltak körötte, minden hangszerek s kézi dobok hangjánál, melyet feje fölött és fülébe csöngettek.

Abu Hasszán leirhatlan zavarban vala. „Ugyan valóban igazhitüek uralkodója vagyok-e én?“ monda magában. Végre azon bizonytalanságban, melyben vala, szólni akart; de a hangszerek nagy zaja miatt nem tuda szóhoz jutni. Inte tehát a szép Gyöngypamatnak és Hajnalcsillagnak, kik körötte összefogódzva tánczoltak, hogy szólani akar. Ezek azonnal megszünteték a tánczot és hangszerek zengését s közelitének hozzá. „Ne hazudjatok, – monda nyiltan nekiök, – és mondjátok meg igazán, ki vagyok én tulajdonképen.“

„Igazhitüek uralkodója – felele a szép Hajnalcsillag, – felséged bizonyosan csak meg akar lepni bennünket ezen kérdéssel; mintha nem tudnád magad, hogy te az igazhitűek uralkodója és mindakét világnak, mind ennek, melyben élünk, mind a másiknak, a halál után valónak ura, az isten prófétájának földi helytartója vagy. Ha pedig nem tudod, ugy egy különös álomnak kellett veled elfelejtetni, mi vagy. Ez talán nem lehet minden ok nélkül, ha meggondolja az ember, hogy felséged ez éjjel tovább aludt, mint rendesen; mindazáltal, ha megengeded, emlékeztetni foglak reá, a mit a tegnapi napon cselekedtél.“ Elbeszélé aztán neki a tanácsgyülésbe menetelét, az imámnak s négy vénnek a fenyitő biró által lett megbüntetését, az ezer arany ajándékot, melyet a nagyvezér bizonyos Abu Hasszán anyjának vitt, továbbá a mi a palota belsejében és a három vendégségnél, melyet a három teremben raktak elejébe, egész végig történt. „Ezen teremben volt az, – folytatá – a hol felséged maga mellé az asztalhoz ültete s azon becsületet tevé velünk, hogy énekünket meghallgatá s kezünkből vevé el a bort, mig felséged az előttem szólott társném által mondott módon elalvék. Azóta szokásod ellen folyvást mély álomban feküdtél, egész azon pillanatig, midőn már megvirradt. Gyöngypamat minden egyéb rabnőkkel és szolgákkal együtt, kik itt vannak, be fogják bizonyitani. Készüljön tehát neki felséged, hogy az imádságot elvégezze, mert már itt az ideje.“

„Jól van jól, – felele Abu Hasszán, fejét rázván; – végre még elhitetnétek velem, ha rátok hallgatnék. A mi azonban engem illet, azt mondom, hogy bohók vagytok s elment az eszetek: a mi ugyan nagyon kár, mivel oly szép leányok vagytok. Tudjátok meg, hogy a mióta nem láttalak benneteket, otthon voltam; ott anyámat megvertem, azután a bolondok házába vitetvén, kénytelen voltam három hétig ott maradni, a mely idő alatt a ház gondviselője nem szünt meg naponkint ötvent veretni rám bikacsékkel s ti mégis azt vélitek, hogy ez csak álom? Ti csak gúnyolódtok rajtam.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Hajnalcsillag, – mi mindnyájan, a hányan csak itt vagyunk udvarlásodra, készek vagyunk mindenre, a mi csak szent előtted, megesküdni, hogy mindaz, a mit felséged itt beszél, csupa álom. Tegnapóta nem is voltál ki ezen teremből s az egész éjjel, mindezen pillanatig szüntelen aludtál.“

Az a bizakodás, melylyel a leány azt állitá, hogy mind az, a mit mondott, igaz, hogy a teremből ki sem volt, ujolag oly állapotba tevé őt, hogy nem tudá, mit higyjen magáról s mindarról, a mit látott. Egy darabig gondolatokban merengett. „Oh egek, – mondá magában, – Abu Hasszán vagyok e, igazhitüek uralkodója vagyok-e? Mindenható Isten! világositsd fel eszemet; engedd a valóságot megismernem, hogy tudjam mihez tartani magamat.“ Ezután kitakará vállát, mely még csupa kék és zöld volt a veréstől, mutatá a lányoknak és monda: „No nézzétek és itéljétek meg, ha álmodhatik-e az ember ily sebeket. Én részemről mondhatom, hogy nagyon is valóságosak, s a fájdalom, melyet még most is érzek, igen biztos kezes érte, a mely épen nem hágy benne kételkednem. Ha ez mindamellett altomban történt volna velem, ugy a világon legrendesebb s csodálatosb dolog volna s megvallom, ez fölülmulja minden felfogásomat.“

Nagy bizonytalanságában, melyben Abu Hasszán állapotja iránt vala, oda szólita egyet a chalyf szolgái közül, ki épen közel álla hozzá, és monda neki: „Jer ide s harapd meg a fülem czimpáját, hadd lássam, alszom-e, vagy ébren vagyok?“ A szolga oda mene, megfogá fülczimpáját fogaival s ugy megharapta, hogy Abu Hasszán fölsikolta.

Ezen kiáltásra egyszerre megint minden hangszer megzendült, s az udvarbeli leányok és szolgák oly zajosan kezdének Abu Hasszán körül tánczolni, énekelni és ugrálni, hogy ő is bizonyos örömelragadtatásba esett, mely őt ezerféle bohóságra csábitotta. Elkezde énekelni, mint a többiek, ledobá magáról a chalyf-köntöst, melyet reá adtak volt, földhöz vágá a süveget, mely fején vala s pőre ümögben és gatyában sebesen fölugrék, két leány közé dobá magát, s azokat kézen ragadván, elkezde oly eleven mozgással s testének oly vig és furcsa hajlongásával ugrálni és tánczolni, hogy a chalyf azon helyen, a hol vala, már nem tartóztathatá magát. Abu Hasszánnak hirtelen vigsága oly hangos kaczagásra fakasztá, hogy egészen magánkivül vala s nevetésének hangja a hangszerekét s kézi dobokét is sokkal fölülmulá. Sokáig tarta, mig magához térhetett, s kevésbe mult, hogy roszul nem lett bele. Végre összeszedé magát, kinyitá a rostély ablakot s bedugván rajta fejét, kiálta, még mindegyre kaczagván: „Abu Hasszán, Abu Hasszán, hát meg akarsz-e ölni nevettetéseddel?“

A chalyfnak ezen kiáltására minden elhallgata s a zaj megszünt. Abu Hasszán is megálla a többivel együtt, s arra forditá arczát, hol a szózat hallatszott, megismeré a chalyfban a Muszuli kalmárt. Ez azonban épen nem zavará meg. Sőt ellenben most általlátá, hogy ébren van s hogy mindaz, a mi vele történt, nem álom, hanem valóság volt. Elérté tehát a chalyf tréfáját, bátran nézett reá és monda: „Ah! Hát megint itt vagy, édes jó Muszuli kalmárom?! hát még te panaszkodol, hogy miattam agyon kell magad nevetned, te, ki egyedül vagy oka azon rosz bánásnak, melyet anyámmal tettem, és annak, melyet a bolondok házában volt hosszas létem alatt szenvedtem; te, ki a városszakunkbeli imámot s szomszédaimat, a négy seichet ugy megveretted, – mert én nem voltam, hanem ártatlanságban mosom meg kezeimet, – ki nekem annyi lélekfájdalmat s oly sok baleseteket okoztál? Egyszóval, nem te vagy-e a támadó fél, és én a megbántott?“

„Igazad van Abu Hasszán, – felele a chalyf, folyvást való nevetés közben, – de hogy minden szenvedéseidért megvigasztaljalak s kárpótlékot adjak, kész vagyok rá, s Istent hivom tanúmul, hogy egészen tetszésed szerinti elégtételt adok, a mit csak kivánhatsz.“

A chalyf e szavak után leszálla a benyilóból s a terembe lépe. Azután a maga egyik legszebb köntösét hozatá oda s parancsolá a leánykáknak, hogy komornyiki szolgálatot tegyenek s azon ruhát adják Abu Hasszánra. Midőn felöltöztették, megölelé a chalyf és monda neki: „Te az én atyámfia vagy; kivánj tőlem mindent a mi csak örömedre lehet, és én megadom neked.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – azt a kegyelmet kérem felségedtől, add tudtomra, mit csináltál velem, hogy fejemet ugy megzavarád s micsoda szándékod volt ebben. Ezt most jobb szeretem, mint minden egyebet, hogy eszemet megint szokott rendébe hozhassam.“

A chalyf oly kegyes vala, neki ezt megadni. „Először is tudnod kell, – kezdé a chalyf, – hogy én igen sokszor elöltözöm, kivált éjjelnek idején, hogy személyesen lássam, valljon Bagdád városában legjobb rendben van-e minden; s mivel továbbá azt is szeretem tudni, mi történik a környékben, egy napot rendeltem magamnak, és ugyan minden hónap elsőjét, hogy a városon kivül majd egyik, majd félről egy fordulót tegyek és akkor mindig a hidon által térek vissza. Azon estvén, midőn házadhoz vacsorára hittál, épen egy ily sétálásból jöttem vissza. Beszélgetésünk közben azt mondád, hogy egyetlen egy kivánságod volna, egyszer, csak huszonnégy óráig chalyf s az igazhitüek uralkodója lenni, hogy a városszakodbeli mecset imámját s tanácsosit s négy seichet eszökre hozhatnád. Kivánságod alkalmasnak látszék előttem arra, hogy nekem kellemetes mulatságot szerezzen s mindjárt jutott eszembe egy mód, melyen azt teljesithetném. Volt nálam olyan por, mely azon pillantatban mély álomba meriti az embert, midőn beveszi, melyből csak bizonyos idő eltelte után ébred föl. Az utolsó csésze borba, a nélkül hogy észrevetted volna, egy kicsit vetettem ebből, oda adtam s te megittad. Azonnal elaludtál s én rabszolgámmal fölfogattalak, és palotámba elhozatalak, nyitva hagyván eljöttömkor szobád ajtaját. Nem szükség mondanom, mi történt palotámban, fölébredtedkor s az egész napon keresztül veled, mig estve ebéd után egyik rabnőm, ki neked udvarlott, parancsolatomra abból a porból egy kicsit vetett az utolsó pohár borba, melyet neked nyujtott, és te azt megivád. Azonnal mély álomba estél s én ugyanazon rabszolgám által, ki ide hozott, megint visszavitettelek házadhoz, meghagyván neki, hogy eljövetelekor szobád ajtaját hagyja nyitva. A mi következő napon és napokon történt veled, azt magad beszélted el nekem. Nem gondoltam, hogy annyit fogsz e miatt szenvedni, mint ez alkalommal valóban szenvedtél; de a mint már szavamat adtam, minden lehetőséget elkövetek, hogy megvigasztaljalak s veled minden szenvedésidet elfeledtessem. Gondold meg most jól, mi által tehetnék neked valami örömet, s kérd bátran a mit óhajtasz.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, bármi nagyok voltak is a szenvedések, melyeket kiállottam, mégis azon pillantatban eltüntek emlékezetemből, midőn megtudtam, hogy azok nekem az én felséges uram és fejedelmem részéről okoztattak. A mi egyébiránt felséged nagylelkü és kegyes ajánlását illeti, legkisebbé sem kételkedem szavad visszavonhatlanságán; mindazáltal, mivel az önhaszonlesésnek soha sem volt rajtam hatalma, ha már e szabadságot engeded, csupán azon kegyelemért bátorkodom könyörgeni, hogy szabad legyen mindenkor személyedhez járulnom s egész életemben felséged nagyságának csodálója lennem.“

Abu Hasszán haszonkeresetlenségének ezen utolsó bizonysága teljesen megnyerte a chalyf tiszteletét. „Nagyon köszönöm kérésedet, monda a chalyf: – megadom azt, a hozzám való akármikori szabad járulással együtt, bár hol legyek is.“ Egyszersmind lakást rendele neki a palotában. Jövendő fizetésre nézve azt mondá neki, hogy semmi dolga sem lesz a kincstartókkal, hanem csak ő vele személyesen és különös kincstára gondviselője által azonnal ezer aranyat adata neki egy zsacskóban. Abu Hasszán ezért legmélyebb köszönetét tevé a chalyfnak; melyre ez eltávozék onnan, hogy szokása szerint a tanácsba menjen.

Abu Hasszán használá ezen időt, hogy anyját minél elébb értesitse arról a mi történt, és nagy szerencséjét tudtára adja.

Megmutatá neki, hogy mind az, a mi vele történt, nem álom volt, hanem hogy ő valóságosan chalyf vala s egy egész nap folytatta annak dolgait s élt az azt illető tisztességgel, s hogy épen nem lehet rajta tovább kételkedni, mivel neki a chalyf maga személyesen mondotta.

Abu Hasszán szerencséjének hire igen hamar elterjedt egész Bagdádban s a szomszéd tartományokban, sőt a legtávolabbakban is mind azon rendes és vig különösségekkel együtt, melyek avval összefüggésben voltak.

Az uj kegyelem, melyre Abu Hasszán emelkedett, azt tevé, hogy igen gyakran vala a chalyf körül. Mivel természettel igen vig kedvü vala s ötletei és tréfái által mindenütt, a hol vala, örömet gerjesztett, a chalyf alig tudott el-lenni nélküle, és soha sem csinált, magának valami mulatságot, melyre őt is meg ne hitta volna. Sőt néha hitveséhez Szobeidéhez is elvivé, kinek elbeszélé történetét, melyet az igen mulatságosnak lele. Szobeide őtet igen örömest látá; azonban mindenkor észrevevé, midőn az a chalyfot őhozzá kiséré, hogy szemei szüntelen egyik rabnőjére Nuszhatulavadat (Emlékezet bája) nevüre szegezte. Föltevé magában, hogy a chalyfnak egy intést ád iránta. „Igazhitüek uralkodója, – mondá egykor a fejedelemné a chalyfnak, – talán nem vetted észre, mint én, hogy mindig mikor Abu Hasszán ide kisér, szemei szüntelen Nuszhatulavadaton csüggenek, és hogy ez mindég elpirul rajta. Nem fogod kétleni, hogy ez bizonyos jele annak, hogy nem neheztel reá, s ha nem ellenkezel benne; házasságot szerezhetünk köztök.“

„Kedves hölgyem, – felele a chalyf, – olyanra emlékeztetsz, a mit már régen kellett vala tennem. Én ismerem Abu Hasszán izletét a házasság dolgában, és pedig önön szájából s megigértem neki, hogy oly feleséget szerzek, kivel minden oka lesz megelégedni. Nagyon örülök, hogy ezt megmondtad s nem foghatom meg, hogyan feledkezhettem úgy el ezen dologról. De jobb, hogy Abu Hasszán önnön hajlandóságát követte és maga választott. Egyébiránt nehogy talán Nuszhatulavadat megint elidegenedjék tőle, ne sokáig késsünk ezen házassággal. De hiszen itt vannak mindketten; csak az a hija, hogy megegyezésöket jelentsék ki.“

Abu Hasszán leborula a chalyf és Szobeide lábaihoz, hogy előttök kinyilatkoztassa, mennyire megismeri hozzá való kegyességöket: „soha sem nyerhetnék, – szóla fölkelvén, – jobb kézből feleséget; de nem remélhetem, hogy Nuszhatulavadat szint oly örömmel fogja nekem adni kezét, mint én kész vagyok az enyémmel megkinálni.“ E szavaknál rá pillanta a fejedelemné szép rabnőjére, ki részéről tisztelettel teljes hallgatása és orczájának elpirulása által eléggé kijelenté, milyen hajlandó a chalyf és asszonya Szobeide akaratját teljesiteni.

A házasság meglett s a lakadalmat a palotában legnagyobb mulatsággal tartották meg, mely több napokig tartott. Szobeide rabnőjének igen drága ajándékokat adott a chalyf kedvéért, és a chalyf Szobeidére nézve szintoly bőkezü volt Abu Hasszán iránt.

A menyasszonyt elvezették azon lakásba, melyet a chalyf rendelt férjének Abu Hasszánnak, ki őtet türtelenül várá. Elfogadá a palotabeli énekesek s énekesnék karai s minden hangszereik zengésénél, kik eltölték a léget bájos szavok s hangjátékok zengeményével.

Több napok teltek el vendégséggel s mulatsággal, melyeknek utána az uj házasokat szerelmök háboritatlan éleményében hagyák. Abu Hasszán és ifju hölgye el voltak bájolva egymás által. Oly tökéletes egyeségben éltek, hogy azon időt kivévén, midőn a chalyfnak, vagy Szobeide fejdelemnének udvarlásukat tették, mindig együtt valának és soha egy pillantatra sem hagyák el egymást. De birt is Nuszhatulavadat egy oly nő tulajdonaival, ki Abu Hasszánban szerelmet és hajlandóságot tudott gerjeszteni, mivel a mint ő a chalyf előtt hajtotta, ez meg tudott vele az asztalnál birkózni. Ily tulajdonságok mellett nem hibázhatott: hogy idejöket egymással igen kellemesen tölték. Asztaluk mindig a legdrágább s legnyalánkabb ételekkel vala megrakva, melyeket egy vendégfogadós gondosan készittetett és szolgáltatott nekik, s a pohárszék mindig a legválogatottabb borokkal volt ellátva s ugy készitve, hogy mindeniköknek igen kezére esett. Igy tehát igen biztosan éltek együtt s ezerféle vidám tréfákkal enyelegtek. Kiváltképen a vacsorát mulatságra szentelték. Ekkor csupán ritka gyümölcsöket, kalácsot és mondolasüteményt adattak föl s minden pohár bornál, melyet ittak, egymást uj énekekkel serkentették, melyeket gyakran hevenyében költöttek beszélgetésök tárgyáról. Némelykor ezen dalokat lanttal, vagy valami más hangszerrel is kisérték, melynek játszásához mindketten értettek.

Abu Hasszán és Nuszhatulavadat alkalmas ideig éltek igy vendégeskedésben és mulatságban. Asztalok költségeiről nem aggódtak, s a fogadós, kit maguknak választottak, mindent hitelbe adott. Illő vala, hogy végre valami pénzt is lásson s ezen czélból beadá nekik számolását. A summa, a mint kisült, igen nagy vala. Ehhez járultak még mindkettőjök lakodalmi ruháiért, melyek a legdrágább szövetekből készültek, és a menyasszony gazdag ékességéért való költségek, az összeg oly iszonyu nagynak találtatott, hogy csak most későn vették észre, hogy az egész pénzből, melyet eljegyeztetésök alkalmával a chalyftól és Szobeidétől ajándékban kaptak, csupán annyiok maradt fenn, hogy a fogadós követelését kielégithetik. Ez igen komoly eszmélkedésre birta őket a mult fölött, mely azonban a jelen bajon nem segitett. Abu Hasszán ugy vélekedett, hogy a fogadóst ki kell fizetni s felesége is megegyezett benne. Elhivatták tehát s kifizettek neki mindent a mivel tartoztak, legkisebb zavarodásukat sem mutatván, hogy mit fognak ezen fizetés után cselekedni.

A fogadós eltávozott, igen örülvén, hogy szép fényes aranyokkal, – más pénzt nem lehetett látni a chalyf palotájában, – fizették ki; Abu Hasszán és Nuszhatulavadat pedig legkisebbé sem örültek, könyökig vájván pénzes zacskójokban. Mély hallgatásban maradtak, lesütött szemmel a legnagyobb zavarodásban állapotjok fölött, melybe mindjárt házasságok első évében sülyedve láták magukat.

Abu Hasszán jól emlékezék, hogy a chalyf, midőn palotájába fogadta, megigéré neki, hogy semmiben sem hagyja szükséget látni. De ha meggondolá, mily rövid idő alatt eltékozolta adakozó kezének ajándékait, egy részről nem volt kedve a kéréshez, más részről pedig nem akará kitenni magát azon szégyenre, hogy a chalyf előtt föl kelljen födöznie, mily roszul vette hasznát adományának, és hogy uj segedelemre van szüksége. Egyébiránt örökségét azon pillanattól fogva, midőn a chalyf magához fogadá, általengedte anyjának s koránsem volt szándéka annak erszényéhez folyamodni, a mi által jelentette volna, hogy megint oly rendetlen életre vetemedett, mint atyja halála után.

Nuszhatulavadat, ki Szobeide ajándékait és házasságra lépésekor szabadon bocáttatását felesleges jutalmául tekinté szolgálatainak és hűségének, szintén nem képzelt magának jogot arra, hogy attól még valamit kérjen.

Végre megszólamlék Abu Hasszán s felvidult arczczal tekintvén Nuszhatulavadatra, monda neki: „Jól látom, hogy te is ugyanazon zavarban vagy, melyben én, s hogy azon tünődöl, mihez fogjunk e szomoru helyzetben, midőn egyszerre elfogyott a pénzünk, hogy előre láttuk volna. Én ugyan nem tudom, te hogy gondolkozol, de én azt vélem, hogy akármi következzék is belőle, legkevesebbé se szoritsuk meg naponkint való költségeinket, s ugy hiszem, hogy te sem fogsz velem ellenkezni.

Itt csak az a kérdés, hogy módot szerezzünk hozzá anélkül, hogy elvetemednénk, s a chalyf vágy Szobeide segitsége kérésére kellene szorulnunk; s ugy hiszem, hogy találtam egy módot benne. De abban egymást segélnünk kell.“

Abu Hasszán ezen nyilatkozása igen tetszett Nuszhatulavadatnak s némi reménységet vett belőle. „Én is szintugy tünődtem ezen gondolaton mint te, s csak azért nem szóltam róla, mivel semmi módot sem láttam a menekedésre. Meg kell vallanom, hogy felfedezésed nekem a legnagyobb örömet okozza; de mivel azt állitod, hogy találtál már módot, melyhez segédemre van szükséged, csak mondd meg mit cselekedjem, s meg fogod látni, milyen jó fogom hozzá magamat alkalmazni.“

„Reménylettem is, – felele Abu Hasszán, – hogy ezen dologból, mely téged is szintoly közelről illet, mint engem, nem fogod magadat kihuzni. A mód, melyet annak eszközlésére kitaláltam, hogy e jelenvaló bajunkban legalább egy ideig pénzben szükséget ne lássunk, következendő: Az egész dolog tudniillik egy kis csaláson épül, melyet nekem a chalyf s neked Szobeide ellen kell játszanunk, s a mely, a mint bizonyos vagyok benne, nekik mulatságukra, nekünk pedig hasznunkra fog válni. Ez a csalás abban áll, hogy mi mindketten meghalunk.“

„Hogy mindketten meghaljunk? – vága szavába Nuszhatulavadat. – Halj meg magad, ha kedved van reá; a mi engem illet, én még épen nem untam meg az életet s nincs is kedvem, ha rosz néven nem veszed, még egy hamar meghalni. Ha más módot nem tudsz ajánlani, mint ezt, ugy bár kövesd magad, mert én bizonyossá teszlek, hogy nem nyulok hozzá.“

„Te asszony vagy, – felele Abu Hasszán – azaz szertelen elevenségü s hirtelenkedésü személy, s nem engedsz időt magamat kimagyaráznom. Hallgass csak egy pillanatig türelemmel, s meg fogod látni, hogy magad is szivesen meghalsz azon halállal, melylyel én akarok meghalni. Elgondolhatod, hogy én itt nem valóságos, hanem csak szinlett halált értek.“

„Már az szép! – esék megint szavába Emlékezetbája (Nuszhatulavadat); – ha csak csupa szinlett halálra kerül a dolog, ugy én is reá állok. Már most egészen számolhatsz reám, s majd meglátod, mily buzgósággal foglak a halál ezen nemében segiteni; mert hogy nyiltan megvalljam, kimondhatatlanul irtózom most mindjárt ugy meghalni, mint az előbb értettem.“

„No jól van! – felele Abu Hasszán; – majd megelégszem veled. Én igy gondolom a dolgot. Én holtnak tettetem magamat, s te fogj egy szemfödelet, s készits föl ugy, mintha valóság volna. Fektess a bevett szokás szerint a szoba közepére, turbánnal arczomon, s lábbal Mekka felé forditva, mintha ki kellene vinni a temetőre. Mihelyt minden igy el lesz készitve, kezdd el a sirást és szokott jajveszékelést, szaggasd meg ruháidat, tépd hajadat vagy legalább tettesd magadat, mintha azt tennéd, s eredj aztán siránkozva repülő hajjal Szobeidéhez. A fejedelemné kérdeni fogja tőled könyeid okát, s mihelyt zokogás közt felfedezed előtte, meg fog sajnálni, s a temetési költségre szép összeg pénzt s részint nekem szemfödélnek, részint neked ruhának az elszaggatott helyett egy darab aranyszövetet fog ajándékozni. Mihelyt ezen pénzzel s az aranyszövettel haza érkezel, én azonnal fölkelek a szoba közepén levő fektemből s te fekszel oda helyembe és holtnak tetteted magadat. Én aztán felöltöztetlek halottnak, s elmegyek a chalyfhoz, hogy nála ugyanazon szerepet játszszam, melyet te játszottál Szobeidénél, s remélhetem, hogy a chalyf szintolyan bőkezü lesz irántam, mint Szobeide volt tehozzád.“

Minekutána Abu Hasszán tervéről való ezen tekinteteit kifejtegette, tüstént felele Nuszhatulavadat: „Ugy hiszem, hogy ezen ámitás nagyon mulatságos lesz, s nagyon kellene csalatkoznom, ha a chalyf és Szobeide még meg nem köszönnék. Most csak az van hátra, hogy a dolgot jól hajtsuk végre. A mi engem illet, csak bizd reám; én legalább szintoly jól eljátszom szerepemet, mint tőled is várom, és pedig annál nagyobb gonddal és figyelemmel, mennél nagyobb a haszon, melyet abból aratni fogunk. Azért ne vesztegessük az időt. Mig én a szemfödelet előveszem, addig te vetkőzzél le egy ingre s gatyára; akárki sem tud nálam jobban halottat öltöztetni.“

Abu Hasszán nem késett azt cselekedni, a mit Nuszhatulavadat mondott neki. Kinyujtózott hanyatt, hosszában a szemfödélre, mely a szoba közepében a lábszőnyegre ki volt teritve. Keresztbe raká lábait, s ugy bele hagyá magát burkolni, hogy ugy tetszett, csak koporsóba kell tenni, s a temetőre kivinni. Felesége lábait Mekka felé forditá, befedé arczát musszuli patyolattal, s reá tevé turbánját, de ugy, hogy szabadon lélekzhetett. Azután letevé fej-ékességét, s könyező szemekkel s megeresztett repülő hajjal, melyet szinleg nagy jajgatás közt tépdelt, verdesé arczáját és mellét és minden jeleit adta a legmélyebb fájdalomnak. Igy szalada el, s keresztül a palota téres udvarán, hogy Szobeide fejedelemné szobáiba menjen.

Nuszhatulavadat oly éles sikoltást tőn, hogy Szobeide meghallhatta szobáiban. Parancsolá rabnőinek, hogy nézzék, honnan jő e jajgatás és kiáltozás. Ezek szaporán a rostélyos ablakhoz szaladtak, s jelentették Szobeidének, hogy Nuszhatulavadat közelit nagy siránkozva. A fejedelemné türtelen lévén megtudni, mi találta, azonnal fölkele s előszobája ajtajáig elejébe mene.

Nuszhatulavadat itt szerepét remekül játszá. Mihelyt Szobeidét megpillantá, ki előszobájának kárpitját maga tartá kitárva kezében s reá várakozott, megkettőzteté jajgatását s lépteit, haját tépdelte, mellét és orczáját erősebben verdesé és lábaihoz omla, azokat könyeivel áztatá.

Szobeide megütközvén, hogy rabnőjét ily mély szomoruságban látta, kérdezé, mi történt s mi szerencsétlenség érte?“

Felelet helyett az álszomorgó még egy ideig zokoga, látszólag erőltetvén magát annak elfojtására. „Ah kedves drága fejedelemném, – kiálta végre zokogva, – mi nagyobb s gyászosabb szerencsétlenség érhetett volna, mint a mely most kényszerit legszomorubb állapotomban felséged lábaihoz borulnom? Az Isten hosszabbitsa meg napjaidat tiszteletre méltó fejedelemném teljes egészség mellett, s ajándékozzon még hosszu és szerencsés életet! Abu Hasszán a szegény Abu Hasszán, kit kegyelmeddel tisztelél meg, kit te és az igazhitüek uralkodója nekem férjül adátok, nincsen többé!“

E végszavaknál kettőzteté Nuszhatulavadat könyeit és zokogását, s ujra a fejedelemné lábaihoz borula. Szobeide szörnyen megijedt ezen hiren. „Hát meghalt Abu Hasszán? – kiálta; – az az egészséges, kellemes és mulatságos ember? Valóban nem vártam volna, hogy ily hamar kelljen hallanom halálát egy ily embernek, ki hosszabb életet igért, s azt oly igen meg is érdemlette.“ Nem állhatá meg, hogy fájdalmát könyeivel ne enyhitse. Rabnői, kik oda kisérék s többször részt vettek Abu Hasszán tréfáiban, midőn Szobeide és a chalyf biztos mulatságaikhoz bocsáttatott, szintén könyeikkel jelenték ki elvesztésén való részvétöket és sajnálatukat.

Szobeide, rabnői és Nuszhatulavadat jó ideig siratták ezen halálos esetet. Végre Szobeide fejedelemné megszólamlék és monda a vélt özvegyhez fordulván: „Te rosz, talán magad vagy oka halálának! Talán sok boszuságot okoztál neki rosz kedveddel, vagy hogy az által végre sirba vitted.“

Nuszhatulavadat igen elszomorodottnak látszott Szobeide szemrevetésén. „Ah felséges asszonyom, – szóla, – ugy vélem, hogy azon idő alatt, a mig szerencsém volt rabnődnek lennem, soha sem nyujtottam alkalmat ily nem kedvező vélekedésre egy oly szeretett férj iránt való magamviselete felől; legboldogtalanabb személynek tartanám magamat, ha ezt hinnéd. Én Abu Hasszánt kimondhatlanul szerettem, a mint csak egy nő férjét, kit szenvedélyesen imád, szeretheti, s mondhatom, hogy mindazon szeretetet érzettem iránta, a mit előző szivessége, melylyel irántam való szives szerelmét kinyilatkoztatta, érdemlett. Meg vagyok győződve, hogy ha még élne, eziránt teljesen ki fogna felséged előtt menteni. De ah, – folytatá uj könyözönnel, – eljött az órája, s ez egyedül való oka halálának.“

Szobeide valóban rabnőjében mindig egyenlő kedvet, változhatlan szelidséget, nagy engedelmességet, s minden szolgálattételében oly buzgóságot tapasztalt, mely azt mutatá, hogy inkább hajlandóságból, mint kénytelenségből cselekszi. Azért nem is kételkedik szavára elhinni a dolgot s parancsolá kincstartónéjának, hogy kincstárából hozzon ki egy zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet.

A kincstartóné nemsokára visszajött a zsacskóval s aranyszövettel s általadá Szobeide parancsára Nuszhatulavadatnak.

Ez a szép ajándék elvételekor a fejedelemné lábaihoz borula, s a legmélyebb tisztelettel megköszöné, örülvén magában a szerencsés foganatnak. „Eredj – monda neki Szodeide – csináltass az aranyszövetből szemfödelet urad koporsójára, a pénzt pedig forditsd arra, hogy tisztességes s hozzá illendő temetése legyen. Azután mérsékeld szomoruságodat; én gondoskodni fogok rólad.“

Nuszhatulavadat alig távozott el Szobeide szemei elől, s azonnal letörlé örvendezve könyeit, és sietve visszatért, hogy Abu Hasszánnak szerepe diszlését kijelentse.

A szobába lépvén, kaczagott, midőn Abu Hasszánt még mindig azon helyzetben lelé, melyben hagyta volt, azaz a szoba közepén, halotti ruhában. „Kelj föl, – monda neki nevetve, – s lásd itt Szobeide előtti hazugságom gyümölcseit. Ma még nem halunk meg éhhel.“

Abu Hasszán hirtelen fölkele s feleségével együtt nagyon örült a pénzes zsacskó és aranyszövet látásán.

Nuszhatulavadat annyira örült a fejedelemnén elkövetett csalás szerencsés diszletén, hogy örömét nem tartóztathatta. „Ez még nem elég, – monda nevetve urának, – már most én fogom a halottat játszani s majd meglátom, ügyes lészsz-e te is ennyit nyerni a chalyftól?“

„Erről ismerem meg igazán az asszonyi természetet, – felele Abu Hasszán, – igazán mondják, ezek mindig oly hiuk azt hinni, hogy ők többet tudnak véghez vinni, mint a férfiak, noha legtöbbnyire csak azoknak tanácslásából birnak valami jót tenni. Az volna még szép, ha én legalább szintannyit nem tudnék a chalyfnál véghezvinni, mint te, én, ki ezen csalásnak feltalálója vagyok! De ne vesztegessük az időt hasztalan beszédekkel. Játszszad te a halottat ugy mint én, majd meglátod, nem lesz-e szintén ezen szerencsém.“

Abu Hasszán felöltöztetvén feleségét halotti ruhába, ugyanazon helyre fekteté, hol ő maga feküdt, lábbal Mekka felé forditá, s egészen megzavarodva megforditott turbánnal, mint egy oly ember, ki legnagyobb szomoruságban van, mene ki a szobából. Ez állapotban a chalyf szobájába mene, ki épen titkos tanácsot tarta Dzsafár nagyvezérrel s más vezérekkel, kikhez nagy bizalma vala. Oda mene az ajtóhoz s az ajtónok tudván, hogy szabad bejárása van, felnyitá neki. Belépe tehát, zsebkendőjét egyik kezével szemére fogván, hogy tettetett könyüit elrejtse, melyeket bőven hullatott, s másik kezével mellét verdesé, oly fölkiáltások között, melyek a legnagyobb szomoruságot fejezék ki.

A chalyf, ki Abu Hasszánt mindenkor vidámságra serkentő vig ábrázatunak szokta látni, igen megütközött, ily szomoru állapotban látván őt maga előtt. Félbeszakasztá figyelmét, melylyel a tanácskozásba vett dolgot hallgatá és kérdezte tőle fájdalma okát.

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán zokogás és sóhajtozás között, – nem érhetett volna nagyobb szerencsétlenség, mint a mely mostani szomoruságomat okozza. Isten éltesse felségedet még sokáig a thrónuson, melyen oly dicsőséggel ülsz. Nuszhatulavadat, kit kegyelmesen feleségemül adál, hogy hátralevő napjaimat vele töltsem, ah!… –“

E fölkiáltásnál ugy tetteté magát Abu Hasszán, mintha szive ugy elszorult volna, hogy nem tud többet szólni, és könyekre fakada.

A chalyf, ki észrevevé, hogy Abu Hasszán felesége halálát jött neki jelenteni, igen megilletődöttnek látszott rajta: „Isten legyen irgalmas lelkének!“ monda oly arczczal, mely szánakozását nyilván kijelenté. „Jó rabnő volt, s mi, Szobeide és én azért adók neked, hogy megörvendeztessünk; érdemes lett volna hosszabb életre.“ Könyek hullottak itten szemeiből és zsebkendőjéhez kelle nyulnia, hogy azokat letörülje.

Abu Hasszán fájdalmán s a chalyf könyein Dzsafár nagyvezér és a többi vezérek is könyre fakadának. Mindnyájan siratták Nuszhatulavadat halálát, ki a legnagyobb türtelenséggel várta, mennyiben fog Abu Hasszán boldogulni.

Többnyire a chalyf is szintazon gondolattal vala, mint hölgye, s azt képzelé, hogy talán Hasszán az oka felesége halálának. „Boldogtalan, – monda neki neheztelő hangon, – nem te okoztad-e rosz bánásoddal feleséged halálát? Ah, alig kételkedhetem benne. Legalább hölgyemre, Szobeidere kellett volna tekintened, ki őt jobban szerette, mint minden egyéb rabnőit, s a ki csupa jóságból fosztá meg magát tőle, hogy neked engedje.“

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, tettetvén magát, mintha még keservesebben sirna, mint előbb, – gondolhatja-e csak egy pillanatig is felséged, hogy Abu Hasszán, kit te kegyelmeiddel s jótéteiddel elboritál, s a kit oly becsületre méltatál, melyet reményleni is alig bátorkodott volna, képes lehetne ily hálátlanságra? Én feleségemet Nuszhatulavadatot mind azért szerettem, mind pedig egyéb sok szeretetreméltó tulajdonaiért is, melyek azt tevék, hogy iránta mindenkor azon hajlandósággal, szivességgel és szerelemmel viseltettem, melyet érdemlett. De uram, – folytatá – meg kellett halnia, s isten nem akarta, hogy azon szerencsével, melyet felséged és Szobeide hitvesed kegyéből birtam, tovább is éljek.“

Egy szóval Abu Hasszán oly jól tudá a szomoruság minden jelei által fájdalmát szinleni, hogy a chalyf, ki különben soha sem hallotta, hogy roszul éltek volna, mindazt, a mit mondott elhivé, és nem kételkedék többé őszinteségében. A palota kincstartója épen jelen vala, s a chalyf parancsolá neki, hogy menjen a kincstárba, s Abu Hasszánnak egy száz aranynyal tölt zsacskót, s egy vég aranyszövetet adjon. Abu Hasszán azonnal a chalyf lábaihoz borula, hogy az ajándékért való háláját és köszönetét kijelentse. „Eredj a kincstartó után, – monda neki a chalyf, – az aranyszövet szemfödélnek való a halott számára, s a pénz arra, hogy tisztességes temetséget adass neki. Megvárom, hogy szereteted ezen utolsó bizonyságát nem fogod tőle megtagadni.“

Abu Hasszán a chalyfnak ezen lekötelező szavait mély meghajtással viszonzá és eltávozék. Követé a kincstartót s mihelyt ez a zsacskót s az aranyszövetet neki odaadta, hazaindula, örülvén rajta, hogy ily hamar és könnyü módot lele azon bajból, melyben vala, s mely neki annyi nyugtalanságot okozott, kiszabadulni.

Nuszhatulavadat megunván már a hosszas erőltetést, csak azt várta, hogy Abu Hasszán hagyja el szomoru helyzetét. Mihelyt tehát az ajtót nyilni hallá, elejébe szalada és kérdezé: „No, meghagyá-e magát a chalyf is olyan könnyen csalni, mint Szobeide?“

„Látod, – felele Abu Hasszán enyelegve, mutatván neki a zsacskót s aranyszövetet, – hogy én is szintoly jól tudom játszani a feleségén (kinek semmi baja sincs) szomorgót, mint te oly férj halálán busongót, ki ép és egészséges.“

Abu Hasszán azonban élt a gyanúval, hogy ezen kettős csalás nem fog következés nélkül maradni. Azért is előleg intést ada feleségének mindenről, a mi talán történhetnék, hogy annál inkább egyetértve cselekedhessenek. „Mennél jobban diszlik – ezt veté hozzá, – a chalyfot és Szobeidét némi zavarba hoznunk, annál nagyobb mulatságukra fog végtére válni, s talán vele való megelégedésöket ujabb adakozással kimutatni.“ Ezen utósó tekintet akárminél is nagyobb ösztön volt a tettetést annyira vinniök, a mennyire lehetséges.

Noha a jelen ülésben még többféle lett volna elintézni és tanácskozásba venni való, a chalyf mégis mindjárt Abu Hasszán elmenetele után vágyván Szobeidéhez menni s nála rabnője halálán sajnálkozó látogatását megtenni, fölkele székéről, s a további tanácskozást más napra halasztá. A nagyvezér és többi vezérek elbucsuzának tőle s eltávoztak.

Mihelyt elmentek, monda a chalyf Mezrurnak, a palota heréltjei fejének, ki személyétől csaknem elválhatatlan vala, s azonkivül minden tanácskozásban részt vett: „Jer velem, s jelentsd ki te is a fejdelemné előtt rabnője halálán való sajnálkozásodat.“

Elmentek együtt Szobeide szobájához. Midőn a chalyf az ajtóhoz ére, kinyitá az ajtókárpitot, s látá a fejdelemnét a legmélyebb szomoruságban s könyező szemekkel a szófán ülni.

A chalyf belépe, közelite hozzá, és monda: „Kedves hölgyem, nem szükség, mondanom, milyen részt veszek szomoruságodban, mivel tudva van előtted, mennyire érzek mindent, a mi neked fájdalmat, vagy örömet okoz; de mindnyájan halandók vagyunk, s vissza kell adnunk istennek tőle kölcsönvett éltünket, mihelyt kivánja. Nuszhatulavadat a te hű rabnőd valóban oly tulajdonokkal birt, melyek érdemessé tevék figyelmedre, s nagyon javalom, hogy még holta után is kimutasd azt iránta. Gondold meg azonban, hogy fájdalmad nem adja vissza életét. Azért kedves hölgyem, ha nekem hiszesz és szeretsz, meg fogsz vigasztalódni ezen veszteségen, s jobban fogsz gondolni életeddel, mely, a mint tudod, előttem véghetetlenül drága, s egész boldogságát teszi az enyémnek.“

Ámbár a fejedelemné nagyon örült is azon szives érzelmeknek, melyekkel a fejedelem meglátogatá, mégis igen megütközött Nuszhatulavadat halálának hirén, melyet épen nem várt vala. Ez őt oly bámulásba ejté, hogy sokáig semmit sem tudott felelni. Meglepetése még az által is nagyobbodott, hogy ezen hir az előbb hallottal egészen ellenkező vala, s egészen elnémult. Végre összeszedé magát, és szóla oly arczczal és hanggal, mely egész csodálkozását elárulá: „Igazhitüek uralkodója, mélyen érzem azon szives indulatokat, melyeket irántam kijelentesz: de engedd meg azt mondanom, hogy azon hirt, melyet rabnőm haláláról hozál, nem foghatom meg, mivel egészen jól van, és egészséges. Az Isten tartson meg tégedet és engem! Ha engem szomorunak látsz, az csupán az ő férjének a te kedvenczednek Abu Hasszánnak halála miatt van, kit szintugy becsültem azon figyelemre nézve, melylyel iránta viseltetél, mint az is, mivel oly kegyes valál őt velem megismertetni, és ő engem néha igen kellemesen mulattatott. De uram azon részvétlenség, melyet annak halálára nézve rajtad látok, s azon emberről való teljes elfeledkezésed, kit máskor oly szivesen láttál magad körül, csodálkozásra és bámulásra ragad. S ezen részvétlenséged még szembetünőbb azon mód által, melylyel engem attól el akarsz vonni, rabnőm halálát jelentvén az övé helyett.“

A chalyf, ki azt vélte, hogy jól van értesitve a rabnő haláláról, s kinek a szerint, a mit látott és hallott, oka is volt reá, elkezde nevetni s vállat ránditani, midőn Szobeidétől ezen beszédet hallá. „Mezrur, – monda ő e felé fordulván és megszólitván, – mit szólasz feleségem beszédéhez? Nem igaz-e, hogy az asszonyok némelykor nincsenek magoknál, a mit csak igen nehezen lehet nekik megbocsátani? Egyszóval te szintugy láttad és hallottad, mint én.“ Ezután megint Szobeidéhez fordula, és monda neki: „kedves hölgyem, ne ejts több könyet Abu Hasszán halálán; ő igen jól van. Sirasd inkább kedves rabnőd halálát. Csak kevés percz előtt jött férje siránkozva, s szánakodást inditó szomorusággal szobámba, hogy felesége halálát jelentse. Én egy zsacskóban száz aranyat, s egy vég aranyszövetet adattam neki vigasztalásul és segedelmül a meghalt rabnő temetésére. Mezrur itten látó s halló tanúja volt a dolognak, s ugyanazt fogja mondani.“

A fejedelemné a chalyfnak mindezen állitásait nem tartá valóságnak, hanem azt hitte, hogy el akarja őtet ámitani. „Igazhitüek uralkodója, – felele, – noha egyébkor is szoktál tréfálni, de azt kell mondanom, hogy most épen nincs annak helye; a mit én mondok, az teljes valóság. Nem az én rabnőm haláláról van itt a szó, hanem férjééről Abu Hasszanéről, kinek sorsát fájlalom, s kin velem együtt fogsz te is sajnálkozni.“

„Én pedig, – szóla a chalyf legnagyobb komolysággal, – tréfán kivül mondom neked, hogy csalódol; Nuszhatulavadat halt meg, Abu Hasszán pedig él és egészséges.“

Szobeide megbántottnak érzé magát a chalyf száraz felelete által. „Igazhitüek uralkodója, – felele fölindulva, – az Isten mentsen meg, hogy tovább is megmaradj ezen tévelygésben; különben még azon gondolatot támaszthatnád bennem, hogy eszed nincsen szokott rendén. Engedd még egyszer ismételnem, hogy Abu Hasszán halt meg, és Nuszhatulavadat rabnőm a megholtnak özvegye él és egészséges. Egy órája sincs még, hogy innen elment. Egészen vigasztatlanul s oly állapotban jött ide, mely maga képes lett volna engem könyre fakasztani, ha zokogás közt föl nem födöztem volna is szomoruságának igaz okát. Minden szolgáló asszonyaim sirtak velem együtt rajta, és hiteles bizonyságot tehetnek előtted róla. Ezek azt is meg fogják mondani, hogy én egy zsacskóban száz aranyat s egy vég aranyszövetet ajándékoztam neki. Fájdalmamat, melyet beléptedkor arczomon észrevehetél, szintugy férjének halála, mint azon vigasztalatlanság okozta, melyben őt látám, s épen hozzád akartam küldeni sajnálkozásomat jelenteni, midőn beléptél.“

Szobeidének e szavaira hangosan fölkaczaga a chalyf és monda: „Kedves feleségem, ez mégis különös makacsság! Én neked ellenben azt mondom, – folytatá igen komoly hangon, – hogy Nuszhatulavadat halt meg.“ – „Nem uram, – felele Szobeide tüstént egész komolysággal, – mondom, hogy Abu Hasszán halt meg. Soha sem fogsz arra birni, hogy az ellenkezőt higyjem el.“

A chalyf arcza most lángba borult. Jó távolra üle le a fejedelemnétől a szofára, és monda Mezrúrhoz fordulván: „Eredj mindjárt, és nézd meg, melyikök halt meg, s jelentsd meg nekem haladék nélkül, miben van a dolog. Noha igen bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat az, a ki meghalt, mégis inkább ezen módhoz akarok nyulni, hogysem tovább is vitassak oly dolgot, melyet bizonyosan tudok.“

A chalyf alig mondá ki ezt, s Mezrur azonnal eltávozott. „Most mindjárt meglátod, – szóla Szobeidéhez fordulván, – melyikünknek van igaza.“

„A mi engem illet, – felele Szobeide, én már tudom, hogy az igazság felemen van, s magad is meg fogod látni, hogy a mint én mondottam, Abu Hasszán halt meg.“

„Én pedig, – felele a chalyf, – oly bizonyos vagyok benne, hogy Nuszhatulavadat halt meg, hogy kész vagyok veled akármibe fogadni, hogy ez már nincs életben, Abu Hasszánnak pedig semmi baja.“

„Ne gondold, – visszonza Szobeide, – hogy ez által meg fogsz győzni; elvállalom a fogadást. Ugy meg vagyok győződve Abu Hasszán haláláról, hogy szivesen fölteszem legkedvesebb jószágomat is akármire, a mit akarsz, bár legcsekélyebb értékü legyen is. Jól tudod, mim van s izletem szerint mit kedvelek legjobban; tehát csak válaszsz és tégy föl, én reá állok, bármint üssön is ki reám nézve a dolog.“

„Ha már ennyire jött a dolog, – szóla mostan a chalyf, – fölteszem mulató kertemet képes palotádra; egyik megéri a másikat.“ – Nem jön az itt kérdésbe, – felele Szobeide, – kerted többet ér-e, mint palotám, – azon tul vagyunk; – hanem csupán az, hogy te azt választottad, a mi neked minden jószágom közül legjobban tetszik, ellentételül a helyett, a mibe részedről te fogadsz. Reáállok tehát s áll a fogadás. Az Isten legyen tanunk, hogy én nem leszek első, ki szavát megmásitja.“ A chalyf szintazon esket tevé s igy maradtak, Mezrur visszaérkezésére várakozván.

Mig a chalyf és Szobeide Abu Hasszán vagy Nuszhatulavadat halála fölött ily eleven és heves szóváltásban voltak, Abu Hasszán, ki ezen pont iránt való versenygésöket előre látta, mindenre igen figyelmes vala, a mi abból következhetnék. Mihelyt tehát a rostélyablakon keresztül, melynek nejével beszélgetése alatt irányában ült, Mezrurt távolról megpillantá, s egyenesen lakása felé látta tartani, mindjárt sejdité, mi végre küldetett. Mondá feleségének, hogy tegye magát megint holttá, mint egymás között elvégezék és semmit se késsék.

Az idő valóban igen szorgos vala és Abu Hasszán Mezrur odaérkeztéig nem tehetett egyebet, mint hogy feleségét halottnak felöltözteté, s azon vég aranyszövetet, melyet a chalyf ajándékozott neki, fölébe kiterité. Azután kinyitá lakása ajtaját és szomoru elcsüggedt ábrázattal zsebkendőjét szemére fogva üle le az álhalott fejéhez.

Alig vala készen, midőn már Mezrur a szobába lépett. A szomoru látvány, mely neki itt mutatkozott, titkos örömet gerjesztett benne a chalyftól vett bizomány tekintetéből. Mihelyt észrevevé Abu Hasszán, elejébe mene, megcsókolá tisztelettel kezét és monda sohajtva neki: „Uram, a legnagyobb szomoruságban látsz engem, mely valaha találhatott volna kedves hölgyem, Nuszhatulavadat halála által, kit megtisztelél kegyeddel.“

Mezrur e beszéden megilletődött és lehetetlen volt a meghalt emlékétől néhány könyeit megtagadnia. Fölemelé egy kicsit a szemfödelet feje irányában, hogy ábrázatját megnézze, s egy fél pillantatot vetvén reá, ismét leereszté mély fohászszal mondván: „Nincs más Isten az Istenen kivül? Mindnyájunknak alája kell magunkat vetni az ő akaratjának, s minden teremtménynek vissza kell hozzá térnie! Nuszhatulavadat kedves jó hugom, – ezt veté utána sohajtozva, – a te életpályád igen rövid vala! Isten legyen irgalmas hozzád!“ Ezután megint Abu Hasszánhoz fordula, ki könyekre olvada, és monda neki: „Nem helytelenül állitják, hogy az asszonyok néha annyira magokon kivül vannak, hogy alig lehet megbocsátani. Szobeide az én jó asszonyom is ezen esetben van most. Azt méltóztatott a chalyf ellen vitatni, hogy te haltál meg és nem feleséged, s bármit mondott is a chalyf ellene, hogy az ellenkezőről meggyőzhesse, minden, még legkomolyabb bizonyitása is foganatlan vala. Engem is tanúul hivott, hogy ezen dolog valóságát megerősitsem, a mint tudod, hogy jelen valék, midőn oda jöttél, s neki ezen szomoritó hirt hozád; de mind ez semmit sem használt. Mindkét részről makacs vitatásra került a dolog, melynek vége nem szakadt volna, ha a chalyf azon ötletre nem jő Szobeide meggyőzése végett, hogy engemet hozzád küldjön, hogy ujolag értesittessék a dolog valóságáról. De igen félek, hogy ez sem fog használni; mert a mai világban bármely oldalról kerüljön is az ember az asszonyoknak, hogy velök valamit megfogasson, meggyőzhetlen makacssággal birnak, mihelyt ellenkező tekintet foglalta el őket.“

„Az isten tartsa meg mindig az igazhitüek uralkodóját ritka eszének birtokában, s legjobb használásában – felele Abu Hasszán könyes szemekkel, s folyvást zokogva. – Látod, hogy áll a dolog, s hogy én ebben ő felségét nem csaltam meg. Adná isten, – szóla tovább, hogy tettetését még tovább is üzze, – hogy ne lett volna okom ily szomoru és csüggesztő hirt vinni neki! Ah, – folytatá, – nem irhatom le szóval azon kipótolhatlan veszteséget, melyet szenvedtem!“ – „Az igaz, – felele Mezrur, – s mondhatom hogy nagy részt veszek szomoruságodban; de mégis vigasztalódjál s ne add magadat egészen a fájdalomnak. Most elhagylak, noha nem örömest, hogy a chalyfhoz visszatérjek, de kérlek tedd velem azon szivességet, – folytatá, – hogy a holttestet ne vitesd el addig, mig nem jövök, mert szeretnék jelen lenni temetésén s imádságommal kisérni.“

Mezrur már kiment a szobábol, hogy követségéről hirt vigyen, midőn Abu Hasszán, ki őt egész a házajtóig kikisérte, értésére adá, hogy nem érdemes azon tisztességre, melyet vele tenni akar. Tartván tőle, nehogy Mezrur megint tüstént visszatérjen, egy darabig szemeivel kisérvén, s látván, hogy jól eltávozott, visszatére lakába, megszabaditá Nuszhatulavadatot minden lepleitől és monda neki: „Itt megint uj jelenést játszottunk, de azt tartom, hogy ez még nem lesz az utolsó; kiváltképen Szobeide fejedelemné bizonyosan nem fog megnyugodni Mezrur jelentésén sőt ellenben ki fogja nevetni; sokkal jobb okai is vannak, mint hogy neki hihetne. Azért is uj jelenéshez kell készülnünk.“ Abu Hasszán e beszéde alatt megint felöltözködék Nuszhatulavadat, melyre mindketten a rostélyos ablak irányában a szófára ültek, hogy mindenre figyelmezzenek, a mi talán kün történnék.

Azonközben Mezrur Szobeidéhez ére. Mosolyogva lépett a szobába, s tapsola kezével, mint egy oly ember, ki valami nagyon kellemes dolgot jelent.

A chalyf természetesen igen türtelen volt, s mindjárt felvilágitást akart a dolog felől. Egyébiránt igen meg volt bántódva Szobeide bizalmatlansága miatt, azért is mihelyt Mezrurt megpillantá, kiálta: „Gonosz rabszolga, most nincs ideje a nevetésnek. Semmit sem szólsz? Beszélj szabadon; ki halt meg: férj-e vagy feleség?“

„Igazhitüek uralkodója, – felele azonnal Mezrúr komoly hangon. Nuszhatulavadat halt meg és Abu Hasszán még most is oly szomoru rajta, mint akkor, midőn felséged előtt megjelent.“

Nem hagyván neki időt a továbbszólásra, szavába vága a chalyf s hangosan kaczagván, fölkiálta: „Jó hir, még egy pillanat előtt birta asszonyod, Szobeide a képpalotát; már most az enyém az. Midőn elmentél, fölfogadott benne velem a mulató kertem ellen. Azért nem is tehettél volna nagyobb örömet ennél; meg is jutalmazlak érte. De hagyjuk azt most. Beszéld el pontról pontra, mit láttál?“

„Igazhitüek uralkodója – felele Mezrur, – midőn Abu Hasszán lakába értem, beléptem szobájába, mely nyitva vala. Még mindig igen szomoruan és felesége Nuszhatulavadat halálát siratva találtam. A halott fejénél ült, ki a szoba közepén feküdt, lábával Mekka felé fordulva s azon vég aranyszövettel leteritve, melyet az előbb ajándékozott felséged Abu Hasszánnak. Kijelentvén szomoruságán való részvétemet, odamenék a halotthoz, fölemelém a szemfödelet feje irányában s megismerém Naszhatulavadatot, kinek arcza már egészen föl van puffadva és elváltozva. Intettem Abu Hasszánt, a mint lehetett, hogy vigasztalódjék, s azt mondám neki eljöttömkor, hogy felesége temetésén meg fogok jelenni, egyszersmind kérém, hogy a halott eltakaritásával várakozzék addig, mig odamegyek. Ebből áll minden, a mit felségednek a nekem adott bizományra nézve jelenthetek.“

Midőn Mezrúr elvégezé jelentését, monda neki a chalyf szivesen nevetve: „Semmit sem kivánok tőled többé, s igen meg vagyok elégedve pontosságoddal.“ Ezután Szobeidehez fordula és monda neki: „No kedves feleségem, hát van-e még valami kifogásod ezen világos igazság ellen? Hiszed-e még, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, s nem vallod meg, hogy elvesztetted a fogadást?“

Szobeide egyátalában nem akarta megengedni, hogy Mezrur igazat jelentett legyen: „Hogyan uram, – felele, – hát azt képzeled, hogy én ezen rabszolga jelentése által hagyom a dolgot eldöntetni? Ez egy szemtelen ember, ki nem tudja, mit beszél. Én sem vak nem vagyok, sem bolond; saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot legnagyobb szomoruságában, magam beszéltem vele, s nyilván hallottam, mit mondott férje haláláról.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – esküszöm éltedre s az igazhitüek uralkodójának életére, és igy arra, a mi előttem legdrágább, hogy Nuszhatulavadat meghalt, s Abu Hasszán életben van.“ – „Hazudsz, élhetetlen semmirevaló rabszolga, – felele neki haraggal Szobeide, – most mindjárt megszégyenítlek.“ – Azonnal hivá szolgáló asszonyát, tenyerével tapsolván. Tüstént bejöttek nagy számmal. „Jertek közelebb, – monda nekik a fejedelemné, – és szóljatok igazat, ki volt az a személy, ki kevéssel az igazhitüek uralkodójának belépte előtt idejött és velem beszélt?“ – A nők mindnyájan felelének, hogy a szegény megszomorodott Nuszhatulavadat volt. „Hát neked, – szóla tovább kincstartónéjához fordulván, – mit parancsoltam, hogy adj neki elmenetelekor?“ – „Felséges asszonyom, – felele a kincstartóné, – én Nuszhatulavadatnak parancsolatodból egy zsacskóban száz aranyat és egy vég aranyszövetet adtam, melyet magával elvitt.“ – „No, nyomorult gaz rabszolga, – monda erre Szobeide legnagyobb boszujában Mezrurnak, – mit mondasz mindahhoz, a mit hallottál? Mit gondolsz, kinek higyek többet, talán neked magadnak, vagy kincstartónémnak, többi asszonyaimnak és magamnak?

Mezrur nem mulasztá el okokat állitani a fejedelemné ezen nyilatkozásának ellenébe; de félvén, hogy mindinkább föl fogja boszantani, megszünék és folyvást hallgata, noha minden bizonyságoknál fogva meg volt győződve, hogy Nuszhatulavadat halt meg, s nem Abu Hasszán.

Szobeide és Mezrur közötti ezen szóváltás közben a chalyfnak, ki mindakét részről fölhordott bizonyságokat látta s még mindig az ellenkezőről volt meggyőződve, mint a mit Szobeide állitott, mind annálfogva, a mit Abu Hasszánnal volt beszélése alatt önmaga látott, mind pedig azáltal is, a mit épen Mezrur jelentett, – szivesen kellett nevetnie, hogy Szobeide oly igen boszankodott Mezrurra. „Kedves feleségem, – szóla hozzá, – hogy ujra ismételjem, nem tudom, ki mondotta, hogy az asszonyok némelykor magukon kivül vannak, de ne vedd rosz néven, te magad is azt bizonyitod, hogy ennél nem mondhatott volna nagyobb igazságot. Mezrur ezen pillanatban jő Abu Hasszán lakából: azt mondja, hogy önszemeivel látta Nuszhatulavadatot a szoba közepén halva feküdni, és Abu Hasszánt élve a halott fejénél ülni: s az ő tanúságára is, melyet okosan nem lehet be nem venni, te még sem akarod azt elhinni. Ezt már ugyan meg nem foghatom!“

Nem is hallgatván arra, a mit a chalyf elébe terjesztett, viszonza Szobeide: „Igazhitüek uralkodója, bocsáss meg, hogy gyanum van reá. Jól látom, hogy Mezrurral összebeszéltél, hogy engem boszants s türelmemet a végső próbára tedd; s mivel sejtem, hogy ez a Mezrur jelentése előre kifőzött dolog, azt kérem ki, hogy részemről én is küldhessek valakit Abu Hasszán lakába, megtudni, tévedésben vagyok-e, vagy sem.“

A chalyf megengedé s a fejedelemné ezen fontos követséget dajkájára bizá. Ez már igen éltes asszony vala, ki Szobeide gyermeksége óta mindig körötte volt s a többi asszonyokkal együtt most épen jelen vala. „Kedves dajkám, – monda neki, – halljad csak! Eredj Abu Hasszán lakására, vagyis inkább Nuszhatulavadatéra, mert hiszen Abu Hasszán meghalt. Látod, micsoda versengésem van az igazhitüek uralkodójával és Mezrurral, egyebet nem szükség mondanom. Hozz nekem minderről fölvilágositást s ha jó hirt hozasz, szép ajándékot várhatsz tőlem. Eredj szaporán, s jőj vissza tüstént.“

A dajka eltávozék a chalyf nagy örömére, kinek nagy mulatsága volt azon, hogy Szobeidet oly zavarban látá. Mezrur ellenben nagyon szomorkodván rajta, hogy a fejedelemné ugy megboszankodott reá, s mindent elkövetett, hogy megengesztelhesse, s hogy mind a chalyf, mind Szobeide meg legyen vele elégedve. Azért igen szerette, midőn látá, hogy Szobeide arra határozá magát, hogy dajkáját küldje Abu Hasszán lakására, meg lévén győződve, hogy az a jelentés is, melyet az tenni fog, csalhatatlanul megegyez az övével, s arra fog szolgálni, hogy őt kimentse s megint az előbbi kegyelembe helyhezze.

Azonközben Abu Hasszán, ki a rostély-ablaknál szüntelen őrt állott, már távolról észrevevé a dajkát s mindjárt sejtette, hogy ez a követség Szobeide részéről jő. Szólitá nejét és semmit sem habozván, mitevő legyen, monda neki: „Most jön épen a fejedelemné dajkája, az igazságot megtudni; most meg én fogom megint holttá tenni magamat.“

Mindent elkészitettek. Nuszhatulavadatot hirtelen halotti ruhába öltözteté Abu Hasszánt, reá terité a vég aranyszövetet, melyet Szobeide adott neki s turbánját arczára tevé. Eközben a dajka iparkodván a vett bizományban eljárni, alkalmas gyors léptekkel közelitett. A szobába lépvén, látá Nuszhatulavadatot megeresztett hajjal s siránkozva ülni Abu Hasszán fejénél, mellét és orczáját verdesni és hangosan jajgatni.

Közelite a vélt özvegyhez és mondá neki részvevő arczczal: „Édes kedves Nuszhatulavadatom, nem azért jövök ide, hogy szomoruságodban háborgassalak, vagy meggátoljalak, hogy férjedet, ki téged oly szivesen szeretett, könyezve gyászold.“ – „Ah, kedves jó anyám, – esék szavába az álözvegy, – látod, mi nagy bajom van, micsoda szerencsétlenség talált ma kedves Abu Hasszánom halála által, kit az én és te asszonyunk Szobeide s az igazhitüek uralkodója adtak férjemül. – Abu Hasszán! Kedves, drága férjem, – kiáltá még egyszer, – mit vétettem neked, hogy oly hamar elhagyál! Nem jártam-e mindig inkább akaratodon, mint a magamén? – Ah, mi lesz a szegény Nuszhatulavadatból?“

A dajka igen nagyon csodálkozott, épen az ellenkezőt látván, mint a mit a heréltek feje jelentett a chalyfnak. „Ez a Mezrur fekete ábrázatja, – kiáltá fölemelt kézzel, – megérdemlené, hogy az Isten megbüntesse érte, hogy ily szörnyü hazugságával oly nagy háborúságot szerzett jó asszonyunk s az igazhitüek uralkodója közt. Föl kell fedeznem előtted, édes leányom, – monda erre Nuszhatulavadatnak, – ezen semmirevaló Mezrur gonoszságát és csalárdságát, ki megfoghatlan szemtelenséggel azt állitotta jó asszonyunk ellen, hogy te meghaltál és Abu Hasszán életben van.“

„Ah kedves jó anyám, – szóla Nuszhatulavadat, – adná Isten, hogy igazat mondott volna! Ugy most nem volnék ezen szomoruságban, melyben látsz s nem kellene ily kedves férjem halálát siratnom.“ Ez utolsó szavaknál könyre fakada és sirása s jajgatása kettőztetésével jelenté még nagyobb vigasztalatlanságát.

A dajka megindula Nuszhatulavadat könyein. Leüle melléje, sirt vele, közelite halkan Abu Hasszán fejéhez, fölemelé egy kissé turbánját és felfödé arczát, hogy megismerje. „Ah szegény Hasszán, – mondá ismét befödözvén, – kérem istent, cselekedjék veled irgalmasságot! – Isten hozzád kedves leányom, – szóla erre Nuszhatulavadathoz, – ha tovább lehetnék veled, szivesen cselekedném, de már nem késhetem. Tisztem sürget, hogy siessek s jó asszonyunkat kiszabaditsam azon szomoritó nyughatatlanságból, melyben ezen semmirekellő fekete, szemtelen hazugsága által ejtette, esküvéssel állitván, hogy te meghaltál.“

Alig tette be Szobeide dajkája elmentével az ajtót s Nuszhatulavadat jól tudván, hogy siettében nem fog megint visszatérni, letörlé könyeit, Abu Hasszánt szaporán kiszabaditá lepleiből s vele együtt előbbi helyökre a szófára a rostélyablakkal általellenben ült, nyugton várván mindketten ezen csalás végét és készek lévén a bajból kivergődni, akármely oldalról akarnának is hozzájok férni.

Szobeide dajkája azonban öregsége mellett is még jobban sietett hazamenet, mint eljövet. Az az öröm, hogy a fejdelemnének jó hirt vihet s még inkább a jó jutalom reménye siettették lépteit. Csaknem lélektelenül lépett a fejedelemné szobájába s jelentést tevén követségéről, mindent hiven elbeszéle Szobeidenek, a mit látott.

Szobeide dajkája jelentését nagy örömmel hallá és ezt nyilván ki is jelenté. Mert alig végezte el beszédét, azonnal monda a dajkának oly hangon, mely nyert játékot hirdete: „Beszéld el csak ugyanazt az igazhitüek uralkodójának, ki bennünket eszteleneknek tart s a mellett szeretné elhitetni, hogy semmi érzetünk sincs a valláshoz, és semmi félelmünk istentől. Mondd meg továbbá ezen gonosz feketének, ki oly szemtelen oly dolgot vitatni szemembe, a mely nem igaz s a mit jobban tudok, mint ő.“

Mezrur azt várván, hogy a dajka követsége és jelentése neki kedvező lesz, igen megszomorodott rajta, hogy minden épen ellenkezőleg ütött ki; azonkivül azt is igen nagyon fájlalá hogy Szobeide oly lett dolog miatt, melyet ő akárkinél is bizonyosabban vélt tudni, oly nagyon megharagudott reá. Azért is nagyon kedvére vala, hogy alkalmat nyert magát e felől a dajka iránt szabadon kinyilatkoztatni és pedig sokkal örömestebb ez, mint a fejedelemné iránt, kinek nem merészlett ellentmondani, félvén, nehogy a tartozó tiszteletet megsértse. „Fogatlan banya, – monda kimélés nélkül a dajkának, – te hazudsz; mind abból a mit mondasz semmi sem igaz; én saját szemeimmel láttam Nuszhatulavadatot mint halottat kiteritve szobája közepén.“

„Te magad vagy hazug és pedig igen gonosz hazug, – felele a dajka sértegető hangon, – hogy bátorkodol ily hazugságot vitatni ellenem, ki épen most jövök Abu Hasszán lakából, kit ottan, mint halottat kiteritve, láttam, – ellenem, ki épen most hagytam el nejét élve és egészségben.“

„Én nem vagyok csalárd, – felele Mezrur, – hanem inkább te akarsz bennünket tévedésbe ejteni.“

„Már ez mégis iszonyu szemtelenség, – válaszola a dajka, – engem a két felség jelenlétében meghazudtolni, – engemet, ki tulajdon szemeimmel láttam annak valóságát a mit itt állitok.“

„Dajka, – felele Mezrur még egyszer, – jobban tennél, ha egy szót sem szólnál; csupa izetlen dolgot fecsegsz.“

Szobeide nem türheté tovább Mezrurtól a tiszteletnek ezen megsértését, ki minden tekintet nélkül ily becstelenül bánt az ő jelenlétében dajkájával. Nem engedvén azért időt dajkájának ezen szidalomra felelni, szóla a chalyfhoz: „Igazhitüek uralkodója én igazságot kérek ezen szemtelenség ellen, mely szintoly kevés tekintettel van irántad, mint irántam.“ Nem tudott tovább szólni ugy elfogta belső boszonkodása, könyei fojtották el többi szavait.

A chalyf ki az egész versenygést hallotta, nagyon szövevényesnek találta a dolgot, akárhová gondolkodott, nem tudta mit tartson ezen ellenmondásokról. Más részről a fejedelemné is és Mezrur a dajka és jelenlevő nők szinte nem tudták mit gondoljanak ezen kalandról és hallgattak. Végre megszólamlék a chalyf: „Kedves hölgyem, – monda Szobeidéhez fordulván, – látom, hogy mi mindnyájan hazugok vagyunk, legelőször én, azután te Mezrur, és te dajka: legalább nem látszik, hogy valamelyikünk hitelesebb volna a másiknál. Kerekedjünk föl azért és menjünk magunk a hely szinére, meglátni, ki részén van az igazság. Nem látom más módját kétségeink elháritásának s a magunk megnyugasztalásának.“

E szavakkal fölkele a chalyf, a fejedelemné követte és Mezrur, ki előttök mene, hogy az ajtókárpitot kinyissa, monda: „Igazhitüek uralkodója, nagyon örvendek, hogy felséged erre határozta magát s még jobban fogok örülni, ha a dajkának megmutatom nem azt, hogy esztelen dolgot fecseg, – mivel ezen szónak szerencsétlensége volt asszonyom neheztelését érdemelni, – hanem azt hogy jelentése nem volt való.“

A dajka nem maradt adós a felelettel. „Hallgass te fekete pofáju, – felel, – nincs itt senki is kivüled, a ki esztelen dolgot fecseghetne.“

Szobeide, ki szörnyen megboszonkodott Mezrurra, nem törheté, hogy az megint szidalmazza dajkáját, azért ismét pártját fogá, mondván: „Gonosz rabszolga, akármit beszélj is, én mégis azt állitom, hogy dajkám igazat szólott; a mi pedig téged illet, ugy tekintlek, mint egy hazugot.“

„Felséges asszonyom, – felele Mezrur, – ha a dajka úgy meg van győződve, hogy Nuszhatulavadat életben van és Abu Hasszán meghalt, hát fogadjon velem; tudom nem lesz reá kedve.“

A dajka készen volt a felelettel. „Annyi kedvem van reá, – monda, – hogy mindjárt szavadon marasztlak. Meglássuk, bátorkodol-e szavadat visszavonni.“

Mezrur nem lépett vissza. Fölfogadtak a chalyf és a fejedelemné jelenlétében egy vég ezüstvirágu aranyszövetben, melyet mindenik tetszése szerint választhasson.

A szobák, melyekből a chalyf és Szobeide kiindultak, noha alkalmas távolságra, de épen általellenben voltak Abu Hasszán és Nuszhatulvadat lakásának. Abu Hasszán, ki őket jőni látta, előttök Mezrurt, utánok a dajkát és Szobeide minden szolgálónőit, mindjárt mondá feleségének, hogy ha csak igen nem csalódik, ez a látogatás őket illeti. Nuszhatulavadat is kinézett a rostélyos ablakon, és szinte azt látta. Noha férje előre elkészitette is ezen lehető esetre, mégis igen megijedt rajta. „Mit csináljunk? – Kiálta, – oda vagyunk!“

„Semmiképen nem, ne félj semmit is, – felele Abu Hasszán nyugodt hidegvérrel, – hát már elfelejtetted, hogy mire beszéltünk össze? Most mindketten holttá tegyük magunkat, mint már elébb egyenkint tettük s a mint összebeszéltünk, s meg fogod látni, hogy minden jól megyen. A milyen lassan jőnek, minekelőtte ajtónkhoz érnének, mink már a szükséges helyzetben lehetünk.“

Abu Hasszán és neje valóban beburkództak, a mint lehetett; s ily állapotban egymás mellett a szoba közepén fekve mindegyik a maga aranyszövetével beteritve várák nyugton a számos társaságot, mely látogatásukra jöve.

A fényes társaság végre megérkezik. Mezrur kinyitá az ajtót, s a chalyf és Szobeide egész kiséretökkel beléptek a szobába. Igen megütköztek, s a szomoru látványra, mely neki mutatkozott mereven és mozdulatlanul állottak meg. Senki sem tudta, mit gondoljon ezen történetről. Végre megszólamlék Szobeide: „Ah, – szóla a chalyfhoz, – mindketten meghaltak! Hát ti, a chalyfra és Mezrurra tekintvén, makacs ámithatástokkal, mintha kedves rabnőm meghalt volna, annyira vittétek, hogy valósággal meghalt, s kétségkivül férje halálán való buvában.“ – „Kedves hölgyem, – felele a chalyf, ki épen ellenkező véleményben volt, – mondjad inkább, hogy Nuszhatulavadat halt meg előszer s hogy a szegény Abu Hasszán nem tudta elbirni neje halálán való szomoruságát; s igy azt is meg fogod engedni, hogy te vesztetted el a fogadást, s hogy képpalotád már most igazán az enyém.“

„Én pedig, – felele Szobeide a chalyf ellenmondása által ingerelve lévén, – én azt állitom, hogy te vesztettél, s mulatókerted az enyém. Abu Hasszán halt meg előbb, mivel a dajkám téged is, engem is bizonyossá tett, hogy feleségét élve és holt urán siránkozva látta.“

A chalyf és Szobeide ezen versengése egy másikat is támasztott. Mezrur és a dajka is hasonló esetben valának; azok is fogadtak, s mindenik azt állitá, hogy nyert. A szóváltás egy kissé éles lett és heves, s a heréltek feje a dajkával már azon ponton vala, hogy a legvastagabb sértegetésekre vetemedjenek.

A chalyf minden történteket meggondolván magában, végre hallgatva megengedé, hogy Szobeide szintolyan jussal állithatja, mint ő, hogy nyert. Azon való boszujában, hogy ezen kalandban az igazságot nem tudá kieszközölni, a két holthoz közelitvén, leüle fejökhöz, s valamely eszközről gondolkodék, mely neki győzedelmet szerezhetne Szobeidén. „Igenis, – kiálta egy pillanat mulva, – esküszöm Isten szentséges nevére, hogy annak ezer darab magamverette aranyat adok, a ki megmondja, ki halt meg előbb közülök.“

Alig mondá ki a chalyf az utolsó szót, midőn azon vég arany szövet alól, mely Abu Hasszánt födözé, egy szózatot halla, mely ezt monda: „Igazhitüek uralkodója én haltam meg előbb; add nekem az ezer aranyat!“ Egyszersmind látá Abu Hasszánt az őt födöző arany szövet alól kimászni, s lábaihoz borulni. Felesége is lehányá lepleit és Szobeide lábaihoz omla illendőségből a vég aranyszövetbe burkolódzván. De Szobeide nagyot sikoltott, mely még nevelte a körülállók borzadását. Végre magához tére a fejedelemné félelméből, s kimondhatlan örömet érzett rajta, hogy kedves rabnője csaknem azon pillanatban támada föl halottaiból, midőn holtteste látásán vigasztalhatlan vala. „Ah te rosz személy, – kiálta, – te vagy oka, hogy oly sokat szenvedtem éretted. Azonban szivesen megbocsátok, csakhogy nem haltál meg.“

A chalyf részéről nem vette ugy szivére a dolgot. A helyett, hogy Abu Hasszán szavától megijedt volna, azt gondolta, hogy meg kell szakadnia nevettében, midőn mindkettőjöket leplegeikből kimászni látta és Abu Hasszán igazán kérte az ezer aranyat, melyet annak igért, ki meg fogná neki mondani, melyikök halt meg előbb.

„Ej Abu Hasszán, – monda a chalyf még mindig nevetve, – hát megesküdtél-e, hogy halálra nevessem rajtad magamat? Hogy jutottál ezen ötletre, hogy Szobeidét és engem oly csellel fogj meg, melytől épen nem őrizkedtünk?

„Igazhitüek uralkodója, – felele Abu Hasszán, – mindjárt megmondom tartalék nélkül. Emlékezhetik fölséged, hogy én mindig sokat tartottam a jó asztalra. Azon nő, kit feleségemül adál, nem fogyasztotta ezen szenvedélyemet, sőt ellenben azon hajlandóságok, melyeket benne találtam, azt még öregbitették. Könnyen elgondolhatja felséged, hogy ha ezen természetünk mellett oly véghetlen kincscsel birtunk volna is, mint a tenger s fölül reá még felséged minden kincseivel, mégis hamar nyakára hágtunk volna. Ez valóban meg is történt. A mióta együtt vagyunk, semmit sem kiméltünk, hogy felséged ajándékaival kényünkre éljünk. Midőn ma reggel fogadósunkkal számot vetettünk, ugy találtuk, hogy ha őt kielégitjük, s többi adósságinkat is kifizetjük, egész pénzünkből semmi sem marad. Csoportosan tolakodtak most a multon való elmélkedések s a jövőre való jó szándékok elménkre s gondolatinkra. Ezer tervet késziténk, de mindjárt mindenikkel fölhagyánk. Végre a szégyen, hogy oly szomoru állapotban valánk, melyet felséged előtt nem bátorkodtunk felfedezni, ezen módot sugallá, melyen szükségeinken segitsünk, s ezen kis csalással felségteket is mulassuk, melyre nézve felségtek kegyelmes bocsánatjáért könyörgünk.“

A chalyf és Szobeide igen megelégedtek Abu Hasszán őszinteségével s épen nem látszottak neheztelni a történtekért; sőt ellenben Szobeide sem állhatá meg a nevetést, ki a dolgot mindig igen komolyan vette, ha meggondolá mind azt, a mit Abu Hasszán kikoholt, hogy tervét szerencsésen végrehajtsa. A chalyf még alig szünt meg a nevetéstől, oly pár nélkül valónak tetszett előtte ezen ötlet. Fölkele, és monda Abu Hasszánnak és feleségének: „Kövessetek mindaketten; megadatom az igért ezer aranyat azon örömemért, hogy nem haltatok meg.“

„Igazhitüek uralkodója, – monda Szobeide, – kérlek elégedjél meg az ezer aranyat Abu Hasszánnak kifizetni; egyedül magának tartozol avval, a mi a feleségét illeti, azt csak bizd reám.“ Egyszersmind parancsolá kincstartónéjának, hogy Nuszhatulavadatnak szintén ezer aranyat fizessen ki, hogy ő is kijelentse részéről azon való örömét, hogy az még életben vagyon.

Ily móddal Abu Hasszán és neje Nuszhatulavadat még sokáig megtarták magukat Harun Arresyd chalyf és hitvese Szobeide kegyében, s annyit kaptak azoknak adakozásából, hogy egész hátralevő éltökben minden szükségeiket a legbővebben kielégitheték.