Ganemnek, Abu Aibu fiának története.

Volt egykor Damaskusban egy kalmár, a ki munkássága és ügyes szorgalma által nevezetes vagyont szerzett, melyből igen tiszteségesen élt. Abu Aibunak (igy neveztetett ez a kalmár) egy fia volt és egy leánya. A fiunak neve Ganem vala, későbben pedig e melléknevezetet nyeré: Szerelem rabja. A természet őt szép testalkattal, jeles tehetségü lélekkel ajándékozta meg; ezen még szendergő tehetségeket értelmes okos mesterek, kiket atyja rendelt melléje, fejleszték ki és képezék. A leány hivatott szivhatalomnak, mivel oly tökéletes szépségü volt, hogy mindenkinek, a ki látta őt, szeretnie kellett.

Abu Aibu megholt, s maga után roppant gazdagságot hagyott. Ama száz szállitmány selyemszövet, mely rakházaiban találkozott, csak legkisebb részét tevé annak. – A szállitmányok el valának már rendelve, és minden gomolyagra nagy betükkel felirva: „Bagdádba.“

Ezen idő körül uralkodott Damaskusban, Syriának fővárosában Mohamed, Szolimán fia, a melléknévvel Sinebi. Harun Arreschyd, ki rokona volt és Bagdádban lakott, átengedé neki a tartományt azon kötés alatt, hogy adófizetője lesz.

Nemsokára Abu Aibu halála után Ganem egyszer anyjával háznépi dolgokról beszélgetett, s ama tömérdek portékákat látván, melyek a raktárakban mind készen valának, kérdezte anyját, mit jelent minden gombolyagon a fölülirás. „Fiam, – válaszolt az anya – atyád majd e, majd ama tartományba utazott, s elutazta előtt mindenkor a város nevét, melybe indult, a gomolyagokra fel szokta irni. Ő épen már mindent elkészitett, hogy Bagdádba utazand – s ime meghal.“ Tovább nem szólhatott, férje kimultának eleven emlékezete gátolta beszédét, és őt sirásra fakasztá.

Ganem anyjának érzékeny megindulását nem nézhette, anélkül, hogy ő is meg ne induljon. Egy ideig némán és szó nélkül állottak. Végre Ganem ismét felbátorodott, és midőn anyját képesnek látta az őt meg hallgatásra, szólni kezde, mondván: „Mivel atyám e portékákat Bagdádnak szánta, s ő maga ezen czélját többé ki nem viheti, tehát az utat én teszem meg. Ugy gondolván, hogy szükséges minélelőbb megindulnom, nehogy a portékák megromoljanak, vagy elveszitsük az alkalmat azokat jobb áron eladni.“

Abu Aibunak özvegye, ki fiát szivéből szerette, e szándékát hallván, igen megszomorodék. „Édes fiam, monda a buslakodó – te dicséretet érdemelsz, hogy atyád nyomdokit kivánod követni; de gondold meg, hogy még igen fiatal vagy, tapasztalásod nincs, s az ily nehéz, terhes uthoz nem szoktál. – Azonfölül el akarsz-e engem hagyni, s azon fájdalmat, mely már eléggé sorvaszt, egy ujabbal nevelni? Nem jobb-e ezen portékákat a damaskusi kereskedőknek eladni, s mértékletes nyereséggel megelégedned, mint életedet a veszedelemnek kitenni?“

Az anya bármint törekvék is fontos okokkal Ganem elhatároztát legyőzni, fia nem hallá őt. Az utazás ingere, s azon égő kivánat, hogy lelkét a világ ismeretével fényesen kimivelje, utra hajtá, s anyjának ellenvetései, kérelmei s még könyüi is siker nélkül maradtak. Ő a rabszolgapiaczra ment, több izmos rabszolgát össze vásárlott, kibérlett száz tevét, és minekutána minden utra szükségest megszerzett, öt-hat damaskusi kalmárral, kiknek kereskedési dolguk volt Bagdádban, megindult.

Ezen kalmárok, kiket minden rabszolgáik s más több utazók is kisértek, oly nagy társaságot tevének, hogy a beduinoktól semmit sem kelle tartaniok. – Ezek a beduinok arab emberek, kiknek egyetlen mesterségük: a sik téreken kalandozni, az utazócsapatokat megtámadni, s kirabolni, ha ezek nem elég erősek megtámadásaik ellen. – A mi kalmárainknak tehát ama közönséges bajjal kellett csak küzdeniök, mely t. i. a hosszu utazással jár; de ezt a bajt örömmel felejték el Bagdád látásánál, a hová szerencsésen megérkeztek.

Ők a városnak első legpompásabb fogadójában telepedének le. – De Ganem, a ki kedvére és egyedül akart lakni, itt nem vőn szállást, csupán portékáit téteté itt rakházba, hogy biztos helyen volnának. – A szomszédságban egy szép, gazdagon butorozott házat bérlett ki, hol egy kert is volt, melyet számos szökőkut és élő fasor kellemesíte.

Nehány nap mulva, midőn az ifju kalmár e házban megszállott s az utazás terhétől egészen kipihent, diszesen felöltözködött, s elment ama nyilvános helyre, hol a kereskedők összegyülekeztek, portékákat vagy bevásárlani, vagy eladni. Egy rabszolga kisérte, ki egy egész gomolyag különféle portékákat, s azok között legfinomabb szövetü fátyolokat is vitt.

A kereskedők Ganemet nagy becsülettel fogadták, s az előlülő, kivel kezdetben találkozott, az egész gomolyagot megvevé, azon ár szerint, mely minden darabon följegyezve volt. Ganemnek oly igen kedvezett a szerencse, hogy minden portékái, melyeket naponkint oda vittetett, a kivánt áron elkelének.

Még csak egyetlen egy csomója maradt, melyet a rakházból saját hajlékába hozatott. Egykor ismét a kalmárok gyülekezethelyére ment. Itt minden boltot zárva lelt. Ez a körülmény neki rendesnek tetszvén, okát tudakozta, s ekkor megértette, hogy az első kereskedők egyike, de a kit közelebbről nem ismert, meghalt, és hogy valamennyi kereskedőbarátai és kalmártársai a szokás kivánata szerint temetésére mentek.

Ganem tudakozá a mecsetet, melyben a könyörgés tartatni, s honnan a halott a temetőhelyre vitetni fog; és midőn az neki megmondatott, visszaküldé ismét rabszolgáját a portéka gomolyaggal, s a mecsetbe ment. Odaért, mielőtt még a könyörgés elvégződött volna, mely egy fekete atlaszszal bevont teremben tartatott. Erre a halottat fölemelték s az egész rokonság, Ganemmel s a többi kalmárokkal együtt kisérték a temetőhelyre, mely a városon kivül s igen tova volt. Ez egy kúpalaku kőépület vala, mely a megholtnak egész nemzetsége számára készült; mivel az épület belseje szük térrel birt, tehát körösleg sátorok vonattak, hogy az egész halottas sereg, mig a szertartások tartanak, alattok lehessen. A sirbolt megnyittatott, a holttest bele tétetett, és az ajtó bezáratott ismét. Ekkor az imám s a mecset többi szolgái a fősátor alatt egy kerekben a szőnyegekre ülének, s elmondák a többi könyörgéseket és felolvasák törvény szerint a korán temetési czikkelyeit. A rokonság és a kalmárok példájokat követék, s hátul körösleg egy kerekben letelepedtek.

Közel éj vala, hogy mindennek vége lőn. Ganem, ki ily hosszu temetési pompára nem volt elkészülve, nyugtalan kezde lenni, és nyugtalansága nőtt, midőn látta, hogy a Bagdádban uralkodó szokás szerint halotti tor tartatnék. Egyszersmind hallotta, hogy a sátorok nemcsak oltalmul a nap hősége, hanem az éjjeli harmat ellen is huzattak fel, mivel csak reggel felé leend a városba való visszatérés. Ez a hir igen aggasztá Ganemet. „Én itt jövevény vagyok, – gondolá magában – és gazdag kalmárnak tartatom. A tolvajok használhatják távollétemet és házam kirabolhatják; sőt rabszolgáimat is megvesztegetheti ily szép alkalom, ők azon pénzzel, melyet a portékákért bevettem, megszökhetnek, és hol keressem őket azután?“ Ezen aggódással váltig elfoglalva, sietve evett nehány falatot, és észrevétetlen elosont a társaságból.

Hogy minélelőbb házához érhessen, kettőzteté lépteit, de a mint igen sokszor megtörténik, hogy a ki siet, hátrább marad, ugy járt most Ganem is; álútra csapott, eltévedt a sötétben, ugy hogy már éjfél vala, midőn a város kapujához ért. Legnagyobb szerencsétlenségére a kaput zárva találta. Ez a kellemetlen eset uj zavarba hozta, s kényszerité egy helyet felkeresni, hol az éjnek hátralevő részét eltölthetné s megvárhatná, mig a kapu megnyittatik. Belépett egy temetőhelybe, mely oly tágas volt, hogy a várostól egész odáig nyult, a honnan épen érkezett. Itt előre ment egy magas fallal keritett kis helyig, mely egy nemzetségnek tulajdon sirterme volt, s a melyen egy pálmafa állott. Voltak ezenkivül még igen sok más nemzetségi sirboltok is, melyeknek ajtai nem mindenkor valának erősen bezárva. Mivel Ganem épen azon sirhelyet, melyen a pálmafa állott, nyitva lelé, tehát bement oda, s maga után bezárá az ajtót, lefeküvék a gyepre, s mindenkép igyekezett elalhatni, de ama nyugtalan gondolat, hogy lakásán kivül van, azt meg nem engedte. Felkelt, nehányszor az ajtó felé fel s alájárkált s végre felnyitotta az ajtót, anélkül, hogy tudná, miért. Ezen pillanatban messziről egy világot látott, mely hozzá mindig közelebb jöve. Ezen tünetre félelem szállá meg, az ajtót ismét becsapta, mely csupán kilincscsel záródott, és hirtelen felhágott a pálmafára, hol szorongtában legbiztosabb menedéket gondolt.

Alig volt a fán, hogy a világ fényénél három férfiut ugyanazon temetőhelyre, hol maga volt, belépni látott. Ruhájok mutatá, hogy rabszolgák. Az egyik elő ment egy lámpával, s a másik kettő követé őt, vállain vivén egy öt vagy hat láb hosszu ládát. – Ezt a földre letették, s erre az egyik a három rabszolgák közül mondá két másik társának: „Barátim, ha megegyeztek, tehát a ládát itt hagyjuk, s visszatérünk a városba.“ – „Nem, nem – monda a másik – asszonyunk parancsait hivebben kell teljesitenünk, különben egyszer megbánhatnánk, hogy azokat oly könnyedén vettük, mi e ládát inkább ássuk el, a mint parancsoltatott.“ – A másik két rabszolga ebben megegyezett. Ők itt vas eszközökkel, melyeket e czélra magukkal hoztak, kezdék a földet ásni, s minekutána egy mély gödröt csináltak, bele tevék a ládát, s betakarák azon földdel, melyet kiástak. – Erre elmentek a temető terméből, egyenesen haza.

Ganem, ki a pálmafán mindent, a mit a rabszolgák mondának, hallott, nem tudta, ezen kalandról mit véljen. Gyanitá, hogy azon ládában valami nagy kincsnek vagy egyéb igen nevezetesnek kell rejteznie, és azon személyt, kinek az tulajdona, nyomos ok késztheté arra, hogy azt a temetőben ásassa el. Eltökélé, hogy tüstént a titok mélyébe hat, s leszállott a pálmafáról. A rabszolgák eltávozása elűzte minden félelmét. Elkezdé a sirhalmot ásni, s kezeit és lábait oly emberül használta, hogy nemsokára a ládát megszabaditá a rajta fekvő földtől; azonban azt egy nagy lakattal lezárva lelé. Szörnyen boszankodott ezen uj akadályon, mely neki nem engedé kiváncsiságát kielégiteni. De azért türelmét nem veszté el, és midőn hajnalodni kezdett, a temetőtéren különféle nagyobb kövecseket talált. Egyet kikeresett azok közül, és minden nagy fáradság nélkül feltöré a lakatot; ekkor a ládát nyugtalan hévvel nyitá fel. – De mely nagy volt Ganem álmélkodása, – midőn a ládában pénz helyett egy tündér szépségü fiatal lánykát lele. Arczának eleven rózsaszine, s még inkább szelid, rendes lélekzése bizonyitá, hogy tökéletesen életben van; – csak azt nem foghatá meg, miért, ha csupán alszik, a lakat leütésekor okozott zörgés őt fel nem költötte. Testét gyönyörü öltözet födé, karkötői és függői gyémántból, nyakán pedig egy igen nagy értékű gyöngyláncz; mind ez egy pillanatig sem engedé kétkedni, hogy az udvarnak első asszonyai közül egynek kell lenni. Ily szépség látásánál Ganem hatalmas ösztönt érzett magában tehetsége szerint segiteni rajta; és nem csupán szánakozásból vagy természeti hajlandóságból, melylyel másoknak a veszedelemben segitségökre vagyunk, hanem egy még hatalmasabb érzéstől, melyet magának meg nem fejthetett, vonatott akkor.

Mindenek előtt bezárta a temetőhely ajtaját, melyet a rabszolgák nyitva hagytak. Azután visszatért, karjai alatt megfogta a hölgyet, kiemelte a ládából, s az ujonnan kiásott földre fektette. Alig, hogy itt feküdt a szabad jó levegőn, – egyet tüsszente és fejének egy kis erőlködésével – nedvességet ereszte szájából, mely, ugy látszik, eddig gyomrát nehezité. Azután pilloga, s félig ébren kiálta – egy hangon, melytől Ganem egészen megbájoltatott: kertvirág, korál-ág, czukornád, napvilág, hajnalcsillag, kedvtöltés szóljatok már, hol vagytok? Igy hivták tudniillik a rabnőket, kik neki közönségesen udvarlának. Ő kiáltozá nevöket, és igen csudálkozék, hogy senki sem felelt. Végre fölveté szemeit, és midőn egy temetőben látta magát, félelem szállotta meg. „Mi ez? – kiálta még hangosabb szózattal, mint előbb – a halottak kelnek-e fel? itt e már az itélet napja? – Mely csoda változás tegnap este óta!“

Ganem az ifju szépet nem akará tovább e nyugtalanságban hagyni. A legszerényebb arczczal s legmélyebb tisztelettel járula elébe, és szóla hozzája: „Nemes hölgy! én csak gyönge ecsettel festhetem le azon örömet, melyet érzek, hogy itt jelen voltam, s neked ezen szolgálatot tehettem, és hogy segitségedre lehetek, a mint mostani állapotod kivánja.“

Hogy a szép hölgyben hozzá bizodalmat gerjeszszen, megmondá először neki, ki ő, és mi történetből vetődött e temetőhelybe; azután elbeszélé a három rabszolga eljövetét, és azt, hogy a ládát mint ásták el. A hölgy, ki Ganem látására elfödte arczát, nagy hálaérzésre gyult iránta és monda: „Hálát adok Istennek, hogy ily nemes, vitéz férfiut, mint te vagy, rendelt életem szabaditójának. De mivel ezen emberi szeretet szép munkáját elkezdetted, égre földre kérlek, ne hagyd azt végzetlen. Menj, kérlek, a városba, és rendelj egy öszvérhajtót, a ki engem e ládában innét elvisz és házadhoz telepit. Mert ha én veled gyalog megyek el innét, utközben valaki ruhámon, mely a városban nemem ruházatától különbözik, megütközhetik, és arra késztheti, hogy utánam jőjön; a mit nekem igen nyomos okokból eltávoztatnom kell. Mihelyt hajlékodban leszek, elbeszélem neked történetemet, és tudni fogod, ki vagyok; addig is győződjél meg, hogy irántad hálára nem hálátlant köteleztél.“

Az ifju kalmár, mielőtt a szép hölgyet elhagyná, kihuzta a ládát a gödörből, s a gödröt földdel megtöltötte; a hölgyet viszont a ládába tevé, s ezt ismét ugy zárá be, hogy észre nem lehetett venni a lakatzár feltörését; de hogy azalatt a hölgy meg ne fuljon, egy kis nyilást hagyott a ládán, melyen által éltető levegőt szihatott. A temetőhelyről elmenvén, az ajtót maga után behuzta, és mivel a város kapuja már nyitva volt, azonnal meglelé, a mit keresett. Most ismét visszatért a temetőhelyre; az öszvérhajtónak segité a ládát az öszvérre feltenni, és monda, el akarván fojtani minden gyanuját: hogy ő éjszaka idején egy másik öszvérhajtóval érkezett ide, és ez, hogy minél előbb visszatérhessen, a ládát a temetőhelyen lerakta.

Ganem, a kit Bagdádba érkezése óta csak a kereskedés foglalt el, még soha sem érzé a szerelem hatalmát; most szállá meg az legelőször szivét. Az ifju szépre nem nézhetett, a nélkül, hogy szépsége meg ne bájolná, s az a nyugtalanság, mely keblét elfogta, midőn távolról az öszvérhajtót kisérte, valamint amaz aggodalom, hogy utközben a történet szép nyereségétől megfoszthatja, kijelenték neki belső állapotját. Véghetetlen volt öröme, midőn szerencsésen elért hajlékához s a ládát leemeltetni látta. Minekutána az öszvérhajtót elereszté, s egyik rabszolgája által a házajtót bezáratta, megnyitotta a ládát, kisegité abból az ifju szépet, karját ajánlá, s vezette szobáiba, sajnálkozását mutatván, hogy a ládában oly nagy szorongást kelle szenvednie. „Ha én valamit szenvedtem – felele a szép hölgy – az által, a mit értem tevél, s azon öröm által, melyet visszanyert szabadságomban érzek – minden károm kétszeresen megtérült.“

Ganem szobája, bármi gazdagon volt is butorozva, a szép hölgyet kevésbbé érdeklé, mint szabaditójának sugár termete és nemes illendősége. – Ennek szerénysége, nyájas szolgálatkészsége a legforróbb hálaérzést gerjeszték szivében. A hölgy leült egy pamlagra, és hogy a kalmárnak megbizonyitsa, mely tiszta hálával viseltetik szolgálatai iránt, levette fátyolát. Ganem érzé részéről a kegyelem nagyságát, melyre a szelid szépség arcza felleplezésével méltatta, vagyis inkább érzé, hogy szive hozzá olthatatlan hő szerelemmel lángol. Bármi hálával vala is neki a szép hölgy adós, ezen egyetlen szivessége lefizette azt.

A szép hölgy sejté Ganem indulatját, de az nyugtalanná nem tevé, mert tőle tiszteletes viselettel távol tartózkodott. Ganem gondolta, hogy a szép hölgy talán éhezik s valamit enni kivánna; és mivel azon becsületet, ily kellemes jövevényt megvendégelni, másnak engedni nem akará, tehát egy rabszolgát vevén maga mellé, elment egy vendégfogadóshoz, s nála ebédet rendele. A vendégfogadóstól méne aztán egy gyümölcsárushoz, hol magának a legszebb és legizesebb gyümölcsöket választá ki; igy vett a legjobb borból, s ugyanazon kenyérből, melyből a chalyf maga szokott enni.

Mihelyt házához visszatért, saját kezével állitott a bevásárlott gyömölcsökből egy kúposzlopot s azt a legfinomabb porczellán tányéron a hölgy elébe tevé, e szavakat mondván: „Nemes hölgy! Mig a táplálóbb s hozzád méltó ebéd elkészül, válaszsz, kérlek, e gyümölcsből.“ – Előtte állva akart maradni, de a hölgy azt mondá, hogy addig a gyümölcshöz nem nyul, mig ő is le nem ül, és vele nem eszik. Ganem engedelmes lőn, és minekutána nehány darabot megettek, megpillantá Ganem, hogy a fátyolnak, melyet a hölgy maga mellé a pamlagra letett, szegélye aranybetükkel van kihimezve, s engedelmet kért ezen him-varrást megtekinthetni. A szép hölgy vevé és átadá neki a fátyolt, azon kérdéssel, tud-e olvasni? „Mélyen tisztelt hölgy! – felele szerényen – kalmár, ki legalább olvasni és irni nem tud, igen fonákul vinné dolgait.“ – „Jó tehát – válaszolt a hölgy – olvasd e szavakat, melyeket a fátyolon kivarrva látsz; ez egyszersmind alkalom leend neked történetemet elbeszélni.“

Ganem vevé a fátyolt s e szavakat olvasá: „Én tied vagyok, és te enyém, ó próféta nagybátyjának maradéka!“ – A próféta ezen nagybátyjának maradéka chalyf Harun Arreschyd volt, a ki akkor uralkodott és Mohamed nagybátyjától, Abbastól eredett.

Midőn Ganem e szavak értelmét megfogta, felszólalt szomoruan: „Oh kegyes hölgy! én imént adtam ujra életedet vissza, és ez az irás nekem halált ád. – Ámbár én ennek titkos értelmét egészen nem ismerem, de azt látom és érzem, hogy a legboldogtalanabb emberek egyike vagyok. Bocsásd meg, nemes hölgy szabadságomat, melylyel neked azt mondom, hogy nem nézhettem reád anélkül, hogy szivem is neked ne adtam volna; te tudod, mely kevéssé állott hatalmamban azt tőled megtagadni, és ez az, a mi merészségemnek mentségül szolgáland. Én eltökélém, hogy szívedet tiszteletem, gondosságom, szolgálati készségem, buzgalmam, hódolatom, állandóságom által megilletem és alig kelt bennem e kecsegtető szándék, midőn reményeim is már odahalnak. – Én nem merem igérni, hogy ily nagy szerencsétlenséget kiállni képes leszek; mindazáltal akármi következzék is abból, legalább vigasztalni fog az, hogy éretted halok meg. Engedd, kérlek nemes hölgy, egészen ismernem életem jövendőjét.“

Ezen végső szavakat nem mondhatta könyek nélkül. A szép hölgy szive megindult, Ganem kinyilatkozását nem fogadá neheztelve, sőt inkább örüle titkon; mert szivén az ifjunak szép lelke hatalmat vőn. Mindazáltal érzését rejté, s mintha Ganem szavaira nem is figyelt volna, monda neki: „Én őrizkedtem volna neked fátyolomat megmutatni, ha tudhatám, hogy neked kedvetlenséget szerzend, és valóban nem látom át, mint tehesse az, a mit imént mondottam, sorsodat oly szomoruvá, a mint te képzeled. Tudd meg – folytatá a szép hölgy – hogy elbeszéljem életem történetét – engem sziv kinjának hivnak; – ezen nevet születésemkor nyerém, azt vélték tudniillik, hogy tekintetem egykor sok bánatnak szerzője lesz. – Nevem hihetőleg neked sem ismeretlen, mivel Bagdádban egy ember sincs, a ki ne tudná, hogy a chalyfnak, Harun Arreschydnak egy ilynevü kedvese van. Engem még gyermekéveimben udvarába hoztak, és itt oly gonddal neveltettem, melylyel neveltetnek mindazon nemembeliek, kiknek rendeltetésük az udvarban maradni. Én abban, a mire engem tanitottak, nem utolsó előlépéseket tettem, és ez s még némely vonásai a szépségnek, megnyerték a chalyf barátságát, ki nekem saját terme mellett nyitott lakást. A chalyf nem eléglé ezt a megkülönböztetést irántam. Husz asszonyt és annyi heréltet rendelt udvarlásomra, és azóta oly tetemes ajándékokkal halmozott, hogy nemsokára gazdagabb valék, mint akármely királyné e földön. – Könnyen gondolhatod, hogy Szobeide, a chalyf neje és rokona nem nézheté szerencsémet irigy bánat nélkül. Jóllehet Harun minden tisztelettel viselteték hozzá, mégis ez minduntalan csak vesztemre tört. Eddig még folyvást elkerültem lesvetéseit, de végre szerelemféltésének utolsó ármánya legyőzött; és ha te nem jősz, most a halálnak martaléka vagyok. Bizonyos, hogy ő egyet rabnőim közül megvesztegetett, ki nekem tegnap estve czitromvizben port adott be, mely oly mély álmot okoz, hogy azokkal, kik azt bevették, kény szerint bánhatni, és ez álom egyszersmind oly természetü, hogy hét-nyolcz óráig azt semmi sem üzheti el. Nekem annál nagyobb okom van ezt hinni, mivel rendesen igen ébren alszom, s minden legkisebb zörrenetre felocsúdom. Szobeide gonosz szándékának eszközletéül a chalyf távollétét használta, a ki nehány nap előtt hadi népével táborba ment, hogy megboszulja némely szomszéd királyok merészségét, kik támadólag összeszövetkeztek ellene. – Vetélkedőtársném ezen kedvező alkalom nélkül, bármi dühös legyen, életem ellen nem mert volna semmit is kezdeni. Nem tudom, mit cselekszik majd, hogy a chalyf ne törjön gonosztettének titkába; te azonban látod, mily nyomos az reám nézve, hogy ezen esetet kebledben mint titkot, megőrizd. – Életem veszedelemben forog, és valamig a chalyf távol lesz Bagdádtól, még házad sem ád nekem biztos menedéket. Magadnak is lehet okod, hogy kalandomat titkold; mert ha Szobeide megtudná, miért tartozom hálával neked, rajtad is, mint életem szabaditóján, boszuját töltené. Ha a chalyf visszajött, kevésbbé lesz szükséges magamra vigyázni. Fogok akkor módot és alkalmat találni őt arról, a mi történt, értesiteni: és meg vagyok győződve, hogy ő nálamnál is buzgóbban igyekszik majd egy szolgálatot megjutalmazni, mely engem szerelmének visszaajándékoz.“

Minekutána Harun Arreschyd szép kedvese elvégzé beszédét, Ganem igy szólott: „Kegyelmes hölgy! ezerszer köszönöm a kérésemre adott felvilágositást, s kérlek egyszersmind, hidd el, itt nálam tökéletes bátorságban vagy. – Azon érzelmek, melyeket látásod szivemben élesztett, kezesek érte, hogy nyelvem hallgatni fog; a mi pedig rabszolgáim közt a titoktartást illeti, megvallom őszintén, hogy abban nem lehet egészen megbizni. Ők a nekem tartozó hűséget könnyen elfelejthetnék, ha tudnák, mi alkalommal és mely helyen volt szerencsém reád akadni; de ezt lehetetlen, hogy sejthessék, sőt a mi több, bizonyossá tehetlek, hogy legkisebb kiváncsiságuk sem lesz, azt nyomozgatni. Ifju embereknél az valami köznapi, hogy szép fiatal rabnőket szereznek, és igy rabszolgáim látásodon nem ütköznek meg, vélvén, hogy te olyan rabnő vagy, kit csak imént vásárlottam; azt is fogják gondolni, hogy okom volt téged azon mód szerint, a mint történt, házamba hozni. Légy tehát egészen nyugodt és meggyőződött, hogy rabszolgáim azon tisztelettel és megkülönböztetéssel fognak szolgálni neked, a mint egy ily hatalmas fejedelem kedvese megkivánhatja. Azonban a chalyf bármily magas pontján álljon is a méltóságnak, meg fogod engedni, nemes hölgy, azon vallásomat, hogy semmi sem képes engem többé azon ajándék visszavételére birni, melyet neked szivemmel tettem. Tudom ugyan, hogy nem szabad megfeledkeznem ezen irott törvényről: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának,“ mindazáltal én szerettelek, mielőtt még nekem megmondottad volna, hogy a chalyf sajátja vagy, és többé nem áll hatalmamban indulatot elnyomni, mely csirázatában már a viszonszeretettől emelt viszontvonzat teljes erejével bir. Kivánom, hogy fenséges és igen boldog szeretőd Szobeide gonoszságán az által álljon boszút, hogy karjai közé téged visszavesz, és ha magadat majd kivánatinak visszaadatva lenni látod, óhajtva hogy néha-néha a szerencsétlen Ganem jusson eszedbe, kinek szivét, mint a chalyfét, meghóditottad. Bármily hatalmas is az a fejedelem, még sem fog – ha különben ismered a gyengéd szerelem érzelmét – engem, a mint remélem, emlékezetedből egészen kinyomhatni. Ő téged hivebben, forróbban nem szerethet, mint én szeretlek, és én nem szünöm meg lángolni éretted, akármely szögébe a világnak menjek is, – téged elvesztvén – meghalni.“

Szívkinja sejté, hogy Ganem keble mély fájdalomtól szorong, és rajta megindult. – Előre látta a zavarodást, melybe magát helyezi, ha ezen tárgyról s beszédet folytatni fogja, félt hogy iránta elárulja hajlandóságát, s azért igy szólott hozzá: „Látom, hogy e beszéd téged szomorit; hagyjuk tehát abban. Beszélek inkább ama véghetetlen háláról, melylyel neked adós vagyok. Le nem irhatom örömömet, ha meggondolom, hogy te levél életem megszabaditója.

Szerencséjökre most kopogás hallatszék az ajtón. Ganem fölkelt, hogy látná, mi legyen, s im a rabszolgák egyike volt, ki a vendégfogadós elérkeztét jelenté. Ganem, ki nagyobb elővigyázat okáért rabszolgáit azon terembe, melyben Szívkinja volt, nem akará bocsájtani, elvevé a vendégfogadóstól az étkeket, és maga tevé azokat a szép vendég elébe, ki különös gondoskodásán Ganemnek iránta – szivében örűlt.

Az ebéd után Ganem az étkeket a mint maga rakta fel, ugy maga szedé el, és midőn a terem ajtajánál azokat a rabszolgának átadta, mondá Szívkinjának: „Kegyelmes hölgy, most talán nyugodni kivánnál; eltávozom tehát, és mihelyt kevéssé kipihented magad, készen leszek parancsodra.“ Ezt mondván, elméne, és két rabnőt vásárlott, nem különben két csomót, melynek egyike a legvékonyabb gyolcsot, a másik pedig mind azt foglalá magában, a mi egy chalyf kedvesének ékességűl szükséges volt. Mindakét rabnőt házához vezeté, s a szép Szívkínjának ily szavakkal mutatá be: „Nemes hölgy – egy rangodbeli személynek udvarlására legalább is két rabnő szükséges, engedd meg, hogy ezeket itt hatalmadba adjam.“

Szívkinja csodálá Ganem szives élénk figyelmét, és monda: „Uram, látom, hogy te nem az a férfiu vagy, ki valamit csak félig szokott tenni. Te mind inkább neveled irántad tartozásimat; reménylem azonban, hogy nem mint hálátlan halok meg, és hogy az ég nem sokára oly állapotba helyezend, melyben minden nemes jótéteményidet ki fogom pótolni.“

Minekutána az ifju kalmár a két rabnőt egy mellékterembe utasitotta, s ezek oda elmentek, Szívkinjához leült a pamlagra, de illendő távolságban, hogy megmutassa határtalan tiszteletét. Beszédjét ismét szerelmére térité vissza, s a legérzékenyebb módon érinté azon legyőzhetetlen akadályokat, melyek minden reményt tőle elfognak „Én még azt sem merem reményleni, – folytatá, – hogy minden nyájasságommal szivedben a részvétnek csak egy szikráját is fölélesztem, – szivedben mondom, melyet a föld leghatalmasabb fejdelme bir. Oh mint vigasztalna az szerencsétlenségemben, ha szabad volna magamnak avval hizelkedni, hogy te véghetetlen szerelmemet nem fogadtad hideg vérrel!“ „Uram – felele Szívkínja.“ – Ó kegyelmes hölgy! szavába esett hirtelen Ganem – te már másodszor tisztelsz meg e szóval uram. Első izben rabnőid jelenléte nem engedte, hogy észrevételt tegyek; – kérlek, az Istenre, nemes hölgy, ne ruházd reám ezt a becsület czimet, mely hozzám nem illik. – Bánj velem, igen kérlek, mint rabszolgáddal: mert hisz az vagyok, és soha sem szünöm meg az lenni.“

„Nem, nem, – válaszolt most Szívkinja, – én őrizkedni fogok egy férfiuval, kinek életemet köszönöm, igy bánni. Hálátlan volnék, ha valamit olyast tennék vagy mondanék, a mi személyedhez nem illőleg volna alkalmazva. Engedd hálám érzelmét követni s ne kivánd tőlem, hogy jótéteményed jutalmául hozzád szerénytelen legyek. Én ezt soha sem teendem; engem tisztes viseleted – tiszteletre gerjeszt, és én azzal vissza nem élek, valamint azt is vallom, hogy szives gondoskodásaidat koránsem hideg vérrel tekintem. Többet nem mondhatok; hisz ismered az okokat, melyek nekem hallgatást parancsolnak.“

Ganemet e nyilatkoztatások egészen megbájolák; sirt örömében, és mivel szavakat nem talált – köszönetét méltóan kifejezni, eléglé neki ezt mondani: ha ő tudja, mint hölgy a chalyfnak mivel tartozik, tehát ő is viszontag tudja, hogy „a mi úré, az tilalmas a rabszolgának.“

Mivel Ganem az estvét látá közelgetni, fölkelt, hogy világot hozzon. Maga hozta azt s egyszersmind egy könnyü ozsonnáta Bagdádban uralkodó szokás szerint, hol minekutána az ember jó ebédet evett, este csak egy kevés bor vagy gyümölcs eledele, és lefekvésig kellemes beszédekkel mulatozik.

Mindketten asztalhoz ülének. Gyümölcsöt nyujtottak egymásnak, s a kinálást nyájassággal füszerezték; erre a bornak nemes ize ivásra hivá meg őket, és alig ittak abból kétszer vagy háromszor, midőn már törvénynyé tevék nem inni többé, mig előbb egy dalt nem énekeltek. Ganem néhány verset énekle, melyeket futólag költött, s melyek szerelme hatalmát jelenték ki; Szívkinja Ganem példája által buzdulván, hasonlólag verselt és énekelt dalokat, melyek kalandját érdeklék, s a mit Ganem kedvezőleg magára érthetett. Mindazáltal ez a hüséget, melylyel a chalyfnak tartozott, gondosan tartá emlékezetben. – Az ozsonnázás igen hosszu vala, s az est már éjre hanyatlott, midőn az elválásról gondolkozának. Végre Ganem mégis visszavonult hálótermébe, s a szép Szívkinját a magáéban hagyta, hova az uj rabnők azonnal beléptek s őt levetkeztették.

Igy éltek ők egymással több napokat. Az ifju kalmár csak akkor távozott házától, midőn igen fontos dolgai hivták; ezenkivül használta még az időt a kijárásra, ha a szép hölgy szendergésbe merült; különben minden pillanatot mellette töltött, és fő vétkének tartá, csak egyet is nélküle tölteni. Őt szüntelen csak kedves Szívkinja foglalá el, s ez viszont részéről hajlandóságától elkapatva megvallotta, hogy nem kisebb mértékben szereti Ganemet, mint szereti Ganem őt. Azonban, bármi hőn szerették is egymást, csupán e név chalyf, ha eszökbe jutott – képes volt őket az illendőség határai közt tartani; s ez indulatjok tüzét még inkább nevelte.

Azalatt, mig Szívkinja, ugy szólván, a halál karjai közül ragadtatott ki, s idejét Ganemnél oly édesen töltötte, Szobeide, Harun Arresyd palotájában nem volt minden nyugtalanság nélkül.

A három rabszolga, kikkel ő mint boszuállásának műeszközeivel élt, alig vitte el vak engedelmességgel a ládát – nem is tudván mi van benne, midőn Szobeide már a legszörnyebb zavarodásban érzé magát. Ezer aggasztó gondolat bolygatta nyugalmát; egy pillanatig sem alhatott, s egész éjjel csak azon tünődött, mint rejthesse el gonoszságát. „Férjem – igy szóla önmagában – jobban szereti Szívkinját, mint valaha egy kedvesét szerette. Mit feleljek most, ha visszatér, s tőlem hollétét tudakozza?“ Talált ugyan néha egy-két ármányfonalat, mely e nagy tekervényből kivezesse, de egy sem volt kedve szerint; mindig bizonyos nehézségeket látott, és igy nem tudta, mi tévő legyen. Volt társaságában egy élemedett asszony, ki őt kisded korától nevelte fel. Ezt hajnal hasadtával magához hivatta, fölfedezé neki titkát, és monda aztán: „jó anyám, te engem mindig jó tanácsiddal ápoltál, de ezen esetben reá legnagyobb szükségem van, mivel itt arra kerül, hogy veszélylyel körülviharozott lelkem megnyugtassék, – adj foganatos mentő szert kezembe, tanácsolj, mint békitsem a chalyfot? mit mondjak neki?“

„Drága fejedelmi asszonyom, – viszonzá az élemedett nevelőné – sokkal jobb vala, ha nem is helyezéd magad e nyugtalanságba; de mivel ugy történt, egyebet szólni már róla nem lehet. Most csak arról kell elmélnünk, mikép csalhatnánk meg az igazhitüek uralkodóját, s én azt tanácslom, hogy egy darab fát egy holt test képében faragtass ki; mi ezt azután egy avult gyolcsba betakarjuk, befektetjük egy koporsóba, s a palotában valamely helyen eltemettetjük; azután tüstént a sirhalom felett márványból egy kupboltos siremléket emeltess, nem különben egy gyászalkatot, mely fekete posztóval behuzva, és nagy gyertyatartókkal és vastag viaszgyertyákkal körülültetve legyen. Meg ne felejtkezzél, – folytatá az élemedett asszony, – gyászruhát venni magadra, s asszonyaidat s a holt kedvenczné asszonyait, herélteidet s a palota minden udvarnokait gyászruhába öltöztetni. Ha akkor majd a chalyf visszatérend, s egész palotáját veled együtt gyászban szemléli, nem fog késni, hogy okát kérdezze. Ekkor jó alkalmad lesz, magadnak nála érdemet szerezni, ha neki azt mondod, hogy te őhelyette tevéd a szép Szívkinjának, a ki hirtelen halállal mult ki, ezen végtiszteletet. Ekkor beszéld el neki, hogy te a szép kedvesnek egy siremléket emeltettél, és neki mindazon tisztelet jeleit adtad, melyeket ő maga mint chalyf, itthon létében adhatott volna. Mivel szerelme hozzá oly indulatos volt, bizonyosan elmegy sirjához, s ott könyeit ontja; talán hinni sem akarja majd, hogy valóban meghalt, sőt talán azt fogja gyanitani, hogy szerelemféltésed a palotából őt félremozditotta, és hogy ez a gyásztünet nem egyéb ármányfogásnál, melylyel őt ámitani és minden szorosabb nyomozástól elvonni akarod; sőt hihető, hogy őt ki is ásatja, s a koporsó fedelét félrevéteti; de ha ekkor a fából faragott halottat meglátja, meggyőződik bizonyosan haláláról, és magát mind azokért, a miket távolléte alatt nevében tettél, nagy adósodnak fogja ismerni. A mi a faképet illeti, magamra vállalom, hogy olyat e város egyik szobrásza által, anélkül, hogy tudná mi czélra, faragtassak. De te azon asszonynak, ki tegnap este a Szívkinjának a czitromvizzel udvarolt, parancsold meg: társnéinak jelentse, hogy asszonyukat csak imént halva lelé ágyában, hogy neked már erről hirt adott, és hogy te már Mezrurnak a szükséges parancsokat kiadtad felöltöztetése s eltemettetése iránt.“ Minekutána az élemedett asszony elvégzé tanácslatát, kivett Szobeide gyöngyszekrényéből egy drága gyémánt-gyürüt s a tanácslónak ujjára dugta, megölelé, s örömtelve igy szólott hozzá: „Óh jó anyám, mennyi hálával tartozom én neked! e tanácsot soha sem adhattam volna magamnak. Igenis, ennek el kell sülni, s érzem, hogy nyugodtabb vagyok, a fakép elkészitését tehát a te gondodra bizom, s a többit azonnal magam veszem munkálatba.“

A fakép minden lehető gonddal elkészült, s azt a vénasszony maga vitte Szívkinjának teremébe, hol, mint egy halottat felöltöztetvén, a koporsóba fektette. Erre Mezrur, ki maga is elámittatott, a koporsót az álhalottal felemelteté, s az minden szokásban lévő szertartásokkal eltemetteték, és pedig a kedvenczné asszonyainak hangos sirása mellett, kik között a czitromvizzel udvarló leginkább jajgatott, hogy a többit a gyászos sikoltásra folyvást tüzelje.

Szobeide még az nap hivatá a chalyf épitőmesterét, és azon parancs szerint, melyet neki ada, a siremlék igen rövid idő alatt elkészült. Oly hatalmu fejdelemnék, mint e fejdelem neje, kinek uralkodása keletről nyugotig kiterjedt, parancsaik teljesitésben mindenkor pontos engedelmességet lelnek. Ezután mindjárt egész udvarával gyászba öltözött, a mi azt okozá, hogy a halálhir a chalyf kedveséről az egész várost befutotta.

Ganem csaknem utolsó volt, ki e hirt meghallá, mert ő, ugy szólván, ki sem járt. Azonban egy napon csak ugyan füléhez jött. „Nemes hölgy – monda a chalyf szép kedveséhez – téged egész Bagdád megholtnak tart, s nem kétlem, hogy maga Szobeide is annak gondol. Áldom az égeket, hogy oka és boldog szemtanuja lehetek életben létednek; és adná isten, hogy ezen álhirt használni, sorsodat az enyimhez csatolni, és velem messze innen hazámba költözni volna kivánatod, hogy ezentul csak szivemen uralkodnál! De hova ragad engem képzelmi álmom? Im elfelejtem rendeltetésedet. – Te arra születtél, hogy a föld leghatalmasabb fejdelmének szerencséje légy, és hogy csak Harun Arreschyd birtokodra méltó. Akkor is, ha te őt nekem feláldozni kivánnád, ha engem hazámba akárnál követni, szabad volna-e ezen áldozatot elfogadnom? Nem, sőt inkább folyvást arra kell gondolnom, hogy a mi az uré, tilalmas a szolgának.“

Noha a szeretetreméltó Szívkinja azon nyájas gerjedelmek iránt, melyeket ő maga szült, nem vala érzéketlen, mégis volt ereje – azokat nyilván nem visszonozni. „Uram – szóla hozzá – mi Szobeide győzelmét nem gátolhatjuk; azonban hadd végezze, hiszem, e győzelmet nem sokára nagy szomoruság fogja követni. A chalyf majd visszatér, és nekünk lesz alkalmunk, neki titkon mindent, a mi történt, tudtára adni. Hanem óvakodjunk annál inkább, hogy sejtse életben létemet; mi volna a következés, már megmondottam.“

Három hónap multával a chalyf győzelmi koszoruval tért Bagdádba vissza. Égőn ohajtván Szívkinját látni, s neki uj borostyánit átnyujtani – igy lép vala palotájába. Csodálkozik, hogy valamennyi udvartiszteit, kiket itt visszahagyott, gyászruhában látja; megijed, nem is tudja, miért; és nyugtalansága nevekedik, midőn Szobeide laktermeihez jő, és ezen fejdelemné minden asszonyival gyászban öltözve járul elébe. Szorongó kebellel kérdi okát e gyásztünetnek, és Szobeide válaszolt: „Igaz hitüek uralkodója, én ezen gyászt rabnődért Szívkinjáért viselem, ki oly hirtelen holt meg, hogy gyógyszerrel nem is segithették.“ Tovább akara még szólani, de a chalyf nem engedett időt. Ez a hir őt annyira megilleté, hogy hangosan felsikoltott, és ájulva dőlt Giafar vezérjének karjaiba, ki őt követi vala. Végre ezen ájulálásból ismét magához tért, s kérdezé a bánat tompa hangján, szeretett Szívkinja hová temettetett. „Uram – felele Szobeide, – én magam rendelém el a temetést, és nem kimélék semmit, a mi azt fényessé tehette; emelteték sirja felett egy márvány-emléket, és ha ugy kivánod, oda kisérlek.“

A chalyf nem akará, hogy Szobeide magát fáraszsza, hanem hivatá Mezrúrt s ez oda vezette. A chalyf ment, a mint megjött, hadi öltözetben. Midőn a fekete posztóval behuzott gyászalkatot, s körösleg a viaszgyertyákat, s a siremléknek egész külfényét látta, csodálá, hogy Szobeide, vetélkedőtársnéjának halotti ünnepét ily nagy pompával ülé, és mivel természetére igen gyanakodó volt, neje nagylelküségének nem hitt, s gondolá, hogy kedvese meg sem holt, hanem Szobeide használá talán hosszu távollétét, s elmozditá a palotából, s azoknak, kik őt elvivék, talán meg parancsolta, vigyék oly messze, hogy hirét ne hallhassa senki. – Egyéb gyanuja nem volt; mert azt nem hitte, hogy Szobeide oly gonoszlelkü legyen, és szive kedveltét az élők közül kiirtassa.

Hogy a fejdelem megtudhassa a dolognak igaz mivoltát, félrevetette a gyászalkatot, s a sirt és koporsót jelenlétében felnyittatá. De midőn a gyolcsot látá, melybe a fakép vala takarva, nem mert közelebb járulni. Az istenfélő chalyf félt, hogy a vallás törvényeit megsérti, ha megengedné, hogy a halotthoz nyuljanak, s ez a jámbor habozás legyőzte minden szerelmét és kémlő gyanuját. Nem kétkedett többé Szívkinja halálán, lezáratta a koporsót, a sirt megtöltette, s a gyászalkatot téteté előbbi helyheztébe.

A chalyf, ki magát kedvese sirja iránt némely kitünőbb figyelemre érzé kötelesnek, külde a hitszolgákért, a palotatisztekért és a korán-olvasókért, s mig azok összegyülének, ő a siremléknél maradt, s áztatta könyüivel a földet, mely szerettének álképét takarta. Midőn mindazok, kiket hivatott, összegyültek volna – ő köztök elől állott; a többiek pedig magokat körösleg elhelyezék, s mondának hosszu könyörgéseket, mire a korán-olvasók több czikkelyt olvastak fel.

Ez a gyászszertartás egy egész hónapig mindennap reggel és estve ismételtetett, – és pedig mindenkor a chalyf, nagyvezér, Giafár és főudvartisztek jelenlétében, kik mindnyáján gyászruhát viseltek, valamint a chalyf is, ki ezen idő alatt meg nem szünt kedvese emlékezetének könyekkel áldozni.

A hónap utolsó napján az imádságok s a koránolvasás reggeltől fogva egész másnap virradtig tartottak, s miután minden elvégződött, kiki haza tére. Harun Arresyd, kit ily hosszú éjjelezés igen megbágyasztott, termébe ment, hogy kinyugodjék, s egy pamlagon palotájának két asszonya közt elszenderült, kiknek egyike fejénél, másika pedig lábainál ült vala, s mindketten a chalyf szendergése alatt himvarrással foglalatoskodtak mély hallgatásba merülve.

Az, ki főnél ült s Koránynak (Nuronnihar) neveztetett, látván, hogy a chalyf alszik, igy szólott a másikhoz: „Hajnalcsillag! – mert igy nevezék ezt – én ujságot tudok. Az igazhitüek uralkodója, a mi urunk és parancsolónk örülni fog s igen örülni fölébredésekor, ha tőlem meghallja, a mit neki mondani szándékozom. Szivkinja nem halt meg; fris és egészséges.“ – „Egek! kiálta fel Hajnalcsillag örömittasan – lehetséges-e, hogy a szép, kellemes s hasonlithatlan Szivkinja mint élő alak, világon volna?“ – Hajnalcsillag e szavakat oly élénk s emelkedett hangon mondá ki, hogy a chalyf felébredt. Kérdezé, miért zavarák meg őt álmában? „Ah uram! – viszonzá Hajnalcsillag, – bocsáss meg vigyázatlanságomnak! Nem hallhatám csöndes szivvel ama hirt, hogy Szivkinja még életben van, engem az öröm elragadott s kitörő hangjait nem tarthatám vissza.“ – „Nos tehát mi történt vele? – kérdé a chalyf – ha igaz, hogy meg nem halt?“ – „Igazhivők uralkodója, – felele Korány – én ezen estve egy ismeretlentől egy levelet kaptam aláirás nélkül, de a melyet Szivkinja saját kezével irt; ő nekem e levélben lefesti szomoru kalandjait, s egyszersmind parancsolja, hogy Fölségedet erről tudósitsam. Mielőtt ezen meghagyást teljesitném, csak azt akarám bevárni, mig Fölséged egy kevéssé kinyugodta magát, mire most ily hosszu éjszakázás s nagy megerőltetés után különös szüksége van, és – –“ „Add nekem ide a levelet“ – esett szavába hevesen a chalyf, – „te balul cselekvél, hogy e hiradást elhalasztottad.“

Korány azonnal átnyujtá a levelet, melyet ő indulat hevével nyitott fel. Szivkinja itt körülményes jelentést teve mindenről, a mi történt, de kevéssé élénk szinekkel festé ama szivélyes megelőző gondoskodást és szorgalmat, melyet Ganem hozzá bizonyitott. A chalyf, kinek természetével féltékenység párult, a helyett, hogy Szobeide kegyetlen bánásán meginduljon, csak ama hűtelenségen keseredett el, melyet Szivkinja – mint vélé – iránta elkövetett. „Ej, mi ez?“ – felkiáltott, minekutána a levelet végig olvasta, – „a hitszegő négy hó óta él egy ifju kalmárnál, kinek szive szorgalmát előttem még magasztalásokkal meri halmozni! – Harmincz nap óta vagyok ismét Bagdádban s csak ma jut eszébe nekem magáról hirt adni? – Azalatt, hogy én minden napot érette könyek közt töltök el, ő mindennap hűtelenséggel keserit! Jól van, érezze tehát boszumat a gonosz hitszegő, érezze a fiatal kalmár, ki engem ily vakmerőn sérteni nem irtózott.“ E szavakat mondván, felkelt a fejedelem, s egy nagy terembe ment, hol rendszerint udvarának nagyait elfogadni s velök szólni szokása volt. Annak előajtaja megnyittaték s az udvari férfiak azonnal beléptek, kik e pillanatra már régen várakoztak. Giafar nagyvezér megjelent, arczra borult a thrónus előtt, melyen a chalyf ült, erre felkelt s oda állott ura elébe, ki is oly pillanattal, mely tüsténti engedelmességet akar, igy szól vala hozzá: „Giafar! Jelenléted egy igen fontos parancsom végrehajtására szükséges, halljad tőlem azt. Végy testőrzőim közül négyszázat magaddal, s előre tudakozd ki, hol lakik bizonyos Ganem nevü kalmár, ki Abu Aibunak fia Damaskusból. Mihelyt ezt megtudod, menj házához s rontasd kőhalommá, de előbb tedd raboddá Ganem személyét s vezesd őt ide Szivkinja rabnőmmel együtt, ki négy hónap óta nála tartózkodik. Akarom, hogy adózzék hűtelenségeért, s egyszersmind a vakmerő jövevényt, ki a köteles tiszteletet irántam annyira feledé, példásan büntetni.“

A nagyvezér, miután e határozott parancsot vevé, meghajtá mélyen magát a chalyf előtt, kezét fejére tette, annak jeléül, hogy készebb azt elveszteni, mintsem ura iránt engedetlen legyen s erre eltávozott. Az első a mit tőn, az vala, hogy a selyem- és fátyolkereskedők előljárójánál Ganemet tudakoztatta, nevezetesen az utczát s házat, melyben Ganem lakott. Az udvari tiszt, kit ezen feladással elküldött, csakhamar megérkezék azon válaszszal, hogy Ganem nehány hónap óta nem is mutatja magát, senki sem tudja, mi ok marasztalja őt házában, ha t. i. még a városban van. Az udvari tiszt a nagyvezérnek egyszersmind a helyet megnevezé, hol Ganem lakott, sőt még azon özvegynek nevét is, ki neki házát bérbe adta.

E tudósitásra, mely mindenkép hiteles volt, a nagyvezér rögtön megindult a katonákkal, kiket a chalyf melléje rendelt, s ment a politia-biróhoz, kit hasonlólag felszólitott, hogy kövesse őt, s számtalan kőmivessel és ácscsal egyetemben, kik egy háznak földig lerontására szükséges mindenféle szerszámmal fel voltak készülve, jelenék meg Ganem lakása előtt. Mivel az épület magánosan állott, körösleg bekerité katonákkal, ugy hogy az ifju kalmárnak lehetetlen vala abból menekedni.

Szivkinja és Ganem csak imént végzék az ebédet; az első felkelvén, az ablakhoz üle, mely az utczára hosszat kiszolgált. Hirtelen lármát hall, kitekint az ablakon, s midőn a nagyvezért egész kiséretével látja közeledni, sejti azonnal, hogy ez a látogatás őt és Ganemet illeti. Most meggyőződék, hogy irt levele, a mint akará, kézhez jutott; azonban ily feleletre nem tarta számot s arra nem is volt elkészülve, azt hitte, hogy a chalyf e dolgot egészen máskép veendi. Szivkinja nem tudta, mikor tért a fejedelem Bagdádba vissza, s jóllehet keblében a féltékenység indulatát ismeré, mégis e részben semmitől sem tartott. Most a vezér pillanata s a számos katona félelemmel s aggsággal tölté szivét, reszketett nem magáért, de Ganemért. A mi önszemélyét illeté, nem kétkedett, hogy magát ki fogja menthetni, ha a chalyf őt kihallgatni kegyes lesz; de Ganemre nézve, kit inkább vonzódás, mint hálás érzet csatolt szivéhez, előre sejté, hogy a haragragyult fejedelmi vetélytárs őt majd látni kivánja, s fiatalsága és szép virágzó termete miatt kárhoztatni fogja. Elméje ily gondolatoktól hányatván, az ifju kalmárhoz fordult s monda neki: „Ah, Ganem! Mi elvesztünk; im jőnek téged és engem börtönbe hurczolni. – Ganem azonnal kinézett a rostélyos ablakon s megrémült, látván a chalyf őreit kivont kardokkal s ezeknek szárnyain a nagyvezért s politia-birót. E jelenés az ifju érzékeit megmerevité, s alig vala egy szót kirebegni hatalmában. „Ganem! – igy szólt a kegyencznő – most egy pillanatig sem szabad késnünk. Ha engem szeretsz, vedd szaporán egyik rabszolgád ruháját magadra, kend be arczod s kezeid korommal, s végy e tálak közül nehányat fejedre, meglehet, hogy imigy egy vendéglő szolgájának fognak nézni s szabadon bocsátnak. Ha talán kérdik tőled, hol van a ház ura, csak bátran feleld: a házban van.“ „Ah kegyelmes asszonyom! – monda Ganem, kit kevésbbé önsorsa, mint Szivkinjáé aggasztott, – te csak rólam gondolkodol, de mi fog majd veled történni?“ „Az téged ne aggaszszon, – válaszolá Szivkinja – bizd azt reám. Annak, a mit e hajlékban visszahagysz, én viselem gondját s reménylem, hogy neked minden hiven fog kezedhez visszakerülni, mihelyt a chalyf haragja leszelidült; mindazáltal most kerüld el annak első kártékony hevét. Azon parancsok, melyeket első gerjedtében ad, mindenkor veszélyesek.“ Az ifju kalmár szomorusága oly nagy volt, hogy nem tudta, mire tökélje el magát, és őt minden bizonynyal e haboztában a chalyf katonái meglepték volna, ha Szivkinja nem ösztönzi az átöltözésre. Végre sok forró kérelmének engedett, egy rabszolga-köntöst magára vőn s arczát, kezeit bemázolá korommal. Valóban volt oka sietni, mert már kopogtatás hallatszék az ajtón – s most csupán annyi idő maradt még, hogy egymást a szeretők futólag megöleljék. Mindkettőnek szivét annyira el fogá a fájdalom, hogy ajkokon elakadt a szó. Igy vala elválások – néma, de érzékeny. Ganem végre néhány tállal fején a teremből kimene. A szerencse kedvezett neki, mert az őrök csakugyan vendéglő szolgának tarták és szabadon ereszték, sőt a mi több, a nagyvezér, kivel előbb találkozott s ki nem is álmodá, hogy ő ugyanazon ifju, kinek elfogatására ki van küldve, még félre is lépett, s neki utat nyitott; szintigy cselekvék a többi is, kik a nagyvezér után jövének, mindegyik oldalvást lépett s elősegité futását. Legnagyobb sietséggel vevé utját a város egyik kapujához s a várost csakhamar maga után hagyá.

Azonközben, hogy Ganemet jó sorsa a nyomozók kezéből kimenté, a nagyvezér a terembe lépett, hol Szivkinja pamlagon ült s melyben számos szekrény állott, melyek Ganem javaival s a már eladott javakból beszerzett pénzzel tömve valának.

Midőn Szivkinja a nagyvezért belépni látta, arczczal földre borult, s e helyzetben maradt, jeléül annak, hogy kész a reá kimondott halált szenvedni. „Uram – igy szólott a nagyvezérhez – én engedelmes vagyok, békén vetem magam azon itélet alá, melyet az igazhivők uralkodója reám kimondott, neked azt csak jelentened kell.“ – „Kegyelmes asszonyom – válaszolt Giafar, ki szintazonkép földre borult s mindaddig e helyzetben maradt mig Szivkinja viszont fölkelt, – őrizzen Isten, hogy valaki merész kezével hozzád nyuljon. Nem szándékom neked legkisebb bántalmat okozni, csupán parancsom van téged kérni, hogy velem a palotába jönni méltóztassál, s hogy egyszersmind a kalmár is, ki e házban lakik, engedelmes legyen téged követni.“ „Uram, – felele a kegyenczné felkelése közben – menjünk tehát, én kész vagyok követni téged. A mi azonban az ifju kalmárt illeti, kinek én életemet köszönöm, őszintén azt vallhatom, hogy többé nincs itt; már egy hónap előtt utazott Damaskusba, hová dolgai idézték, s ő visszaérkeztéig e szekrényeket melyeket itt látsz, gondviselésem alá bizta. Esdeklem neked, légy szives e holmikat a palotába hordatni és megparancsolni, hogy bátorságos helyen sérelem nélkül tétessenek le, s imigy én hiven betölthessem a mit neki fogadtam: tudniillik, hogy javaira minden kitelhető gonddal fogok vigyázni.“

„Nyomban történjék meg, kegyelmes asszonyom!“ válaszolt Giafar. És azonnal hivata terhhordókat s parancsolá nekik, hogy emeljék föl a szekrényeket s vigyék Mezrurhoz.

Minekutána a terhhordók elmentek, Giafar a politia-birónak valamit fülébe sugott, s parancsolá neki, hogy a házat tegye a földdel egyenlővé, de előbb mindenütt nyomoztassa abban Ganemet, kit ő valahol rejtezkedni vélt, jóllehet Szivkinja az ellenkezőről akará meggyőzni. Erre a nagyvezér megindult s az ifju szépet két rabnőjével együtt magával vivé. Ganem rabszolgáira nem volt további ügyelet; ők a sokaság közé vegyültek, s nem tudni, mi történt velük.

Giafar alig hagyá el a házat, midőn a kőmivesek s ácsok falait mindenfelől dönteni s rombolni kezdék; és oly szorgalommal teljesiték tartozásukat, hogy az épületnek egy óra mulva még nyoma sem látszott. A politiabiró azonközben, ki minden szemes nyomozása mellett sem akadhata Ganemre, a nagyvezérnek, még mielőtt a polotához ért, a dolgot hirül adatá. „Nos – monda Harun Arreschyd, midőn termébe látá Giafart belépni – betöltötted parancsomat?“ „Igenis uram – felele Giafar – a ház, melyben Ganem lakott, le van földig rontva, és itt hozom Szivkinját, kegyencznődet; termed ajtaja előtt áll, s ha parancsolod, tüstént szined elébe vezetem. A mi az ifju kalmárt illeti, azt nem találhatni sehol, ámbár mindenütt legélénkebb gonddal nyomoztatám. Szivkinja azon vallást tevé, hogy már egy hónap előtt utazott Damaskusba.“

Rettentő s leirhatlan az a harag, mely a chalyf keblében lángra lobbant, midőn meghallá, hogy Ganem eltávozott. A mi Szivkinját mint kegyencznőjét illeti, képzelme bizonyosnak tartá hütelenségét s azért sem őt látni, sem vele beszélni nem kivánt. „Mezrur, – igy szólt a heréltek fejéhez, ki jelen volt – vedd által e háládatlant, a hűtelen Szivkinját, s zárd őt a sötét toronyba.“ – E torony a palota falkeritésén belül állott s közönségesen az oly kegyencznőknek szolgált börtönül, kik a chalyfot akármely utonmódon megbántották.

Mezrur, kinek szokása volt ura parancsait, bármely keményeknek látszottak is azok, ellenmondás nélkül teljesitni, azon meghagyásnak csak tétovázva engedelmeskedett. Ő Szivkinjának eziránt sajnálkozását jelenté ki, és annál inkább megszomorodott, minél bizonyosbnak hitte, hogy a chalyf kegyes lesz őt személyesen kihallgatni. Mindazáltal kénytelen lőn szomoru sorsának engedni s követni Mezrurt, ki őt a sötét toronyba vezette s ott visszahagyta.

A zordon chalyf azonközben elbocsátá nagyvezérét s mint rabja a féktelen indulatnak, saját kezével a következő levelet irá a syrai királyhoz, ki rokona s adózó jobbágya volt és Damaskusban tartá fejedelmi lakását.