Aladdin, vagy a csodalámpa története.

Chinának egy igen nagy és gazdag fővárosában élt egy Musztafa nevű szabó, ki mesterségén kivül egyebektől semmivel sem különbözteté meg magát. E Musztafa szabó igen szegény volt s mestersége alig hajtott annyit, hogy ő s felesége s fiok, kivel Isten őket megajándékozta, belőle élhettek.

Ezen fiu, kit Aladdinnak híttak, igen elhagyatottan nevelteték, s ez volt oka, hogy igen vétkes hajlandóságokat teve sajátaivá. Konok volt, nyakas s engedetlen atyja s anyja iránt. Alig serdült fel valamennyire, már szüléi honn meg nem tarthaták. Korán reggel kiment s avval tölté a napot, hogy utakon s nyilvános helyeken utczai gyermekekkel játszott, kik nálánál sokkal fiatalabbak voltak.

Oly korba jutván, midőn már valami mesterséget kell vala tanulnia, atyja, ki őt egyéb mesterségre nem tanitathatá, műhelyébe vette őt, s oktatgatni kezdé a tűforgatásra; de sem jósággal, sem büntetés félelmével nem vala képes fiának csapodárságát megkötni; nem birta megtartani vagy kényszeriteni, hogy a mint ő kivánta volna, szorgalommal s folyvást munkánál maradjon. A mint Musztafa hátat fordita, Aladdin kisurrant s egész nap haza nem jött; atyja megbünteté; de Aladdin jobbithatatlan volt, s végre Musztafa kénytelen volt, igen nagy fájdalmára, őt korhely életmódjának általengedni. Ez sok szivfájdalmat okoza neki, s azon bánkodása, hogy fiát meg nem téritheti, egy igen sulyos nyavalyába dönté, melyben nehány hónap mulva meghala.

Aladdin anyja, a ki látá, hogy fia sohasem tanulandja meg apja mesterségét, bezárta boltját, s minden kézműeszközöket eladott, hogy abból s azon kevésből, a mit gyapotfonásból szerzendene, fiával együtt elélhessen.

Aladdin, kit most már atyjának félelme nem korlátozott, s ki anyjával oly keveset gondolt, hogy a legkisebb észrevételnél, melyet az neki tett, elég vakmerő vala fenyegetőzni, egészen a korhelységnek adta magát. Minél többféle egykoru fiatalságot kerese fel s játszott szünet nélkül s szenvedélyesebben, mint valaha. Ezen életmódot tizenötesztendős koráig folytatá, anélkül, hogy valami egyébhez kedvet s hajlandóságot mutatott, vagy csak meggondolta volna, mi leend belőle. Egykor egy sereg utczai gyermekkel játszott valamely szabad helyen, midőn egy idegen arra menvén, megállt s reá nézett.

Ez idegen egy hires bűvölő volt. A történetirók, kik ezen mondát fentartották, őt afrikai bűvölőnek nevezik, miért őt mi is ugy fogjuk nevezni, annyival is inkább, mert Afrikából jött.

Talán az afrikai varázsló, ki érte az ábrázatokhoz, valami olyat olvasott Aladdin képében, a mi ahhoz, miért e hosszu utat tevé, kivántató vala, vagy egyéb oka lehetett, elég, hogy Aladdint nemzetsége felől s ő mi, pontosan kikérdezé. Miután mindent, a mit kivánt, megtuda, közeledék az ifjuhoz, néhány lépésnyire félre voná játszó-társaitól s kérdé: „édes fiam, atyád nem Musztafa?“ „Igen, – viszonza Aladdin, – de már régen meghalt.

E szavakra nyakába borult Aladdinnak az afrikai varázsló, átölelte őt s megcsókolá több izben könyezve és sohajtva. Aladdin észrevevé a könyeket, s kérdezé, mi okozhatá azokat? „Ah fiam, felele az afrikai varázsló, hogy tarthatnám könyeimet? én nagybátyád vagyok, s atyád szeretett öcsém volt. Már több év óta utazom, s azon pillantatban, midőn megérkezem őt ismét látni, s visszatértemmel megörvendeztetni reménylvén, te halálát jelented. Bizonyossá tehetlek, igen érzékeny fájdalom rám nézve, magamat azon vigasztalástól, melyre számot tartottam, megfosztatva látnom. Azonban, a mi szomoruságomat valamennyire enyhiti, az, hogy a mennyire visszaemlékezem, vonásait rajtad, arczodon ismét feltalálom s látom, hogy midőn hozzád fordulék, meg nem csalatkozám.“ Ezután erszényébe nyulván, kérdezé Aladdint, hol lakik anyja? Aladdin kérdésére azonnal utasitást adott s az afrikai varázsló azon pillanatban egy marok aprópénzt ada neki, s ezt veté hozzá: „Eredj most, fiam, anyádhoz, köszöntsd nevemben s mondd neki, hogy holnap, ha csak időm engedi, meglátogatom, megszerezni magamnak a vigasztalást, hogy láthassam a helyet, hol szegény jó bátyám oly sokáig éle s melyen meghalálozott.“

Alig hogy elhagyá az afrikai varázsló unokaöcscsét, kit épen most teve azzá, Aladdin felettébb megörülve a pénzen, melyet nagybátyjától kapott, azonnal anyjához szalada s igy szóla hozzá beléptekor: „Kedves anyám, mondd meg kérlek, van-e nekem nagybátyám?“ – „Nem fiam, felele anyja, neked nincs nagybátyád sem meghalálozott atyádról, sem rólam.“ – „S mégis, – folytatá Aladdin, – épen most találtam egy emberre, ki magát atyámról nagybátyámnak mondja, s azt erősité, hogy atyám testvére. S hogy szavamnak higyj – folytatá, a kapott pénzt előmutatva, – ime, nézzed, mit ajándékozott. Meghagyá továbbá, téged nevében köszöntenem s megmondanom, hogy holnap, ha ideje engedi, meglátogat, hogy egyszersmind a házat is láthassa, melyben atyám élt és meghala.“ – „Fiam, – viszonzá anyja, – való, hogy atyádnak egy testvére volt; de az már régen meghalt; és soha sem hallám, hogy még egy másik is volna.“ Egyebet nem beszélének az afrikai varázslóról.

Következő nap ismét megszólitá az afrikai bűvölő Aladdint, midőn ez a városnak egy másik részén más gyermekekkel játszott. Megölelé, mint előttevaló napon tett vala, s két darab aranyt nyoma kezébe, s monda neki: „Add ezt anyádnak, fiam, s mondd neki, hogy ma estére meglátogatom; vegyen rajta vacsorára valót, hogy együtt ehessünk; hanem előbb jegyezd ki a házat, melyben lakik.“ A fiu kijegyzé azt, s az afrikai varázsló eltávozék.

Aladdin megvivé mindakét aranyat anyjának. S mihelyt elbeszélé, mit szándékozik nagybátyja tenni, kimene anyja vásárlani, s gazdag eleséggel tére vissza. Asztali edényeket, melyek hiával volt, a szomszédoktól kére, s igy az egész napot a vacsorai készületekben tölté. Este, midőn már mindennel készen volt, mondá Aladdinnak: „fiam, nagybátyád talán nem tudja házunkat, eredj elébe s vezesd ide, ha meglátod.“

Ámbár Aladdin megmagyarázta az afrikai varázslónak a házat, mégis azonnal elébe akart menni, midőn az ajtón kopogtak. Aladdin kinyitá, s azonnal megismerte az afrikai varázslót, a ki borpalaczkokkal s mindenféle gyümölcscsel megrakva lépe be.

Általadván az afrikai varázsló mindent, a mit hoza, Aladdinnak, köszönti anyját, s kéré a kereveten megmutatnia azon helyet, hol Musztafa bátyja ülni szokott. Az asszony megmutatá. Azonnal leborult, több izben megcsókolá a helyet könyhullatások közt s felkiálta: „Szegény bátyám, mily boldogtalan vagyok, nem előbb érkezve, hogy halálod előtt még egyszer öleltelek volna.“ Noha Aladdin anyja kérte őt, még sem akart ezen helyre ülni. „Nem, – felele, – attól őrizkedni fogok; hanem engedd meg, itt általellenben ülnöm, hogy ha szintén azon gyönyörtől, őt mint házatyát itt személyes jelenlétben látnom, meg vagyok is fosztva, legalább képzelhessem, mintha szemközt ülne velem.“ Aladdin anyja nem unszolá többé, hanem rá hagyá ott fognia helyet, hol kedve tartá.

Leülvén az afrikai varázsló, Aladdin anyjával kezde beszélgetni. „Édes jó húgom, – monda neki, – ne csodáld, hogy az egész idő alatt, melyet boldog emlékezetű bátyámmal házasságban töltesz vala, engem sohasem láthatál. Épen negyven éve, hogy ez országból, mely nekem s meghalálozott bátyámnak szülőföldünk, elutaztam. Azóta bejártam Indiát, Persiát, Arabiát, Syriát, Aegyptust, mulattam legszebb városaikban, azután Afrikába mentem, hol több időre vettem lakásomat. De mivel természetében van az embernek, bármi távol legyen is hazájától, annak, szüléinek s gyermekjátékainak emlékezetét soha el nem felejthetni, engem is oly forró kivánat foga el, most, mig ily hosszu utra erőt érezék magamban, hazámat ismét meglátni, bátyámat ölelni, hogy azonnal felkészültem s utnak ereszkedém. Nem szólok az idő hosszadalmáról, mely megkivántatott, nem az előkelt akadályokról, sem a súlyos bajokról, melyeket kiállanom kelle, hogy ide juthassak, – csak azt mondom, hogy valamennyi utaimon semmi sem bántott s keseritett annyira, mint bátyám halálának hire, kit én mindenkor ugy szerettem, s kihez valódi testvéri hajlandósággal viseltetem. Néhány vonásait vettem észre unokaöcsémnek, fiadnak ábrázatán, s ez tevé, hogy őt valamennyi gyermek közül, kikkel együtt vala, kitalálám. Talán elmondotta, mily benyomást tőn rám testvérem halálának hire. – Azonban, dicsértessék Isten midenkor! az vigasztal, hogy őt fiában ismét feltalálom, ki arczvonásait oly elevenen jelenvalósitja.“

Az afrikai varázsló észre vette, hogy Aladdin anyja férje emlegetésére, mely fájdalmát felujitá, igen megindult, azért is a beszédet egyébre forditotta. Aladdinhoz fordult s kérdé, hogy hiják. „Aladdinnak,“ monda ez. „S hát Aladdin, – kérdé a varázsló, – mivel foglalatoskodol, értesz mesterséget?“

Ezen szavakra lesüté Aladdin fejét, s zavarba jött. Anyja azonban felfogá a szót s monda: „Aladdin henyélő. Atyja, életében mindent elkövete, hogy őt mesterségére megtanitsa, de czélját nem érhette; azóta, hogy az meghalt, akármit mondjak vagy beszéljek neki, a csavargók életmódjánál egyebet nem követ, s idejét, mint látád, játszva gyermekek közt tölti, meg nem gondolván, hogy ő már nem gyermek. S ha ma e miatt meg nem pirongatod, s ez intés nem fog rajta, egészen kétségbe esem, hogy belőle valami jóravaló lesz. Tudja, hogy atyja nem hagyott vagyont maga után, látja, hogy egész napi gyapotfonásommal alig szerezhetek annyit, hogy kenyerünk legyen. Mi engem illet, eltökélém magamban, ajtómat előtte minél előbb bezárnom s őt elhajtanom, hogy kenyerét egyebütt keresse.“

Miután Aladdin anyja nagy könyhullatással igy szólott, monda az afrikai varázsló Aladdinnak: „Ez nem jól van, édes öcsém, arról kell gondoskodnod, hogy magadon segits s magadat eltartsad. Annyiféle keresetmód van a világon: nem volna-e egy is azok között, melyre különösen kedved hajlanék? Talán csak épen atyádé nem tetszik s másra inkább adnád magadat. Ne titkold ez iránt gondolkozásodat előttem, hisz én egyedül javadat akarom.“ Látván, hogy Aladdin nem felel, folytatá: „Ha talán mesterség tanulásához nincs kedved, s mint mívelt ember akarnál a világban élni, boltot állitok számodra, rakottat a legdrágább szövetekkel s legfinomabb gyolcscsal; ezek eladásával foglalatoskodhatol, a pénzen, melyet belőlök váltasz, más portékákat vehetsz, s e szerint tisztességesen elélhetsz. Kérdezd meg magadat s valld meg őszintén, mit gondolsz; mindenkor késznek fogsz találni igéretem megtartására.“

Ez ajánlat tetszék Aladdinnak, ki minden kézi munkától undorodott, s annyival inkább, mert észrevette, hogy az efféle boltok igen tiszták szoktak lenni, sűrűen látogattatnak, s a kalmárok benne csinos öltözetüek, s becsben tartatnak. Azért mondá az afrikai varázslónak, kit nagybátyja gyanánt tekinte, hogy hajlandósága inkább erre, mint amarra volna s hogy a jótéteményért, melyet neki szánt, örökké háládatos leendene. „Minthogy neked ezen keresetmód tetszik, viszonozá az afrikai varázsló, – holnap el foglak magammal vinni, s oly csinosan felruházni, mint a város legelső kalmárai egyikéhez illik, s holnapután azon leszünk, hogy neked oly boltot állitsunk, a milyen képzeletemben van.“

Aladdin anyja, ki eddig nem is hitte, hogy az afrikai varázsló férjének testvére, az igéret után, melyet az fiának tett, egy pillanatig sem kételkedék róla. Megköszönte jó szándékait, s intést adván Aladdinnak, hogy a jótéteményekre, melyekhez neki nagybátyja reményt nyujta, magát méltónak mutassa, feladá az étkeket. Vacsora fölött a beszéd mindig ezen tárgyról folyt, mig végre az afrikai varázsló észrevevé, hogy az éj már igen előhaladt; melyre az anyától s fiutól búcsút vőn s eltávozék.

Másnap reggel el nem mulatá az afrikai varázsló igérete szerint Musztafa özvegyét meglátogatni. Elvivé magával Aladdint s egy nagykereskedőhöz vezette, ki minden koru s rendüek számára legdrágábbszerű s készületű ruhákat árult. Többeket hozata elő, melyek Aladdin nagyságához illenek s minekutána azokat, melyek neki legjobban tetszenék, kiválasztotta, a többit pedig, a mi nem volt oly szép, milyet ő kivána, visszatette volna, igy szóla Aladdinhoz: „Kedves öcsém, válaszd ezen ruhák közül, a mely legjobban tetszik.“ Aladdin, ki uj nagybátyja bőkezűségén el volt ragadtatva, kiválaszta egyet. A varázsló megvette azt minden hozzá tartozókkal együtt, s kifizette alkudozás nélkül.

Midőn Aladdin magát tetőtől talpig pompásan felruházva látá, minden kitelhető köszönetet teve nagybátyjának; s a varázsló megigéré neki, hogy őt ezentul sem hagyandja el, hanem folyvást megtartja magánál. El is vezeté őt a város legnépesebb részeibe, leginkább azokba, hol a legdusabb kalmárok boltjai valának; s a mint azon utczába jutott, hol a legfinomabb gyolcs s legszebb szövetek boltjai állottak, szóla Aladdinhoz: „Minthogy nemsokára épen ily kalmár leendesz, mint ezek, jó lesz, ha őket meglátogatod, hogy ismerjenek.“ Megmutatá neki a legszebb s legnagyobb mecseteket is, bevezeté őt a fogadókba, hol az idegen kalmárok szállottak, s mindazon helyeibe a szultán kastélyának, a hova szabad bejárat volt. Végre, midőn a város legszebb részeit együtt megjárták volna, azon fogadóhoz értek, melyben a varázsló vőn lakást. Több kalmárok is eljövének, kikkel megérkezése óta kötött ismeretséget, s kiket most készántag gyüjtött ide, hogy őket jól megvendégelje s fogadott unokaöcscsét nekik bemutassa.

A lakozás estig tartott. Aladdin búcsuzni akart, hogy haza menjen; de az afrikai varázsló nem engedé őt egyedül menni, hanem elkisérte anyja lakásáig. S hogy ez fiát oly jól felruházva megpillantá, magán kivül volt örömében s meg nem szünheték az afrikai varázslót, ki fiára annyi pénzt kiada, minden kigondolható áldással magasztalni. „Nagylelkű rokon, – mondá hozzá, – nem tudom, mint köszönjem meg eléggé nagylelkűségedet. Tudom, fiam a jót, melyet vele tevél, meg nem érdemlette, s arra egészen is méltatlan lenne, ha el nem ismerné s meg nem felelne jó szándékaidnak, melyekkel iránta vagy, midőn neki oly fényes butorzatot akarsz adni. Részemről, – monda tovább, – egész szivemből hálát mondok neked érette, s kivánok igen hosszu életet, hogy tanuja lehess fiam háládatosságának, mely azt soha jobban meg nem mutathatja, mint ha jó tanácsaidat mindenben követendi.“

„Aladdin, – válaszolá az afrikai varázsló, – jó fiu; hallgat reám s ugy hiszem, belőle még valami igen jót tehetünk. Azonban igen sajnálom, hogy a mit igértem, holnap még nem teljesithetem. Péntek van tudniillik, a boltok zárva lesznek, s arról nem is gondolkodhatni, hogy egyet kibéreljünk s portékával megtöltsük, holott a kalmárok ez napon egyedül mulatozásról s időtöltésről gondolkodnak. Az egész dolgot tehát szombatra hagyjuk. Holnap azonban ismét velem jő, elviszem a kertekbe sétálni, hol a szép világ közönségesen meg szokott jelenni. Talán még soha sem látta azon gyönyörködéseket, melyeket ott éldelhetni. Eddig csak gyermekek közt volt, már valahára meglett embereket is kell látnia.“ Végre búcsut vőn az afrikai varázsló az anyától s fiutól s eltávozék. Aladdin, ki már is nagy örömben vala, magát ily jól öltözve látni, a kerti sétáláson a városon kivül már előre örvende. Valóban ő még sohasem volt a kapun kivül, s nem látá a környéket, mely felette szép volt.

Aladdin másnap korán kelt s felöltözött, hogy kész legyen az elmenetelre, mihelyt érte nagybátyja eljövendene. Minekutána, mint neki látszék, már igen sokáig várt volna, tűrtelenségből sokszor nyitogatá az ajtót s ki-kiment, hogy lássa, jön-e már? S mihelyt távolról megpillantá, hirt adott anyjának, azután elbucsuzott tőle, betevé az ajtót s a varázsló elébe sietett.

Az afrikai varázsló nagy sziveskedéssel volt Aladdinhoz a mint meglátá. „Jól van, kedves fiam, – szóla mosolygó ábrázattal, – ma szép dolgokat mutatandok neked.“ Erre egy kapun vezeté ki, mely nagy, szép házakhoz, vagy inkább pompás palotákhoz vive. Minden kastélynál, mely mellett elhaladának, kérdezé Aladdint: szépnek találja-e? S Aladdin, ki őt mindenkor megelőzte, mondá minden ujnál, mely elébe ötlött: „kedves nagybátyám, itt egy még sokkal szebb van valamennyinél, melyet eddig láttunk.“ Ekközben mindinkább a szabadba jutottak, s a ravasz varázsló, ki még tovább kivána menni, hogy a tervet, mely fejében főtt, kivihesse, ürügyet talála egyik kertbe belépni. Ott egy nagy viztartóhoz ült, melybe rézoroszlántorkon ezüsttisztaságu viz buzga ki, s fáradtnak tetteté magát, hogy Aladdin hasonlólag leüljön. „Kedves öcsém, – monda neki, – te alkalmasint épen oly fáradt vagy mint én; pihenjünk egy kevéssé, hogy uj erőt nyerjünk; mindjárt több kedvünk lesz sétálásunkat folytatni.“

A hogy leültek, az afrikai varázsló egy kendőből, mely övéhez volt kötve, süteményeket s többféle gyümölcsöt vőn elő, melyeket eleségül hoza s kiraká a viztartó szélére. Megoszta egy süteményt Aladdinnal, s a gyümölcsökből szabadon hagyá választani, melyek leginkább izére volnának. Ezen kis lakozás közben, inté Aladdint, hogy a gyermekek társaságától magát elszakaszsza, s inkább okos értelmes férfiakhoz kapcsolódjék, azokat hallgassa s tanuljon beszélgetéseikből. „Nemsokára, – monda neki, – te is ember lészsz, mint ők, és soha eléggé korán nem szoktathatod magadat ahhoz, hogy értelmes beszédeket tégy.“ Elvégezvén rövid lakozásukat, folytaták utjokat rézsút a kerteken, melyeket egymástól egyedül keskeny árkok választának el határ gyanánt, anélkül, hogy a közlekedést megszakasztanák. A kölcsönös bizodalom tevé, hogy ezen főváros polgárai semmi egyéb ovó intézetet nem tevének a kölcsönös kártétel távoztatására. Észrevétlenül vivé az afrikai varázsló Aladdint jóval is tul a határon s elhaladá vele a rónát; mely őket mindinkább bérczek közelébe vitte.

Aladdin, ki egész életében nem teve még ily huzamos utat, a tartós menés által igen fáradtnak érezé magát: „Kedves nagybátyám, – igy szólt az afrikai varázslóhoz, – hova megyünk? a kertek már messze mögöttünk maradtak s előttem csak hegyeket látok. Ha még tovább megyünk, nem tudom, lesz-e még elég erőm a városba visszamenni.“ „Légy jó kedvvel, édes öcsém, – monda vélt nagybátyja, – még egy kertet akarok mutatni, mely csak egy pár lépésnyire van; s ha oda jutandottunk, valld meg nekem, nem bántad volna-e meg, hogy nem láthatád, mikor hozzá már oly közel valál. Aladdin rá hagyta magát birni s az afrikai varázsló még tovább vezeté őt, mindennemű kellemes történetet beszélvén el neki, hogy az utat kevésbbé unalmassá s fáradását türhetőbbé tegye.

Végre két nem igen magas bérczhez értek, melyek egymáshoz szintén hasonlók s csak egy keskeny völgy által valának elválasztva. Épen ez volt ama nevezetes hely, melyre az afrikai varázsló Aladdint vezetni kivánta, hogy általa egy nagy czélját elérje, mely miatt Afrika véghatárától szinte Chináig utazott. „Most helyünkön vagyunk, – mondá Aladdinnak, – itt dolgokat fogok neked mutatni, melyek rendkivüliek s minden egyéb ember előtt ismeretlenek. Ha megláttad, meg fogod nekem köszönni, hogy látó tanujává tettelek oly dolgoknak, melyeket kivüled senki más nem látott. Mig én tüzet ütök, szedj össze száraz ágat, a mennyit csak lehet, hogy tüzet gerjeszthessek.“

Annyi száraz ág volt a helyen, hogy Aladdin nemsokára egy egész nagy rakást összekapa, mig az afrikai varázsló kénfáját meggyujtotta. Majd tüzet csinált s a mint az avar fellobbant, füstölő szert vete belé az afrikai varázsló, mely készen vala nála. Vastag füst gomolyodék fel, melyet majd ide majd amoda hajta, s varázs szavakat mormola közbe, melyekből Aladdin semmit sem értett.

Ezen pillanatban megrendült a föld, ketté nyilt a varázsló s Aladdin előtt s egy követ tüntete föl, mely négyszögben másfél lábnyi vala, egy láb vastagságu és vizirányosan vala letéve, rajta egy réz-gyűrű, közepett megpecsételve.

Aladdin megijedvén azon, a mi itt szemei előtt történt, futásnak eredett. De reá ezen titkolatos munkánál szükség vala. Azért megtartóztatá őt a varázsló, hevesen rá támadt s oly erősen pofon vágta, hogy az ledőlt belé, szája vérzett s első fogai csaknem kihullottak. Szegény Aladdin felkiálta sirva és reszketve: „Édes nagybátyám, mit vétettem, hogy oly keményen versz?“ „Vannak rá okaim, – felele a varázsló. – Én nagybátyád s most atyád helyett vagyok, azért legkisebbé sem szabad számot kérned tőlem. Azonban, édes gyermekem, – folytatá valamennyire megszelidülten – épen nem kell félned. Csak azt kivánom, hogy nekem pontosan engedelmeskedjél, ha ugyan magadnak jót akarsz, s azon nagy hasznokra, melyeket neked megszerezni szándékom, magadat méltóvá tenni.“ Ezen szép igéretek lecsillapiták valamennyire félelmét s fölindult érzeteit, s mihelyt az afrikai varázsló őt egészen nyugodtnak látá, igy folytatá szavát: „Láttad, mit eszközlöttem füstölő szerem s mondott szavaim által. Tudd meg most azt is, hogy e kő alatt, melyet itt látsz, egy rejtett kincs vagyon, mely neked van szánva s mely egykor gazdagabbá tehet mint a föld leggazdagabb királyai. S ez oly igaz, hogy kivüled a világon senki sincs, kinek e követ megilletni, vagy félremozditani megengedve volna. Még magamnak sem szabad csak hozzá nyulni is, vagy e kincsboltba lábamat betenni, ha már nyitva leend. Azért pontosan kell végzened, a mit mondandok, hogy valamit el ne hibázz. A dolog igen nyomos reám s reád nézve.“

Aladdin, ki még folyvást bámult azon, a mit látott, s a mit imént a varázslótól a kincs felől hallott, mely által mindenkorra boldogulandó vala, mindent elfelede, a mi rajta esék. „Ám jól van, édes nagybátyám, – monda a varázslónak, fölkelvén a földről – miben áll hát a dolog? Parancsolj, mindenre kész vagyok.“ – „Örülök, édes gyermekem, – monda az afrikai varázsló, általölelvén őt, – hogy tökéletre határoztad magadat. Jer ide, fogd a gyűrűt s emeld fel a követ.“ – „De kedves bátyám, – viszonza Aladdin, – én nem vagyok oly erős, hogy fölemeljem, már itt csakugyan segitened kell.“ – „Nem, – felele a varázsló, – segélyemre nincs szükséged, s ketten, ha neked segitenék, semmire sem mennénk. Egyedül neked kell azt fölemelned. Csak fogd meg a gyűrűt, nevezd atyád s nagyatyádnak nevét s emeld fel; meg fogod látni, hogy feljön minden baj nélkül.“ Az ifju könnyüden fölvevé a követ s félretette.

A kő félre levén téve, egy három-négy lábnyi mélységű üreget láta kis ajtóval s lépcsőkkel az alább mehetésre. „Fiam, – monda ekkor az afrikai varázsló Aladdinnak, – vigyázd meg jól, a mit most mondandok. Szállj le most ezen üregbe, s midőn alant a legutolsó lépcsőn leendesz, egy nyilt ajtót fogsz találni; az téged egy boltozatos helyre visz, mely három egymásba nyiló teremből áll. Mindenikében fogsz aranynyal ezüsttel töltött vedernagyságu rézedényeket letéve látni; de őrizkedjél azokból valamit érinteni. Mielőtt az első terembe mennél, emeld föl ruhádat s kösd szorosan testedhez. Az elsőbe jutván, menj minden állapodás nélkül a másodikba s ebből a harmadikba, szintugy állapodás nélkül. Mindenek fölött őrizkedjél a falakhoz közel jutni, vagy azokhoz ruhádat értetni, mert mihelyt megérinted, halál fia vagy. Azért mondom, ruhádat szoritsd feszesen magadhoz. A harmadik terem végén ajtó van, az egy kertre nyilik, mely szép s gyümölcsrakott fákkal tele van ültetve. Csak menj egyenesen a kerten által, egy résút, az ötven lépcsőjü garádicshoz vezet, melyen egy emeletre hághatsz. Mihelyt az emeleten vagy, egy nyilást fogsz látni s abban égő lámpát. Ezen lámpát vedd ki és oltsd el s belét kivetvén s éghető nedvét elöntvén, dugd kebeledbe s hozd meg nekem. Ne félj, hogy ruhádat elrontod; mert a nedv nem olaj, s a lámpa megszárad, mihelyt azt belőle kiöntöd. Ha a kertben a gyümölcsöt megkivánod, szakaszthatsz belőle, a mennyi tetszik, az neked nincs tilalmazva.“

Aladdin könnyü lábbal az üregbe szökkent s lement a lépcsőkön. Meglelé a három teremet, melyet neki a varázsló leirt, s annál vigyázóbban ment rajtok által, minthogy halálra kellett elszántnak lennie, ha pontosan meg nem tartaná, a mi elébe szabatott. Azután késedelem nélkül általment a kerten, fellépett az emeletre, elvette a nyilásból az égő lámpát, s kivetvén belét, elöntvén a nedvet, midőn száraznak látá, kebelébe dugá s lejött az emeletről. A kertben a gyümölcsök nézegetésével mulatott, melyeket előbb csak átmenőben láta. Ezen kert fái mind a legjelesb gyümölcscsel megterhelve s mindeniknek külön szinű gyümölcsei valának. Volt itt fehér, világos, tündöklő, kristályként átlátszó, piros, részint világos, részint sötétebb, sárgászöld, violakék, szóval minden gondolható szinü. A fehérek gyöngyök valának, ellenben a tündöklők, általlátszók, gyémántok, a sötét veresek rubinok, a világosak más nemü rubinok, a zöldek smaragdok, a violaszinüek amethysztek, a sárgásba menők zafirok és igy tovább. Mindezen gyümölcsök nagyságra s tökéletességre mindent fölülhaladtak, a mi effélét egyebütt földön ember látott. Azonban Aladdint ki sem becsöket sem értéköket nem ismerte, ezen gyümölcsök látása, melyek nem izlete szerintiek voltak, épen nem vonzotta. Jobb szerette volna a figét, szőlőt s egyéb nemes Chinában ismeretes gyümölcsfajokat. Átalában még nem vala oly koru, melyben az efféléket ismerni lehet; azért azt gondolá, hogy ezen gyümölcsök szines üvegből vannak, s egyéb becsök nincs. A sok szép szinek különfélesége mindazáltal, s mindenik gyümölcsnek különös nagysága s szépsége felinditá benne a vágyat, nehányat leszakasztani. Minden szinből vőn nehányat, megtölté mindakét zsebét, valamint erszényeit is, melyeket neki nagybátyja, hogy rajta s nála minden uj lenne, a ruhával együtt vett; s mivel két erszénye már különben is megtöltött zsebeibe nem fért, kétfelől övéhez kötötte. A gyümölcsből nehányat öve redőibe is takart, mely vastag selyemszövetből vala s azokat ugy megszoritá ott, hogy ki nem hullhatának. El nem feledé, nehány darabot kebelébe, ünge s köntöse közé tenni.

Aladdin, ki annyi kincscsel, melynek azonban épen nem ismerte becsét, meg vala terhelve, visszaindula most a három terem felé, hogy az afrikai varázslót soká ne várakoztassa. S miután ugyanazon vigyázattal, mint előbb, rajtok rézsut által ment volna, ismét fellépe oda, honnan leszállt vala s megmutatá magát az üreg nyilatánál, hol az afrikai varázsló türtelenül várakozott. Mihelyt őt megpillantá, felkiálta hozzá: „Kedves nagy bátyám, kérlek, nyujtsd idekezedet és segits ki innen.“ „Fiam, felele az afrikai varázsló, add fel előbb a lámpát, akadályodul lehetne. – Megengedj, édes nagy bátyám, épen nincs akadályomra, általadom, mihelyt kiszállottam.“ Az afrikai varázsló azon erősködött, hogy Aladdin adja át a lámpát, mielőtt őt a mélységből kihuzná, és Aladin, ki ezen lámpát mindazon gyümölcsökkel, melyeket magával hoza, berakta volt, vonakodott azt neki előbb, mint kijutna, általadni. Az afrikai varázsló kétségbe esve az ifju embernek ezen makacsságán, iszonyu dühbe jött. Füstölő szert vete a tűzbe, melyet folyvást gondosan ápolt, s alig monda két varázsszót, hogy a kő, mely az üreg ajtajának födeléül szolgált, a tetején levő földdel együtt ismét helyére tolult, ugy hogy minden ujolag azon állapotba tétetett, melyben a varázsló s Aladdin jövetekor volt.

Az afrikai varázsló valójában sem Musztafa szabónak, mint állitá, öcscse, sem Aladdinnak nagybátyja nem volt. Ellenben csakugyan afrikai volt, s mivel Afrika oly föld, hol a varázslatra többet tartanak, mint akárhol, ő is ifjusága óta reá adta magát. S minekutána negyven évig varázslással, pontozatokkal, füstöléssel s varázs-könyvek olvasásával foglalatoskodott, végre felfedezte, hogy a világon egy csoda-lámpa van, melynek birtoka, ha azt valaha meg tudná szerezni, őt a föld minden királyainál hatalmasbbá teendené. Pontozattal tett utolsó próbája által kitanulta, hogy ezen lámpa China közepén valamely földalatti helyen van, s pedig oly vidékben s körülményekben, melyeket már tudunk. Ezen felfödözés valósága felől meggyőződve lévén, megindult Afrika legvégső határairól s igen hosszu s bajos utazás után a városba jött, mely ezen drága kincs szomszédjában feküdt. De ámbár a lámpa minden bizonynyal a mondott helyen vala, még sem engedteték, azt neki magának elvennie, vagy az üregbe, melyben volt, személyesen leszállnia. Okvetetlen másnak kelle oda leszállani, a lámpát elhozni s azt kezéhez szolgáltatni. Azért választá Aladdint, kit ő egy fiatal, semmit nem jelentő embernek tarta s igen hajlandónak arra, hogy neki a szükséges szolgálatot megtegye, erős feltétellel megtenni az emlitett füstölést, mihelyt a lámpás kezébe jutandott, s elmondani a két varázsszót mely a már leirt erejű vala s igy szegény Aladdint gonoszságának s kincsszomjának feláldozni, hogy ezen dolognak tanuja ne maradjon. Az arczulütés, melyet Aladdinak adott s a tekintet, melyet iránta magára ruházott, mindazért voltak, hogy Aladdint félni s pontosan engedelmeskedni szoktassa, hogy ha ama hires csodalámpát tőle kivánandja, legottan kész legyen azt általadni. Azonban épen ellenkező történt, mint a mire törekedett. Végre azért bánt vele a gonosz oly sietve, mert félt, hogy ha tovább versengene, valaki meghallhatná s titka kinyilatkoznék.

Midőn az afrikai varázsló szép és nagy reményeit elenyészni látta, nem maradt egyéb hátra, mint Afrikába visszaindulnia, a mit még az nap meg is tőn. Hazamenet kerülő utat vett, hogy ne kelljen ismét a városba mennie, honnan Aladdint elvitte. Tarthata is méltán, hogy azoktól, kik őt Aladdinnal sétálni látták, s most anélkül látják vissza jőni, szemügyre vétetik.

Minden hihetőség szerint Aladdinnak oda kelle most vesznie; de épen az, ki őt örökre semmivé tenni szándékozék, nem eszméle reá, hogy egy gyürűt tüze ujjára, mely menekedésére szolgálhata. S valóban épen e gyürű nyujta okot megmentésére az ifju embernek, ki annak erejét épen nem ismerte. S csodálni lehet, hogy ezen veszteség a csodalámpással együtt az afrikai varázslót a legmélyebb csüggedésbe nem ejtették. Azonban a varázslók annyira vannak balesetekhez s vágyaik rosz kimeneteléhez szokva, hogy mig élnek, meg nem szünnek füstben, párában, légvárakon s képzelődéseken gyönyörködni.

Aladdin, kinek annyi szivesség s vett jótétemény után vélt nagybátyjának ime gonoszsága egészen váratlan vala, oly rémületben volt, melyet inkább gondolni mint leirni lehet. Midőn magát igy elevenen eltemetve látta, nagybátyját ezerszerte szólitotta nevén, s mondá, hogy a lámpát által fogja adni; de kiáltása hasztalan volt s nem is hallathaték. S igy setétben és homályban kelle maradnia. Végre száritván könyeit, lement az üreg lépcsőire, hogy a kertbe, melyen már egyszer által ment, napvilágra juthasson. De a fal, mely neki imént megnyilt, uj varázs által már ismét bezárkozott s összevonult. Jobbra s balra tapogatott többször maga előtt, de sehol ajtóra nem talált; kettőzteté siralmát s kiáltását s végre leült az üreg lépcsőire, reménytelenül, valaha még napvilágot láthatni, s egy közel halálnak szomoru bizonyosságában.

Aladdin ez állapotban két napig marada evés-ivás nélkül. Harmadnap, midőn már halálát elkerülhetlennek tartá, összekulcsolá s fölemelé kezeit s felkiálta, magát teljesen isten akaratjára hagyván:

„Nincs hatalom s erő, csak istenben, a legfőbben s legnagyobban.“

E helyzetben megdörzsölé, a nélkül, hogy reá eszmélne, a gyürűt, melyet neki az afrikai varázsló adott, s melynek titkos erejét még nem ismerte. Azonnal egy roppant nagyságu s rémitő tekintetű szellem jöve föl előtte, mely a földtől a boltozatig ére, s Aladdinhoz a következő szavakat mondá:

„Mit kivánsz? Itt vagyok szavad fogadni mint rabszolgád, s rabszolgája mindazoknak, kiknek ujjokon a gyürű van, ugy én mint a gyürűnek egyéb rabszolgái.“

Minden más időben s minden egyéb alkalommal Aladdin, ki efféle jelenésekhez szokva nem volt, egy ily roppant termet láttára elrémült s szavát vesztette volna; de most midőn egyes-egyedül a veszélyről gondolkodott, melyben forga, minden akadozás nélkül felele: „Akárki légy, vigy ki ezen helyről, ha csakugyan tehetségedben áll.“ Alig mondá e szavakat, megnyilt a föld s ő az üregen kivül épen ott terme, hova őt az afrikai varázsló vezeté.

Senki sem fogja különösnek találni, hogy Aladdin, ki oly sok ideig a legvastagabb sötétben vala, eleinte alig vala képes a napvilágot kiállani; csak lassankint szoktatá hozzá szemeit s midőn koronkint körültekintgete, igen megvolt lepve, semmi nyilást a földben nem látván. Semmiképen meg nem foghatá, mint jöve ki oly hirtelen a földnek gyomrából. Egyedül a helyről, melyen a rőzse égett, ismerheté meg az üregnek táját. A mint ezután a városnak fordult, a körülfekvő mulatókertek közepett pillantá meg azt; megismeré az utat is, melyen őt a varázsló ide vezette. Visszafelé menvén, hálát ada istennek, hogy őt a világnak még egyszer megadta, melynek ismét láthatása felől már kétségbe esett. Igy ért a városba s nagy fáradtan egész hazáig vánszorgott. A mint anyja szobájába juta, a viszontlátás örömében, s a háromnapi koplalásból származó gyengeség miatt ájulásba esett, mely jó ideig tarta. Anyja, ki őt már mint halottat meg is siratá, most, midőn őt ez állapotban szemlélte, semmi módot, semmi eszközt el nem mulaszta őt ismét életre hozni. Végre felérzett ájulatából, s legelső szavai valának: „Édes anyám, mindenekelőtt arra kérlek, adj nekem enni; három napja, hogy legkevesebbet sem ettem.“ Anyja előhozá, a mije épen készen volt, elébe tevé s monda: „Kedves fiam, ne mohókodjál, mert az megárthat; lassacskán egyél s egészen kéjelmed szerint, s ódd magadat ily erős éhedben. Nem is kivánom, hogy velem most beszélj; ha majd helyrejöttél, elég időd lesz elmondanod, mi esett rajtad. Nagy aggodalmam után, melyben péntek óta voltam, s mindazon mondhatatlan fáradozás után, melyet tevék, hogy megtudjam, mi lett belőled, midőn éjszakára sem jövél haza, most tökéletesen megvigasztalódom, midőn ismét birlak.“

Aladdin engede anyja tanácsának, lassan s kicsinyenkint evett, s italát is aszerint arányzá. Ezt végezvén igy szólt: „Kedves anyám, nekem igen nagy panaszom lehetne reád, hogy olyan könnyen általengedél egy férfiu önkényének, kinek terve volt engem elveszteni, s ki vesztemet még e pillanatban is kétségkivülinek, s bizonyosnak hiszi; de te azt hitted, hogy nagybátyám, s én veled egy hitben voltam. S lehetett-e más hitünk azon emberről, ki rám annyi szivességet, s annyi jótétet halmoza, s oly kedvező igéreteket teve? De tudnod kell, kedves anyám, hogy nem egyéb volt, mint áruló, gonosz, csaló. Ő ezen jókat s igéreteket csak azért tevé nekem, hogy, mint mondám – czélját elérhesse – tudniillik, hogy engem elveszthessen, anélkül, hogy te vagy én okát tudhatnók. Részemről bizonyithatom, hogy soha neki ezen rosz velem bánásra okot nem adtam. Meglátod ezt azon hű előadásomból, melyet mindarról, a mi elválásom óta kárhozatos terve kiviteléig történt, tenni fogok.“ Aladdin mindent elbeszélt, a mi rajta péntektől fogva történt, midőn a varázsló a körül fekvő kertekbe vitte; továbbá a mi magát utközben egész a helyig, hol a nagy varázsmunkának kell vala véghezvitetnie, előadta, azután elmondá a füstölést, a varázsszavakat, a földüregnek hirtelen megnyilását. Nem feledé az arczulcsapást, s amint a varázsló a gyürűt ujjára tüzte, s őt nagy igéretekkel az üregbe lemenésre birta. Semmit sem hallgata el, a mit menet s jövet a három teremben s a kertben látott, mint szintén az emeleten is, honnan a csodalámpát hozta, melyet ez alkalommal elő is mutatott, mindazon átlátszó s tarka gyümölcsökkel együtt, melyeket visszajövet a kertben szakasztott. Ugyanazokból még két teli erszénynyel veve ki, melyeket anyjának ada, de a ki azokat kevésbe vette. Holott ezen gyümölcsök mind egyig drágakő valának; már csak azon napvilágu fény is, melylyel a mécs világánál tündöklöttek, figyelmessé tehette volna őket becseikre; de Aladdin anyja épen oly keveset érte hozzá, mint fia. Nagy szükségben nevelteték, s férje nem birta ugy magát, hogy neki ily drága-köveket vehetett volna ékességül. S ezenfölül soha effélét sem rokoninál, sem szomszédnéinál nem láthata. Azért nem csodálhatni, hogy ezeket mint becsetlen dolgokat, ugy tekintette, melyek legfölebb is arravalók volnának, hogy a szineik különféleségével a szemet kápráztassák; miért is Aladdin a gyümölcsöket a szófának, melyen ült, vánkosai megé tolá. Azután bevégzé kalandja elbeszélését, s elmondá anyjának, mint akara ismét kijönni az üregből, mint kiváná akkor tőle a varázsló a lámpát s akaratoskodására mint zárta el ismét varázsa által az üreget. A többit könyezés nélkül nem beszélheté, az állapotját irván le, melyben volt a pillanattól, midőn a szerencsétlenség üregébe elevenen temetteték, egész addig, midőn az üregből ismét napvilágra jutott, a gyürűnek dörzsölése által, melynek sajátságit még nem ismerte. Elvégezvén történetét, mondá anyjának: „A többit nem is kell mondanom, hiszen magad tudod, s már most láthatod, távollétem alatt, milyen kalandon s veszedelmen estem át.“

Aladdin anyja ezen csodálatos s különös történetet, mely neki, minthogy fiát minden hibái mellett is érzékenyen szereté, igen fájdalmas lehetett, nyugalmasan s közbeszólás nélkül hallgatta. Csak a leginditóbb helyeknél, hol a varázslónak hitetlensége legjobban kitetszett, nem tudta boszankodását elfojtani; de most, hogy fia beszédét végezte, ezer meg ezer szidalmakra fakadt a csaló ellen; árulónak, hitlennek, barbarusnak, varázslónak nevezé őt s az emberi nem ellenének s megrontójának. „Igen fiam, adá még hozzá, ő varázsló, s a varázslók valóságos döglelet az emberiségre nézve; nekik varázsaik s boszorkányságaik által közlekedésük van a gonosz szellemekkel. Dicsértessék isten, ki nem akará, hogy iszonyu gonoszsága rajtad czélját elérhesse. Nagy hálával tartozol a kegyelemért, melyet veled tőn. Halálod elkerülhetlen vala, ha róla meg nem emlékezél és segedelmet nem kértél volna.“ Igy még több egyebet monda, de beszéde közben észrevevé, hogy Aladdinnak, ki három nap óta nem aludt, nyugalomra volna szüksége. Azért is lefekteté őt, s kevéssel utóbb maga is lefeküdt.

Aladdin, ki a földalatti helyen, hova temetve volt, nem nyughatott, egész éjszaka igen mélyen aludt, s más nap reggel már jól későn ébrede fel. Fölkelt s az első, mit anyjának monda, az volt, hogy éhes s hogy neki nagyobb gyönyörüséget nem szerezhetne, mintha ennie ad. „Ah édes fiam, viszonzá anyja, csak egy darab kenyerem sincs, melyet neked adnék; mert azon kevés eleséget, mely itthon volt, tegnap este mind megetted; de türtesd magadat egy kis ideig, ezennel fogok valamit hozni. Egy kis gyapotom van, melyet megfontam, s melyet el fogok adni, hogy neked kenyeret s valami ebédrevalót vehessek.“ – Kedves anyám, felele Aladdin, csak tedd te el gyapotodat máskorra s add ide a lámpát melyet tegnap hoztam. Majd elviszem s eladom s a pénz, melyet érte kapok, ugy hiszem, reggelire, ebédre s talán vacsorára is elég lesz.“

Anyja előhozta a lámpát s monda: „Itt van, de igen mocskos; ha csak egy kissé meg lesz is tisztogatva, mindjárt többet ér.“ Azután vizet vett s finom homokot, hogy megfényesitse. De alig kezdte a lámpát dörgölni, midőn fia jelenlétében hirtelen egy irtóztató szellem fölemelkedett, neki magát megmutatá s mennydörgő szózattal ezeket mondotta:

„Mit kivánsz? kész vagyok szolgálatodra, mint rabszolgád s rabszolgája mind azoknak, kiknél a lámpa van, ugy én, mint szintén a lámpa többi rabszolgái.“

Aladdin anyja nem vala képes válaszolni. Szeme ki nem állhatá a szellem utálatos s iszonyu termetét s ijedelme az első szavaknál, melyeket az szólt, oly nagy vala, hogy legott ájulásba esett.

Aladdin, ki már az üregben ily jelenést látott, megragadá, anélkül, hogy sokáig eszmélkedett volna, a lámpát s anyja hallgatásának ideje alatt felele biztos hangon: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ A szellem eltünék s egy pillanat mulva ismét előtermett, egy nagy ezüstmedenczével megterhelve, melyet fején hoza, tizenkét szintén ezüst födött tállal, melyek a legizletesb étkekkel valának teli, és hat hófehérségű kenyérrel, két palaczk igen finom borral, két ezüst csészével kezében. Mindezeket a szófára tevé s tüstént eltünék.

Ez oly hirtelen történt, hogy Aladdin anyja még nem érze fel ájulatából, midőn a szellem másodszor megjelent. Aladdin, ki anyját, noha sikeretlenül, hideg vizzel már meghinté, ugyanezt ismételni akará; de vagy azért, hogy elrémült lelke már ismét erőt vőn, vagy talán a szellem által hozott ételszag is segité, azonnal magához tért. „Kedves anyám, monda Aladdin, ne tarts semmitől. Kelj fel és egyél. Ez által megerősödhetel s magam is lecsillapithatom nagy éhségemet. Ily jó ételeket ne hagyjunk mi meghülni, hanem együnk.“

Aladdin anyja elámult, a mint a nagy medenczét, a tizenkét tálat, a hat kenyeret, két palaczk bort s két csészét megpillantá s a drágalátos illatot szivá, mely a tálakból emelkedett. „Fiam, monda Aladdinnak, honnan e bőség s kinek köszönünk ily gazdag ajándékot. A szultán meghallotta talán nyomoruságunkat s szánakozott rajtunk?“ – „Kedves anyám, válaszolt Aladdin, most asztalhoz ülünk s eszünk s neked arra épen olyan szükséged van, mint nekem. Kérdésedre azonban felelni fogok majd, ha reggeliztünk. Asztalhoz ültek s ettek annyival is nagyobb étvágygyal, minthogy sem az anya, sem a fiu nem ültek még ily jól rakott asztalnál.“

Evésközben nem győzte Aladdin anyja a medenczét s a tálakat nézni és csodálkozni, noha nem tudta bizonyosan, ezüstből vannak-e vagy más érczből, oly kevéssé vala ily dolgokhoz szokva. Valójában csak az ujság volt, mely oly csodálkozásra inditotta s fiának sem volt e drága jószágok becséről több ismerete, mint neki.

Aladdin s anyja, kik csak valamely egyszerű reggelizést szándékoztak tenni, még délben is asztalnál ültek. A jeles étkek még inkább ingerlék étvágyaikat s mivel még melegek voltak, gondolák, nem tesznek balul, ha nem kétszer lakoznak, hanem inkább mindakét ebédet egyszerre költik el. Elvégezvén mindakét lakozást, még annyi maradott, hogy nemcsak vacsora, hanem még a jövő napra két lakozás is kitelt belőle.

Aladdin anyja leszedvén az asztalt s a hust, mely illetlen maradott, eltevén, fia mellé ült a szófára, s igy szóla: „Aladdin, várom tőled, hogy a felől kielégitsd tudvágyamat, a mi felől tudósitást igértél.“ Aladdin elbeszélte, a mi közte s a szellem között anyjának ájulása alatt történt.

Anyja igen csodálkozott fia beszédén s a szellem megjelenésén. „De fiam, – viszonzá neki, – mit akarsz te avval mondani? mióta élek, senkitől sem hallottam, hogy valaha lelket látott volna. Mily vakeset által jött most ez az utálatos szellem épen énelőmbe? Miért fordult hozzám s nem hozzád, kinek már a kincsüregben is megjelent.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – a lélek, mely neked megjelent, nem az, mely nekem jelent meg. Hasonlitanak ugyan valamennyire óriási nagyságukkal egymáshoz, de ruhára, arczulatra igen különbözők s külön uraik is vannak. Ha emlékezel, az, kit én láttam, a gyűrű szolgájának nevezé magát, mely ujjamon van, s kit te láttál, a lámpa szolgájának nevezé magát, mely kezedben volt. De nem hiszem, hogy hallhattad volna, mert mindjárt elájultál, mikor beszélni kezdett.“

„Hogy hogy? s hát a lámpa az oka, hogy e förtelmes szellem inkább hozzám, mint hozzád fordult? Ah édes fiam, ugy takaritsd el szemeim elől s rejtsd a hová tetszik; illetni sem akarom többé. Miattam vesd vagy add el inkább, mint hogy érintése miatt szörnyet haljak. Ha szavamnak engedsz, meg a gyűrűt is elveted magadtól. Nem kell a szellemekkel közlekedni, gonoszok ők, mint már prófétánk is mondá.“

„Engedelmeddel, édes anyám, – felele Aladdin, – most már óvakodni fogok azt tennem, mit imént akartam, tudniillik a lámpát eladni, mely nekem s neked annyi hasznot hozand. Valamint én, te is könnyen elgondolhatod, hogy ál, gonosz nagybátyám nem ok nélkül fáradozott s indult oly hosszu s terhes utra, hogy a csodalámpát birtokába keritse, melyet ő minden aranynál s ezüstnél többre becsült, a mi, mint ő bizonyosan tudta, a három teremben volt, s melyet épen ugy, mint leirta, magam is láttam. Sokkal jobban ismerte ő becsét s értékét ezen lámpának, hogysem azon gazdag kincsből csak valamit is kivánt volna. S mivel már titkos erejét véletlenül felfödöztük, a lehető legjobb hasznát venni is fogjuk, anélkül, hogy szomszédink irigységét s haragját magunkra lázitanók. Azonban majd elviszem szemeid elől, s oly helyre dugom, hol, ha szükségem lesz rá, megtalálhatom, mivel már oly nagyon félsz a szellemektől. A mi a gyűrűt illeti, épen oly kevéssé kivánom elhajitani, mert nélküle többé nem láttál volna, sőt talán nem is élnék már. S csak meg kell engedned, hogy megtartsam, s mindig ujjamon viseljem. Ki tudja, micsoda veszedelmem akadhat még, melyet előre nem láthatunk, s melyből ez akkor kimenthet.“ Mivel Aladdin ezen észrevétele helyesnek látszék, anyja nem volt ellene. „Édes fiam, – igy szóla hozzá, – ugy tehetsz, mint tetszik. Részemről szellemekkel közlekedni nem akarok. Ezennel azt is kinyilatkoztatom, hogy kezemet ártatlanságomban megmosom s e felől veled szót sem szólok többé.“

Másnap vacsora után már semmi sem volt azon szép eledelekből, melyeket a lélek hozott. Aladdin, ki nem akart addig várni, mig megehül, másnap reggel köntöse alá vett egy ezüst tálat s kiment, hogy eladja. Utközben egy zsidóval találkozott, kit félrehítt s kérdezé, nem akarná-e megvenni?

A zsidó, ki ravasz s fortélyos ember volt, vevé a tálat, megvizsgálta s látván, hogy tiszta ezüst, kérdé Aladdint, mennyire tartja. Aladdin, ki értékét épen nem tudta és soha effélével nem kereskedett, megelégedék azt felelni, hogy ő (a zsidó) legjobban fogja tudni, mit érhet egy ily tál, s hogy ebben egészen emberségére bizza magát. A zsidó Aladdin nyiltszivűsége által zavarba hozatott. Azon kétkedésében, vajjon Aladdin ismeri-e a tál anyagát s becsét, kivona gyüszüjéből egy aranyat, mely értékének mintegy hatvankettedik részét teheté, s megkinálá vele. Aladdin nagy mohón kapá az aranyat s oly sietve távozott el, hogy a zsidó a tömérdek nyereséggel, melyet e vételnél tett, meg nem elégedvén, igen bánta, hogy Aladdinnak az eladandó jószág becse felőli tudatlanságát mindjárt fel nem találta s még kevesebbet nem igért. Már készülőben volt az ifju ember után futni s megkisérteni, nem kaphatna-e még valamit az aranyból vissza; de Aladdin oly sebesen futott s már annyira elhaladott, hogy nehezen érhette volna utól.

Hazafelé mentében egy sütőboltnál megállott Aladdin s kenyeret vásárolt, s azt az aranynyal mindjárt ki is fizette, melyet neki a sütő felválta. Haza jutván, a többi pénzt anyjának adta, ki is legott a piaczra ment, hogy azon több napi eleséget vegyen.

Igy folytaták életmódjukat, azaz Aladdin eladta a zsidónak mind a tizenkét tálat egymásután, a mint pénzre volt szükségök. A zsidó, ki az első tálért egy aranyt adott, a többiért nem mert kevesebbet igérni, félvén egy ily hasznos keréskedést elveszteni; azért is valamennyit egy áron fizette. Az utolsó tál ára elfogyván, Aladdin a nagy medenczéhez folyamodott, mely maga tiz oly nehéz volt, mint mindenik tál. Szokott vevőjéhez akará vinni, de azt nehézsége nem engedé. Föl kelle tehát a zsidót keresnie, kit anyja házához vezete; s ez, a medencze súlyát megitélvén, nyomban kifizette érte a tiz aranyat, melylyel Aladdin meg is elégedék.

Mig a tiz aranyban tartott, mind azt a ház napi költségeire forditották. Aladdin, ámbár heverő élethez volt szokva, még sem játszott már az afrikai varázslóval volt kalandja óta gyermekekkel, hanem idejét sétálgatással tölté s oly személyek társaságával, kikkel megismerkedett. Gyakran megállott a kalmárok boltjainál is s hallgatá a tekintetes férfiak beszédét, kik ott egy pillanatig mulatának, vagy pedig ott néha összejövetel végett megjelenének. S ezen beszédekből koronkint némi világismeretet szerze magának.

A tiz arany is elfogyván, Aladdin a lámpához folyamodott. Kezébe vette, fölkeresé a helyet, hol anyja illeté, s mihelyt azt a homok által hagyott nyomok után megtalálta, elkezdé épen ugy dörgölni, mint anyja teve. Tüstént előtünt ugyanazon szellem, mely már egyszer megjelent, de minthogy Aladdin a lámpát szelidebben dörzsölé mint anyja, lágyabb hangon szólala meg:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni mint rabszolgád s rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, ugy én, mint szinte a lámpának többi rabszolgái.“

Aladdin monda neki: „Éhes vagyok, hozz valamit enni.“ Az óriás eltünt s egy pillanat mulva ismét megjelent ugyanoly asztali edényekkel mint először, letevé a szófára s eltünék.

Aladdin anyja, mihelyt fia szándékát gyanitá, valami ürügy alatt elment a háztól, hogy a szellem feltünténél jelen ne legyen. Nemsokára hazatért, s midőn az asztalt s pohárszéket ily gazdagon megrakva látá, ismét majd annyira elbámult a lámpa csudálatos erején mint először. Aladdin anyjával asztalhoz ült, s lakozásuk után még annyi maradott, hogy a két következő napon bőven beérheték vele.

Mihelyt Aladdin látá, hogy otthon már megint sem pénz, sem kenyér, sem eleség nincs, ismét egy ezüst tálat veve s ment keresni a zsidót, hogy eladja. Utjában egy aranymüves boltja előtt ment el, ki egy tisztes ősz s igen becsületes ember vala. Az aranymüves látá őt, megszólita s kérte, menne be hozzá. „Fiam, – monda ekkor neki, – én már több izben láttalak téged épen igy megterhelve előttem elmenni, a zsidót fölkeresni s azután üresen visszatérni. Azon gondolatom ötlék, hogy a mit viszesz, neki azt mindenkor eladod. De te talán nem tudod, hogy ezen zsidó csaló s talán nagyobb csaló valamennyi zsidónál, s hogy a ki ismeri, egy sem kiván vele alkuba bocsátkozni. Egyébiránt azt csak javadért mondom. Ha megmutatod, a mit most viszesz, hiven kifizetem értékét, a mennyire birom, ha nekem tetszeni fog; ha nem, legalább más kalmárokhoz utasitlak, kik meg nem csalandanak.“

A remény, hogy még több pénzt kaphat a tálért, arra birá Aladdint, hogy azt köntöse alól kihuzta s megmutatá az aranymüvesnek. Az öreg ember, ki legott megismeré, hogy a tál a legfinomabb ezüstből van, kérdé Aladdint: adott-e már el ilyet a zsidónak s az mit fizetett érte. Aladdin nyiltan megvallá, hogy ilyet már tizenkettőt adott el, s a zsidótól mindenikért egy aranyat kapott. „Oh a gazember!“ kiálta az aranymüves. „Fiam, – folytatá azután, – a mi megesett, megesett, arra többé nem kell gondolni, de ha megtudod, tálad, mely a legfinomabb ezüstből van, a mit csak valaha feldolgozunk, mennyit ér, általlátandod, mennyire vagy a zsidótól megcsalva.“

Az aranymüves fogá a mérleget, megméré a tálat s minekutána Aladdinnak megmagyarázta volna, mi egy lat ezüst, mennyit ér s annak alosztályait foghatólag megmutatá neki, hogy az ezüsttál súlya szerint hetvenkét darab aranyat ér, melyet neki mindjárt le is olvasott. „Itt van, – monda, – teljes értéke táladnak. Ha csak legkisebb kétséged van is, tetszésed szerint akármelyik itteni aranymüvest megkérdezheted, s ha azt mondja, hogy többet ér, két árát adom. Mi az ezüstön, melyet igy veszünk, nem nyerünk egyebet a munkánál s alaknál, s avval egy zsidó, még a legbecsületesebb sem elégszik meg.“

Aladdin megköszöné az aranymüvesnek a jó tanácsot, melyet ada, s melyből már is ennyi hasznot vőn. Ennek következtében egyedül hozzá folyamodott a tálak eladásában, valamint a medenczéében is, melynek ára neki súlya szerint fizetteték le. Ámbár Aladdin s anyja a lámpában egy kifogyhatatlan kincset birtak, mégis folyvást ugyanoly mértékletesen éltek, mint azelőtt, kivévén a mit Aladdin illendő mulatságára s a kis gazdaság körüli egyéb szükségökre forditott. Anyja ellenben ruhájára egyedül abból költött, a mit gyapotfonással szerzett. Elgondolhatni, mily sokáig tarthatott egy ily rendes életmód mellett a pénz, melyet Aladdin az aranymüvestől a tizenkét tálért s medenczéért kapott. Igy éltek több esztendeig a lámpa segedelméből, melyet Aladdin koronkint megdörzsöle.

Ez időközben Aladdin, ki el nem mulatá a nagy kalmárok boltaiban tekintetes férfiak összejövetelein, kik arany, ezüst, selyem-szövetekkel, a legfinomabb fátyolkendőkkel s drága-kövekkel kereskedének, szorgalmasan megjelenni s néha a becsülgetésekben maga is részt venni, tökéletesen kimivelé magát s koronkint felvevé a finom világ fiainak minden szokásait. A drágakő-árusoknál szünteték meg azon csalódása is, mintha az általlátszó gyümölcsök, melyeket ama földalatti kertben szakaszta, szines üvegből volnának; ott megtudá, hogy azok igen nagy értékű drágakövek. Azáltal tudniillik, hogy ezen boltokban mindenféle drágakövet eladatni láta, megtanulta azokat értékök szerint ismerni s becsülni. S mivel sehol sem láta a magáéihoz akár szépségre akár nagyságra hasonlót, igen általlátá, hogy a vélt üvegdarabok helyett, melyeket kicsinységeknek tarta, megbecsülhetlen kincscsel bir. Azonban oly okos vala, hogy arról senkinek sem szólt, még anyjának sem, s ezen hallgatásnak köszönheté azon magas szerencsét, melyre mint látandjuk, ezek után juta.

Midőn egykor Aladdin a városnak valamely táján sétálgata, a szultánnak ime parancsolatját hallá kikiáltatni, hogy mig Badrulbudur herczegné a szultán leánya a fürdőbe s visszamenendene, kiki boltját s ajtaját zárja el s vonuljon háza belsejébe.

Ezen nyilvános kihirdetés kiváncsiságot gerjeszte Aladdinban, a herczegnét fátyoltalan látni; de ezt nem teheté különben, mint ha egy ismerősének házába menne s onnan a rostélyablakon kinézne. A mi azonban őt ki nem elégité, minthogy a herczegnének a fürdőbe mentekor arczát a szertartás szerint be kelle fátyoloznia. Kiváncsiságának kielégitésére egy módot gondola ki, mely sikerült; elrejtezett tudniillik a fürdő ajtaja megé, mely oly helyezetű vala, hogy onnan őt okvetetlen szemközt kelle látnia.

Aladdinnak nem soká kellett várakozni, a herczegné megjelent; ő egy hasadékon nézte, mely elég nagy vala azt szemre vennie, anélkül, hogy maga láttatnék. Sok asszonyai s heréltek kiséretében jöve, kik részint előtte, részint utána menének. Három vagy négy lépésnyire a fürdő ajtajától levevé fátyolát, mely képét födözte s mely neki igen alkalmatlan vala, s Aladdin őt annyival inkább láthatá, minthogy egyenesen neki jött.

Aladdin még eddig soha sem látott födetlen arczczal asszonyt, anyján kivül. De ez már igen öreg asszony és soha sem vala oly szép, hogy arról általában az asszonyok kellemességére következést huzhatott volna. Hallotta ugyan, hogy igen nagy szépségü asszonyok is vannak. De bármi kifejezésekkel dicsértessék is a szépség, azok még sem tesznek oly benyomást, mint a szépség maga.

A mint Aladdin Badrulbudur herczegnét meglátta, azon vélekedésével, mintha minden asszony többé vagy kevésbbé anyjához hasonlitana, legottan felhagyott. Elváltoztak minden értelmei, s hajlandóságát szive a bájos leánynak meg nem tagadhatá. A herczegné valóban a legszebb barna volt, mely a világon csak lehet. Nagy, homlokával egyenest fekvő, élénk s tüzes szemei valának, szelid szerény tekintete, helyes arányu hibátlan orra, kis szája, kecses, rózsádad ajkai, szóval, arczának minden részei s vonalai a legrendesebbek voltak. Épen nem csudálhatni tehát, ha Aladdin a legszebb s legcsodálandóbbnak ily ritka együlete által megvakitva, mintegy magán kivül volt. Mindezen tökélyein fölül a herczegné igen teljes termetű s felséges magatartásu vala, melynek már látása is tiszteletet parancsolt.

Miután a herczegné a fürdőbe bement, Aladdin egy időig zavarodva s mint egy gyönyörelragadtatásban állva maradott, szüntelenül a bájoló képet idézvén lelke elé. Végre föleszmélt s meggondolván, hogy a herczegné már elment, s hogy helyét továbbra is czéltalanul tartaná meg, minthogy a fürdőből kijövet neki háttal fordulva s fátyolozva lenne, elhatározá magában a helyet elhagyni s eltávozni.

Aladdin hazatértekor nem titkolhatá el annyira zavarodását s nyugtalanságát, hogy azt anyja észre ne venné. Elcsodálkozott, fiát szokása ellen szomorun s gondolkodva látván, azért is kérdé, nem történt-e rajta valami, vagy talán roszul van? De Aladdin semmit sem felelt, hanem a szófára veté magát, hol változatlanul ugyanazon helyzetben maradott, szakadatlanul avval foglalatoskodván, hogy a bájoló herczegné képét magának jelenvalósitsa. Anyja, ki a vacsorát késziteni ment, nem unszolá többé. Elkészülvén az eledel, azt melléje a szófára tette, s maga asztalhoz ült. De midőn szemlélé, hogy fia nem is ügyel reá, emlékeztette az evésre, s csak nagy bajjal tudta rá venni, hogy helyzetét megváltoztassa. Evett, de sokkal kevesebbet mint egyébkor, lesütött szemekkel, s oly mély hallgatással, hogy anyjának lehetlen vala, e szokatlan változásának oka felől tőle csak egy szót is kicsalnia.

Vacsora után ismét ki akará kérdeni, honnan származnék mély szomorusága, de semmit sem vehete ki belőle, s Aladdin lefeküdt a nélkül, hogy anyját legkevesbbé is megnyugtatta volna.

Másnap ismét a szófára ült, anyjának ellenében, ki szokás szerint gyapotot fona, s igy kezde hozzá szólani: „Meg kell szakasztanom hallgatásomat, melyben tegnapi hazajövetelem óta vagyok, s mely mint észrevehettem, téged igen megszomoritott. Nem voltam beteg, mint gondolád, most sem vagyok az; de nem mondhatom, mit éreztem, s mit érzek ma is – ez valami roszabb mint betegség. Valójában, meg nem mondhatom de abból, mit tőlem hallandasz, talán megismered. A város ezen negyedében nem terjedett hire, s igy te nem is tudhatod, hogy a szultán leánya, Badrulbudur herczegné tegnap délután a fürdőbe ment. Én ezt tegnap a városban sétálván, tudtam meg. Tudniillik, parancsolat hirdettetett, hogy minden bolt bezárassék, s kiki házába vonuljon, hogy igy a herczegnének az illő tisztelet megadassék, s az utczákon, melyeken menendő, szabad menetele légyen. Mivel a fürdőtől nem messze vala, a kiváncsiság őt födözetlen arczczal látni, azon gondolatra birt, hogy magamat a fürdő ajtaja mögé rejtsem, lehetőnek hivén, hogy mielőtt a fürdőbe bemenne, fátyolát leveendi. Tudod az ajtó helyzetét, képzelheted, hogy őt igen alkalmasan láthatám, ha minden ugy történik, mint gyanitom vala. Csakugyan le is vevé fátyolát, s szerencsés valék a legszeretésreméltóbb herczegnét kimondhatatlan gyönyöröműl szinről szinre látni. S im ez oka, kedves anyám, azon állapotomnak, melyben tegnapi hazajöttem óta szemléltél, s ez oka hallgatásomnak is. Én a herczegnét kimondhatlan szenvedélylyel szeretem, s mivel ez minden pillanattal nevekedik, érzem, hogy a szeretendő herczegnének csak birásával csillapitható; miért elvagyok tökélve, őt a szultántól feleségül kérni.

Aladdin anyja fia beszédét szinte végig a legnagyobb figyelemmel hallgatá; de midőn végezetül azon szándékát érté, hogy Badrulbudur herczegnét meg akarja kérni, meg nem állhatá, hogy ne kaczagjon rajta. Aladdin tovább akara szólani; de anyja szóhoz sem hagyá jutni, hanem mondá: „Ah fiam mi jut eszedbe? Bizonyosan eszedet vesztetted, hogy ilyeket beszélsz.“

„Kedves anyám, viszonzá Aladdin, bizonyossá tehetlek, hogy eszemet nem vesztém, hanem tökéletes eszmélettel vagyok. Én mindazon bolondság s dőreség szemrehányásait, melyeket tevél, s még tenni fogsz, előreláttam; de mind ez nem tartóztat neked ismételve mondanom, hogy még most is eltökélt akaratom Badrulbudur herczegnét a szultántól megkérni.“

„Valóban, fiam, – válaszola egész komolysággal anyja – ki kell mondanom, hogy egészen elfeleded magad. Ha ezen szándékodat szinte végre akarnád is hajtani, épen nem látom, ki által juttatnád kérelmedet a szultán eleibe.“ „Magad által,“ felelé fia, minden késedezés nélkül. „Általam, – kiálta anyja tele csodálkozással s meglepetéssel, – s a szultánhoz? Ah én igen fogok óvakozni, hogy ily nemű merénybe avassam magamat. S általában fiam, mi vagy te, hogy vakmerőködöl a szultán leányára gondolni? Elfeledéd-e, hogy te a főváros legcsekélyebb szabói egyikének fia s anyádról sem magasabb nemű vagy? Nem tudod-e hogy szultánok leányaikat nem egy hamar adják valakinek feleségül, még azon szultánfiaknak sem, kiknek reményök nincs egykor a kormányra jutni.“

„Kedves anyám, – viszonzá Aladdin, – meg mondottam már, hogy mind ezt, a mit most beszélél, előreláttam, s ugyanazt mondtam arról is, a mit még tán hozzá adandasz. Sem beszédeid, sem kifogásaid nem változtatják szándékomat. Megmondottam már, hogy általad akarom a herczegnét megkéretni; ez az egyetlen szivesség, melyet tőled kivánok, s azt kérem meg nem tagadni, hacsak készebb nem vagy inkább halálomat látni, mint életemet másodszor megadni.“

Aladdin anyja a legnagyobb zavarban volt, a mint fiának makacsságát látta, melylyel az bolondos tervénél megmaradott. „Fiam, – mondá még egyszer neki, – én igaz anyád vagyok, s mint igaz, becsületes anyád kész vagyok kedvedért minden okossággal egyezőt, vagyis, a mi hozzám s hozzád illik, megtenni. Ha arra kerülne a dolog, hogy számodra valamelyik szomszéd leányát, ki veled egyenlő vagy nem sokkal főbb rangu, megkérjem, mindent elkövetnék, a mi csak tehetségemben állana. De akkor is valami értékednek, jövedelmednek, vagy tanult mesterségednek kellene lenni, hogy czélodat érhesd. Ha szegények, mint mi, házasulni akarnak, arról kell aggódniok, elélhetnek-e? De te meg nem gondolván alacsony sorsodat s értékedet, a szerencse legmagasbik fokára törekedel, s czélod nem csekélyebb mint házasság urad és parancsolód leányával, kinek csak egy szavába kerül téged elrontani, és semmivé tenni. A mi személyedet s magadat illet, szóba sem hozom; mert azt, ha eszed van, magadnak kell gondolóra venned: egyedül arról kivánok szólani, a mi különösen engem illet. Hogy ötölhetett az a különös gondolat eszedbe, hogy én oda menjek s a szultán leányát számodra megkérjem? Tegyük fel, én birnék elég, nem mondom vakmerőséggel, hanem inkább szemtelenséggel, magamat a szultánnak bemutatni s neki e képtelen kérelmet előadni, kihez kellene folyamodnom, hogy magamat oda bevezettessem? Nem hiszed-e, hogy az első, kit eziránt megszólitanék, bolondnak tartana s hozzám méltatlan módon elutasitana. De tegyük, hogy a szultánhoz is minden baj nélkül bejuthatok, – a mi megeshetik, ha valaki igazságot kér tőle, melyet ő jobbágyainak mindig örömest szolgáltat, vagy kegyelmet, melyet örömest ád, mihelyt látja, hogy azt megérdemeljük, s méltók vagyunk reá – ilyen esetben vagy-e te? s gondolod-e, hogy megérdemled a kegyet, melyet számodra kérnem kellene? Micsoda szolgálatot tettél a szultánnak vagy az országnak, mivel különböztetéd meg magadat? S ha már semmit sem tettél, hogy a kegyelmet megérdemeld, de különben is arra méltó nem vagy, mily orczával tudnék én azért folyamodni? hogy nyithatnám fel csak számat is, hogy a szultánnak ily ajánlatot tegyek? személyének fölsége, s udvara fénye azonnal megnémitanának, ki már reszketék, ha csak elhalt férjemtől, atyádtól kelle is valamit kérnem. S még egy más akadály is van, fiam, mire te nem gondoltál, az tudniillik, hogy a szultán előtt, ha valaki kegyelemért esedezik, nem tanácsos ajándék nélkül megjelenni. Ez ajándékoknak legalább is az a hasznok van, hogy ha a kérelmet akármi okból megtagadja is, a kérőt legalább kihallgatja. S már te mily ajándékot adhatsz neki? De ha birnál is valamivel, a mi egy nagy fejedelem figyelmére méltó volna, milyen arányban fogna kérelmed ajándokoddal állani? Szállj magadba, s gondold meg, hogy olyan után törsz, a mit elérned lehetetlen.“

Aladdin mind azt, a mit anyja, hogy őt szándékáról lebeszélje, előhoza, nyugalommal kihallgatá, s minekutána ellenvetéseit pontról-pontra meggondolta, végre szóra fakadt s mondá: „Megvallom, kedves anyám, nagy vakmerőség tőlem, hogy kivánságaimat oly nagyra merem üzni, s egyszersmind nagy meggondolatlanság, tőled oly hévvel s hirtelenséggel kivánnom, hogy menj el, s a szultánnak házassági ajánlatomat előadd, minekelőtte még módokhoz nyultam volna, melyek neked bemenetelt s kedvező fogadtatást szerezzenek. Ezért bocsánatodat kérem. De szenvedélyemnek, mely megragadott, nagysága mellett nem csodálkozhatol, hogy eleinte mindjárt mindent által nem láttam, a mi nyugalmamnak, melyet keresek, megszerzésére kivántatik. Én Badrulbudur herczegnét sokkal jobban szeretem, mint azt te csak képzelheted is, s még mindig azon szándékomnál maradok, hogy őt nőül veszem. Ez erős eltökéllett akaratom. Egyébiránt köszönöm nyilatkozásodat; ugy tekintem azt mint első lépést, a szerencsés sikernek, melyet reménylyek, közelitésére. Mondod: nem szokás a szultán előtt megjelenni ajándék nélkül, s nekem semmim nincs, mi a szultánhoz méltó volna. A mi az ajándékokat illeti, veled egy vélekedésben vagyok, s megvallom, róla nem gondolkodtam; de ha azt mondod, hogy semmivel sem birok, a mit neki által lehessen adni, ugy te nem hiszed, hogy az, a mit, mint magad is tudod, az elkerülhetlen halálveszedelemből kimenekedvén magammal haza hoztam, elég nagy becsű a szultánnak vele igen kedves ajándékot tenni; arról szólok tudniillik, a mit a két erszényben s övemben hoztam, s a mit mi szines üvegnek gondoltunk: azonban e tévedésem már megszüntetett, s már neked csak meg kell vallanom, kedves anyám, hogy azok megbecsülhetlen értékü drágakövek, melyek csak nagy fejedelmekhez illenek. Megtanultam becsülni értékeiket, midőn a drágakőárusok boltjaiba jártam, s hihetsz szavamnak. Mindazok, melyeket drágakőárusainknál láttam, nem is hasonlithatók a birtokunkbeliekhez, s mégis oly kimondhatatlan nagy áron tartják. Te s én a mieink értékét épen nem is tudjuk. De bármint van a dolog, a mennyire én azon csekély tapasztalásnál fogva, melylyel ebben birok, hozzá érthetek, meg vagyok győződve, hogy az ajándék a szultánnak fölötte kedves lesz. Neked egy porczellán edényed van, mely jókora, s igen helyes alkatu; add elő, hadd lássuk, milyen hatások van a szemre, ha mind bele rakjuk s különböző szineik szerint elrendeljük.“

Aladdin anyja elhozá az edényt, s Aladdin kiszedé a drágaköveket, s a legszebb renddel belé raká. A hatás, melyet világos napnál szineik különfélesége, s fényök, a tüzök által okozának, olynemű vala, hogy anya és fiu csak nem elvakultak belé. Egészen elbámultak, mert eddig csak lámpavilágnál szemlélték. Aladdin ugyan még fájaikon is látta ezeket, hol dicsőséges tekintetüek valának, de még akkor szinte gyermek vala, s a drága köveket játszószernek nézte, s egyedül evégett hozta is el, anélkül, hogy rólok egyéb ismerete lett volna.

Minekutána az ajándék szépségén egyideig gyönyörködtek volna, megszólalt Aladdin. „Kedves anyám, – monda neki, – most már csak nem háritod el magadról a szultánhoz menetelt azon ürügy alatt, hogy neki ajándékot nem vihetsz. Im itt van egy olyan, mely neked igen kedvező fogadtatást eszközöl.“

Noha Aladdin anyja az ajándékot minden szépsége, s becse mellett sem tartá oly nagy becsünek mint fia, még is hivé, hogy ezt a szultán elfogadhatja, s érzette azt is, hogy e részben többé semmi ellenvetést nem lehetne tenni. De minduntalan azon ajánlatra tért, melyet az ajándék kedvezése mellett a szultánnak tennie kellene. S ez neki nagy nyugtalanságot okoza. „Kedves fiam, – mondá neki, – elhiszem, hogy az ajándéknak jó foganatja lesz, s hogy a szultán engem kegyes szemmel nézend. De a mi a kérelmet illeti, melyet elébe kell adnom, érzem, hogy arra nincs erőm, s némultan maradok. S igy nemcsak járásom, hanem az ajándék is, mely, mint mondod, oly rendkivül becses, hiába lesz, s én nagy rémülettel fogok visszajőni, s neked elmondani, hogy reményedben megcsalatkoztál. Már én ezt neked megmondottam, s meglátod, hogy igy lesz. De teszem – igy folytatá szavát – ha én erőt veszek is magamon, hogy kivánságodat teljesitsem, s lesz annyi bátorságom kérelmedet, mint akarad, előadni, a szultán bizonyosan vagy tréfát űz belőlem, vagy méltó haragra gerjed, melynek én s te okvetlenül áldozatai leszünk.“

Aladdin anyja még egyéb okokat is ada elő, hogy, ha csak lehetséges, más gondolatra birja. De Badrulbudur herczegné kellemei sokkal mélyebb benyomást tettek szivére, hogysem tervétől magát el hagyta volna mozditani. Folyvást csak arra kérte anyját, hogy hajtsa végre szándékát. S anyja részint iránta valá szeretetből, részint attól féltében, hogy valami tulságra vetemedik, végre engede fia kivánságának.

S mivel már későn s igy az idő, melyben a palotába menni s magát a szultánnak bemutatni szokás, mára elmult vala, a dolog a jövő napra halasztatott. Az anya és fia a napnak hátralevő részén nem egyébről beszéltek, mint csak arról. S Aladdin, a mi csak eszébe juta, mindent elmonda anyjának, hogy azt szándékában, melyet végre elfogadott, tudniillik: magát a szultánnak bemutatni, még inkább megerősitse. Azonban fiának minden előadásai sem győzheték meg arról, hogy ezen merénye sikerülni fog.

S meg kell vallani, hogy voltak okai azon kételkédni. „Fiam, – monda neki, – ha a szultán oly kegyesen fogad is, mint én azt kedvedért ohajtom, ha az ajánlatot, melyet felőled teszek, nyugalommal végig hallgatja; de e jó fogadás után az talál eszébe jutni, hogy értéked, gazdagságod s birtokaid felől tudakozódjék, – mert azokról mindenek előtt s még előbb mint személyedről fog tudakozódni, – ha, mondom, ezekről kérdezősködik, mit feleljek neki.“

„Kedves anyám, – felele Aladdin, – ne aggódjunk előre azon, a mi talán következni nem fog. Most csak azt várjuk el, mint fogad el s milyen választ ad a szultán? Ha megtörténik, hogy arról, a mit mondasz, tudósitást kiván, majd elgondolom, mit feleljek reá. Oly bizodalommal vagyok, hogy a lámpa, mely által már nehány év óta élősködünk, szükség esetében nem fog cserben hagyni.“

Aladdin anyja arra, mit fia most mondott, semmit sem tuda válaszolni. Meggondolá tudniillik, hogy a lámpa, melyről szól, még nagyobb csodákat is képes véghezvinni, mint eddig, holott csak az élelemrevalót szerezte be nekik. Ez megnyugtatá s minden nehézséget elhárita, mely a fiának igért szolgálattól őt tartóztathatá. Aladdin, ki anyja gondolatit elérté, monda: „Kedves anyám, legalább el ne feledd a dolgot titokban tartani: attól függ az egész szerencsés kimenetel, melyet én s te e dologban várhatunk.“ Ezután elváltak, hogy nyugodni menjenek; de a heves szerelem s a határtalan szerencse nagy tervei, melyek Aladdin lelkét eltöltötték, nem engedék az éjet oly nyugodalmasan tölteni, mint óhajtotta volna. Még virradat előtt fölkelt s fölébreszté anyját, sürgette, hogy legottan felöltözzék s azután a palota kapujához siessen, s mihelyt annak ajtaja megnyittatik, be is menjen s pedig azon pillanatban, midőn a nagyvezér, vezérek s minden egyéb országos tisztviselők a diváni tanácsba mennek, holott a szultán mindenkor személyesen jelen szokott lenni.

Aladdin anyja mindent megtőn, a mit fia kivánt. Elővevé a porczelánedényt, melyben a drágakőajándék vala, s kétszeres gyolcskendőbe takarta, először egy igen finom fehérbe, azután egy kevésbbé finomba, mely utóbbit csúcsainál fogva össze is kötötte, hogy könnyebben vihesse. Végre fiának nagy örömére megindult s utát egyenesen a szultán palotájának vette. A nagyvezér a többi vezérekkel s udvari főemberekkel együtt már bemenének, midőn az ajtóhoz ért. Azok száma, kik a diván előtt kereskedtek, igen nagy volt. Végre megnyittatott s ő is a többivel egész a divánba bejutott. Ez szép, mély és tágas szála volt, melynek csarnoka nagy és pompás vala. Ugy állott meg, hogy a szultánnal, nagyvezérrel s egyéb fő urakkal, kik a divánban jobbra balra ülést foglaltak, épen általellenben volt. Egymás után felszólittatának a felek és pedig oly renddel, mint kérő leveleiket benyujtották, ügyeik előadatának, meghányatának s elitéltetének mindazon pillanatig, melyben szokás szerint a diván bezáratott. Akkor fölkele a szultán, elbocsátá annak tagjait s szobájába ment, hova őt a nagyvezér kisérte. A többi vezérek s tanács tagjai eltávozának. Mindazok, kik oda magányos ügyek miatt folyamodának, hasonlóul cselekedtek, részint megelégedve pereik nyereségeivel, mások elégedetlenül a rájok hozott itélettel, mások végre azon reménynyel, hogy dolguk a jövő ülésben fog eldöntetni.

Aladdin anyja, látván, hogy a szultán fölkelt s eltávozott, igen jól következteté, hogy az nap már nem jelenendik meg, minthogy egyebeket távozni látott. Azért is szintén hazamenetelre határozta magát. Aladdin, ki őt a szultánnak szánt ajándékkal látta visszatérni, nem tudta eleinte, mit gondoljon. Azon aggódtában, hogy talán rosz hirt hozand neki, száját sem tudta felnyitni, hogy megkérdezze, mi hirt hozott. A jó anya, ki még soha csak lábát sem tette a szultán palotájába, s kinek semmi ismerete azokról, mik ott történni szoktak, nem vala, kiragadá őt a nyugtalanságból, a szófára maga mellé vonván s a legnagyobb együgyüséggel ekkép szólván hozzá: „Kedves fiam, láttam a szultánt s meg vagyok győződve, hogy ő is látott engem; de annyira el volt foglalva azokkal, kik vele jobbról balról szóltak, hogy meg kellett sajnálnom, midőn türedelmét s fáradságát láttam, melybe került neki őket kihallgatni. Ez oly sokáig tartott, hogy végre, mint gondolom, bele unt; mert egészen váratlanul fölkelt, eltávozott alkalmas sietséggel, anélkül, hogy azt a sok embert, ki még vele szólni akart, kihallgatta volna. Mindemellett is megörültem rajta; mert már únni kezdtem a várakozást s a hosszas állás miatt rendkivül megfáradtam. Azonban még semmi sincs elrontva. Holnap ismét el fogok menni, a szultán talán nem lesz annyira elfoglalva.“

Bármint föl vala Aladdin szerelemtől gerjedve, mégis eléglenie kellett ezen mentséget s magát türelemmel fölfegyvereznie. Azt legalább gyönyörrel látá, hogy anyja a legnehezebb lépést már megtette, kiállván a szultán tekintetét s reménylé, hogy már most azok példája szerint, kik jelenlétében a szultánnal beszéltek, nem átalandja a rábizottat elmondani, mihelyt a szólhatás kedvező pillanata elkövetkezik.

Másnap hasonlólag elment Aladdin anyja a drágakőajándékkal a szultán udvarába; de járása hiába esett; a diván ajtaját zárva találta s megtudá, hogy csak minden másodnap tartatik tanács, s e szerint holnap ismét el kellene jőnie. E hirt megvivé fiának, kinek türedelmét most kettőztetnie kellett. Még hatszor mene el a kijegyzett napokon s mindig szemközt állt a szultánnal; de épen oly kevés sikerrel, mint először. S talán még százszor is végzés nélkül tér vala meg, ha a szultán, ki őt magával mindig általellenben látta, végre figyelmébe nem vette volna. S ez annyival hihetőbb, mert csak a kik kérőleveleket nyujtának be, léphetének rendben elő, hogy dolgukat elitéltetni lássák, mely esetben Aladdin anyja nem volt.

Ezen nap mondá végre a szultán, midőn az ülés végeztével visszatért, a nagyvezérnek: „Már jó idő óta látok egy asszonyt, mely rendesen mindennap, midőn nyilván ülést tartok, megjelenik s valamit gyolcskendőbe burkolva kezében tart. Az ülés elejétől egész végig állva marad s pedig épen velem szemközt. Nem tudod-e, mit kiván?“

A nagyvezér, ki arról épen oly keveset tuda mint a szultán, nem akart mégis válaszszal adós maradni, és felele: „Uram, felséged talán nem tudja, hogy az asszonyok sokszor a legcsekélyebb dolog miatt is panaszt tesznek. Ez alkalmasint azért jő panaszkodni felségedhez, hogy rosz lisztet adtak el neki, vagy valami csekély igaztalanság történt rajta.“ A szultán azonban e válaszszal meg nem elégedett, hanem monda: „Ha ezen asszony a jövő ülésben ismét megjelenik, el ne feledd őt előhivatni, hogy kihallgassam.“ A nagyvezér semmit sem felelt, hanem megcsókolá a szultán kezét s önfejére tevé, jelül, hogy azt kész volna elveszteni, ha a szultán parancsát nem teljesitendené.

Aladdin anyja már annyira megszoká a szultán előtt a divánban megjelenni, hogy fáradságát semmibe sem vette, csak hogy fiának megbizonyithassa, hogy semmit, a mi rajta áll, el nem mulaszt. Elmene tehát ismét a palotába, s szokás szerint a szultánnak általellenébe állott. A nagyvezér még semmi tárgyat sem ada elő, midőn a szultán Aladdin anyját észrevevé. Szánakozva hosszas türedelmességén, melynek maga is tanuja volt, igy szólt a nagyvezérhez: „Mindenekelőtt, hogy valamikép el ne feledd, ott van ismét az az asszony, kiről tegnap szólék; bocsáttasd be őt; hallgassuk ki legelőször s végezzük el dolgát.“ Azonnal kijegyzé a nagyvezér a főajtónállónak az asszonyt s parancsolá, hogy közelebb vezesse.

A főajtónok Aladdin anyjához mene s inte neki, az asszony egész a thronus lábáig követé őt, hol az elhagyta, hogy helyét a nagyvezér mellett ismét elfoglalja.

Aladdin anyja, ki magát azon sokak példájához tartá, kiket a szultánnal beszélni látott, megilleté homlokával a szőnyeget, mely a thronus lépcsőit takará s e helyzetben marada, mig a szultán fölkelni parancsolá. Fölkelt s a szultán igy szóla hozzá: „Jó asszony, már téged régóta látlak a divánba járni s kezdettől végig a bejövetelnél állani, mondd el, mi hoz ide?“

Aladdin anyja, a mint e szavakat hallá, még egyszer leborult s ismét fölkelvén, monda: „Legfönségesebb uralkodója a kerek földnek, minekelőtte felségednek a rendkivüli s majd hihetetlen dolgot előadjam, mely fönséges széked elé vezet, kérlek, bocsáss meg azon vakmerő, vagy szintén helyesebben mondanám, szemtelen folyamodásért, melyet hozzád tenni szándékozom. Az oly szokatlan, hogy restelem és szégyenlem azt szultánom elébe terjeszteni.“ S hogy neki a kinyilatkozásra teljes szabadságot szerezzen, parancsolá a szultán: minden jelenlévők távozzanak a divánból, egyedül a nagyvezért kivéve. Ezután monda neki, hogy most bizvást beszélhet s magát kimagyarázhatja.

Aladdin anyja nem elégedék meg a szultán jóságával, ki őt a zavarból, hogy egész gyülekezet előtt szóljon, kimentette, hanem haragja elől is bátorságba akarta magát tenni, melytől az előadandó ajánlatnál tartania kellett s melyre épen nem vala elkészülve. „Uram, – igy folytatá szavát, – még azért is bátorkodom fölséged előtt esedezni, hogy kegyelmedről s bocsánatodról bizonyossá tégy azon esetre, ha keresetemet csak legkevésbbé is botránkoztatónak vagy bántónak találnád“ – „Akármi legyen, – viszonzá a szultán, – előre megbocsátok s annak rád nézve semmi rosz következete nem lesz; szólj minden félelem nélkül.“

Miután Aladdin anyja minden óvást megtett, mint oly asszony, ki a szultánnak teendő ajánlat miatt, gondolá, hogy annak haragjától méltán tarthatna, egész hűséggel elmondá előtte, mily alkalommal látta Aladdin Badrulbudur herczegnét, ezen látás mily heves szerelmet gyujta benne, mily nyilatkozásokat tett ez iránt neki (anyjának), s ő mit nem terjeszte mindent elébe, hogy szenvedélyéből kiragadja, melynek épen oly megbántónak kell a szultánra, mint leányára, a herczegnére nézve lennie. „Azonban, – folytatá, – fiam a helyett, hogy ezen intéseket szivére vette s vakmerőségét átlátta volna, megátalkodott s pedig annyira, hogy valami kétségbeeső cselekedettel fenyegetőzött, ha vonakodnám felségedhez jőni s számára a herczegnét megkérni. Mindemellett is sok erőltetésembe került, mig magamat elszántam, hogy ebben akaratját tegyem; azért is még egyszer kérem felségedet, bocsásson meg ne csak nekem, hanem Aladdin fiamnak is, ki azon vakmerő gondolatra vetemedett, hogy ily magas szerződésre törjön.“

A szultán az egész előadást igen nagy kegygyel s szelidséggel hallá, anélkül, hogy haragnak vagy neheztelésnek jeleit adná, vagy csak tréfásan venné is a keresetet.

De minekelőtte a jó asszonynak válaszát adná, kérdé, mi az, mit gyolcskendőbe burkolva magával hozott? Azonnal kivevé az asszony a porczelán edényt, melyet leborulta előtt a thronus lábához tett, kibontá s általadá a szultánnak.

Lehetetlen a szultánnak meglepetését s bámulását leirni, midőn az edényben oly sok becses, tökéletes s igen szembetünő drágakövet láta, s pedig mindeniket oly nagyságut, milyet még soha sem látott. Egy ideig oly nagy csudálkozásban volt, hogy szintén mozdulatlan állott. Midőn végre magához tért, elfogadá Aladdin anyja kezeiből az ajándékot, felfelkiáltván örömében; ah mi szép, mi becses! S minekutána a drága köveket egymás után csodálta, kezébe vette s mindeniket legkitetszőbb tulajdoninál megdicsérte, mutatá a nagyvezérnek az edényt s monda: „Nézd csak s meg fogod vallani, hogy a világon tökéletesebb s drágább már nem lehet.“ A vezér egészen meg volt tőle varázsolva. „No s – folytatá a szultán, – mit mondasz ilyen ajándékhoz? Nem méltó-e leányomhoz s nem adhatom-e ilyen áron annak, a ki megkéreti?“

E szavak a nagyvezért különös nyugtalanságba ejtették. Valamivel ezelőtt tudniillik jelenté a szultán, hogy leányát a herczegnét fiának szándékozik nőül adni. Most attól félt, s nem ok nélkül, hogy a szultán ily gazdag s rendkivüli ajándék által elcsábitva gondolkozását megváltoztathatná. Azért is közeledék a császárhoz s fülébe sugá: „Meg kell vallani, hogy ez ajándék a herczegnéhez méltó; mindazáltal kérem fölségedet, halaszsza el eziránti határozását még három hónapra; reménylem, hogy azalatt fiam, kire ezelőtt szemeidet vetni méltóztatál, képes lesz, még drágább ajándokot bemutatni, mint Aladdin, kit fölséged még nem is ismer.“ A szultán, noha meg vala győződve annak lehetlensége felől, hogy a nagyvezér fia számára valami olyat teremthetne elő, a mivel a herczegnének hasonló becsű ajándékot nyujthatna, még sem mellőzé el őt meghallgatni s neki e kegyelmet megadnia. S most Aladdin anyjához fordult s igy szóla hozzá: „Eredj haza, jó asszony, s mondd meg fiadnak, hogy én az ajánlatot, melyet nevében tettél, elfogadom, de hogy leányomat, a herczegnét, meg nem házasithatom, mig a menyekzői készületekről nem gondoskodtam, ez pedig csak három hónap alatt eshetik meg. Akkor majd ismét eljöhetsz.“

Aladdin anyja annyival nagyobb örömben tért meg, minthogy sorsára nézve eleinte lehetlennek hitte a szultánhoz bemenetelt nyernie s most ezen fölül oly kedvező választ is kapa, mely helyett szégyenitő s elutasitó feleletet várt volt. Két okból gondolá Aladdin anyja beléptekor, hogy jó választ hoz, először, mert korábban tért meg, mint szokott, másodszor, mert arcza vidám, derült vala. „Nos kedves anyám, – monda neki, – szabad remélnem vagy meghaljak búmban?“ Mihelyt fátyolát leveté s melléje a szófára ült, igy szóla hozzá: „Édes fiam, hogy soká bizonytalanságban ne hagyjalak, előre is azt mondom, hogy a halálos gondolatok helyett igen nagy okod van jó reménynyel lenned.“ Beszéde további folyamatában elmondá neki, hogy mindenek előtt nyere bemenetelt, a mi egyszersmind kora hazajöttének is oka, tovább mily óvásokkal élt, hogy a szultánnak, bántalom nélkül a közte s Badrulbudur herczegné közötti házasság ajánlatát megtegye; azután a kedvező feleletet, melyet a szultán tulajdon szájából vőn. Hozzá adá, hogy az ajándék, a mennyire a szultán magaviseletéből kiveheté, mindenek fölött hatalmas benyomást tett lelkére, s az birta a kedvező válaszra, melyet hozott. „Ez annyival kevésbbé kerülte el figyelmemet, minthogy a nagyvezér kevéssel azelőtt valamit fülébe sugott, s féltem, hogy kedvező érzelmeiből, melylyel tán irántad vala, ki fogja zavarni.“

Aladdin e hirek hallatára a halandók legboldogabbikának tartá magát. Megköszönte anyjának mindazon fáradását, melyet e kezdemény elővitelében tett, s melynek sikerülése oly nagy tekintetű vala élte nyugalmára nézve. S noha szenvedélye tárgya iránti tűrtelen vágya mellett a három hónap csaknem örök létnek tetszett, mégis békés várakozásra birta magát, a szultán szavában bizakodván, melyet törhetetlennek hitt. Mig ő nemcsak az órát, napot, hetet, hanem még a pillanatokat is számlálta, eltelék két hónap, midőn anyja egy este lámpagyujtásnál észre vevé, hogy az olaj elfogyott. Elmene tehát, hogy vegyen, s a mint a városba ért, látta, hogy minden ünnepileg föl volt ékesitve. Valóban a boltok a helyett, hogy bezárattak volna, nyitva voltak; fölékesittetének lombokkal s készület tétetett ünnepi világitásokhoz. Mindenik törekedék ebben pompával s fénynyel a másikat fölül haladni, hogy buzgóságát bebizonyitsa. Általában minden örömet s vidámságot mutatott. Még az utczák is tele voltak tisztöltözetű udvari emberekkel, kik gazdagon ékesitett lovakon ültek s nagyszámu szolgákkal, kik szüntelen jöttek mentek, valának körülvéve. Aladdin anyja kérdezé a kalmárt, kitől az olajt vette, mit jelent mindezen készület? „Honnan való vagy, jó asszony? – válaszola ez. – Nem tudod, hogy ma estére a nagyvezér fia a szultán leányával, Badrulbudur herczegnével menyekzőjét tartja? Ezennel vissza fog a fürdőből jőni, s az udvari tisztek, kiket látsz, épen most gyülekeznek, hogy kiséretül a palotáig kövessék, hol a menyekző tartatni fog.“

Aladdin anyja nem kivánt többet hallani. Oly sietve ment haza, hogy lakába léptekor alig piheghetett. Ott találá fiát, kinek semmi sem vala váratlanabb, mint a rosz hir, melyet neki hozott. „Kedves fiam, – igy kiálta fel, – rád nézve minden el van veszve!“

„Te számot tartottál a szultán szép igéretére; de abból semmi sem lesz.“ Aladdin, kit ezen beszédek igen háboritottak, válaszola: „Kedves anyám, miért ne tartaná meg a szultán szavát?“ – „Még ez este, – folytatá anyja, kel egybe a nagyvezér fia Badrulbudur herczegnével a szultán palotájában.“ Majd elbeszélé neki, mint tudta meg a dolgot s minden egyes körülményt közlött vele oly pontosan, hogy azon már többé nem kétkedhetett.

Ezen hirre elképedt Aladdin, mint ha villám ütötte volna meg. Minden más leveretett volna ezen ijedelem által; de őt valamely titkos féltékenység tiltá tovább is ez állapotban megmaradni. Azonnal a lámpa jutott eszébe, mely neki eddig oly jó szolgálatot tett s anélkül, hogy a szultán, nagyvezér vagy ennek fia ellen hevesen fellobbant volna, csak azt mondá: „Kedves anyám, a nagyvezér fia ma éjjel aligba lesz oly boldog, mint reményli. Mig én egy pillanatra szobámba megyek, készitsd te el addig a vacsorát számunkra.“

Aladdin anyja észrevevé, hogy Aladdin a lámpásnak akarja hasznát venni, hogy ha csak lehet, a nagyvezér fiának Badrulbudur herczegnével leendő egybekelését megakadályozza, s ebben nem is csalatkozott. Aladdin, mihelyt szobájába jutott, csakugyan elővevé a csodalámpát, melyet a szellem legelső feltünése óta anyja szemei elől oda által vitt, megdörzsölé ugyanazon helyen, mint előbb. Pillanat alatt ott termett a szellem s monda:

„Mit kivánsz? kész vagyok szavadat fogadni, mint rabszolgád s rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják, szintugy én, mint a lámpának többi rabszolgái.“

„Hallod-e, – monda Aladdin, – te nekem mindeddig enni hozál, valahányszor arra szükségem volt, most azonban egészen más nyomosságu bizományról van szó. Én a szultántól Badrulbudur herczegnét megkérettem. Megigérte s egyedül három hónapi halasztást kötött ki. De a helyett, hogy szavát állná, ma este összeházasitja még a kikötött idő elmulta előtt a nagyvezér fiával. Épen most tudám meg s a dolog bizonyos. Azt kivánom most tőled, hogy az uj házasokat, mihelyt lefeküdtek, elragadd s ágyastúl ide hozd.“

„Parancsolóm! – viszonza a szellem, – legitten engedelmeskedem. Parancsolsz még valami mást?“

„Most többé semmit,“ monda Aladdin; s azonnal eltünt a szellem.

Aladdin ismét visszament anyjához s vele vacsorált épen oly nyugodtan, mint máskor. Vacsora után vele még egy ideig a herczegasszony menyekzőjéről beszélgetett, mint valamely egészen érdektelen dologról. Azután szobájába ment, hogy anyja háboritlanul lenyugodhassék; maga azonban le nem feküdt, hanem vára a szellem visszajövetét s a neki adott parancsolat teljesitését.

Azalatt a szultán palotájában a legnagyobb pompával megtétettek minden intézetek a herczegné menyekzői ünnepére s az est szertartások s vigadalmak között mult szintén nagy éjig. Midőn mindennek vége lőn, jelt ada a herczegné fő ajtónoka a nagyvezér fiának; ez észrevétlenül eltávozott s ugyanezen tiszt bevezeté őt a herczegné szobáiba, szintén azon teremig, hol a menyekzői ágy vala. Először ő feküdt le, azután a szultánné maga s leánya asszonyainak kiséretében bevezeté a menyasszonyt. Ez a menyasszonyok szokásaként igen vonakodott. Anyja segite neki levetkezni, csaknem erőszakkal az ágyba fekteté, jó éjszakát kivána neki s eltávozék asszonyaival. Az utolsó bezárta az ajtót.

Alig vala az ajtó bezárva, hogy a szellem, hű szolgája a lámpának s pontos teljesitője birtokosai parancsolatának, anélkül, hogy az ifju férjnek a legkisebb szerelmeskedésre időt hagyott volna, mindkettőjök nagy bámulatára, megragadá az ágyat s azt egy pillanat alatt Aladdin szobájába vivé, s ott letette.

„Vedd ezen uj házas ifjut, – szóla Aladdin a szellemnek, – zárd el a titkos terembe s jőj el holnap reggel ismét kevéssel napfölkelte után.“ A szellem azonnal kivevé a nagyvezér fiát egy ümegben ágyából, elvitte a kijelelt helyre, párát lehelvén rá, melyet az tetőtől fogva talpig érzett s melytől egész éjszaka kábultan maradott.

Bármily nagy volt is Aladdinnak a herczegné iránt szerelme, mégis, mihelyt vele egyedül maradott, nem monda hozzá hosszu beszédeket, hanem igen nyájas hangon igy szólt: „Ne félj, imádandó herczegné, itt bátorságban vagy s bármily heves is a szerelem, melyet szépséged s kellemeid iránt érzek, még sem fog soha arra birhatni, hogy azon mély tiszteletnek, melylyel neked tartozom, határain túl menjek. Ha – igy folytatá szavát, – kényszeritve vagyok e végső eszközökhöz nyulni, ugy ez nem oly szándékkal történt, hogy megbántsalak; hanem csak azt akartam akadályozni, hogy egy törvénytelen vetélytárs atyád nekem adott szava ellenére birtokába ne vegyen.“

A herczegné kevéssé hallgatá, a mit ez neki monda: nem is vala képes választ adni. Az ijedség s bámulat, melybe őt e meglepő s váratlan kaland ejtette, oly állapotba tevék, hogy Aladdin belőle csak egy szót sem vehete ki. Aladdin ezután teljesen megelégedve, csendesen elaluvék. Nem ugy volt Badrulbudur herczegnével a dolog. Életében nem tölté még ily szomorun s kellemetlenül az éjet; s ha a helyet s állapotot meggondoljuk, melyben a szellem a nagyvezér fiát hagyá, könnyen elképzelhetjük, hogy az uj férj azt még sokkal kedvetlenebbül töltötte.

Másnap reggel nem kelle Aladdinnak a lámpát dörzsölni, hogy szellemét hija. Eljött az a megrendelt órára s monda Aladdinnak, mig az öltözött:

„Itt vagyok, mit parancsolsz még?“

„Eredj, – monda Aladdin – hozd elő a nagyvezér fiát, fektesd ismét az ágyba s vidd vissza a szultán palotájába, épen azon helyre, honnan elhoztad.“ A szellem most felváltá helyéről a nagyvezér fiát s a menyekzői ágyat pillanat alatt a szultán palotájának azon szobájába vivé vissza, honnan előbb elragadta.

Mindezen közben a szellem sem a herczegnétől, sem a nagyvezér fiától nem láttatott. Irtóztató alakja képes lett volna őket halálra ijeszteni. Még csak a közte s Aladdin közti beszédet sem hallák, egyedül az ágy rendülését s annak egy helyről másra általtételét vették észre. Már is elegendő volt megrémitésökre, a mint könnyen elgondolhatjuk.

A szellem a menyekzői ágyat már ismét helyére állitotta, midőn a szultán a szobába lépe, hogy neki jó reggelt mondjon. A nagyvezér fia, ki a mult éjtől még egészen által volt fázva, s kinek még ideje sem volt a fölmelegülésre, alig hallá, hogy valaki ajtót nyita, azonnal felszökött s az öltöző kamarába ment, melyben előtte való nap levetkezett.

A szultán közelite a herczegné ágyához, megcsókolá a szokás szerint szemöldei között, jó reggelt monda neki; de a mint fejét fölemelé, s leányát figyelmesen megtekintette, azt nagy csodálkozására mély búba merülve találta. A herczegné csak egy szomoru pillanatot vete a szultánra, mely igen nagy bánatosságot vagy nagy elégedetlenséget mutatott. Még néhány szót szóla hozzá a szultán; de látván, hogy belőle semmit ki nem vehet, azt hitte, szeméremből teszi s eltávozék. Azt is gyanitotta mindazáltal, hogy hallgatásának még más rendkivüli oka is lehet. Ez arra birta, hogy azonnal a szultánné szobájába menjen, kinek elmondá az állapotot, melyben a herczegnét találta, s a módot, melylyel őt fogadá, elbeszélte. „Uram, – monda a szultánné, – ez ne idegenitse el fölségedet, egy uj házas sincs, mely menyekzője után reggel ilyféle tartózkodást nem mutatna. Két-három nap mulva máskép leszen. Majd akkor ugy fogadandja atyját, a mint illik. Én most – folytatá – legitten hozzája megyek, s igen kellene csalatkoznom, ha engem is épen ugy fogadna.“

Felöltözvén a szultánné, a herczegné szobáiba ment, ki még akkor föl nem kelt. Közelite ágyához, megcsókolta s reggeli üdvözletét mondá. De mily nagy vala csodálkozása, midőn tőle nemcsak választ nem kapott, hanem közelebbi vizsgálat után rajta igen nagy leveretséget is födöze fel, melyből következteté, hogy rajta valami különösnek kelle történnie. „Édes leányom, – monda a szultánné, – mitől van az, hogy te nyájaskodásimra nem is felelsz? Anyád iránt is ily tetetéssel akarsz-e viseltetni? Örömest hiszem, hogy az eszedbe sem jutott. De akkor másnak kellett rajtad történni. Valld meg szabadon, s ne hagyj tovább ily nyomasztó bizonytalanságban.“

Badrulbudur herczegné hallgatását végre mély sóhajtással szakasztá meg: „Ah tisztelt anyám – igy szólala fel, – bocsáss meg, ha irántad a tartozó tiszteletet elmulasztottam. Lelkem oly élénken el van rendkivüli dolgokkal foglalva, melyek rajtam ez éjjel történtek, hogy bámulásomból s rémülésemből még most sem eszméltem föl, sőt magamat is alig ismerem meg.“ Azután leirá a legelevenebb szinekkel, mindkettőjök lefekvése után mint ragadtatott meg az ágy, s egy pillanat alatt mint tétetett által egy komor, dohos szobába, hol maga férjétől elválasztva maradott, anélkül, hogy tudná, hova lett. Hozzá adá, hogy egy fiatal embert láta ott, ki neki eleinte néhány szót monda, melyeket ő (a herczegné) ijedtében nem érthete; elmondta továbbá, mint adatott ismét vissza férje, s mint vitetett vissza az ágy szintazon hirtelenséggel előbbi helyére. „Ez épen akkor esett, monda tovább, midőn atyám, a szultán szobámba lépett. Talán rosz néven is vette a módot, melylyel a hozzám, általa mutatott becsületet fogadám. De megbocsát, ugy hiszem, ha különös kalandom s azon szánandó állapot, melyben még most is vagyok, tudtára lesznek.“

A szultánné a herczeg kisasszony beszédét csendesen kihallgatá; de épen nem akarta hinni. „Kedves leányom, – monda neki, – igen jól tevéd, hogy e felől atyádnak, a szultánnak, semmit sem szólottál. Óvakozzál erről valakinek csak legkevesbet is szólni; könnyen őrültnek tartanának.“ – „Tiszteletre méltó anyám, – felele a herczegné, – bizonyossá tehetlek, hogy mindezt a legjózanabb észszel mondom. Tudakozódhatol férjemtől, ugyanazt fogja vallani.“ – „Tudakozódni fogok, – viszonzá a szultánné, – de ha ugyanazt mondaná is, a mit te, még sem lennék meggyőződve. Csak kelj föl s vesd ki ezen gondolatokat fejedből. Az valami igen szép lenne, ha te ily képzelődésid miatt a menyekződre rendelt ünnepléseket zavarni akarnád, melyeknek, valamint e palotában, ugy az egész országban még több napokig tartaniok kell. Nem hallod a trombitaszót s a síp, dob s trombita öszhangját? Mindez gyönyörűségre, vidámságra indithatna, s minden képzelődésidet, melyekről imént szóltál, elhajthatná.“ Egyszersmind hivá a szultánné a Badrulbudur herczegné asszonyait, s minekutána azt fölkelésre birta, s látá, hogy öltözni kezd, a szultán szobáiba ment, s annak azt mondá, hogy a herczegnének csakugyan volt valami baja, de már el van háritva. Azután a nagyvezér fiát hivatá, hogy tőle arról, a mit a herczegné mondott, valamit kitanulhasson; de ez, ki magát a szultáni rokonság által végtelenül megbecsülve érezé, elhatározta a dolgot titokban tartani. „Kedves vőm, – monda neki a szultánné, – ugyan valld meg, te is oly képzeletekkel töltéd meg fejedet, mint leányom?“ – „Felséges asszonyom, – válaszolt a nagyvezér fia, – szabad kérdenem, mire czéloz kérdésed?“ – „Ez nekem elég, – felele a szultánné, – nem akarok többet tudni; te okosabb vagy, mint ő.“

A palotában egész nap tartottak a vigadozások; s a szultánné, ki a herczegné mellől soha sem távozott, semmit sem mulata el, a mi örömére lehetett, vagy a mi részvételét a mulatozásokhoz, szinjátékokhoz, melyek tiszteletére tartattak, fölindithatta. De a mult éj története oly nagy behatást tett reá, hogy könnyen észre lehetett venni, hogy egyedül avval foglalatoskodik. A nagyvezér fia nem kevésbbé vala az éjtől, melyet oly roszul töltött, leverve; de nagyravágyása azt titkolnia kényszerité, s a ki őt nem látta, igen boldog férjnek tarthatá.

Aladdin, a ki mindent, a mi az udvarban történt, igen jól tudott, nem kételkedék, hogy az uj házasok mindazon boszantó viszontagság mellett, mely őket a mult éjszaka érte, együtt fognak hálni, s épen nem vala kedve őket békével hagyni. Azért is mihelyt az éj beállt, a lámpához folyamodott. Tüstént megjelenék a szellem, köszönté Aladdint mint előbb, s ajánlá neki szolgálatait. „A nagyvezér fia s Badrulbudur herczegné, – monda Aladdin, – ez éjjel ismét együtt hálnak, eredj most oda, s mihelyt lefeküsznek, hozd ide őket ágyastúl mint tegnap.“

A szellem épen oly hiven s pontosan szolgált Aladdinnak, mint az előbbi napon; a nagyvezér fia épen oly hidegen s roszul tölté az éjet, mint az elsőt, s a herczegnének boszuságára ismét Aladdinnal kellett hálnia, közöttök feküvén a kard. A szellem, Aladdin parancsa következtében, másnap reggel ismét eljöve, fölemelé az uj házasok ágyát s vissza vivé a palota szobájába, a honnan elhozta. A szultán, ki azon elfogadás után, melyet Badrulbudur herczegnénél tegnap reggel talált, nyugtalan vala megtudni, ugy fogadandja-e mint az első éj után, ismét és pedig szintoly jókor szobájába mene, hogy azt megtudja. A nagyvezér fia, ki boszankodott s szégyenlette magát, mint az elsőn, alig hallá meg a szultán jövetelét, sietve fölkelt s az öltöző szobába rohant.

A szultán közelite a herczegné ágyához, jó reggelt monda neki, s ugyanazon nyájaskodása után, mint az előbbiek, igy szólt: „Nos kedves leányom, most is oly rosz kedvü vagy még, mint tegnap?“ A herczegné szintén oly hallgatásban maradott, s a szultán azt vevé észre, hogy lelke még szomorubb s leverettebb mint az első nap. Már most nem kételkedett, hogy rajta valami rendkivülinek kelle történni, s titkolódásán felboszankodva a legnagyobb haraggal s kivont karddal kiáltá: „Leányom, vagy valld meg, mi bajod esett, vagy e pillanatban levágom fejedet.“

A herczegné jobban a megbántódott szultán hangja s fenyegetésétől, mint a meztelen kard láttától megijedve, megszakasztá végre hallgatását, s könyek között monda: „Drága atyám s parancsolóm, bocsáss meg, kérlek, ha fölségedet megbántottam. Reménylem kegyelmed és jóságodtól, hogy haragod helyébe szánakozás fog állani, ha azon szomoru s keserves állapotot, melyben ezen s az egész mult éjen voltam, elbeszéltem.“

E bevezetés után, mely a szultánt valamennyire megengesztelé s meginditá, egész hűséggel elbeszéle mindent, a mi rajta ezen két gonosz éj lefolytában történt, de oly érzékenyül, hogy a szultán rajta igen megszomorkodott. „Ha felséged mondásomon csak legkisebbé kételkedik, megtudakozhatod férjemet, kit adál. Meg vagyok győződve, hogy a dolog valóságát épen ugy fogja bizonyitani mint én.“

A szultán egészen azon bánkodásra ereszkedett, melyet a herczegnében egy ily meglepő kalandnak kelle okoznia. „Kedves leányom, – monda neki, – igen roszul tevéd, hogy nekem egy ily különös történetet mindjárt tegnap el nem beszéltél, melyen én épen oly nagy részt veszek, mint te. Én téged nem oly szándékkal házasitálak meg, hogy boldogtalanná tegyelek, hanem inkább avval, hogy megelégedett légy s mindazon szerencsének birtokába helyezzelek, melyet érdemelsz, s melyet egy oly férjnek, ki hozzád illőnek látszék, karjaiban remélhetél. Távoztasd el elmédből minden szomoru gondolatot a felől, a mit elbeszéltél; azonnal rendelést fogok tenni, hogy ezentul soha oly kellemetlen s kiállhatlan éjszakád ne legyen, mint az előbbiek voltak.“

A szultán, mihelyt szobáiba visszament, elhivatá a nagyvezért: „Vezér, – igy szóla hozzá, – beszéltél már fiaddal, s nem monda neked semmit is?“ Midőn a nagyvezér azt felelte, hogy még azóta nem láthatá, a szultán mindent elbeszélé neki, a mit leányától hallott. „Nem kétlem, – ezt adá hozzá, – hogy leányom valót beszélt, azonban szeretném, ha ezt fiad által is bizonyittatni hallanám; azért menj hozzá, s kérd meg, mi van a dologban.“

A nagyvezér azonnal fiához mene, jelenté neki a mit vele imént a szultán közlött, és rá parancsolt, hogy semmit el ne titkoljon s megmondja, való-e vagy nem? „Nem titkolhatom, atyám, viszonzá fia, hogy mind az a mit a herczegné atyának beszélt, teljes valóság; de ő azon rosz bánást el nem mondhatá, melyet én különösen tapasztalék. Egybekelésem óta két éjet oly szörnyen töltöttem, a mint csak kigondolható s szenvedéseim voltak, melyeknek körülményes s valódi kifejezésére szavaim sincsenek. Azon iszonyodásról itt szólni sem akarok, melyet érzettem, midőn négyszer egymás után az ágy velem fölemelkedett, a nélkül, hogy láthattam, ki emelte föl, s ki vitte egy helyről másra, vagy megfoghattam volna, mint eshetik az meg. Könnyen elgondolhatod szomoru állapotomat, ha mondom, hogy két egész éjszakát állva egy ümögbe valami szűk rekeszben töltöttem, minden távozhatás vagy csak legkisebb mozdulhatás nélkül, ámbár semmi akadályt sem láttam magam előtt, mely attól tartóztathatott volna. Mennyit szenvedtem e mellett, nem kell egyenkint elmondanom. Nem titkolom el előtted, hogy mindez nem tartóztatott, a herczegné, mint feleségem iránt, a szerelem tisztelet s hála minden érzeteivel viseltetnem, melyeket megérdemel; de bizonyomra mondhatom neked, hogy minden becsület s fény ellenére, mely ily házasságból rám háromolna, készebb vagyok meghalni, mint tovább egy ily fényes összeköttetésben élni, ha ezentul is oly kellemetlen bánásmódot kell tapasztalnom, mint az eddigi. Hiszem, a herczegné épen ugy gondolkozik, mint én és könnyen megengedi, hogy elválasztatásunk épen ugy szükséges nyugalmára, mint nyugalmamra nézve. Azért kérlek édes atyám, azon szeretetre, mely felinditá, számomra ily fényes szövetséget kötnöd, bird reá s szultánt, hogy házaságunkat elbomlottnak nyilatkoztassa.“

Bármily nagy volt is a nagyvezérnek vágyása, fiát a szultán vejének láthatnia, mégis ennek erős eltökélése a herczegnétől elválasztatása iránt azt eszközlé, hogy nem látta jónak őt még nehány napi türelemre inteni, hogy elvárja, nem fog-e az alatt e viszontagság megszünni. Azért is elhagyá őtet, hogy a szultánnak megvigye a választ, kit bizonyossá tett, hogy azok szerint, miket fia beszélt, a dolog valóban ugy van. Azt sem várva, hogy a szultán az elválasztásról, melyre igen hajlandónak látszott, szólni kezdjen, maga kéré azon engedelemért, hogy fia a palotából el s haza mehessen, méltatlannak állitá, hogy a herczegné a fia iránti szerelme miatt csak egy pillantatig is oly szörnyű gyötrelemnek kitétessék.

Nem sok fáradságba került a nagyvezérnek kérelme teljesitését megnyernie. A szultán, ki magát ugyanerre határozá el, legottan kiadá a parancsolatot a vigadozások megszüntetésére a palotában, a fő városban, sőt egész országban, hova most ellenparancsokat küldözött; s rövid idő alatt megszüntek minden örvendezések s vigadalmak.

Ezen hirtelen s váratlan változás mindenféle beszédre adott okot. Kérdezték, valjon mi okozhatta ezen kettévágást, s erre nem tudtak magoknak egyebet felelni, mint, hogy a nagyvezért fiastul igen szomoru ábrázattal látták a palotából kijőni s haza menni. Egyedül Aladdin tudta a titkot, s szivében örvendett, a szerencsés kimenetelen, melyről a lámpa használása bizonyossá tette. Midőn tehát bizonyosan megtudta, hogy vágytársa a palotát elhagyta, s hogy a hazasság közte s a herczegné között végkép felbontatott, nem vala többé szükséges a lámpát dörgölni s a szellemet előhíni, hogy annak végrehajtását akadályozza. A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy sem a szultán, sem a nagyvezér kik Aladdinról s ajánlatáról régen megfeledkeztek, legkevesebbé sem gondolák, hogy neki e varázsban, mely a herczegné házassága felbomlását eszközlé, valami része lehetett.

Aladdin azonban elvárá a három hónap teljes lefolyását, melyet neki a szultán Badrulbudur herczegnével összekelésére határidőül kiszabott. Minden napot gondosan számlált s midőn eltelének, már más nap az udvarhoz küldé anyját, hogy a szultánt igéretére emlékeztesse.

Aladdin anyja elment az udvarhoz, mint fia meghagyá, s a diváni bemenetelnél épen azon helyre állott, melyen az előtt is szokott állani. A szultán alig vete rá egy pillanatot, azonnal megismeré s ráemlékezék a tett kérelemre s az időre, melyre biztatá. A nagyvezér épen valamit előadott. A szultán félbeszakasztá ezen szavakkal: „vezér, én itt azon jó asszonyt látom, ki nekünk minapában oly szép ajándékot hoza. Hadd jőjön be. Azután is folytathatod beszédedet, ha őt kihallgatom.“ A nagyvezér egy pillantatot vete a diváni bejárás felé s hasonlólag megismeré Aladdin anyját. Azonnal kiálta az ajtón állónak, megmutatá őt neki s parancsolá, hogy közelebb léptesse.

Aladdin anyja közeledék a thrónushoz, hol a fenn álló szokás szerint leborult. A mint fölkele, kérdé a szultán, mit akar? „Uram, – felele, – még egyszer megjelentem felséged thrónusa előtt, hogy Aladdin fiam nevében emlékezetedbe hozzám, hogy a három hónap elhaladott, melyre őt biztatád azon kereset iránt, melyet akkor előadni szerencsém vala.“

A szultán, ki legelőször, hogy az asszonnyal beszélt, s magának ajánlata iránt három hónapi halasztást szabott, azt hitte, hogy épen nem is lesz már többé egy oly házasságról beszéd, melyet leányához, a herczegnéhez nem igen talált illőnek, meggondolván Aladdin anyjának szegénységét s alacsonyságát, ki előtte igen közönséges öltözetben jelent meg. Emlékeztetése mind emellett is néminemű zavarba hozá. Nem tartá jónak azonnal válaszolni, hanem tanácsul szólitá a nagyvezért, s kijelenté neki idegenségét az ellen, hogy leánya egy ismeretlenhez menjen, kinek sorsa, mint gyanitható vala, mélyen alább volt a középszernél.

A nagyvezér nem kételkedett mindazt, a mit efelől gondolt, kifejteni, „Uram, – monda neki, – ugy látszik, csak egy hibázhatatlan eszköz van egy ily helytelen házasitást elháritani, anélkül, hogy Aladdin maga, ha Fölséged előtt ismeretes volna is, a miatt panaszra okot találhatna; tudniillik az, a herczegnére oly nagy-árt tenni ki, hogy az minden gazdaságaiból, bár mily nagyok legyenek is, ki ne telhessék. Ez igen alkalmas eszköz lesz őt ezen merész, mondhatni vakmerő nőkérésről leverni, melyet alkalmasint eléggé meg nem gondolt.“

A szultán javalá a nagyvezér tanácsát. Aladdin anyjához fordult s rövid gondolkodás után igy szóla hozzá: „Jó asszony, szultánnak adott szavát meg kell adnia: azért kész vagyok én is meg állani a magamét s fiadat leányom keze által szerencsésíteni. De minthogy leányomat el nem házasithatom, mig nem tudom, mi hasznai lesznek abból, azért megmondhatod fiadnak, hogy én szavamat teljesitendem, mihelyt nekem negyven nagy arany medenczét küld oly drágaságokkal megtöltve, milyeket te nekem egyszer benyujtottál, és pedig ugyanannyi fekete rabszolga által, kiket más negyven fehér és fiatal rabszolgának, a legszebb termetüeknek, s legdiszesebb ruhában kell vezetniök. Ezek a feltételek, melyek alatt leányomat a herczegnét kész vagyok által adni. Most menj, jó asszony, elvárom válaszát.“

Aladdin anyja még egyszer leborult a thrónus előtt s eltávozott. Utközben nevetett magában fia bolondos gondolatán: „Ugyan hol venné már ő, – igy szóla – negyven nagy medenczét aranyból s oly sok szines üveget belé? Befog-e ismét azon földalatti boltba, mely elván zárva, menni? S hol veszi azután azt a sok rabszolgát, kiket a szultán akar? Eszerint természetesen igen távol esik kivánataitól s alig fog megelégedni követségemmel.“ S miután e gondolatokkal, melyek Aladdinra nézve, minden kilátásait elrontották, haza tért, igy szóla hozzá: „Fiam, tanácsolom, hogy a Badrulbudur herczegnéveli házasságról ne gondolkozzál. A szultán tudniillik igen kegyesen fogadott s ugy hiszem, hogy irántad igen jó gondolkodással van; de a nagyvezér, ha nem csalatkozom, egészen más gondolatokra birta s ezt abból, a mit mondani fogok, épen ugy megitélheted, mint én. Minekutána a szultánnak elébe adtam, hogy a három hónap már elmult, s nevedben megkértem, hogy igéretére emlékezzék, észrevettem, hogy előbb a nagyvezérrel egy ideig igen lassan beszélgetett s csak azután adá nekem a választ, melyet elmondandok.“ Aladdin anyja fiának arról, a mit a szultán mondott, s a föltételekről, melyek alatt a házassághoz megegyezését adja, igen fontos tudósitást tőn s e szavakkal végzé: „Fiam, a szultán válaszodat várja; de köztünk maradjon a szó, – igy folytatá szavát mosolyogva – arra igen soká fog várakozni.“

„Nem oly soká, mint te talán gondolod kedves anyám – viszonzá Aladdin – s a szultán is igen nagyon csalatkozik, ha gondolja, termérdek követelései által engem oly karba tennie, hogy Badrulbudur herczegnéről ne gondolkozhassam. Én más meggyőzhetetlen akadályokat vártam, vagy hogy az én hasonlithatatlan herczegnémre még magasabb árt tesz. De most meg vagyok nyugodva s a mit kiván, csekélység ahhoz képest, a mit én neki a herczegné birtokáért ajánlani képes volnék. Mig én most arról gondoskodom, hogy őt kielégitsem, eredj s készits valamit ebédre; a többit bizd reám.“

Mihelyt Aladdin anyja kiment eleséget vásárlani, Aladdin azonnal elővette a lámpát, s megdörzsölé. Tüstént ott terme a szellem, s kérdé őt azon szavakkal, melyeket már ismerünk, mit parancsol? Aladdin mondá: „a szultán már oda adja nőmül leányát, a herczegnét; de elébb negyven nagy és nehéz arany medenczét kiván, teli azon kert gyümölcseivel, honnan a lámpát hozám, melynek te szolgája vagy. Azt is kivánja tőlem, hogy ezen negyven medenczét ugyanannyi fekete rabszolga vigye, kik előtt negyven fehér, ifju, deli, s a legszebb termetű, s legpompásabb öltözetű rabszolga menjen. Eredj, s szerezd meg nekem szaporán ezen ajándékot, hogy a szultánnak elküldhessem, mielőtt a diváni ülés végződnék.“ A szellem viszonzá, hogy parancsa azonnal teljesitve lesz s eltünt.

Kevés idő mulván a szellem ismét eljött negyven fekete rabszolgától kisérve, kik valamennyien egy nehéz aranymedenczét hozának fejökön, gyémánttal, rubinnal, smaragddal, gyöngyökkel, nagyságra s szépségre még válogatottabbakkal megtöltve mint az előbbiek. Mindenik medencze ezüsthabos aranyszövettel volt betakarva. Mindezen rabszolgák, mind a fehérek, mind a feketék csaknem az egész házat betöltötték, mely alkalmas kicsin vala, az udvarnak, s kertnek egy részével együtt. A szellem kérdé Aladdint, meg van-e elégedve, s nem parancsol-e még valamit. Aladdin válaszolá, most egyebet nem bíz reá s igy a szellem legottan eltünék.

Aladdin anyja megjött az árhelyről, s beléptekor egészen elbámult, a mint a sok embert s drágaságot látá. Lerakván az eleséget, melyet hoza, fátyolát le akará tenni; de Aladdin tartóztatá, „kedves anyám, – igy szóla hozzá, – most nem lehet időt vesztenünk. Igen sok függ attól, hogy te, mielőtt a szultán a divánt bevégzi, a palotába visszatérj, s az ajándékot, s a jegyadományt, melyet Badrulbudur herczegné számára kért, neki megvigyed, hogy gyorsaságom s pontosságomból általláthassa azon forró s őszinte kivánatomat, melylyel a Badrulbudur herczegnével kötendő házassági egyesülés becsületére törekedem.“

Anélkül, hogy anyja feleletét várná, megnyitá Aladdin az utcza felé az ajtót, s minden rabszolgáit, egymás mellett egy fehéret egy aranymedenczét vivő feketével egész az utolsóig párosan általeregeté. A legutolsó fekete rabszolga után kimenvén anyja is, bezárta az ajtót, s békével vára szobájában azon reménynyel, hogy a szultán ez ajándék után, melyet kivánt, végre vejének elfogadandja.

A mint az első fehér rabszolga kilépett Aladdin házából, minden általmenők, kik őt látták, megállottak, s minekelőtte a nyolczvan fehér s fekete rabszolga kijött volna, már tele volt az utcza emberrel, kik mindenfelől egy ily pompás s rendkivüli jelenés látására összetorlottak. Mindenik szolga öltözete oly gazdagszövetű, s gyémántos vala, hogy a legdologhozértőbb emberek nem sokalták mindenik öltözetet egy milliomnál többre becsülni. Minden ruhának csínja, s testhez állása, az illemény, s kellem a rabszolgák magatartásában, egyenlő deli termetök, ünnepélyes menetelök egyenlő közű távolsággal, a rendkivüli drágakövek fénye, a gyöngyök, melyek öveik körül aranyba foglalva valának, s a szinte drágakövekből összecsinált rózsák turbánaikon, melyek egy egészen saját izlet szerint valának munkálva, oly bámulásba hozták ezen nézők sokaságát, hogy nem győzték őket nézni, s szemeikkel, mig csak lehetett, kisérni. Az utczák oly tele voltak emberekkel, hogy mindenik kénytelen volt azon helyt maradni, melyen állott.

Minthogy több utczán kelle átmenniök, mig a palotába érhetének, a városnak jó nagy része, minden koru s osztályu személyek tanui lettek ezen bájoló fellépésnek. Végre eljutott az elsője ezen nyolczvan rabszolgának az első várudvar kapujához. A kapusok, kik e csodálandó sereg közelettére mindjárt két rendbe oszlának, királynak tarták őt, oly gazdagon, s pompásan vala öltözve, s közeledének, hogy ruhája prémét csókolják; de a szolga a szellemtől oktatva, hátravonult, s egész komolysággal szólva: „Mi rabszolgák vagyunk, urunk megjelenendik, ha ideje lesz.“

Az első rabszolga a sereg előtt a második várudvarba jutott, mely igen tágas vala, s hol a szultán udvari népe felállitva volt. Ezen csapat vezetői nagyon fényesen valának öltözve, de igen homályba tétettek, midőn a nyolczvan rabszolga Aladdin ajándékát, melyhez magok is tartoztak, elhozá. A szultán egész udvarában semmi oly tündöklő nem vala, s az őt körülvevő urak minden fénye, s ragyogása elenyészett ahhoz képest, a mi itt szemeiknek ajánlkozék.

Mihelyt a szultánnak ezen rabszolgák jövetele bejelentetett, azonnal parancsolatot ada, hogy bevezettessenek. A mint megjelentek, a divánnak ajtaját nyitva találták, s a legnagyobb rendben, fele jobbra, fele balra, azonnal belépének. Midőn már mind benn valának, s a szultán thrónusa előtt egy nagy félkört képezének, mindenik fekete rabszolga a nehéz medenczét, melyet hoza, a szőnyegre letevé. Mindnyájan leborultak, s homlokaikkal megérinték a szőnyeget. A fehér rabszolgák ugyanazt, s egyszerre tevék. Azután fölkelének, s a feketék igen ügyesen föltárák a medenczét, mely előttök állt, s kezeiket melleikre tevén, a legnagyobb tisztelettel állva maradának.

Aladdin anyja, ki azalatt egész a thrónusig előment, miután leborult volna, igy szólt a szultánhoz: „Felséges ur! fiam igen jól tudja, hogy ez ajándék, melyet fölségednek küld, sokkal alább van annál, a mit Badrulbudur herczegné megérdemelne; reményli mindazáltal, hogy felséged, valamint Badrulbudur herczegné is ezt elfogadni méltóztatnak, s ezt annál nagyobb bizodalommal, minthogy ez által a föltételnek, melyet elébe szabnod tetszék, eleget tenni törekedett.“ A szultán nem vala képes Aladdin anyja üdvözletét figyelmesen meghallgatni. A legelső pillantat, melyet a legtündöklőbb, s legdrágább kincsekkel megtöltött negyven medenczére, s a nyolczvan rabszolgára vetett, kik mint tekintetökre, mind öltözetük bámulandó pompája- s drágaságára nézve királyoknak tetszének, annyira meg lőn lepetve, hogy elcsodálkozásából semmikép föl nem eszmélhetett. A helyett, hogy Aladdin anyjának felelt volna, a nagyvezérhez fordult, ki maga sem foghatá meg, honnan kerülhet ez a teménytelen kincsnek sokasága? „Nos, vezér, – monda nyilvánosan neki – mit tartasz arról, ki nekem ily rendkivül gazdag ajándékot küld, s kit egyikünk sem ismer? Méltatlannak tartod-e még a házasságra leányommal Badrulbudur herczegnével?“ Bármint evődött, s megszomorodott is a nagyvezér azon, hogy fia előtt egy ismeretlen legyen a szultán vejévé, még sem merte valódi véleményét eltitkolni. Nagyon is szembetünő vala, hogy Aladdin ajándéka több, mint elégséges vala arra, hogy ily magas rokonságba fölvétessék. Azért is válaszola, a szultán vélekedését egészen javalva: „Uram, oly távol van tőlem azt hinni, hogy a ki felségednek ily nagy ajándékot nyujtott, méltatlan a mondott becsületre, hogy azt nagyobbra méltónak is merném állitani, ha meg nem volnék győződve, hogy a herczegné, felséged leánya becsét a világnak semmi kincse föl nem érheti.“ Az udvari fő urak, kik ezen ülésben jelen valának tetszésök jelei által kimutaták, hogy vélekedésük a nagy vezérétől nem különböző.

A szultán a dolgot most már nem halasztá, s még csak eszébe sem juta tudakozódni: valjon Aladdin bir-e egyéb tulajdonokkal is, melyek megkivántatók, hogy veje lehessen. Ezen véghetetlen kincsnek csak puszta látása is, s a gyorsaság, melylyel Aladdin kivánságait teljesité, anélkül, hogy a roppant föltételek, melyek elébe szabattak, csak legkisebb bajt okoztak is volna neki, könnyen meggyőzék afelől, hogy semminek sincs hiával, a mi azt tökéletes emberré, s olyanná tegye, milyet ő kiván. S azért, hogy Aladdin anyját oly megnyugtatva bocsássa el, a mint csak kivánhatá, igy szóla hozzá: „Menj, jó asszony, s mondd fiadnak, hogy nyilt karokkal várom, s hogy minél előbb jő a herczegnét kezemből elfogadni, annál nagyobb gyönyörömre leend.“

Mihelyt Aladdin anyja oly örömmel, milyenre csak egy alrendű asszony képes lehet, ha fiát váratlanul ily magas polczra látja jutni, eltávozott, a szultán eloszlatta ezen napi ülést, leszált thrónusáról, s parancsolá, hogy a herczegné szolgálatára rendelt heréltek jőjenek, vegyék föl a medenczéket, s vigyék asszonyok szobáiba, hol azokat egész kénye szerint meg akará tekinteni. E parancs a heréltek főtisztének ügyelése alatt azonnal teljesitve lőn.

A nyolczvan fehér s fekete rabszolga nem felejtettek el. Bebocsáták őket a palota belsejébe, s kis idő mulva parancsolá a szultán, ki azelőtt a herczegnével pompás öltözeteikről beszélt, hogy a herczegné szobái előtt állittassanak sorba, hogy azokat a rostélyozott ablakon által láthassa, s meggyőződhessék, hogy nemcsak többet nem, hanem sokkal kevesebbet is mondott neki felőlök, mint valójában volt.

Aladdin anyja azalatt haza tért és pedig oly arczczal, mely a fiának hozott jó hirt eléggé kijelentette. „Fiam, – igy szóla hozzá, – van okod elégedve lenned; várakozásomnak ellenére megérted kivánságod teljesedését, s jól tudod, mit mondottam neked ez iránt. Hogy soká ne várakoztassalak, már csak megmondom: a szultán egész udvarának megegyeztével méltónak itélt Badrulbudur herczegné birtokára. Vár, hogy ölelhessen, s a házassági szerződést megtegye. Arra legyen most gondod, hogy ezen összejövetelre elkészülj, hogy az azon magas véleménynek, mely felőled van, megfelelő legyen. De azon csodák után, melyeket általad végrehajtva láttam, meg vagyok győződve, hogy ebben sem fogsz semmit elmulasztani. Azonban eszedbe kell juttatnom, hogy a szultán rád egész tűrtelenséggel vár. Azért is, ne késsél hozzá menni.“

Aladdin, ki ezen hirre fölöttébb megörült s a tárgytól, mely őt megbájolta, egészen el vala foglalva, csak nehány szót monda anyjának s szobájába távozék. Ott elővevé a lámpát, mely neki minden szükségeiben s kivánataiban oly nagy segélyére volt, s alig dörzsölte meg, hogy a szellem tüsténti megjelentével engedelmességét megbizonyitotta. „Szellem, – monda neki Aladdin, – azért hivtalak, hogy nekem fürdőt készits, s mihelyt megfürdöttem, akarom, hogy számomra a legdusabb s legpompásabb öltözetet „milyet csak fejedelem valaha viselt, készen tartsad.“ Alig mondá ki, hogy a szellem őt, valamint magát is, láthatlanná tette, fölemelte s fürdőbe vitte, mely a legfinomabb csíkos tarka márványból vala készitve. Anélkül hogy láthatta volna, ki szolgálja, egy tágas, tiszta szálában levetkezteték; a szálából egy fürdőbe viteték, mely mérsékelt melegü vala, holott megdörzsöltetett, s mindennemü illatos vizekben fürösztetett. Minekutána több fürdőszobában a hév minden fokain által ment, ismét kijöve, de egészen máskép, mint bement vala. Orczája ép, fehér s rózsaszinű lőn s egész teste sokkal ügyesebb és könnyebb. A szálába ment, de a ruhát, melyet ott hagya, már nem találta többé. Helyébe a szellem olyat tőn, milyent kivánt vala. Aladdin egészen elbámult, midőn az öltözet pompáját szemlélte, mely számára oda tétetett. Felöltözött a szellem segélyével, minden darabon, melyet felvőn, csodálkozván, annyira fölül haladta mindenik legmagasabb képzelődéseit. Fel levén öltözve, a szellem lakába visszavitte s ugyanazon szobába, melyből elhozta, s kérdezé, nem bizna-e még valamit reá.

„Igen, – felele Aladdin, – kivánom, hogy legitt egy lovat teremts elő számomra, mely szépségre s jelességre a szultán ólabelieket mind fölülmulja, melynek takarója, nyerge, féke egy milliónál nagyobb értékü legyen. Kivánom továbbá, hogy egyszersmind husz rabszolgát ide teremts, legalább is oly drágán öltözötteket, mint a kik a szultánhoz az ajándékot vitték, hogy ezek mellettem s kiséretül jöhessenek; továbbá még huszat ilyet, hogy azok rendben előttem járjanak. Anyámnak is hozz hat rabnőt szolgálatára, mindeniket legalább is oly gazdagon öltözve, mint Badrulbudur herczegasszonyéi, s mindenik fején oly egész öltözetet hozzon, mintha mindegyik a szultánné számára volna. Tovább tizezer aranyra van szükségem. Ez vala, a mit még parancsolni akartam. Menj és siess.“

Mihelyt Aladdin kiadá parancsait, eltünt a szellem s nemsokára megjelent a lóval, a negyven rabszolgával, kik közül tizen a tizezer aranyat hozák, s hat rabnővel, kik fejökön Aladdin anyja számára aranyszövetbe takart ruhákat hozának. Mindezeket általadá a szellem Aladinnak.

A tiz erszény közül Aladdin csak négyet veve, melyeket anyjának oly meghagyással ada által, hogy szükség esetében hasznát vegye. A többi hatot azon rabszolgák kezében hagyá, a kik hozták, oly parancsolattal, hogy tartsák meg, s az utczákon a szultán palotája felé mentökben a nép között marok számra hintsék el. Megparancsolá azt is, hogy mindnyájan előtte és pedig hármankint jobb felől, hármankint bal felől menjenek. Egyszersmind bemutatá anyjának a hat rabnőt, azt mondván neki, hogy az övéi s hogy velök mint asszonyuk parancsolhat; továbbá, hogy a ruhák melyeket hoztak, számára vannak.

Rendbe szedvén dolgait Aladdin, elbocsátá azt s mondá, hogy mihelyt szüksége lesz rá, híni fogja; a szellem legottan eltünék. Most Aladdin egyedül azon volt, hogy a szultán kivánatának, ki őt látni ohajtotta, eleget tegyen. Elküldé a negyven rabszolga egyikét, nem mondom legszebbikét, mert mind egyenlők voltak – a szultán palotájába, azon parancscsal, hogy tudakozza meg az ajtónállók fejétől, mikor lehetne szerencséje a szultán lábaihoz borulnia? A rabszolga igen gyorsan megvivé az üzenetet s választ hoza, hogy a szultán igen nyugtalanul várja.

Aladdin legottan lóra ült s az egész csapatot a már mondott rendben meginditá. Noha még soha lovon nem ült, mégis oly deliséggel tartá magát, hogy a legtanultabb lovas sem gondolta volna ujoncznak. Az utczák, melyeken ment, egy pillanat alatt teméntelen sok néppel telének meg, kik a léget tetszésök, csodálkozások s magasztalásaik hangjaival tölték, kivált mikor a hat rabszolga, kiknél az erszény volt, jobbra-balra marokkal hinté az aranyat. A tetszés kiáltása azonban nem azoktól származott, kik tolongottak s lehajladoztak az aranyat szedni, hanem közép rendű személyektől, kik meg nem állhatták, hogy Aladdin bőkezüségének a méltó dicséretet nyilván ki ne mondják. Nem csak azok meg nem ismerék, kik gyermek korában a fiukkal utczán játszani láták, hanem még azok is bajosan ismerhetének rá, kik nem régen látták, annyira megváltoztak arczvonásai. Ez onnan jött, mivel a lámpának tulajdonsága volt, birtokosainak lassankint mindazon tökélyeket megadni, melyek a magas polczhoz, hova a lámpa ereje által jutottak, illendők valának. Most Aladdin személye iránt sokkal több figyelem volt, mint egész kiséretére. S már többen ugyanefféle csapatot láttak az előbbi napon, mely a szultánnak az ajándékot vitte. Mind ezek mellett a ló csodáltatott leginkább az értelmesektől, kik annak szépségét igen jól meg tudák különböztetni anélkül, hogy a gyémántoknak s drágaköveknek, melyekkel födve volt, vagy gazdagsága vagy csillogása őket megvakitotta volna. Minthogy hire terjedett, hogy a szultán neki szándékozik adni leányát, még sem találkozott, ki alacsony sorsához képest szerencséjét, vagy sorsa felmagasztaltatását irigylette volna.

Aladdin elért a palotához, hol elfogadására minden készen állott. Midőn a második udvar kapujához ért, a szokás szerint, melyet a nagyvezér, a tartományok helytartói mindenkor követtek, le akart lováról szállani, de a főajtónok, ki a szultán parancsa szerint reá ott várakozott, nem engedé s egész a gyülési vagy elfogadó teremig kiséré, hol lováról lesegitette; noha Aladdin azt nagyon ellenzette s el nem akarta vállalni, még sem vala képes meggátolni. Azalatt az ajtónállók két rendbe álltak a bemenetnél, a főajtónok Aladdin balján ment s őt egész a thrónusig vezette.

A mint a szultán Aladdint megpillantotta, igen megörült, őt gazdagabban s pompásabban öltözve látván, mint maga valaha volt, mint szinte igen meglepetett deli termete s méltóságos öntartása által, a mi mind igen távol esett azon alacsony öltözettől, melyben anyját maga előtt legelőször megjelenni látta. Bámulása s meglepetése azonban nem gátlák fölkelnie s két három lépcsőig thrónusáról leszállnia, hogy Aladdint lábaihoz borulni ne engedje, hanem inkább azt barátsága minden kijelentésével megölelje. Ezen nyájas üdvözlet után mindazáltal Aladdin ismét lábaihoz akart borulni; de a szultán saját kezeivel tartóztatá s kényszerité ő s a nagyvezér közé leülnie.

Aladdin most megszólalt s ezeket mondá: „Uram, elfogadom a becsültetést, melyet nekem felséged tészen; mert azt kegyesen méltóztatál kijelenteni; de engedd mondanom, hogy épen el nem feledém, hogy születésemre nézve rabszolgád vagyok, hogy hatalmad nagyságát ismerem, hogy igen jól tudom, mennyivel tesz származatom alább azon helyezet dicsőségénél, melyben te vagy. Ha csak valamennyire is megérdemeltem a kedvező elfogadtatást, azt egy véletlen eset által okozott vakmerőségemnek köszönhetem, mely felinditá szemeimet, gondolatimat s vágyaimat ama mennyei herczegnére forditani, mely egyedül tárgya minden ohajtásaimnak. E vakmerőségemért bocsánatot kérek felségedtől; de el nem titkolhatom, hogy meghalnék búmban, ha reményemet ezen kivánatom teljesülte iránt vesztenem kellene.“

„Fiam, – válaszolt a szultán s ujolag megölelé, – te igen balul cselekednél, ha adott szavam őszinteségét csak egy pillanatig is kétségbe hoznád. Életed mostantól fogva drágább nekem, hogysem azon gyógyszert, mely annak megtartására hatalmamban áll, tőled megtagadhassam. Látni téged és hallani, e gyönyör kellőbb nekem mind azon kincseknél, melyekkel én és te összesen birunk.“

Ezt mondván a szultán, jelt ada, s azonnal trombita, síp és dobszó hallatszék, mire a szultán bevezeté Aladdint egy ragyogó terembe, hol ünnepileg hordák fel a számos étkeket. A szultán csak Aladdinnal magával evett. A nagyvezér s az udvar elsői, mindegyik rangja és méltósága szerint, a vendégség alatt körülállák őket. A szultán kinek egyetlen szemtárgya Aladdin volt, oly igen gyönyörködék ennek látásában – különféle dolgokra vivé a beszédet. De Aladdin ezen egymással folytatott beszélgetésben, akármely tárgyról lőn is szó, oly széles ismereteket, mély tudományt, józan értelmet bizonyita, hogy a szultán szivében azon jó vélemény, mely mindjárt kezdetben iránta fogamzott, most egészen meggyökeredzett.

Ebéd után a szultán fővárosának első biráját hivatá s parancsolá neki, hogy leánya Badrulbudur herczegasszony és Aladdin között a házassági szerződést tegye fel, s tisztára dolgozza ki. Azalatt a szultán Aladdinnal holmi mellékérdekű dolgok felett mulatkozott, a nagyvezér és udvar főbbjei folyvást jelen valának, s Aladdin okosságán, hajlékony nyelvén, velős kifejezésein és finom elmés észrevételein, melyekkel a beszéd mulatságát fűszerezte, nem győzének csodálkozni.

Minekutána a biró a házassági szerződést az uralkodó szokás kivánata szerint megkészitette, kérdezé a szultán Aladdint, van-e szándéka a palotában maradni, s a menyegzői szertartást még ezen nap végre hajtani? „Uram, – felele Aladdin – ámbár megnevezhetetlen hő vágygyal kivánkozom azon boldogság egébe, melyet nekem Felséged kegyelme nyit, mégis kénytelen vagyok esedezni, hogy szabad legyen azt elhalasztanom addiglan, mig egy palotám épült, melyben a herczegasszonyt születéséhez méltólag fogadhassam. Kérem tehát felségedet, jelelne ki ezen czélra udvarához közel egy alkalmas tért, honnan képes legyek minél könnyebben és többször udvarlására jőni. Én igyekszem, hogy az épület a legrövidebb idő alatt elkészüljön.“ – „Fiam, – viszonza a szultán, – válaszsz helyet tetszésed szerint, válaszsz ott, hol legalkalmasabbnak látszik. Az üres tér palotám előtt elég nagy, s én magam is már nem egyszer gondolkoztam azt beépiteni. Csak el ne felejtsd, hogy legtüzesebb ohajtásaim közé tartozik, téged leányommal minél előbb egyesülve látni, s akkor mondhatom majd: örömeim mértéke teljes.“ – E szavakat mondván, még egyszer megölelé Aladdint, ez pedig a szultántól oly nemes illendőséggel bucsuzott el, mintha folyvást fejdelmi udvarnál élt s nevekedett volna.

Aladdin lóra ült, s ugyanazon kisérettel, melylyel jöve, haza indult, a nép most is összetolongott, ezer ajakról hangzott örömkiáltás elébe, mindnyájan neki áldást és szerencsét kivánván. Mihelyt hajléka előtt leszállott, tüstént egyedül beméne szobájába, vevé a lámpát, s elő idézé szokás szerint a szellemet. Ez nem sokáig várata magára, megjelent azonnal, s ajánlá szolgálatit. „Szellem! – imigy szólalt hozzá Aladdin, – én eddigi szolgálatiddal meg voltam elégedve, te minden parancsaimat, melyeket tőlem e lámpa erejénél fogva vevél, híven és pontosan teljesitéd, s igy benned a lámpa szolgáját dicsérnem kell. Most pedig a dolog ugy hozza magával, hogy szolgálatidban, a mennyire lehet, még nagyobb szorgalmat és ügyességet mutass. Azt kivánom tőled, hogy a legrövidebb idő alatt nekem a szultán palotájának ellenében, de mégis illendő távolságra egy palotát épittess, mely mindenkép méltó legyen Badrulbudur herczegasszonyt, nőmet keblébe fogadni. Az épitményszerek kiválasztása te gondod legyen, te itéld meg, jobb lesz-e jaspis, agát, lazur, vörös- vagy talán tarka márványkőből falait rakni, reád bizom az épületnek egész elrendelését; azonban megvárom, hogy nekem fölül egy nagy termet egy kuppal, négy egymáshoz hasonló küloldallal épits, melynek falai vegyes arany és ezüst halmozatból álljanak, mindegyik oldalán hat ablak legyen, s ezeknek rostélyozatját, kivévén egy ablakot, melynek készületlennek kell maradni, gyémántok, rubinok és smaragdok müvészileg és szép összeilléssel diszezzék, szóval: ugy a mint a világ még nem birta mását. Továbbá akarom, hogy ezen palotánál egy udvar, egy elő-udvar s egy kert találkozzék, mindenekelőtt pedig bizonyos helyen egy gazdag arany- és ezüstpénzzel megrakott kincstár; ezenkivül a palotában konyhák, éléskamarák, gyületboltok, eszköztárak, legyenek telve mindennemű legdrágább eszközökkel az év minden részeire, s a palotának többi fényéhez alkalmaztatva; továbbá ménólak, a legszebb lovakkal s a szükséges lovászmesterekkel és lovászlegényekkel; – ezenkivül még találkozzanak elegendő számu szolgák a konyha és udvarlás végett, valamint a herczegasszony szolgálatára szükséges rabnők is. Értheted immár, hogy mint akarom. Menj tehát most, és jer vissza, ha minden kész.“

A nap épen leáldozék, midőn Aladdin a szellemnek a palota felépitése iránt, a mint azt elméjében kidolgozá, rendeléseket ád vala. A jövő nap hajnalán Aladdin, kit herczegasszonyához való szerelme békén nyugodni nem engedett, alig hogy felkelt, már a szellem is meg jelent s igy szólott hozzá: „Uram, palotád kész; jer, tekintsd meg, kedved szerint van-e.“ Aladdin csak alig jelenté, hogy látni kivánná, s a szellem egy pillanat alatt már oda helyezé. A mit itt Aladdin látott, mind tulhaladá várakozását, és ő nem győzött eléggé csodálkozni. A szellem mindenhová elvezeté, és ő mindenütt gazdagságot, fényt, tisztaságot és ragyogó pompát szemlélt, valának udvarlók és rabszolgák is, mindegyik öltözködve, a mint azt tiszte és szolgálatja kiváná. – Nem felejté el neki a legnevezetesebbet is, ugymint a kincstárt megmutatni, ennek ajtaját a kincstárnok maga nyitá meg. Aladdin itt csudát látott, rakáson hevert a sok arany, felosztva kisebb nagyobb zacskókra, a mint kisebb vagy nagyobb érték azokban foglalkozott, s a zacskók a boltozatig voltak halmozva, és pedig oly szép renddel, hogy a szemnek arra öröm vala nézni. Midőn kijövének, a szellem bizonyossá tevé Aladdint a kincsőr hívségéről. Erre elvezeté őt a ménistállókba, mutatá neki a világ legszebb lovait, s a lovászokat, kik a délczeg állatok táplálása és gondviselése körül ügyeskedtek. Ezután megjárta vele az élés- és szerkamarákat, melyek mindenféle dolgokkal, ugymint tápláló nemekkel, konyhaedénynyel, ékes lószerszámmal és számtalan szükséges holmival tömve valának.

Minekutána Aladdin imigy az egész palotát szobáról szobára, kamaráról kamarára, fölül ugy mint alul s különösen a nagy teremet huszonnégy ablakával körülszemlélte, s abban több gazdagságot és fényt, mint sem valaha reménylhette, talált volna, ekkép szólott a szellemhez: „Szellem, senki sem lehet megelégedettebb nálamnál, és én vajmi igazságtalan volnék, ha legkevesbbé is panaszkodnám. Csupán egy hiányzik még, a miről neked nem tevék emlitést, mivel akkor nem jutott eszembe; akarom, hogy a szultán palotájának kapujától azon szobák ajtajáig, melyek ezen palotában a herczegasszony számára készültek, egy legszebb bársony szőnyeg terittessék ki, ezt pedig azért, hogy midőn ő a szultán palotájából jön, rajta tehesse lépéseit.“ – „Egy szempillantás alatt itt termek, – mondá a szellem. – És alig tünt el, ime az álméló Aladdin teljesitve látja kivánságát, anélkül, hogy tudná, mikép történt légyen. A szellem ujra megjelenék, s visszavivé Aladdint hajlékába, épen, midőn a szultán palotájának kapuja kinyittatnék.

A palotának kapusai, kik a kaput kinyiták, és máskor azon táj felé, merre most Aladdin palotája állott, mindenkor szabad kilátással birtak, igen meglepetének, midőn ezen kilátást elépitve, s onnan a szultán palotájáig egy bársonyszőnyeget hosszan elterülni láttak. Eleinte nem különböztetheték meg, mi legyen, de nőtt álmélkodások, midőn végre Aladdin büszke palotája nyilván szemeik előtt állott. Ezen rendkivüli csodának hire hamar befutotta a szultán udvarát. A nagyvezér, ki a kapu megnyiltával a palotába jöve, ezen ujságon nem kevésbbé bámult, mint egyebek; ő közlé legelébb a szultánnal, de a dolgot ugy festé, mint csupa szemfényvesztést. „Vezér“ – válaszolt a szultán – miért tartod te ezt szemfényvesztésnek? te ugy tudod, valamint én, hogy az ama palota, melyet Aladdin herczeg leányomnak lakásul épittetett, ehhez az engedelmet jelenlétedben nyeré meg tőlem; és lehet-e megütköznünk, hogy azt ily rövid idő alatt készité el, minekutána láttuk emberi dus voltát? Ő minket meglepni kivánt, ő meg akarta mutatni, hogy a készpénz egy naptól a másikig csodákat szülhet. Csak valld meg nekem, hogy szemfényvesztésről ejtett szavaid bizonyos irigy bánatból erednek.“ Mivel azalatt el jött az idő, melyben a tanácsgyülésbe kellett mennie, tehát ezen beszédet tovább nem folytathatá.

Midőn Aladdin hajlékához visszahozatott s a szellemet magától elbocsátá, anyja már akkor felkelt, s épen egyiket azon öltözetek közül vevé magára, melyeket neki Aladdin ajándékozott. Azon idő körül, melyben a szultán a tanácsgyülésből szokott jönni, Aladdin reábirta anyját, hogy a rabasszonyok kiséretében, kiket a szellem előbájolt, költöznék a palota felé. Egyszersmind kérte őt Aladdin, ha látná a szultánt, mondaná neki, hogy ő azért jön, hogy szerencséje legyen alkonyat felé a herczegasszonyt, ha uj palotájához induland, oda elkisérni. – Aladdin anyja elment tehát; mindazáltal, noha ő s az őt kisérő rabnők ugy valának öltözködve, mint szultánnék, mégis a látásra gyülöngő nép kevésbbé számos volt, mivel fátyol fedezé őket, s egy illendő felsőköntös eltakará a gyönyörű, s gazdag ruházatot. A mi Aladdint illeti, ez lóra ült, s minekutána atyai hajlékát odahagyta azon szándékkal, hogy többé vissza nem tér – anélkül, hogy a varázslámpát mint főkincset ott felejtné – palotájához megindult, és pedig szintazon pompával, melylyel a mult napon, jelene meg a szultán előtt.

Mihelyt a szultán palotájának kapusai Aladdin anyját megpillanták, hirül vivék a szultánnak. Erre a hangmüvészi karoknak, melyek dobverőkből, trombitán, sipon és fuvolán játszókból állottak, s a palota csarnokain több részre valának felosztva, tüstént jel adaték, s ime a hangszerek hangozni kezdének, s felséges összezengéssé olvadtak, az egész városnak örömet hirdetvén. A kalmárok boltjaikat szép szőnyegekkel és zöldellő lombokkal ékesiték, s rendeléseket tevének este a város kivilágitására. A mesteremberek odahagyák műhelyeiket, s a nép csoportokban tolongott a nagy piaczra, mely a szultán és Aladdin palotája közt feküvék. Az utolsó közálmélkodást gerjeszte, nem azon nagy különbözés végett, mely a szultán palotájával való összehasonlitásban mutatkozott, hanem csodálkozának, egy ily felséges palotát oly helyen láthatni, hol tegnap még sem talpkő, sem épitményszer nem vala.

Aladdin anyja a palotában nagy tisztelettel fogadtatott, s a heréltek fejétől Badrulbudur herczegasszony szobáiba vezettetett be. Mihelyt a herczegasszony őt meglátá, elébe ment, megölelé, s helyet engede pamlagán; és mig asszonyai őt felöltözteték s a legdrágább gyöngyökkel és kövekkel, melyeket Aladdintól nyert ajándékul, felékesiték, a reggel legizesebb csemegéit adaták elébe. A szultán, a ki jött, hogy minél tovább együtt lehessen leányával, mielőtt ez tőle elszakadna s Aladdin palotájába költöznék, hozzá hasonlólag a becsület különös jeleit mutatta. Aladdin anyja az udvar előtt szinte már többször beszélt a szultánnal, de mindenkor leplezve, – s ma először anélkül. Ámbár esztendeire nézve derekas haladást tőn, mégis arczán sok vonások mutatkoztak, melyekből következtetni lehetett, hogy ifjusága egykor hóditó kellemmel birt. A szultán, ki őt mindenkor csak igen egyszerüen, sőt csaknem pórpongyolán látá ruházkodva, rendkivül csodálkozott, midőn most szintoly gazdag és ékes öltözetben, mint saját leányát a herczegasszonyt, szemlélé. Ez is azon meggyőződésre vezérlette, hogy Aladdinnak minden dolgokban egyenlő tapasztalással, értelemmel és belátással kell birnia.

Midőn az est bekövetkezett, a herczegasszony atyjától bucsút vőn. Ez az elbucsuzás igen érzékeny volt és könyekkel gazdag. Többször megölelték egymást, az ajak néma maradt; végre a herczegasszony kiment szobájából, s mint hölgy az uj lak felé megindult. – Aladdin anyja balról méne, és száz rabnő legékesebb öltözetben követé őt. A zenekarok, melyek Aladdin anyjának elérkezte óta folyvást játszottak, mind egyesültek most, s a kisérő nép előtt menének, utánok száz poroszló lépdelt, és szintannyi fekete herélt, két rendben, elől pedig vezérök. – A szultánnak négyszáz virágzó apródjai nevelék a jelenet diszét, ezek két oldalról kettős sorban huzódtak el, kezökben szövétnekeket tartottak, melyeknek lángfénye a két palota ünneptüzeivel egybefolyván, a napvilág hiányát csodálatos módon pótolá ki.

Ily renddel költözött a herczegasszony a szőnyeggel vont uton Aladdin palotájához, s minél közelebb jöve, annál tisztábban s fentebben vegyült zenekarának játéka ama kar játékával össze, mely Aladdin palotájának csarnokáról alá hallatszék, s ezzel egy kellemes hangbájjá olvadt, mely, bármi különösnek és zavartnak tetszett is, a közörömöt rendkivül nevelé, nem csak a nagy piaczon, mely tömve volt nézőkkel, hanem a két palotában is, az egész városban, s a szomszéd vidéken.

Végre a herczegasszony az uj palotához megérkezett, és Aladdin öröm szárnyain sietett a tornáczhoz, mely a herczegasszony számára készitett szobákba vivé, hogy ott elfogadná őt. Aladdin anyja a herczegasszonyt különös gonddal figyelmezteté fiára, ki az őt környező udvari szolgák között állott, és a herczegasszony őt első látásra oly szépnek találá, hogy egészen megbájoltatott. „Imádandó herczegasszony! – szólitá meg Aladdin, mély tisztelettel üdvözölvén őt, – ha talán oly szerencsétlen vagyok, hogy vakmerőségemért, melylyel ily szeretetreméltó hölgynek s egyszersmind szultánom leányának birtokát áhitám, neheztelésedet vontam magamra, bocsáss meg – okozd szép szemeidet, vádold tündér kellemid hatalmát, ne engem.“ – „Herczegem! – viszonzá a herczegasszony – én engedelmeskedem a szultán mint atyám akaratjának, és nekem elég volt téged látni, hogy egyszersmind mondhassam: én örömmel és szivesen engedelmeskedem.“

Aladdin, kit ezen kedvező szép felelet egészen megbájolt, nem hagyá ily hosszu szokatlan járás után tovább állani a herczegasszonyt, megfogta kezét, s ezt különös nyájassággal csókolván, bevezette őt egy tágas terembe, mely számtalan viaszgyertyáktól vala kivilágitva, s hol a szellem rendelésére fényes vendégség adatott. A tálak vert aranyból voltak, s a legizesebb húsnemekkel megtöltve. A virágos edények, medenczék, poharak, melyek az asztalt gazdagon diszesiték, szinte aranyból voltak és remekei a művészetnek; a többi ékességek is s a teremnek belső díszszabása megfeleltek az egész ragyogó fényének. A herczegasszony, kit ennyi gazdagságnak egy helyre halmozása megigézett, igy szólott Aladdinhoz: „Herczeg, én máskor mindig azt gondolám, hogy e világon nincs semmi szebb, mint atyámnak a szultánnak palotája, de csak e termet is ha megtekintem, látom, hogy csalatkoztam.“

Most Badrulbudur herczegasszony, Aladdin és anyja asztalhoz ülének, és azonnal bájzengésű zene kezdődék, melylyel a legszebb leányajkakról folyó tündérének vegyült, s ez a vendégség végéig szünet nélkül tartott. Az egészen megbájolt herczegasszony kénytelen volt megvallani, hogy atyjának a szultánnak palotájában sohasem hallott ily édes szépet. De ő nem tudta, hogy ezen éneklők mindnyájan tündérek valának, kiket a szellem ehhez maga választott ki.

Végződvén a vacsora, minden asztali készületet gyorsan félreszedetett, s a zenekar helyébe egy sereg tánczos és tánczosné érkezett. Ők az ország szokása szerint mindennemű alakos tánczokat járának. Végre egy ifju és egy leány egyedül tánczolt – mindegyiknek lejtése álmélásig könnyű, diszes és kellemes volt – mindkettő remekét adá a tánczmüvészetnek. Már közelgett az éjfél, midőn Aladdin – a Chinában uralkodó akkori szokás szerint – felkelt, Badrulbudur herczegasszonynak kezét nyujtotta, hogy vele tánczoljon s ezzel a menyekző ünnepét berekeszsze. Mindketten oly szépen tánczoltak, hogy az egész társaság csodálkozásra ragadtatott. A táncz végeztével Aladdin a herczegasszonyt kezén tartá, a bemenének együtt a szobába, melyben a menyekzői éjnek nyugalomsátora készült.

Midőn Aladdin más nap reggel felébredt, eljövének udvarnoki, hogy őt felöltöztessék. Most egy más szinű de nem kevésbbé gazdag és fényes köntöst, mint tegnap a mennyekzői vala, adának reá. Erre paripái közül egyett elővezettetett, reá ült, és körülvétetve számos rabszolgától, kik előtte, utána és kétfelől mellette menének, költözött a szultán palotájába. A szultán szintazon tisztesség jeleivel fogadta, mint legelőször, megölelte, maga mellé ültette a trónuson, és reggelit parancsola hozni. „Uram, – válaszolt Aladdin – kérni bátorkodom felségedet, hogy engem ma ezen kegyelem részvételétől oldozzon fel, én épen esedezni jövök felségednek, ne tagadná meg tőlem ama szép szerencsét, hogy a herczegasszony palotájában ma a nagyvezérrel s udvar főbbjeivel déli vendégem lesz.“ A szultán nagy örömmel fogadá el a meghivást. Felkelt tüstént, és mivel nem messze volt, nem tartá terhének az utat gyalog tenni. Megindult tehát, jobbjáról Aladdin – baljáról a nagyvezér, hátul az udvar főbbjei követék, előtte pedig a poroszlók, s jelesebb házi tisztjei haladtak.

Minél közelebb jöve a szultán Aladdin palotájához, annál inkább csodálá szépségét. Ez a csodálkozás belépésekor még inkább nőtt; minden szobánál, melyet látott, ujabb magasztalásokra buzdult. De midőn most a huszonnégy ablaku terembe, hová Aladdin őket meghivá, feljövének, és ő annak diszbőségét, főképen pedig a legszebb s legnagyobb gyémánt-, rubin- és smaragdkövekkel rakott rostélyablakokat meglátta volna, ugy meglepeték, hogy sokáig kőbálvány gyanánt állott. Minekutána ismét magához tért, igy szólott a mellette álló nagyvezérhez: „Vezér, lehetséges-e, hogy országomban és palotámhoz oly közel egy ily felséges palota állott légyen, melyről én eddig semmit sem tudtam?“ – „Felséged – válaszolt a nagyvezér – talán emlékezni fog, hogy tegnap előtt Aladinnak, midőn őt vejének fogadá, engedelmet adott egy palota épitésére, a királyinak ellenében. Azon nap alkonyatkor még e helyen semmi palota sem volt, és tegnap én valék az első, ki hirül vivém Felségednek, hogy a palota fel van épitve.“ – „Erre igen jól emlékszem – felele a szultán, – de azt nem képzeltem, hogy ez a palota a világ csodája fog lenni. Hol találhatni e széles földön oly épületet, melynek falai kő vagy márvány helyett arany- és ezüströgökből rakattak, s hol az ablakok rostélyozatin gyémántok, rubinok és smaragdok foglalkoznak? Ilyest a világon soha senki sem látott.“

A szultán megtekinté, s csodálá a huszonnégy rostélyablak szépségét. De midőn azokat számba venné, ugy találta, hogy csak huszonhárom bir oly ritka gazdagsággal, és nem kevésbé csodálkozott, hogy a huszonnegyedik készitetlen maradt. „Vezér – felszólalt a szultán, – mert a nagyvezér kötelességnek vevé mellőle nem távozni – „én álmélkodom, hogy ily fényes pompás terem e helytt bevégzetlen maradott.“ – Uram, – felele a nagyvezér – Aladdin nyilván igen szoritva volt, s nem vala ideje ez ablakot a többiekhez hasonlóvá tenni, de elgondolhatni, hogy bir a megkivántató drágakövekkel, s hogy minél elébb munkába véteti.“

Aladdin, ki a szultánt némely parancsok kiadása végett elhagyá, most ismét hozzá jöve. „Fiam – mondá a szultán – ezen palota mindazok között, melyek a világon vannak, legcsodálatraméltóbb; csak egyen bámulok, hogy tudniillik ez egy rostélyablak bevégzetlen maradott. Feledékenységből történt-e ez, vagy gondatlanságból, vagy mivel a műveseknek nem volt idejök egy ily szép emlékén az épitésnek az utolsó munkát megtenniök?“ – „Uram – felele Aladdin – a rostélyablak nem ez okokból maradt ily bevégezetlen, mint azt itt látod, hanem ez készakarva történt, s a művesek világos parancsolatomra nem nyultak hozzá; azt ohajtám tudniillik, hogy felségednek jutna a dicsőség e teremet s palotát bevégeztetni; s könyörgök, ne vegye rosz néven ezen szándékomat, hogy valaha ezen vett kegyelemmel dicsekednem s rá emlékeznem lehessen.“ „Ha te ezt e szándékból cselekedted, – viszonzá a szultán, – ugy én azt igen köszönöm és tüstént adom ahhoz a szükséges parancsokat.“ És valóban hivatá azonnal a drágakőárusokat és a legértelmesebb aranyművészeket, kik fővárosában találkoztak.

A szultán azalatt lejöve a teremből, és Aladdin azon szobába vezeté, melyben Badrulbudur herczegnét a menyekző napján megvendéglette. A herczegné egy pillanattal később érkezett. Két asztal állott készen, legdrágább étkekkel megrakva, s rajtok ivókelyhek tiszta aranyból. A szultán az első asztalhoz ült le, s a herczegnével, Aladdinnal és a nagyvezérrel ebédelt együtt; az udvarnak minden főbbjei a másik asztalnál vendégeltettek meg. A szultán az étkeket igen izeseknek találta, és megvallá, hogy még soha fényesebben s kedvére inkább nem ebédelt; ugyanezt mondá a borról is, mely valóban igen finom és kedves italu volt. A mit tovább még csodála, az négy roppant asztali ékességből állott, melyeken drágakővel kirakott arany palaczkok, csészék és kelyhek valának igéző vegyületben egymásra halmozva. Rendkivüli örömét találta a zenekarokon is, melyek a teremben felosztva valának, mig a trombiták és dobok mérsékes szünetekben kivülről harsogtak.

Midőn a szultán az asztaltól felkelt, jelenték neki, hogy a drágakőárusok és aranyművesek, kik parancsára meghivattak, itt volnának. Ő a huszonnégy ablaku teremhez felméne, és midőn oda felért megmutatta a drágakőárusok és aranymüveseknek, kik őt kisérék, a még készületlen ablakot. „Én hivattalak titeket – szóla hozzájuk, hogy nékem ezen ablakot vegyétek munkába s tegyétek épen oly tökéletes egészszé, mint ama többi. Vizsgáljátok meg azokat, és lássatok hozzá, hogy ez minél előbb a többihez hasonlóvá lehessen.

A drágakőárusok és aranymüvészek igen nagy figyelemmel vizsgálták meg a huszonhárom kész ablakot, és minekutána egymással tanácskoztak, és hosszu számvetések után meghatározták volna, hogy kiki a maga részéről mit nyujthat az ablak tökéletesitésére, viszont megjelentek a szultán előtt, és az udvari drágakövész mint szóvivő ezt mondá: „Uram, mi készen vagyunk minden gonddal és igyekezettel oda dolgozni, hogy felségednek engedelmeskedjünk: azonban mindnyájan, kik itt megjelentünk, sem birunk oly nagy értékű tömérdek drágakővel, mint a mennyi ily nyomos munkához szükséges.“ – „Nekem lesz, – felele erre a szultán – és talán több is, mint szükséges; jertek palotámba, én azokat nektek mind általengedem, válaszszátok ki és használjátok, a mi szükséges leend.

Midőn a szultán palotájába visszatért, előhozatá valamennyi drágakövét, és a drágakőárusok a legnagyobb részét kiszedték, főképen azokból, melyeket Aladdin ajándékozott. Ők az ablak rostélyozatjára forditák mind, anélkül, hogy munkájoknak valami különös sikerét lehetett volna észrevenni; ők ujra meg ujra gyüjtögették a drágaköveket, és egy hónap multával alig végezhették a munkának felét. Végre a szultán valamennyi drágaköveit e czélra forditák azokkal együtt, melyeket a nagyvezér az övéiből adott, hanem minden, a mit evvel tehettek, az volt, hgy az ablak legfeljebb félig vala kész.

Aladdin, a ki jól látta, hogy a szultán hasztalan törekszik az egy rostélyablakot a többihez hasonlóvá tétetni, és hogy minden erőlködése mellett sem vall majd becsületet, hivatá az aranymüveseket, és mondá nekik, hogy ne csak a kezdett munkát hagyják abba, hanem egyszersmind, a mit csak dolgoztak eddig, azt ismét szedjék szét, és hogy a szultánnak minden drága köveit, azokkal együtt, melyeket a nagyvezér kölcsönözött, adják vissza.

A munka, melyen a drágakőárusok és aranymüvesek tovább hat hétnél dolgoztak, nehány óra alatt most ismét semmivé lett. A müvészek erre eltávoztak s Aladdint egyedül hagyták a teremben. Ő elővevé a lámpát, melyet magánál tartott, és dörzsölé. A szellem azonnal megjelent. „Szellem – mondá neki Aladdin – én parancsolám neked, hogy ezen terem huszonnégy ablakjai közül egyet kiépitetlen hagyj, és te ezen parancsomat betöltötted. Most azért hittalak, hogy megmondjam akaratomat, azt, hogy ezen egyet is a többihez hasonlóvá tedd. A szellem eltünt, és Aladdin leszállott a teremből. Midőn nehány pillanat mulva ismét felment, a rostélyablakot ugy lelé, a mint kivánta, egészen hasonlónak a többihez.

Azalatt a drágakőárusok és aranymüvesek eljövének a szultán palotájába, bevezettettek, és a szultán tulajdon szobájában fogadá el őket. Az első drágakövész átadá neki valamennyi drágaköveit, melyeket ismét visszahoztak és igy szólt a többiek nevében: „Felséged tudja, mily sokáig dolgozunk már teljes müvészi erővel a munkán, melyet nekünk tökéletre hozni parancsolt. Mi munkánkban már jól előhaladtunk, midőn Aladdin minket arra kényszeríte, hogy ne csak munkánkkal hagynánk fel, hanem mindent egyszersmind rontsunk el, a mit eddig dolgoztunk, s a drágaköveket Felségednek a nagyvezérével együtt hoznánk vissza.“ A szultán kérdé őket, nem mondotta-e meg Aladdin ennek okát; és midőn ők e kérdésre nemmel feleltek, nyomban parancsolá, hogy egyik paripája vezettessék elő. – A paripa tüstént itt termett, ő felült, és ellovaglott, minden kiséret nélkül – kivévén udvarlói közül nehányat, kik gyalog követték. Ő Aladdin palotájához érkezék, és alant a lépcsőknél, melyek a huszonnégy ablakú teremhez visznek, leszáll lováról. Aladdint egy jellel sem tudósítván ittlétéről, a terembe felmegy, de Aladdin még jókor jöve a szultánt legalább a terem ajtajanál elfogadni.

A szultán Aladdinnak időt sem engedett, hogy nyájas udvarisággal panaszkodjék a végett, hogy ő Felsége neki eltitkolá jövetelét, s így kénytelen lőn tartozó kötelességét elmulasztani, hanem így szólott hozzája: „Fiam, én tenmagadtól jövök meg kérdezni, mi oknál fogva akarsz egy ily szép felséges teremet palotádban tökéletlen hagyni.“

Aladdin előtte eltitkolá igaz okát, azt tudniillik, hogy a szultán nem eléggé gazdag, ily munkát drágaköveivel befejezni. Mindazáltal, hogy megmutassa neki, mennyire múlja felűl e palota itt nem csak az ő, de a világ minden egyéb palotáját, nem lévén képes legkisebb részét is tökéletre hozni, igy válaszolt: „Uram, igaz – te e teremet kiépitetlen karban láttad, de kérlek – tekints most ide, és mondd meg, mi hiányzik.“

A szultán egyenesen az ablakhoz méne, melynek rostélyozatát bevégezetlennek látta, és midőn észrevevé, hogy az már mindenben hasonló a többihez, azt gondola, hogy csalatkozik. Ő nem csak a két oldalon lévő szomszéd ablakokat tekinté meg, hanem rendében, mind a huszonnégyet; és minekutána meggyőződött, hogy a rostélyablak, melyen oly sokáig dolgoztatott, mely a müveseknek annyi napokba kerűlt, tudtával csak nehány órák alatt készűlt légyen el, megölelé Aladdint, megcsókolá két szeme közt homloka térét, és álmélólag így szóla hozzá: „Fiam, mi ember vagy te, hogy ily csodadolgokat és pedig egy pillantásban tudsz véghezvinni? Az egész világon nincs másod, és minél tovább tanullak ismerni, annál csodálatraméltóbbnak talállak téged.“

Aladdin a szultán dicsérő szavait nagy szerénységgel fogadá, és következendőkép válaszolt. „Különös szerencse és dicsőség részemről, felséged kegyelmét és megelégedését birni: igérem is, hogy semmit sem fogok elmulasztani, a mi által e kettőt mind inkább megérdemeljem.“

A szultán azon módon, a mint jöve, tért palotájába vissza, – a nélkül, hogy Aladdin kiséretét elfogadná. Midőn királyi lakába megérkezett, ott találta a nagyvezért, a ki reá várakozott. A szultán, ki még folyvást álmélkodott ama csodán, melynek szemtanúja volt, elbeszélé az egész dolgot oly szavakkal, melyek a ministert nem hagyák kétkedni, hogy az valóban úgy van, de a melyek egyszersmind a nagyvezért azon véleményében megerősíték, hogy Aladdin palotája a bűbájolás műve; oly vélemény, melyet a szultánnak mindjárt kezdetben, midőn a palota létre jött, kinyilatkoztatott. Ő ezen véleményét most előtte ismételni akará. De a szultán szavába vágott, mondván: „Vezér, te már ezt egyszer mondottad nekem, de látom, hogy a leányom és fiad közt meghiúsult házasságot még most sem felejtetted el.“

A nagyvezér látá, hogy a szultán szívét előzetes vélemény bírja; meghagyá tehát ezen vélemény mellett, nehogy vele szóharczba jőjön. A szultán mindennap, ha felkelt, rendesen egy szobába szokott menni, honnan Aladdin palotája vala látható, s napjában is többször oda tért, hogy azt nézhesse és csodálhassa.

Aladdin azonban nem maradt zárkózva palotájában. Ő minden héten többször láttatá a városban magát, erre neki több alkalom szolgált; most e vagy ama mecsetbe jött imádságát végezni, majd néha közben meglátogatta a nagyvezért, a ki igen buzgott meghatározott napokon viszonyos tiszteletére lenni, majd ismét némely udvari nagyokat, kiket gyakortább palotájában megvendégelt, szíves volt saját házaikban meglátogatni. Valahányszor kisétált, két rabszolgája által, kik lova mellett menének, az útczákon és piaczokon, melyeken átlovaglott, telemarokkal szóratá az aranyt a sűrün gyűlöngő nép közé.

E mellett minden szegény, a ki palotája ajtajánál megjelent, megelégedve azon adományokkal, melyek Aladdin parancsára ott kiosztattak, tért haza.

Mivel Aladdin úgy osztá fel idejét, hogy nehezen múlt el egy hét, melyben legalább egyszer nem ment volna vadászni, most a város szomszéd tájaira, majd ismét távolabb környékekre, tehát ő az országútakon és falukon is egyaránt mutatta adakozását. Ez a nemes indulat, nagylelkűség a nép szivében ezer áldásokat sarjasztott, és végre közszokássá lőn, csak Aladdin fejére esküdni. Egy szóval, a nélkül hogy a szultán mellette épen árnyékba tétessék, kinek ő rendesen udvarlására jött, el lehet mondani, hogy Aladdin emberszeretete, és szelid viselete által az egész nép hajlandóságát megnyeré, és hogy a nép őt átaljában inkább kedvelte, mint magát a szultánt. Mind ennyi szép tulajdonokkal összeköté még a közjóra való lelkes buzgalmat, melyet benne nem lehetett elég méltólag dicsérni. – Ennek példáit adta egy az ország szélein kiütött lázadás alkalmával. Alig hallotta meg, hogy a szultán összegyüjté hadi seregeit annak elfojtására, s tüstént meg is kérte, hogy bizná reá a fővezérséget. Ő fáradság nélkül nyerte meg, a mit kért. Mihelyt a tábor vezére lőn, seregeit a lázadók ellen inditá, s ő ezen hadi munkát oly vitéz gyorsan vitte véghez, hogy a szultán a lázadók veszteségét és megbüntetését csaknem korábban hallá meg, mint Aladdin megérkeztét a tábornál. Ez a hős cselekedet, mely nevét az egész országban megdicsőité, szivét meg nem változtatta. Diadalmasan tért vissza, de azért emberszerető, kegyes volt, valamint azelőtt.

Aladdin már több éveket imigy leélt, midőn a varázsló, ki neki, a nélkül, hogy reá gondolna, a fényes sorsára segitő eszközt kezeibe adta, Afrikában, hová vissza tért, róla megemlékezni kezdett. Ámbár eddig azt hitte, hogy Aladdin a földalatti üregben, hol visszahagyta, nyomorúan elveszett, mégis utóbb ösztönt érze magában, tisztán kinyomozni, mint múlt ki a világból. Mivel nagy mester volt a pontozó müvészetben, tehát szekrényéből elő vett egy négyszögöt egybezárt iskátulya képében, melyet a pontozó müvészetbeli vizsgálódásainál szokott használni. Leűlt pamlagára, elővevé a négyszögöt, födelét elemelé, és minekutána a homokot simára húzta, hogy megtudhassa, valjon Aladdin megholt-e a föld alatti üregben, kijegyzé pontjait, vonásait húzta, s helyhezé születése csillagállását. Midőn most e csillágallást megtekinté, hogy abból jövendölhessen, azt találta fel, hogy Aladdin a földalatti üregben nem csak meg nem halt, hanem abból kiszabadulván a világon mint első dúsgazdag egy herczegasszonynyal egybekelve ritka fényben, tiszteletben és tekintetben él.

Alig tanúlta ki a varázsló, ördögi mestersége után, hogy Aladdin ily magas fényponton áll, s ime a vér már arczába lövellett. Dühödten szóla önmagához: „Ez a nyomorú szabógyerek felfödözte tehát a lámpa titkát és erejét! Én halálát bizonyosnak tartottam, s ime most fáradozásim s ébren töltött éjjelim gyümölcsét ő éli! Azonban találok módot meggátolni, hogy azt tovább ne élhesse, vagy pedig veszszek el.“ Nem sokáig fontolgatá, mitévő legyen. Mindjárt jövő reggel felveté egy berber ménre magát, mely ólában volt, s utnak indult. Igy jött városról városra, tartományból tartományba, – a nélkül, hogy utközben tovább mulatna, mint a mennyi időt lova kipihenése kivánt – s végre Chinába is eljutott, s a szultán fővárosába, kinek leányát Aladdin feleségűl vevé. Ott megszállott egy vendégházba, hol magának szobát fogadott. A napnak még hátralévő részét s a következendő éjszakát is itt tölté, hogy az utazás terheitől kinyúgodjék.

Másnap az afrikai bűbájos mindenek előtt azt kivánta tudni, mit beszélnek Aladdinról az emberek. Midőn a városon keresztűl sétálna, befordúlt egy igen nevezetes s az előkelők által igen látogatott helyre, hová legtöbben azért jövének, hogy egy bizonyos meleg italt (theát) vennének magokhoz, a bűbájos e helylyel már első utazása alkalmával ismerkedett meg. Alig telepité le magát, hogy ezen italból csészébe töltének, s azt odanyujták néki. Mig ivott, jobbra s balra figyelt, s ime hallá, hogy Aladdin palotájáról van a szó. Midőn csészéjét kiürité, közelebb járult egyikéhez azoknak, kik a palotát vevék beszéd tárgyáúl, s alkalmat lelvén, oldalaslag kérdezé, micsoda palota legyen az, melyről annyi, s oly nagy dicsérettel beszélnek? – „Honnan érkezel, jövevény? – válaszolt az, kihez kérdőleg fordúlt, – te egy nap sem lehetsz e városban, ha Aladdin herczeg palotáját még nem láttad, s még nem hallottad emlittetni.“ – Aladdin tudniillik, mióta Badrulbudur herczegasszonyt nejének vevé, folyvást csak herczegnek nevezteték. „Én nem mondom, – folytatá beszédét a férfi, – hogy ez a palota a világ csudaműveinek egyike, hanem azt állitom inkább, hogy az, az egész világon az egyetlen csudamű mert mióta a világ áll és ember él, senki sem látott még ily nagyot, gyönyörűt és felségest. Neked igen messze földről kell érkezned, mivel itt hallasz róla legelső szót, valóban, én úgy hiszem, hogy mióta e palota felépült, az egész föld kerekségén csak erről beszélnek. Nézd meg azt magad, azután itélj, mondottam-e többet mint sem igaz.“ „Bocsáss meg tudatlanságomnak – viszonoza az afrikai varázsló – én csak tegnap jöttem, és pedig igen messze földről, úgymint Afrikának legvégsőbb széléről. – Elindulásomkor még nem terjedett el oda e csudának hire. És mivel azon nyomos foglalatosság végett, mely engem ide vezérelt, utazásomban szüntelen csak oda törekedtem, hogy minél előbb ide érhessek, a nélkül, hogy valahol legkevésbbé is késtem s ismeretséget szereztem volna, tehát a dologról egyebet nem tudok, csak a mit imént tőletek hallottam. Mindazáltal nem mulasztom el azt megnézni; sőt a kivánat bennem oly égő, hogy kedvem volna azt rögtön kielégiteni, ha szives barátsággal az útat hozzá kijegyeznéd nekem.“

Az, kihez az afrikai bűbájos folyamodott, örömének tartá, az utat leirni, melyen haladnia kell, hogy Aladdin palotájához juthasson; és az afrikai bűbájos azonnal felkelt és ment. Midőn odaért, és a palotát közelben minden részről meg tekintette, nem kétkedett tovább; hogy Aladdinak mint szabógyermeknek szegénységét továbbá számba venné, tudta igen jól, hogy ilyetén csudaműveket, csak a lámpának, melynek birását elveszté, szellemei alkothatnak. Mélyen emésztődvén Aladdin szerencséjén és nagyságán, mely csaknem a szultánéhoz lőn hasonlóvá, visszatért a vendégházba, melyben szállása volt.

Most fődolog vala, megtudni, a lámpa hol van, Aladdin azt magánál hordozza-e, vagy pedig valahol elrejtve tartja; és ezt a bübájosnak a pontozás mestersége által kelle felfedezni. – Mihelyt szállásán megérkezett, elővvé négyszögét a homokkal, mely kettőt ő minden útjában magával vitt. Minekutána azzal a szokásszerinti próbákat megtette, kitudta, hogy a lámpa Aladdin palotájában van, és ő ezen felfedezésen oly igen megörült, hogy csaknem magán kivül lőn. „Igy tehát a lámpa ismét enyém lesz!“ mondá magában – „úgy van, halálban küzdök meg Aladdinnal, ha engem gátolni akar, hogy tőle megfoszszam, s őt viszont az alacsony sors porába sújtsam, melyből oly vakmerőn magasra emelkedett.“

A szerencse balsága úgy hozta, hogy Aladdin épen akkor tiz napi vadászatra ment, és még csak három nap volt oda. Az afrikai bűbájos ezt következendő módon tudta meg: mihelyt ő a pontozásból örvendetes hirt veve, tüstént a vendégház urához ment, azon örv alatt, hogy vele beszélgessen, s ennek oly nagy hajlandósága volt, hogy szükségtelen lőn nagy körüljárással élni. Ő elbeszélé neki, hogy látta Aladdin palotáját, és minekutána mindent kidicsért, a mit rajta és benne csudálásra méltót talált, igy folytatá: „Kiváncsiságom még messzebb terjed, és én addig meg nem elégszem, mig urát ezen csuda épületnek önszemeimmel nem láttam.“ – „Azt meglátni – felele a vendégház gondviselője – nem leend nehéz, minekutána arra majd mindennap van alkalom, ha Aladdin a városban mulat; de három nap óta vadászaton van, mely vadászat nyolcz napig tart.“

Többet az afrikai bűbájos nem akara tudni. Búcsút vévén a férfiútól, eltávozott, és monda magában: „Ez kedvező pillanat a munkára, nem szabad elszöktetni.“ – Ezzel bement egy férfiúnak boltjába, ki vásárra lámpákat készitett, s igy szólott hozzá: „Mester, tizenkét rézlámpára van szükségem; adhatsz nekem olyakat?“ A lámpaárus felele, hogy hiányzik ugyan még néhány az egész számhoz, de ha holnapig várni kiván, tehát akármely órában általveheti azokat. A bűbájos reáállott, csak azt ajánlá neki, hogy tiszták és fényesek legyenek, és jó fizetést igérvén, a vendégházba visszatért.

Más nap a 12 lámpa a bűbájosnak átadatott, a ki azoknak kivánt árát minden alkudozás nélkül lefizette. A bűbájos azokat egy kosárba tevé, melyet ezen czélra már előre megszerzett, és ezen kosarat karjára öltvén Aladdin palotájához ment, és midőn ahoz közelitne, váltig kiáltá:

„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“

Minél közelebb jött, a kis gyermekek, kik a piaczon játszottak, mihelyest őt hallák, szaladva jövének, hangos gunykaczajjal sereglének össze körülötte, s tekinték mint örjöngőt. Magok az általmenők neveték dőreségét. „Ez bizonyosan – mondának ők – elvesztette eszét, hogy uj lámpákat ócskákért kinál!“ Az afrikai bűbájos nem boszankodott sem a gyermekek gúnykaczaján, fütyölésén, sipolásán, sem azon, a mit felőle mondának; hanem, hogy lámpáitól megszabaduljon, meg nem szünt kiáltozni:

„Ki akar ócska lámpákat ujakért becserélni?“

Ezen kiáltást annyiszor ismétlé a piaczon fel, s alá járkálván – a palota előtt és körűl – hogy Badrulbudur herczegné, ki épen akkor a huszonnégy ablakú teremben volt, szavát meghallotta; de minthogy az őt kisérő gyermekek sivitása miatt ki nem veheté, mit mondott, lekülde egyet rabnői közől, ki hozzá épen legközelebb állott, meglátni, mit jelent a lárma és zsibaj ott alant.

A rabnő csakhamar visszajött, s hangos nevetéssel lépett a terembe. – Oly pajkoskedvűleg nevetett, hogy a herczegné őt látván, kénytelen lőn vele együtt nevetni. „No’s te dőre“ – monda a herczegné – nem akarod megmondani, miért kaczagsz ily hangosan?“ – „Herczegné!“ – felele rabnéja, s még folyvást nevetett – „ki nem nevet, midőn egy bolondot lát, ki a piaczon karra vett kosárral jár, mely tele van a legszebb ujdonuj lámpákkal, s ezeket mégis nem eladni, hanem ócskákért becserélni akarja? A sivitást pedig, mely hallatszik, gyermekek teszik, kik körülötte oly nagy számmal csoportoznak össze, hogy alig tehet egy lépést, s vele váltig dévajkodnak.“

Ezen hirre egy másik rabnő megszólal s ezt mondja: „Mivel ócska lámpákról van a szó, nem tudom, vette-e már a herczegné észre, hogy ott fen a pártázaton is hever egy ilyen? Az, a kinek tulajdona, nem fogja rosz néven venni, ha az ócska helyett majd ujra akad. Ha a herczegné jóvá hagyja, öröme lehet tapasztalni, ez a bolond igazán oly bolond-e, hogy egy uj lámpát ócskáért ád, minden reáfizetés kivánása nélkül.“

A lámpa, melyet a rabnő érintett, a varázslámpa volt, melylyel Aladdin élt, hogy magát ama fényes polczra, melyen állott, emelhesse. Ő maga helyhezé minekelőtte vadászni méne, azon pártázatra fel, – attól félvén, hogy elveszti, és mindenkor ily gondoskodással élt, valahányszor máshova költözött; de valamint a rabnők, úgy a herczegné maga sem vevék soha is távolléte alatt azt észre. Azon időt kivévén, melyet a vadászaton töltött, szüntelen magánal hordozta. Itt talán azt a megjegyzést teszi valaki, hogy Aladdin gondossága e tárgyban igen helyes volt, de legalább a lámpát valahová zárta volna el. Ez ugyan igaz, de ily vigyáztalanság minden időben történt, s jövendőben sem marad el.

Badrulbudur herczegné, ki a lámpa becsét nem ismerte, s nem tudta, mily nyomos az mind reá mind Aladdinra nézve, hogy ahhoz senki se nyúljon, és hogy az minél gondosabban őriztessék, örűlt a tréfának s parancsolá egynek a heréltek közül, hogy vegye és cserélje be. A herélt engedelmeskedett, leméne a lépcsőkön, és alig lépett a palotából ki, midőn már az afrikai bűbájos szemébe tűnt. Hivá azt, és midőn hozzá érkezett, mutatta néki az ócska lámpát, mondván: „Adj nekem új lámpát ezért itt.“

Az afrikai bűbájos nem kétkedett, hogy ez ugyanazon lámpa, melyet keres; nem is lehetett gondolni, hogy Aladdin palotájában, hol minden eszköz csak arany és ezüstből készült, – több ilyen ó lámpa találkozzék. Hirtelen vevé azt tehát a heréltnek kezéből, és minekutána azt előbb keblébe rejté, átadta neki kézi kosarát, és tetszése szerint engedett a lámpák közül választani. A herélt egyet kiválasztván, elhagyá tüstént a bűbájost, s ment, Badrulbudur herczegnének az új lámpát megmutatni. De a csere alig történt meg, hogy a gyermekek a piaczon sivitó kaczajt ütének, s a bűbájos dőreségén mulatkoztak.

Mindazáltal ez hagyá őket kiáltozni kedvök szerint s a helyett, hogy tovább is Aladdin palotája közelében tartozkodnék, eltávozott észrevétetlen, és minden zaj nélkül, azaz, nem kiáltozott többé, nem kinált tovább uj lámpákat ócskákért. De miért is? ő nem akara más lámpát, mint azt, mely imént birtokába jött; s a bűbájos elhallgatása azt szülé, hogy a gyermekek is békével hagyták, és szétoszlottak.

Mihelyt ő azon piaczról, mely a két palota közt terűlt el, aláhuzódott, néhány járatlan utczán által – eltünt, és mivel most sem a többi lámpára, sem a kosárra tovább nem vala szüksége – letette a kosarat a lámpákkal egy utcza közepén, hol épen akkor senki sem járt. Erre egy más utczába fordult, és ment folyvást sebesen, míg a város egyik kapujához ért; itt utját a külvároson mely igen hosszú volt, vivé keresztűl, de mielőtt a város végére jutna, némely élelemnemeket vásárlott össze. Mihelyt kiért a szabadba, az országutjától elhajlott, egy félreszigetelt táj felé, hol őt senki sem vehette észre, és hol a kedvező pillanatot bevárta, hogy ármányterveit tökéletesen kivihesse. Nem sajnálá berberménjét, melyet a vendégháznál visszahagyott, mert az imént nyert kincs neki elegendő pótlékúl szolgált.

Az afrikai bűbájos a nap hátralévő részét e helyen tölté, egész éjfél után egy óráig, midőn legnagyobb volt a sötétség. Ekkor húzta ki először kebléből a lámpát, és dörzsölte. E hivásra tüstént jelen volt a szellem.

„Mit kivánsz? – kérdezé a szellem őt. – Itt vagyok, mint rabszolgád, és rabszolgája mindazoknak, kik a lámpát kezökben tartják!“

„Parancsolom neked – válaszolt az afrikai bűbájos – hogy azon palotát, melyet te vagy a lámpának többi szolgái e városban épitettek, ugy a mint áll, minden élő lakosival tüstént felemeled, s azt velem együtt ezen és ezen helyre viszed Afrikában.“ A szellem egy szót sem válaszolt, hanem öszvehivta a lámpának többi szellemszolgáit, s azokkal kevés idő alatt a bűbájost s az egész palotát a megjegyzett helyre Afrikába vitte. Mi azonban az afrikai bűbájost s a palotát Badrulbudur herczegnével Afrikában hagyjuk, és most csupán a szultán álmélkodásáról fogunk beszélni.

Midőn a szultán felkelt, szokása szerint nem mulasztá el, a nyilt csarnokba menni, hogy öröme legyen Aladdin palotájat látni és csudálni. Szemeit azon táj felé forditá, hol egyébkor ezen palotát helyhezve látta, és ime most csak üres, puszta tért szemlélt, egészen úgy, mint akkor, mielőtt azon még palota épűlt. Először ezt csalódásnak vélte, és törlé szemeit; de most sem látott egyebet, mint látott kezdetben, ámbár az idő tiszta, az ég derült volt, és a reggel bibora, mely a nap tüsténti jövetét hirdeté, minden tárgyakat igen világosan és tisztán mutatott. Mind a két nyiláson jobbra balra nézett, és folyvást semmit sem látott. Álmélkodása oly nagy vala, hogy bizonyos ideig álló helyén bálványnyá lőn, szemeit azon tájra meresztve, hol eddig a palota állott, de hol az többé nem vala található; meg nem fejtheté magának, mint lehessen, hogy ily roppant, fényes palota, mint Aladdiné volt, melyet, mióta engedelmével az felépült, mindennap, sőt még tegnap is látott, egyszerre igy minden nyom nélkül elenyészett. „Én nem csalódom, – szóla önmagához – az épen, és épen csak azon a helyen állott; ha összedőlt volna legalább dőledék halmai mutatkoznának, és ha a föld nyelte volna el, legalább némely nyomait láthatnám.“ Ámbár most meggyőződött, hogy a palota nincs többé, mégis egy kevéssé várt, csak hogy lássa, igazán nem csalódik-e. Végre eltávozott, s minekutána még egyszer hátranézett, ment termébe vissza, s parancsolá, hogy tüstént hiják el a nagyvezért. Azalatt felűlt, – lelkét oly sokféle gondolatok ostromlák, hogy nem vala képes valamit elhatározni.

A nagyvezér a szultánt nem sokáig váratá magára. Oly sietve jött, hogy sem ő, sem szolgái az általmenetelben észre nem vették, hogy Aladdin palotája nincs többé. Magok a kapusok, midőn a palota kapuit megnyitották, sem vevék azt észre.

A nagyvezér igy szólitá meg a szultánt: „Uram, az a sietség, melylyel engem Felséged hivata, azt hagyja gondolnom, hogy valami rendkivülvaló történt, minekutána felséged tudtával van, hogy ma tanácsülés tartatik, következőleg tisztem szerint nem sokára ugy is megjelentem volna.“ „Az, a mi történt, valóban valami rendkivüli, és te magad sem fogod tagadhatni. Mondd meg nekem, hová lett Aladdin palotája?“ – „Aladdin palotája? – válaszolt a nagyvezér álmélólag – én épen most menék el mellette, és ha nem csalódom, helyén láttam állani. Épületek, melyek oly izmosan és tartósan, mint Aladdiné, vannak fölemelve, nem egy könnyen szokják helyöket változtatni.“ „Menj csak ezen terembe és nézz oda – mondá a chalyf – és te nekem más ujságot fogsz majd jelenteni.“

A nagyvezér a nyitott csarnokba ment, és úgy jára mint a szultán. Midőn tökéletesen meggyőződött, hogy Aladdin palotája nem áll többé ott, a hol állott, és annak semmi nyoma nincs, viszont a szultánhoz ment. „Nos láttad Aladdin palotáját?“ Kérdezé ez őt – „Uram – válaszolt a nagyvezér – Felséged emlékezni fog, midőn többször mondám, hogy ez a palota, mely roppant iszonyú gazdagsága által csudálását vonta magára, csupán a varázslat s bűbájolás műve legyen; de Felséged nem hallgata szavamra.“

A szultán, ki azt, a mit a nagyvezér emlékezetébe hozott, nem tagadhatá, nagy dühösségre lobbant, és annál nagyobbra, mivel korábbi hitetlenségét nem vala képes menteni.“ Hol van – kiáltá – ez az ámitó, ez a gonosztevő, hogy fejét lecsapatnom lehessen?“ – „Uram felele a nagyvezér – néhány napok előtt búcsút vett Fölségedtől. Meg kell őt kérdeztetni, hová lett palotája; neki azt tudni kell.“ „Az igen nagy kimélést mutatna részemről – válaszolt a szultán – menj, és parancsold meg harmincz lovagomnak, hogy meglánczolva hozzák előmbe.“ A nagyvezér elméne, a lovagoknak megvivé a szultán parancsát, és kitanitá azoknak vezérét, mikép cselekedjenek, hogy kezökből ki ne szökhessék. A lovagok elmentek, és Aladdint öt vagy hat órányira a várostól föltalálták, midőn épen a vadászatról térne vissza. A lovagok vezére melléje ugratott, és mondá neki, hogy a szultán igen ohajtja őt minél előbb látni, és azért kiküldé őket, hogy ezt hirül adnak, és visszatértében kisérői lennének.

Aladdin nem sejté legkevésbbé is az inditó okot, mely a szultán testőrzőinek ezen osztályát feléje hozta, s ugyanazért visszatérését még inkább sietteté. De midőn mintegy félórányi távolságra volna a várostól, körülvevé őt a lovagcsapat, s annak vezére mint szóvivő ezt mondá: „Aladdin herczeg, fájdalmas érzéssel jelentjük, hogy parancsunk van a szultántól, téged elfogni, és mint országvétkest, szine elébe hozni; kérünk téged egyszersmind, ne vedd rosz néven, és bocsáss meg, midőn kötelességünket teljesitjük.“

Ez a nyilatkoztatás Aladdint, ki magát mindenben ártatlannak érzé, rendkivül meglepte. Kérdezte a vezért, tudná-e, mivel vádoltatnék; de ez azt felelte, hogy erről sem ő sem emberei legkedvesebbet sem tudnak.

Midőn Aladdin látta, hogy szolgái a nagyobb lovagcsapattal meg nem küzdhetnek, sőt, hogy többen már el is hagyták, leszállott lováról, és mondá: „Itt vagyok; teljesitsétek a parancsot, mely adatott nektek. Azt azonban jó lélekismerettel vallhatom, hogy ártatlan vagyok, s hogy nem követtem el semmit olyast, s mi által vagy a szultán személye vagy az ország köz boldogsága megsértetett volna.“ Azonnal egy hosszú láncz vettetett nyaka körül, melylyel egyszersmind derékon megköttetett, úgy, hogy kézeivel többé nem vala szabad. A vezér magát a lovagsereg elébe helyhezé, egy lovag pedig a láncznak végét tartotta, s imigy vezeté – a vezér után lovagolva – Aladdint, ki őt gyalog tartozott követni a városba be.

Midőn a lovagok a külvárosba jövének, az elsők, kik Aladdint lánczon kisértetni látták, egy pillantatig sem kétkedének, hogy fejét veszti. Mivel a nép átaljában szerette és tisztelte őt, tehát nehányan azonnal kardhoz és egyéb fegyverhez nyultak, s azok, kiknek fegyverök nem volt, kövekkel készültek fel, s ugy huzódtak a lovagcsapat után. Némelyek a lovagok közül, kik végsők valának, kezdének megfordulni, azon szándékkal, hogy a gyűlöngőket szétszalaszszák; de az utolsók száma oly igen nőtt, hogy a lovagok jónak találák nyugodtan maradni, s megelégedni sorsukkal, ha a szultán palotáját elérhetik, a nélkül, hogy Aladdin tőlük elragadtassék. Hogy ezt elérniök lehessen, fő gondjuk volt, az utakat és utczákat, a mint keskenyebbek vagy, tágasabbak voltak – széltében elfoglalni, s imigy jövének végre a palota előtti piaczra, hol magokat szoros rendbe állitván, a fegyverkezett nép árját feltarták, mig a vezér s ama lovag, ki Aladdint vezeté, a palotába beléptek; a kapusok pedig utánok a kaput tüstént bezárták védfalul a nép tolongása ellen.

Aladdin a szultán elébe vezettetett, ki őt a nagyvezér társaságában a csarnokon várta. Mihelyt megpillantá, parancsolta a hóhérnak, ki a czélra oda állittatott, hogy fejét csapja le – nem kivánván szine előtt látni, s maga védelmét hallani.

Midőn a hóhér Aladdint hatalmában tudta, levette róla a lánczot, melylyel nyaka és dereka körülövezve volt, és minekutána egy bőrt, mely számtalan elvesztett gonosztevők vérével vala itatva, a földön elteritett volna, arra letérdelni kényteté, s erre bekötözte szemeit. Azután kivonta pallosát, s már készült a halálos csapáshoz – két karjaival súlyirányt nyitván a pallosnak, azt háromszor a levegőben villogtatá, s csak a szultán intésére várt, hogy Aladdin feje leessék.

Ezen pillanatban észrevevé a nagyvezér, hogy a nép, mely a lovagokon erőt vett, s a piaczot ellepte, a palota kőfalait több helyen lábtókkal kezdi megszállni, sőt itt ott zajongó dühhel lerongálni, hogy magának rést nyithasson. Mondá tehát a szultánnak, még mielőtt ez a csapásra jelt adna: „Kérem Felségedet, jól fontolja meg, a mit tenni készül. A nép már a palota falait ostromolja, és ha ide be talál rontani, a következés igen kártékony lehet.“ „Mit? palotámat ostromolni? – válaszolt a szultán – ki meri ezt cselekedni?“ „Uram“ monda a nagyvezér – pillantson csak Felséged palotája falaira, vagy a piaczra, s állitásom igazsága nem lesz kétséges.“

Midőn a szultán a szilaj, tüzes néplázongást megsajditá, ijedelme igen nagy lőn; nyomban parancsolá a hóhérnak, hogy pallosát hüvelyébe tegye, a kötést Aladdin szemeiről oldja le, s bocsássa szabadon. Egyszersmind kényteté poroszlóit a kiáltásra, hogy a szultán Aladdinnak megkegyelmezett, és hogy mindenki térjen békében haza.

Most mindnyájan azok, kik a palota falait megszállották, és tanui voltak annak, a mi történt, szándékoktól elállának. Csak hamar leszálltak a falakról, s megittasodván az örömtől, hogy egy férfiunak, kit szivből szerettek, megmenthették életét, rivalva hirdették ki a körülállóknak; néhány pillanat mulva a szerencsés hir az egész népnél elterjedett, mely a palota előtti piaczon hullámként tolongott, s a poroszlók kiáltása, kik a palotaszegélyről ugyanazt jelenték, mindenkit végképen meggyőzött. A szultán igazságszeretete, melyet Aladdinnak megkegyelmezésében mutatott, lefegyverkezteté a népet, a lázongást eloltá, és lassanként kiki békével tért haza.

Mihelyt Aladdin magát ismét szabadnak látta, fejét felemelte, és midőn a szultánt megszemlélte volna, igy szólott fel hozzá érzékeny hangon: „Felség! hallgasd meg kérésemet, kegyelmedhez, melyet imént árasztottál reám, csatolj még egy másikat is, s add tudtomra, mit vétettem.“ „Mit vétettél, áruló? – válaszolt a szultán; – és te még azt nem tudod? – Lépj fel ide, én megmutatom neked.“

Aladdin fellépett, és midőn a szultán szine előtt állott, monda ez neki: „Kövess engem!“ s ment előtte, reá nem nézvén. Vezette pedig a nyilt erkélyhez, és midőn az ajtóhoz ért, igy szólott hozzá: „Lépj be ide. Hisz fogod még tudni, hol állott palotád; tekints itt mindenfelé, és mondd meg aztán, hová lett?“

Aladdin nézett, és nem látott semmit! Ő jól ismerte a helyet, melyen palotája állott; de mivel meg nem fejtheté, mint enyészett el az igy minden nyom nélkül, tehát e különös meglepő eset oly álmélásba és zavarba hozta, hogy nem vala képes a szultánnak egy szóval is felelni.

A szultán nyugtalan lélekkel ismétlé kérdését: „De mondd meg nekem, hol van palotád, s hol van leányom?“ Aladdin most megszakasztá hallgatását, és felele: „Uram, látom és megismerem, hogy azon palota, melyet épitteték, nem áll rendes helyén többé; látom, hogy eltünt, és én Felségednek nem mondhatom meg, hová lett. Mindazáltal lélekismeretem vallja, hogy a mi itt történt, az tudtom ellen s minden befolyásom nélkül történt.“

„Palotádból mi lett – folytatá a szultán – azon kevéssé aggódom; leányom sok ezerszer drágább nekem, mint épületed. Azért akarom, hogy nekem őt visszateremtsd, különben irgalom nélkül leesik fejed.“

„Uram – viszonoza Aladdin – csak egy kegyelmet kérek, ugymint egy negyvennapi időhatárt, hogy a szükséges és alkalmatos módokat kikeressem, és ha ezen idő alatt czélomat el nem érem, akkor esküszöm, magam hozom Felséged királyi székéhez fejemet, hogy azzal ugy bánhassék, a mint tetszik.“ „Én a negyvennapi határt, melyet kivánsz, megadom – válaszolt reá a szultán; – azonban irtózzál kegyelmemmel visszaélni, ne gondold, hogy megszökhetel haragom elől. Mert a világnak akármely szögébe rejtezkedel is, én reád fogod akadni.“

Aladdin mélyen megszégyenitve, szánakozást gerjesztő állapotban távozott a szultán szine elől. Csüggedt fővel ment a palota udvarain keresztül, s becsvesztében nem meré felvetni szemeit. A fő udvari tisztek, kiket soha sem bántott meg, s kik boldog sorsában baráti voltak, a helyett, hogy vigasztalták s házokban menedékkel kinálták volna, hátat forditának neki, részint, hogy ne lássák őt, részint, hogy ő ne ismerne reájok. De ha mindjárt közelitettek volna is hozzá, hogy vigasztalják és szolgálatjaikkal megkinálják, ők Aladdint meg nem ismerték volna. Hiszen ő már maga sem ismerte magát s az ész tőle elpártolni látszott. Ennek jeleit adta, mihelyt a palotából kilépett; mert a nélkül, hogy meggondolná, mit tesz, házról házra járt, és minden embert, kivel találkozott, kérdezett, nem látta-e palotáját, s nem adhatna-e neki hirt arról?

Ezen kérdések mindenkit azon gondolatra hoztak, hogy Aladdin elméjében megháborodott. Némelyek nevetének rajta, de az okosok, s átalában mindazok, kik baráti szövetségben vagy valamely társasági viszonyban állottak vele, szivből szánakoztak sorsán. Ő három nap maradt a városban, folyvást majd jobbra majd balra fordúlt, nem evett semmit, csak a mit a szánakozás nyujtott.

Végre, mivel azon városban, hol egykor oly nagy fénynyel és tekintélylyel lépett fel, boldogtalan körülményei között tovább nem maradhatott, elhagyta azt, és utját a mező felé vette. Félretért a nagy országutakról, és minekutána sok mezőt kínos bizonytalanságban összebujdosott, az esthomályban egy folyam partjára ért. Itt a kétségbeesés barna képeivel mulatott lelke. „Hol keressem én most palotámat? – igy szólott komor tünődéssel önmagához – melyik tartományban, melyik országban, a világ melyik részében fogom én azt feltalálni, s vele kedves herczegnémet, kit a szultán visszakiván tőlem? Ugy van, eltökelettem! – jobb, ha magamat ily sok fáradozásoktól, melyek szerencséhez nem visznek, és mind ennyi véres aggodalmaktól, melyek szivemen rágodnak, örökre feloldozom. Imigy elszánván magát, a folyamba akart ugrani; de azt mint jó és vallásos muzelmán, előbb nem meré cselekedni, mig imádságát el nem végezte. Hogy elkezdhesse azt, a folyam széléhez közelitett, meg akarván a nemzeti szokás szerint kezeit és arczát mosni; mivel azonban a hely, melyen megállapodott, kevéssé lejtős s a kicsapó habtól nedves volt, elcsúszott, és a folyamba esett volna bizonyosan, ha csak még idején egy földből kiálló kisded szirtdarabhoz nem kapaszkodott volna. Szerencséjére még magánál hordozta a gyürűt, melyet az afrikai bűbájos ujjára dugott, mielőtt a földalatti üregbe leszállott, hogy felhozná a csudalámpát, melytől imént megfosztaték. A fogódzásnál a gyürűt igen keményen találá a szirthoz dörzsölni, és nyomban megjelent ismét a szellem, mely neki ama földalatti üregben, hová az afrikai bűbájos őt lerekeszté, jelent vala meg.

„Mit kivánsz? szólt hozzá a szellem.“ „Itt vagyok, neked mindenben engedelmeskedni kész, mint szolgád, és szolgája mindazoknak, kik e gyürűt ujjokon hordozzák, és nem csak én hanem valamennyi szolgái a gyürűnek.“

Aladdin, kit mint kétségbeesőt e váratlan tünemény rendkivül meglepett, felele: „Szellem, légy életem szabaditója másodszor is; mutasd meg, hol van az a palota, melyet épitteték, avagy állitsd késedelem nélkül vissza előbbi helyére.“ „A mit tőlem kivánsz – válaszolt a szellem – az erőm körén túl fekszik. Én csak a gyürű rabszolgája vagyok, szólitsd ezért a lámpa rabszolgáját.“ „Ha ez igy van – felele Aladdin – tehát parancsolom neked e gyürű hatalmánál, hogy engem azon tájra vigy tüstént, hol palotám áll – akármely részén legyen is a világnak – és helyezz engem Badrulbudur herczegné ablakai alá.“ Alig mondá ki e szavakat, midőn a szellem őt Afrikába, egy mezőnek közepére, melyen a palota nem messze egy nagy várostól állott – elvivé, s Badrulbudur herczegné ablakai alá letette, itt elhagyván őt. Minden egy pillanat alatt megtörtént.

Aladdin az éjsötétben is azonnal megismeré palotáját, valamint Badrulbudur herczegné szobáit is, de mivel már késő éj volt s a palotában mély nyugodalom, tehát kevéssé félre huzódott és egy terepély fa alatt leűlt. Itt jó reménynyel tele, hosszan elmélkedett szerencséjén, melyet csak a vakesetnek köszönhetett; s azon pillanattól fogva, melyben mint meglánczolt rab a szultán elébe vezetteték, s élete veszedelemben forgott most érzé legelőször csendesebbnek lelkét. Egy kevésig oda adta magát az édes merengésnek; de végre, mivel már hat nap óta semmit sem aludt, az álom hatalmat vett rajta, a fa tövénél elszunnyadott.

Midőn a hajnal hasadt, Aladdint a madarak éneklése, melyek fölötte a fán s palotája kertében a fák sűrű lombjai közt éjszakáztak, igen kellemesen serkenté fel. Azonnal szemeit a csudaépületre vetette, és kimondhatatlan örömöt érzett, látván, hogy készülőben van ismét annak urává lenni, s imigy még egyszer hivé herczegnéjét, Badrulbudurt birni. Felkelt, s a herczegné szobáihoz közelitett. Egy kevéssé fel alá járt ablakai alatt, várván, mig felébred, és magát mutatni fogja. Ezen várás alatt váltig elmélkedett, mi okozhatta valljon e különös szerencsétlenségét, és hosszú ideodatünődés után többé nem kétkedett, hogy sorsának minden balsága onnan ered, mivel a lámpára nem volt eléggé gondos. Vádolá vigyáztalanságát, dőreségét, hogy azt csak egyszer is kiereszthette kezéből. De a mi őt leginkább nyugtalanitá, – az volt, hogy ki nem találhatta semmikép szerencséjének irigyét. Neki a megfejtés könnyebb lett volna, ha tudhatá, hogy ő és palotája Afrika határán áll; azonban a gyürű szelleme ezt neki nem mondá meg, ő pedig e gondolatra önmagától nem jöve. Csupán e szót hallani: Afrika… elég lett volna, hogy tüstént az afrikai bűbájost, mint halálos ellenét, eszébe villantsa.

Badrulbudur herczegné, mióta elragadtatott s Afrikába helyeztetett, korábban kelt fel, mint máskor. Neki az afrikai bűbájosnak tekintetét mindennap egyszer el kellett tűrnie, mert ura volt a palotának; de a herczegné vele mindenkor oly daczosan bánt, hogy még nem mert a palotában lakhelyet venni. Midőn a herczegné felöltözködött, rabnői közűl egyik történetből kinézett a rostélyablakon és megpillantá Aladdint. Ez tüstént asszonyához sietett, s jelenté, a mit látott. A herczegné, ki ezen hirnek nem adhata hitelt, az ablakhoz ment, s a kit látott, Aladdin volt; de hogy még inkább meggyőződjék, kinyitá a rostélyt. Azon zörejre, melyet a herczegné az ablakrostély kinyitása által okozott, Aladdin fölveté fejét, reá ismert, és üdvözlé őt oly arczczal, melyen határtalan öröme tükrözé magát. „Hogy időt ne veszitsünk, – szólott hozzá a herczegné – a rejtek ajtót megnyittattam; menj be azon, és jőj fel.“

A rejtekajtó a herczegné szobái alatt volt. Aladdin azt nyitva lelé, és gyorsan felment a lépcsőkön. Lehetetlen hiv festését adni amaz örömnek, mely a házaspárnak szivét megszállá, midőn egy elszakadás után, melyet öröknek hittek, végre egymást viszontláták. Többször ölelék meg egymást, s a szeretetnek és nyájasságnak mindazon jeleit adták, melyeket ily gyászos, váratlan elválás után, mint az övék volt, csak gondolni lehet. Ezen ölelkezések után, melyek közé az öröm könyűi vegyültek, leülének, s Aladdin szóhoz jutván igy szólott: „Herczegné, minekelőtte másról beszélnénk, istenért, tenmagadért, tiszteletreméltó atyádért s én magamért kérlek, mondd meg nekem, mi történt azon régi lámpával, melyet én, mielőtt vadászatra mentem, a huszonnégy ablakú teremben a pártázatra helyeztem?“

„Ah, kedves férjem! – válaszolt a herczegné – nem lehet kétkednem többé, hogy mindkettőnk szerencsétlensége e lámpától ered, s a mi engem vigasztalhatatlanná tesz, az, hogy annak magam vagyok ártatlan oka.“ „Herczegné – viszonzá Aladdin – ne magadat okozd, hanem egyedül engem, mert nekem a lámpa gondviselésében vigyázóbbnak kellett volna lenni. De most csupán arról gondolkodjunk, hogy a hibát viszont jóvá tegyük; s azért légy szives elbeszélni, mi történt a lámpával, s ki kezébe jutott?“

Most elbeszélé Badrulbudur herczegné a lámpa történetét, mint cserélte be amaz ócskát egy újért, melyet Aladdinnak mutatásúl elő is hozatott, és mint vevé a következő éjszakán észre a palota áthelyeztetését, és mint látta magát reggel ezen idegen tartományban, melyet Afrikának neveznek. Ezen utolsót ő azon árulónak saját szájából hallotta, ki őt varázsmesterségei által ide helyezé.

„Herczegné“ – szavába vágott Aladdin – „te nekem az árulót eléggé megjegyezted azon mondásoddal, hogy Afrikában van. Ő leghivtelenebb ember e földön. De most sem idő sem hely, galád tetteiről tökéletes rajzképet adni; arra kérlek egyedül, mondd meg nekem, mit csinált ő a lámpával és hová tette?“ „Keblében mélyen elrejtve hordozza – felele a herczegné – és én ezt mint csalhatatlan szemtanu bizonyithatom, mivel jelenlétemben huzta ki és mutatta azt, hogy vele kérkedvén, engem boszantson.“

„Szeretett herczegné – válaszolt erre Aladdin – ne vedd rosz néven, ha sok kérdéseimmel fárasztlak, azok reám és reád nézve egyaránt fontosak. De hogy arra térjek, a mi engem különösen érdekel, égre földre kérlek, mondd meg nekem, mint bánt veled ez a szörnyű galád s hivtelen ember?“ „Mióta itt vagyok, – felele a herczegné – mindennap csak egyszer mutatta nálam magát, és én bizonyos vagyok, hogy azért nem alkalmatlankodik többször, mivel látogatásainak oly kevés sikerét látja. Minden beszédei, melyeket ily alkalommal hozzám intéz, csupán oda czéloznak, hogy én – neked esküdt hitemet szegném meg, s őt venném férjemnek; váltig s minden alkalommal mondja: tegyem le azon hiú reményt, hogy valaha téged viszontlátlak, – mondja, hogy te már nem vagy életben, s atyám a szultán fejedet vétette. Hogy magát szépitse, azt teszi még hozzá, hogy te egy hálátlan ember vagy, hogy minden szerencsédet tőle vetted, – és még számtalan egyebet, a mit hozzám beszélni nem gátolok. Mivel tőlem fájdalmas panasznál és könyűnél mást válaszúl nem kap, mindenkor oly kinemelégűlten távozik ismét el, mint a hogy jöve. Gyanitom azonban szándékát, várja, mig eleven fájdalmam, s veszteségem érzése megtompul, reménylvén, hogy gondolkodásom módját akkor megváltoztatom, s ha csakugyan ellentállásom váltig az maradna, majd erőhatalommal él. De áldom az egeket; jelenléted kedves férjem, minden aggódásomat eloszlatta“.

„Herczegné – szavába esett Aladdin, – én meg vagyok győződve, hogy aggódásidat nem hasztalan oszlattam el, és hogy módot találtam, téged halálos ellenünktől megszabaditani. Ezen czélra azonban szükséges, hogy a városba menjek; én délfelé onnan ismét visszatérek, és közlöm veled tervemet, valamint azt is, miben lehetsz segédem. Hanem, hogy neked mindjárt előre jelentsem, ne csodálkozzál, ha engem más öltözetben látsz visszajönni, és parancsold meg, hogy a rejtekajtó, mihelyt zörgetek, nekem tüstént nyittassék fel.“

A herczegné megigéré, hogy őt az ajtónál várni és tüstént beereszteni fognák.

Midőn Aladdin a herczegné terméből lement, s azon ajtón, melyen jött, viszont kilépett volna, maga körűl szertetekintett, s im látott egy parasztot a mezőre ballagni.

Mivel a paraszt a palotán túl méne s kevéssé távol volt, Aladdin kettőztette lépéseit, s mihelyt utól érte, megkérdezé, akarná-e ruháját az övével kicserélni? A pór ember, noha nem szivesen, végre reá állott. Az átöltözködés egy bokor megett történt, és midőn egymástól elválának, Aladdin utját a város felé vette. Mihelyt oda beérkezett, azon utra tért, mely a kaputól huzódott el, befordult a legnépesebb utczákba, és végtére oda jött, hol minden rendű árusnak és kézművesnek tulajdon utczája van. Itt beméne a fűszerárusok utczájába, felkeresé a legnagyobb szerrel gazdag boltot, és kérdezé a kereskedőt, volna-e bizonyos pora, melyet neki megnevezett?

A kereskedő, ki Aladdint ruhája után mérvén, igen szegénynek tartá, s igy tehetetlennek a kivánt pornak árát megfizetni, azt válaszolta, hogy nála ugyan találkozik olyan por, hanem rendkivül drága. Aladdin sejté a kereskedő gondolatját, kihuzta erszényét, nehány aranyat csillogtata, s a porból fél drachmát kivánt adatni. A kereskedő ugyanannyit kimért, papirosba köté, s átadá Aladdinak, árul egy aranyt kivánván. Aladdin kifizette, s minekutána éhségét egy két eledellel lecsillapitotta, tüstént odahagyta a várost, s visszatért palotájába. A rejtekajtónál nem sokáig kelle várnia; azonnal megnyilt az, és ő felment Badrulbudur herczegné termébe. „Herczegné – igy szólott hozzá – azon idegenség, melylyel te, mint mondád, viseltetel rablód iránt, talán nehézzé teszi, hogy tanácsomat kövesd; azonban, engedd neked az mondanom, hogy szükséges magadat tettetni, sőt erőltetni is, ha incselkedéseitől szabadulni kivánsz, s atyádnak a szultánnak meg akarod vinni a viszonlátás örömeit. Ha tehát követni akarod tanácsomat, – folytatá Aladdin – szükség, hogy nyomban egyik legszebb ruhádat fel vedd; mihelyt azután az afrikai bűbájos jön, légy kész őt a legjobb szivességgel fogadni, és pedig minden erőltetés, vagy félelem nélkül, derült arczczal – és ha csak ugyan a komorságnak egy kis fellege még visszamaradna, mind inkább ritkúljon az, mig végre elenyészett. Beszédben add értésére, hogy igyekszel engem elfelejteni, és hogy őszinteségedről egészen meggyőzd, hivd meg magadhoz vacsorára, és jelentsd akkor neki, hogy szeretnéd országának legjobb borát megizelni. Ő akkor minden bizonynyal eltávozik, hogy abból neked hozhasson. Azalatt mig te visszajövetét várod s az asztal felkészült, töltsd ezen poharak egyikébe, melyből inni szokol, ezt a méregport, tedd azután azt félre, és tanitsd ki asszonyaid közűl azt, ki neked itallal udvarol, hogy bizonyos jelre azon poharat hozza tele borral, de vigyázzon, nehogy valami tévedés essék. Ha a bűbájos visszatért, és ti az asztal mellett ülni fogtok s annyit ettetek és ittatok, mennyi elégnek látszik, hozasd akkor a rejtett poharat elő, és cseréld ki poharadat az övével. Ő ezen megtisztelést, melyet ezzel hozzája mutatsz, majd oly nagyra számitja, hogy a poharat nemhogy el nem fogadná, de egy csöppig kiüriti; – és alig üritette ki, már látni fogod, hogy dermedten hanyatt esik. Ha talán irtóznál poharából inni, csak tettesd, mintha valóban innál, és pedig minden félelem nélkül, mert a pornak oly gyors foganatja lesz, hogy ideje sem marad észrevenni, iszol-e vagy nem iszol.“

Aladdin ezeket mondá s a herczegné felele: „Megvallom, nagy áldozatomba kerül, a bűbájos körűl ily lépéseket tenni, melyek, a mint látom, átalában szükségesek; hanem mire nem tökélnénk el magunkat, hogy menekedjünk egy halálos vad ellentől? Ugy cselekszem tehát, a mint tanácsoltad, tudván, hogy mindkettőnk nyugodalma tőle függ.“ Minekutána Aladdin a herczegnével a varázsló vesztére ezeket végezte, bucsút vőn, hogy a napnak hátralévő részét a palota körül töltse, s az éjszakát bevárja.

Badrulbudur herczegné, a ki vigasztalhatlan volt, hogy nem csak drága férjétől Aladdintól, kit még folyvást inkább hajlandóságból mint kötelességből szeretett, hanem atyjától és a szultántól, kinek ő legkedvesebb kincse volt, el kellett szakadnia – külsejével ama fájdalmas elválás óta igen keveset gondolt. Ezen magafelejtés nála azóta mutatkozott, mióta az afrikai bűbájos nála először megjelent, és ő asszonyaitól, kik reáismertek, meghallotta, hogy ő volt az, a ki amaz ó lámpát ujért magához keritette, ezen irtóztató csalás által a bűbájos előtte utálat tárgyává lőn. De a boszúállás kinálkozó alkalma, mely korábban jött, mint reménylni merte volna, benne csakhamar eltökélést szült és igy kész volt Aladdin akaratját teljesiteni. Mihelyt tehát Aladdin eltávozott, pipereasztalához űlt, asszonyaitól magára igéző diszt halmoztatott, felvette a leggazdagabb, czéljához leginkább alkalmas öltözetet. Az öv, melylyel magát átszoritá, aranyból volt s a legnagyobb, legritkább gyémántokkal kirakva; nyakát egy gyöngy-nyakkötővel diszité, melyen a hat oldalgyöngy a középsőhöz, mely legnagyobb és legdrágább volt, oly arányban állott, hogy a legnagyobb szultánnék és királynék kevélyek lehettek, ha a herczegné nyakkötőjén levő két legkisebb gyöngyből egy tökéletes sort birhattak volna. A karkötők, melyek vegyesen gyémánttal és rubinnal valának diszitve, csudálatosan egyezének az öv és nyakkötő gazdagságával.

Minekutána a herczegné egészen fel vala öltözködve, először is tükrétől kére tanácsot – azután egyenkint bevárta asszonyainak véleményét, és midőn látta, hogy egy sem hibázott azon kecsek közül, melyek az afrikai bűbájos vad ingereit ápolhatják, leült a pamlagra, és várta jövetét.

Az afrikai bűbájos nem felejtkezett a szokott órában megjelenni. Mihelyt a herczegné őt a huszonnégy ablaku terembe, melyben reá várakozott, belépni látta, azonnal szépségének és tündérkecseinek teljes fényében felkele, és kezével kijegyzette neki a becsülethelyét, hova vele együtt letelepednék. Ez megkülönböztetés vala, melyre őt még soha sem méltatta.

Az afrikai bűbájos a herczegné szép szemeinek tűzfényétől még inkább, mint a drágakövek ragyogó csillámától vakulván el, rendkivül meglepeték. A herczegné méltóságos magatartása, és egy bizonyos hangja a szelid kellemnek, melylyel őt fogadá, s mely eddigi visszautasitó bánásmódjával oly igen ellenkezett, a vadlelkűt egészen megzavarta. Eleinte csak a pamlag végszélén akart helyet foglalni, de látva, hogy a herczegné vonakodik előbb leülni, mig melléje nem telepedik, engedelmeskedett.

Midőn az afrikai bűbájos leült, a herczegné, hogy zavarodásából kisegitse; szólni készült, és minekutána oly arczczal tekintett reá, mely azzal kecsegtetné, hogy már személye nem oly gyülöletes, mint azelőtt, ezt mondá neki: „Te kétségkivül csudálkozni fogsz, hogy ma engem egészen másnak látsz, mint láttál ezelőtt; de megszünik csudálkozásod, ha azt mondom neked, hogy lelkem a szomoruságot, komor tünődést, bút, bánatot megúnta, hogy én attól minél előbb menekedni kivánok, csak inditó okát felejtsem el. Én azt, a mit te nekem Aladdin sorsáról mondottál, mélyebben megfontoltam, és atyám hirtelen természetét ismervén, meggyőződtem, hogy szörnyű haragjának áldozatja lett. Ha tehát makacsan huznék is azon szándékhoz, hogy őt életem végéig sirassam, mégis látom, hogy könyüim többé feleleveniteni nem fogják. Én a sír széléig minden tartozásokat hiven töltöttem be, melyeket tőlem a szeretet kivánt; de most azt gondolom, hogy a busongás gyászfenyves ligetét kerűlni kell, s csak azon utat járni, mely vigasztal, és talán örömet is nyujt. Ezek ama változásnak inditó okai, melyet rajtam tapasztalsz. Hogy a szomoruságot tőlem száműzzem, s a busongásra minden alkalmat eltávolitsak, megparancsoltam, hogy ma egy fényesebb vacsora készittessék, reménylvén egyszersmind, hogy te vacsorámat, mint vendég, fűszerezni fogod. Engedj meg, ha valamire kérlek; nekem csupán chinai borom van, de mivel most Afrikában lakom, kedvem jött, az itteni termést izeliteni, és te engem vajmi lekötelezsz, ha a legjobbféléből számomra egy pohárral szerzendesz.“

Az afrikai bűbájos, a ki Badrulbudur herczegné kegyelmét ily gyorsan s könnyeden megnyerni lehetetlenségnek tartá, azt mondotta neki, hogy nem talál szavakat, melyekkel eléggé kijelentse, szive mi mélyen érzi asszonyi jóságát, és hogy minél előbb ezen beszédből kibontakozzék, csakhamar az afrikai borra tért, melyről imént a herczegné emlitést tőn, – és monda: „Minden jelességek között, melyekkel Afrika dicsekszik, az a legelső, hogy rendkivül jó bora terem; nekem van egy hordó borom, mely már hét esztendős és még meg nincs kezdve, és ez minden nagyitás nélkül oly bor, mely jóságára a világ legjelesebb borait is fölűlmulja. Ha herczegném megengedi, hozok két palaczkkal, s vele itt leszek tüstént.“ „Igen sajnálnám, ha fárasztanálak, – monda a herczegné; talán jobb, ha azért valakit küldendesz.“ „Elkerűlhetlen szükséges, hogy magam menjek – felele az afrikai bűbájos – senki sem tudja kivűlem, a pinczének kulcsa hol fekszik, valamint senki kivülem azon titkot is, ajtaja mint nyilik.“ „Ha igy van – monda a herczegné – akkor jobb magadnak menni, csak kérlek, jőj minél előbb vissza. Minél tovább fogsz késni, annál jobban koczkáztatod békémet, e mellett tartsd eszedben, hogy mihelyt visszajősz, tüstént asztalhoz ülünk.“

Az afrikai bűbájos, ki szerencséjének kártyavára körül ezer reménypillangót láta szállongni, most hét esztendős borából hozni nem futott, hanem repült, s oly sietve ismét vissza is tért. A herczegné, ki nem kétkedett, hogy igen fog sietni, maga vetette a port, melyet Aladdin neki adott, egy pohárba, viszont félretette, s erre parancsolá az étkeket feladni. Asztalhoz ülének, és pedig egymásnak ellenébe, úgy hogy a bűbájos az italpolcznak háttal vala fordulva. Midőn most a herczegné a legizesb falatokat elébe rakta, igy szólott hozzá: „Ha kivánod, hangszerek játékával töltöm kedvedet, de mivel csak ketten vagyunk, ugy gondolnám, a magános mulatozás édesebb ingerű.“ A bűbájos a herczegnének ezen választását uj kegyelemnek vevé.

Minekutána nehány falatot ettek, a herczegné inni kivána. Ivott a bűbájos egészségéért és midőn ivott, mondá: „Te borodat méltán dicsérted, én ily nemes izűt soha sem ittam.“ „Gyönyörű herczegné – felele ez, a neki nyujtott poharat kezében tartván – borom tetszésed által, melyet itt kijelentesz, uj jóságot nyer“. „Igyál egészségemre – szóla viszont a herczegné – tapasztalni fogod, hogy én ehhez igen értek.“ Ivott a herczegné egészségére, s mondá azután – a poharat visszaadván: „herczegné! én boldognak vallom magam, hogy ezen hordót ily kedvező jó alkalomra tartottam fel; magam is megismerem, hogy mióta élek, ily jeles bort nem ittam.“

Midőn az evést folytatták, s még háromszor ittak volna, végre a herczegné, ki a bűbájost udvarisága és nyájas hizelkedése által egészen megigézte, jelt adott az udvarló asszonynak, s ez hozá a borral tele poharat. A herczegné átvette s egyszersmind parancsolta, hogy az afrikai bűbájosé is hasonlóan töltessék meg, s neki adassék által. Midőn mindketten most a poharat kezökben tarták, igy szólott a herczegné az afrikai bűbájoshoz: „Én nem tudom, nálatok Afrikában a szerelmesek között, ha egymással isznak, mi szokás uralkodik; nálunk Chinában a férfiu és hölgy egymással szeretet jeléűl poharat vált, s igy isznak egymás egészségeért.“ Ekkor oda nyujtá neki a poharat, melyet kezében tartott, s kinyujtott kézzel várta a bűbájosét. Az afrikai bűbájos részeg örömmel siete cserélni, mivel ezt csalhatatlan jelnek tekinté, hogy a herczegné szivén tökéletes diadalt vett, a mi őt a boldogság főfokára emelte. Mielőtt ivott, mondá, a poharat kezében tartván: „herczegné! mi afrikaiak még igen messze vagyunk a chinai szép miveltségtől – nálunk az a mesterség idegen, mely a szerelmet minden mellékes kéjjel és gyönyörrel édesiti, és midőn én itt oly valamit tanulok, a mit eddig nem tudtam, érzem egyszersmind, mennyire kellessék becsülnöm ez irántam mutatott kedvezés jeleit. Én ezt szeretetreméltó herczegném, soha sem felejtem el; az által, hogy poharadból ittam, uj életem támadt, a mit, ha szivedben a dacz állandó maradt volna, nem lehete várnom.“

Badrulbudur herczegné, kit az afrikai bűbájos üres fecsegései untattak, szavába esett és mondá: „Igyunk most, s ha tetszik, beszédedet azután folytasd.“ Itt a poharat szájához vitte, de csak ajakival illette; az afrikai bűbájos ellenben oly igen buzgott őt megelőzni, hogy a poharat egy csöppig kiürité. Mivel az ivásnál fejét kevéssé hátra veté, hogy mutassa tüzes készségét, tehát még egy ideig e helyzetben maradt, mig végre a herczegné, ki még folyvást a csésze szélét ajakinál tartá, látta, hogy szemeit elforgatja, és lelketlenűl hanyatt omlik.

A herczegnének nem kellett még előbb parancsolni, hogy a rejtekajtó Aladdinnak nyittassék fel. Asszonyai, kik vele összeértének, a teremtől egész a legalsó lépcsőig bizonyos távolságra fel voltak állitva, ugy hogy azon szempillantásban, melyben az afrikai bűbájos hanyatt dőlt, már a rejtekajtó is megnyittatott.

Aladdin feljött s bement a terembe. Midőn a afrikai bűbájost a pamlagon elnyujtva látta, Badrulbudur herczegnét, ki felkelt és tárt karokkal elébe sietett, visszatartá, mondván: „Herczegné, még erre nincs idő; légy oly szives, és menj szobádba, gondoskodjál arról, hogy egyedül maradjak mert most azon dolgozom, hogy épen oly hamar Chinába visszahelyeztessél, mint onnan elragadtatál.“

Mihelyt a herczegné asszonyaival és herélteivel a teremből eltávozott, Aladdin az ajtót magára zárta, a bűbájos lelketlen testéhez közelitett, felnyitotta annak ruháját, s a lámpát onnan kihuzta, mely azon módon volt még eltakarva, a mint a herczegné leirta. Felfödé azt, és dörzsölte. A szellem tüstént megjelent szokott üdvözléssel: „Szellem! – szóla hozzá Aladdin – én hivtalak, hogy ezen lámpa nevében parancsoljam neked, hogy e palotát azonnal Chinába visszavitesd, és pedig ugyanazon helyre, honnan az elvétetett.“ A szellem főhajtással jelenté, hogy engedelmeskedni fog, s eltünt. Az áthelyezés valóban végbement, s azt csupán két gyönge rázódásból lehete észrevenni, midőn t. i. a palota Afrikában helyéről felvétetett, s az Chinában a szultán palotája mellett letétetett. Mind ez a legrövidebb idő alatt történt.

Aladdin most a herczegné szobájába ment alá, megölelte őt, s igy szólott hozzá: „Herczegné, bizonyossá tehetlek, hogy holnap reggel örömünk mértéke teljes lesz.“ Mivel a herczegné még vacsoráját egészen el nem végezte, és Aladdin is enni kivánt, a herczegné a huszonnégy ablaku teremből az étkeket, melyek ott felhordattak, de hozzá még alig nyult valaki – szobájába hozatta. A herczegné és Aladdin együtt ettek, s egyszersmind ittak az afrikai bűbájos jeles ó borából is.

A szultán, mióta Aladdin palotája eltünt, s Badrulbudur herczegné elragadtatott, vigasztalhatatlan vala. Ő sem éjjel sem nappal nem alhatott; a helyett, hogy elmellőzött volna mindent, a mi bánatját táplálhatá, váltig azt tevé csak, a mi nevelni segitette. Igy p. o. azelőtt minden reggel egyszer palotájának nyilt erkélyébe ment, hogy szemeit a szép gyönyörű látványon, Aladdin palotáján legeltesse, most naponkint még többször járt oda, de csak könyűket folyasztani, s azon gondolat által, hogy azt, a mi neki oly igen tetszett, meg nem látja többé, s hogy egyszersmind a világon legdrágább kincsét elvesztette – magát a bánatba minél mélyebben sülyeszsze el. Azon nap, melyen Aladdin palotája régi helyére ismét visszaállittatott, alig pirult a hajnal, s im a szultán már az erkélybe ment. Komor tünődésbe merűlt lélekkel lépett ő be, s szemeit szomoruan vetette azon táj felé, hol csak puszta tért, de nem palotát vélt láthatni többé. És igy, midőn egyszerre e puszta helyett ismét betöltve látta, azt a köd ámitó játékának hitte. Nagyobb figyelemmel nézte mindinkább, és végre teljesen meggyőződött, hogy az – Aladdin palotája. Öröm és vidor kedv váltá fel itt lelkének nehéz boruját. Sietve tért szobájába vissza, parancsolván, hogy egyik lova nyeregkészületben vezettessék elő. A lovat elővezeték, ő felűle, s elindult. Lovagjártában ugy tetszett neki, hogy ménjének ónlába van, s Aladdin palotája a világ vége.

Aladdint, ki előre látta azt, a mi történhetik, hajnalhasadtán felkelt, és minekutána egyik leggazdagabb köntösét magára vette, felment a huszonnégy ablaku terembe, honnan a szultánt érkezni látta. Lesietett, s még épen jókor jöve, hogy őt a főlépcsőn elfogadja, és lováról lesegitse. „Aladdin – monda a szultán – én veled egy szót sem szólhatok, mielőtt leányomat láttam s öleltem.“ Aladdin a szultánt Badrulbudur herczegné szobái felé vezette, és ez, kit fölkeltekor Aladdin arra emlékeztetett, hogy többé nem Afrikában, hanem Chinában és ugyan atyjának fővárosában, közel palotájához, vagyon, épen elvégezte öltözetét. A szultán többször megölelé, arczát az öröm könyüi áztaták, és a herczegné részéről, minden lehető jeleit adá az örömnek, melyet viszonlátásán éreze.

A szultánt az érzékeny megindulás jó ideig szólni nem engedé, hogy szeretett leányát, kit oly sokáig mint halál áldozatját siratott, viszont megtalálta; s a herczegné szintazon mód örömkönyüket hullatott, hogy atyját, a szultánt, viszontláthatta.

Végre a szultán igy kezdé beszédjét: „Kedves leányom! azt kell gondolnom, hogy a viszontlátás öröme okozza, hogy rajtad oly kevés változást veszek észre, mintha legkisebb kellemetlenség sem zavarta volna meg éltedet; és még is meg vagyok győződve, hogy sokat, sokat kelle szenvedned. Egy egész palotát, s benne téged elragadtatva képzelni alig lehet a nélkül, hogy nagy nyugtalanság s aggodalom ne legyen mellette. Beszélj el nekem mindent, és ne titkolj el semmit.“ A herczegné örömének tartá a szultánnak, atyjának, akaratját teljesiteni s monda: „Ha rajtam, atyám és Felség! oly kevés változást tapasztalsz: kérlek, fontold meg, hogy én még tegnap korán reggel feléledtem drága férjem és szabaditóm Aladdin megérkezése által, a kit már reám nézve elveszettnek gondoltam és mint olyat sirattam; és hogy a téged ölelésnek szerencséje engem visszahelyez egészen egykori boldog sorsomba. Hogy nyilván kimondjam, egész szenvedésem abban állott, hogy magamat felségedtől, s kedves férjemtől elszakasztva láttam, és pedig nem csupán férjemhez viseltető szerelmem tekintetéből, hanem azon való aggodalmamnál fogva is, hogy Felséged gerjedékeny természetét ismervén, őt mint ártatlant bár, feláldozottnak képzeltem. Kevesebbet kellett rablóm szemtelensége végett kiállanom, ki oly szavakat ejtett hozzám, melyek nekem épen nem tetszhettek, de azon felsőbbség által, melyet magamnak rajta szerezni tudtam, könnyű volt azoknak határt vetnem. Egyébiránt bármi kényszeritést is szintoly kevéssé tapasztaltam, valamint most. A mi pedig illeti elragadtatásomat, abban Aladdinnak legkisebb része sincs, hanem oka, bár ártatlan is, egyedül én vagyok.“

Hogy beszéde igazságáról a szultánt meggyőzhesse, elmondá továbbá körülményesen, mikép vevé az afrikai bűbájos egy lámpaárus alakját magára, és mikép kinála uj lámpákat ócskákért cserében, és ő mint adta csupán kedvtöltésűl Aladdin lámpáját, melynek titkos erejét és fontos voltát nem ismerte, egy ujért oda; továbbá mikép emeltetett fel, s vitetett Afrikába által e csere után ő és palotája, az afrikai bűbájossal együtt, kit két rabnője, s a lámpát becserélő herélt nyomban megismertek, mihelyt czélzatának szerencsés sikerülte után magát legelőbb is bemutatni, s kezét kérni, bátorkodott. Végre minő kisértéseket kelle Aladdin elérkeztéig türnie, micsoda eszközökhez nyultak együtt, hogy a bűbájostól a lámpát, melyet az szüntelen magánál hordozott, visszakeritsék; mikép boldogultak ebben – magokattettetvén, s őt vacsorára szobájokba hiván, s ugy a többiti egész a méregpohárig, melylyel a herczegné őt megkinálá. A többire nézve, – ugymond – férjemre bizom, hogy azt Felségednek elbeszélje.

Aladdin ezekhez csak keveset adhatott. „A mint előttem – igy folytatá a rejtekajtó megnyittatott, s én a huszonnégyablaku terembe feljutván, az árulót, a por hatalmas ereje által a pamlagon odahalva találtam, kértem a herczegnét, kihez a további jelen maradás nem illetett, hogy asszonyaival s herélteivel együtt szobáiba vonulna vissza. Csak magam maradtam tehát, kihuzván a bűbájos kebléből a lámpát, annak szintazon titkos erejét használtam, melylyel előbb a bűbájos élt vala, midőn e palotát a herczegnével együtt elragadá. Igy vittem véghez, hogy a palota ismét előbbi helyén áll, s szerencsém lőn Felséged parancsolatja szerént a herczegasszonyt is visszahozni. Egyébiránt a történt dolgot hiven beszéltem el, s ha Felséged nem tartja terhének, a terembe felmenni, önszemeivel fogja látni, mikép nyerte el a bűbájos méltó büntetését.“

A szultán, hogy az igazságról teljesen meggyőződjék, felkelt, s a terembe felment, és a mint itt az afrikai bűbájost halva, s képében a méregportól fekete-kékülten találta, megölelé Aladdint igen érzékenyen s igy szóla hozzá: „Fiam, ne vedd rosz néven azon bánást, melyet irántad mutattam, atyai szeretetem kénytetett arra; én valóban megérdemlem, hogy ezen hirtelenkedést, melyre magam elragadtatni hagyám, megbocsásd.“ „Uram, felele Aladdin, legkisebb okom sincs, Felséged bánása ellen panaszkodni. Felséged csak azt tevé, a mit tenni tartozott. E bűbájos a gyalázatos, és semmirekellő – volt egyedűl oka, hogy Felséged kegyelmét elvesztém. Ha egykor Felségednek ideje leend, elbeszélem egy más galád csinjét ellenem, mely lelkét szintoly feketének vallja, mint az, melytől most istennek különös kegyelme megmentett.“ „Én magam – válaszolt a szultán – jegyzek ki erre neked egy bizonyos órát, és pedig minél előbb. De most ne legyen egyébre gondunk, hanem, hogy megpihenjünk; ezt a gyülölt tárgyat pedig takarittasd el.“

Aladdin az afrikai bűbájos tetemeit elviteté, parancsolá, hogy a vesztő helyen a vadaknak vessék martalékul. A szultán azalatt parancsát adá, hogy dobok, trombiták és más hangszerek játékával egy közös örömünnep kezdődjék, mely Badrulbudur herczegné és Aladdin szerencsés visszajövetének emlékezetére tiz napig tartson.

Igy menekedett Aladdin másodszor egy őt környékező halálos veszedelemből; de még ez sem volt utolsó, hanem még egy harmadik is fenyegeté, melyet itt körülményesen elbeszélünk.

Az afrikai varázslónak vala egy ifjabb testvére is, ki a varázslatban nem kevésbbé, mint bátyja, volt jártas, sőt azt lehet mondani, hogy gonoszságával és kártékony ármányaival őt még felűl multa. Mivel nem mindenkor együtt s azon egy városban laktak, és az egyik gyakorta napkeleten, a másik napnyugoton tartózkodott, tehát nem mulaszták el a pontozás mesterségének segedelmével évenkint kitanulni, mindegyik a világ melyik részében él, minők körülményeik, és nincs-e egymás segedelmére szükségök.

Kevés időre azután, midőn az afrikai varázsló Aladdin szerencséje ellen törtében halálát lelé, ifjabb testvére, ki már egy esztendőn túl bátyjáról semmit sem hallott és nem Afrikában, hanem egy igen távol tartományban lakott, tudni kivánta, a földnek melyik részén él amaz, mint van dolga és mit mivel. Akárhova ment, szinte miként bátyja, magával vivé a pontozás négyszögét, ezt most elővette, elrendezé, pontjait kijegyzé, képeket és vonalakat vont, s születését állatá.

Midőn mind ezen képeket átfutá, ugy találta, hogy bátyja nincs a világon többé, hanem hogy hirtelen méreghalállal kimult, és ugyan Chinának fővárosában, ezen és ezen a helyen. És hogy gyilkosa egy pór származásu ember, ki a szultán herczegleányát házastársul vevé.

Midőn a bűbájos ily módon bátyjának szomoru sorsát kitudta, nem veszte időt hasztalan szánakozással; hanem nyomban eltökélé, annak halálát megboszulni, lóra ült s Chinába vette utját. Utaztában jó tova sik térségeken, folyókon, hegyeken és pusztákon ment keresztűl a nélkül, hogy valahol késnék, és igy jött végre szertelen bajok s akadályok között Chinába és ezen tartomány fővárosába. Bizonyos lévén, hogy nem csalódott, hogy ezen tartományt nem egy másikkal cserélte fel, e fővárosban megállapodott és szállást vőn.

A varázsló eljövete után más napra kiment, és midőn a városban szertesétálna, koránsem annak szépségeit, melyek nem érdeklék, látni, hanem veszedelmes czéljának műeszközeit elrendezni – befordult minden nyilvános helyekre, hol sok ember volt, és élénken figyelt mindenre, a mit ott beszéltek. Egy ilyetén helyen, hol az időt mindenféle játékkal volt szokás tölteni, és a hol mig az egyik rész játszott, a másik ujsággal s napi történetekkel mulatá magát, különös csudadolgokat hallott beszélni egy világtól elkülönözött erkölcsös jámbor asszonyról, kinek neve Fatime volt. Gondolván, hogy ezen asszony majd valamiben szándékát segedelmezheti, egyet a társaságból félrehitt és kérte, mondana neki valami körülményest e szent asszonyról s azon csudákról, melyeket tesz.

„Hogyan? – válaszolt a férfiu – te ezen asszonyt még soha sem láttad, sem beszélni róla nem hallottál? Ő bőjtölése, szigoru élete és jó példája által a városban közcsudálat tárgya. Hétfőn és pénteken kivül soha sem jő ki kisded magányából, és a mely napokon a városban mutatja magát, számtalan jókat tesz, és minden főfájdalomban szenvedőt kezével illetvén, meggyógyit.“

A varázsló többet nem kivánt tudni, csak azt tudakozta még a vendég-férfiutól, a városnak mely részén fekszik e szent asszonynak remetelakása. A férfiu leirta neki a helyet. Minekutána e tudósitásokat vette s a galád csintervet, melyről nem sokára szólani fogunk, kidolgozá, mindjárt másnap, melyen a szent asszony kiment, valamennyi lépéseit megleste, mignem estve őt magányába visszatérni látta. Midőn a helyet magának jól feljegyezte, elment a már érintett helyek egyikébe, hol bizonyos meleg itallal szoktak szolgálni, és hol egész éjszakákat lehetett tölteni, ha a jó kedv úgy akarta, kivált nagy hőségben, hol az ember e tartományban inkább pokróczon mint ágyban alszik.

Minekutána a varázsló a fogadósnak ama kevésért, a mit magának adatott, megfizetett volna, éjfélkor eltávozott, egyenesen a szent Fatime asszony remetelakjához – ezen nevezet alatt ismérte t. i. kiki őt a városban. Megnyitá igen könnyeden az ajtót, mert csupán kilincszára volt. Midőn oda belépett s az ajtót igen csendesen viszont betette, látta Fatimét tiszta holdvilágnál egy nyugvón aludni, mely silány daróczczal vala betakarva. A varázsló közelite hozzá, és tőrt vont ki, melyet oldalán viselt, s fölkelté őt.

Midőn a szegény Fatime fölemelte szemeit, nem kevéssé ijedt meg, látván egy férfiut, ki őt meggyilkolni készüle. A varázsló a tőrt keblének tartá, igy szólván hozzája: „Ha kiáltasz, vagy legkisebb zajt inditsz, oda életed; kelj fel, és cselekedd, a mit mondok.“

Fatime, ki öltözötten aludt, az ijedelem miatt reszketve kelt fel. „Ne félj, – monda a varázsló – én csupán ruhádat akarom, add azt ide, s vedd érte az enyimet.“ Kicserélék itt ruháikat, és minekutána a varázsló Fatime ruháját magára vevé, igy szólott hozzá: „Most fesd be arczomat a tied szerint, ugy hogy hozzád hasonlónak láttassam, a festék pedig az arczon ne változzék.“ A varázsló őt még folyvást reszketni látta, hogy tehát megnyugtassa, s rábirhassa, annak a mit tőle kivánt, nagyobb bizodalommal teljesitésére, monda neki: „Ne félj, ujra mondom; esküszöm neked Istenre, hogy nem bántom életedet.“ Fatime őt beereszté kamrájába, lámpáját meggyujtá, ecsetet vőn s egy bizonyos nedvvel, melyet egy kis edényben tarta, bekené arczát, s bizonyossá tevé, hogy amaz állandó, s arcza legkisebb különbség nélkül az övéhez leend hasonló. Ezután saját asszonyi fövegét tette fejére – egy fátyollal együtt, s megtanitá, azzal arczát a városon jártában mint födözze el; végre, midőn egy nagy olvasót, mely elől egész övig nyult, akasztott volna nyakába, tulajdon botját, melylyel közönségesen kijárt, adá kezébe, s tükröt tartván elébe, igy szólott: „Tekints be, s lásd, hogy tökéletes másom vagy.“ A varázsló mindent ugy lele, mint kivánta, de esküvését, melyet a jó Fatimének oly ünnepileg tőn, nem tartá meg. Félvén a vérjelektől, agyon ugyan őt nem szurta, de megfojtotta, és midőn látta, hogy kiadá lelkét, holttestét lábainál fogva a remetelak kutjához hurczolta, s bevetette.

A szent Fatimévé átalakult varázsló e galád gyilkosság után az éj maradékrészét a remetelakban tölté el. Másnap reggel vagy hét órakor, noha épen e napon a szent asszony kijárni nem szokott, a városba ment, meggyőződvén, hogy e végett senki őt kérdezni nem fogja, s ha valaki kérdezné is, fog reá felelhetni. Mivel a városba érkeztével mindenek előtt Aladdin palotáját már kitudakozta, s azt előlegesen megnézte, és mivel rémczélzati azon helyen valának kiviendők, egyenesen oda vevé utját.

Mihelyt a varázló a szent asszony alakjában magát az utczán mutatta, azonnal számos nép vevé körül. Ezek itt könyörgéseibe ajánlák magokat, amazok kezeit csókolták, mások mint okosabbak csupán ruhája szegetét; s ismét mások, kik főfájásban szenvedtek, vagy attól csupán mentek maradni kivántak, meghajlának előtte, hogy kezeit fejökre tartaná, a mit a varázsló meg is tett – közben néhány szót imádság gyanánt dörmögvén; – szóval: ő a szent asszonyt oly hiven utánozta, hogy mindenki őt a jámbor Fatimének gondolá. Minekutána utjában többször megállapodott volna, hogy az emberek kivánatit kielégitse, kiknek az ily kézilletés sem ártott sem használt, eljött végre azon piaczra, melyen Aladdin palotája állott. Itt oly nagy volt az összetódulás, hogy csak bajjal lehetett egyesnek hozzá közelitni. Az erősök és tüzeskedők erőszakkal törtek a sokaságon keresztül, a mire oly hangos panaszok támadtak, hogy a zaj még a huszonnégyablaku terembe is, melyben Badrulbudur herczegné vala, elhallatszott.

A herczegné kérdezé, mi zajgás az; és mivel senki sem mondhatta meg, parancsolá, hogy valaki nézné meg, és hozzon hirt. Rabnői közül egyik, a nélkül, hogy elhagyná a termet, egy rostélyablakon kitekintett, s jelenté azután, hogy a zaj a népsokaságtól ered, mely a szent asszonyt körülveszi, ki kézilletéssel gyógyit minden főfájdalmat.

A herczegné, ki a szent asszonyról már igen sok jót hallott, de őt még soha sem látta, kiváncsi lőn őt látni és vele beszélni. Mihelyt ez iránt kedvét sejteté, a heréltek feje, ki épen jelen volt, igy szólott hozzá: „Herczegné, ha kedved tartja, örömmel hivatom elődbe – csak parancsolnod kell.“ A herczegné elfogadá ajánlását, és a heréltek feje tüstént külde négy heréltet azon parancscsal, hogy az álszentet kisérjék fel.

Mihelyt a nép a herélteket kilépni látá a palotából, s a burkolt varázsló felé menni, azonnal visszavonult; és midőn a varázsló most magát szabadnak, s a négy heréltet feléje jönni látta, vidám arczával méne elejökbe, – mert sejté, hogy ámitásai kivánt folyamatban vannak. A heréltek egyike igy szólott hozzá: „Szent asszony! a herczegné téged látni óhajt, jer, és kövess minket.“ „A herczegné igen kegyelmes – felelt az ál Fatime – legyen meg, a mint parancsolja.“ Ezt mondván, követé a herélteket, kik már a palota felé visszaindultak.

Midőn a varázsló, ki a jámborság köntöse alatt ördögi szivet takart, a huszonnégyablaku terembe lépett, s a herczegnét meglátta, imádságot kezdett, melyben az Istentől a herczegnének szerencsét, áldást, minden kivánatira sikerülést kért. Azután csábitó, jámborármányos beszédességét kezdé használni, hogy az istennesség palástja alatt a herczegasszonynál magát beszinezze. Ezt elérte igen könnyen; mert a herczegné szelid természetű, jó szivű volt, s azt vélé, hogy mindenki ugy gondolkodik, ugy érez, miként ő; leginkább pedig azoktól nem gyanithatott roszat, kik a világtól elvonulva látszottak Istennek szolgálni.

Végezvén az ál-Fatime hosszu beszédét, igy szólott hozzá a herczegné: „Köszönöm, jó anyám, szép imádságidat, bizom és reménylem, hogy Isten azokat meg fogja hallgatni. Lépj közelebb, és ülj le mellém.“ Az ál-Fatime leüle tettetett alázattal, s a herczegné ujra igy szólott: „Jó anyám, én valamit kérek tőled, de meg ne tagadd. Maradj nálam, beszéld el nekem életed folyását, s jó példáid által tanits meg, mint szolgáljak hiven Istenemnek.“

„Herczegné – válaszolt erre a kendőzött Fatime – kérlek, ne kivánd tőlem, a mit nem teljesithetek, a nélkül, hogy imádságomat s istenes gyakorlásaimat elmulaszszam.“ „Ez ne busitson, – felele a herczegné – nekem elég üres szobám van, válaszd ki magadnak azt, mely leginkább tetszik, s melyben istenes gyakorlásidat szintugy mint remetelakodban békével végezhesd.“

A varázsló nem sok ellenvetést tőn a herczegné szives ajánlásaira; főczélja csak az volt, hogy Aladdin palotájába magános szabad bejárást szerezzen, azt most elnyeré kedvezőbb szerencsével, mert magában a palotában lakhatott, a herczegné kegyelme és oltalma alatt ördögi csinját igy könnyebben viheté véghez, mint ha a remetelakból a palotába, s innen viszont oda kellett volna szüntelen mennie. „Herczegné – igy szóla alázattal a galád – bármint tökélje is magában el egy szegény nyomoru asszony, mint én vagyok, hogy a világról, annak fényéről és pompájáról lemond; egy jámbor kegyes herczegnének szavai nagy erővel birnak; én kivánatának, parancsának nem állhatok ellent.“

A varázslónak ezen szavaira a herczegné felkele és mondá neki: „Kelj fel és jer velem, megmutatom neked üres szobáimat: válaszsz azokból kedved szerint.“ Ő követé Badrulbudur herczegnét, és valamennyi tiszta és ékes szobák közül azt választá, mely legegyszerűbb vala; mondván ekkor is a képmutató, hogy szemeinek nehéz leend csak ennek is fényéhez szoknia, ámde a herczegné kedvéért kész ez áldozatra.

A herczegné az ámitót a huszonnégyablakú terembe akará visszavezetni s ebéden magánál tartani; de mivel a galád tudta, hogy asztalnál a fátyolt arczáról félre kell emelnie, és félt, hogy a herczegné megismeri, hogy ő nem a szent Fatime asszony – váltig lemondólag köszönte a kegyelmet. „Én – ugymond – csak kenyérrel és száraz gyümölcscsel élek, paloták csemegéihez nem szoktam, engedd, hogy kisded ebédemet saját szobámban egyem meg.“ „Jó anyám – felele kérésének engedőleg a herczegné – te szabad vagy, cselekedjél, mint remetelakodban szoktál; én magam viszem el étkedet; azonban ne felejtsd el, hogy ebéd után hozzám visszavárlak.“

A herczegné ebédhez ült, s az ál Fatime, mihelyt egy herélttől megérté, hogy felkelt az asztaltól, azonnal jött. „Jó anyám – monda a herczegné – örvendek, hogy ily szent életű asszonyt nyertem magamhoz, ő áldást fog hozni ezen palotára. De ugyan valld meg, mint tetszik neked e palota? Azonban, mig azt neked szobáról szobára megmutatnám, mondd meg, mit itélsz ezen teremről?“

Az ál Fatime, ki eddig folyvást hajtott fővel állott és azt sem jobbra sem balra nem forgatá, most más alakjátékot kezdett, – fejét a kérdésre fölemelte, átfutá szemeivel a termet egy végétől a másikáig – és minekutána elégletig vizsgálta, mondá: „Herczegné, e terem valóban álmélatig szép; – mindazáltal engedj meg, ha mint remeteasszony, ki a világi müvek fényét nem tudja itélni, azt mondom; hogy e terem egy dolognak hijával van.“ „Ugyan mi lehet az, jó anyám? – kérdezé a herczegné. – Mondd meg azt nekem, kérlek. Én részemről mindig azt vélem s másoktól is ugy hallottam, hogy semminek sincs hijával. De ha felfedezed a hiányt, segitek rajta.“

„Herczegné – válaszolt az ál Fatime nagy tettetéssel – bocsásd meg, hogy oly bátor vagyok. Én ugy vélném – ha még előtted véleményemnek van helye, hogy ha fölül e kupüreg közepéről egy roktojás függne alá, ezen teremnek a földön nem volna mása, s e palota a világnak csudájává lenne.“

„Jó anyám – kérdezé a herczegné – micsoda madár az a rok? és hol lehetne annak tojását megszerezni?“ „Herczegné – válaszolt az ál Fatime – ez egy szörnyű nagy madár, mely a Kaukazus hegyének legfőbb csucsán lakik. A ki palotádat épitette, az ezt a tojást is meg fogja szerezni.“

Badrulbudur herczegné az ál Fatimének ugyvélt jó tanácsát megköszönte, s ezzel mulatásul beszédét más tárgyakra hajlitá; hanem azért a roktojást eszében tartá, s feltevé magában, hogy mihelyt haza tér Aladdin a vadászatról, erről neki emlitést tesz. Ő tudniillik már hat nap óta távol volt, és a varázsló, ki ezt igen jól tudta, használni akará jelennemlétét. Aladdin még az nap estve visszajött, épen midőn az ál Fatime a herczegnétől elbucsuzott, és szobájába tért. Ő felment herczegnéjének teremébe, a ki szinte akkor tért oda vissza; Aladdin üdvözlé és megölelé őt, de ugy látszék neki, mintha őt hidegebb szivvel fogadná. „Kedves herczegné! – igy szólott hozzá – te ma nem vagy oly vidám és derült, mint máskor. Talán távollétem alatt valami történt, a mi kedved ellen van, s neked bajt és bántalmat szűlt? Fedezd föl azt nekem, én Istenre fogadom, hogy mindent, a mi hatalmamban áll, elkövetek megnyugtatásodra.“ „Az csupán egy csekélység – felele a herczegné – és engem oly kevessé aggaszt, hogy csudálkoznom kell, mint lehete arczomon a kedvetlenség valami nyomát észrevenni. Mivel azonban várásom ellen rajtam változást tapasztalsz, tehát okát nem titkolom el, ámbár csak csekély érdekű. Valamint te, ugy én is mindig azt gondoltam, – folytatá a herczegné, – hogy palotánk a legfölségesebb, legragyogóbb és legtökéletesebb e világon. Azonban csak megmondom, hogy a huszonnégyablaku teremnek szorosabb megvizsgálása után mi jött eszembe. Nem gondolnád-e, hogy e palota a tökély legfőbb csodapontját érné el, ha a kuptető közepéről egy rok-tojás alá függne?“ „Herczegné – valaszola Aladdin – ha ugy találod, hogy e csodaterem még egy roktojás hijával van, akkor elég, hogy a hiányt magam is érezzem; és azon szorgalomból, melylyel e fogyatkozást eltörlöm, meg fogsz győződhetni, hogy kedvedért mindent megteszek.“

Aladdin a herczegnét tüstént elhagyta, felment a huszonnégyablaku terembe, kihuzta kebléből a lámpát, melyet a szenvedett szerencsétlenség óta mindenütt magával hordozott, s dörzsölte azt. Azonnal itt termett a szellem. „Szellem! – igy szólt Aladdin, – e kuptető még egy roktojás hiával van, melynek a kupüreg közepéről kellene aláfüggni; én parancsolom neked most a lámpa nevében, mely kezemben van, hogy e hiányt pótold ki.“

Alig mondá ki e szavakat Aladdin, – s a szellem oly nagy irtóztató orditást tőn, hogy a terem rengett bele, hogy Aladdin tántorgott s csak nem összeesett. „Mit, nyomoru! – monda a szellem oly hangon, mely a legbátrabb szivű férfiut is megdöbbenthette; – tehát nem elég neked, hogy én és társaim eddig mindenben kedvedet töltöttük, azt parancsolod most te hálátlan, szörnyeteg, hogy neked saját atyámat hozzám el, s e kupbolt közepén akaszszam fel? Ez a vad gonoszság megérdemlené, hogy nyomban asszonyoddal és palotáddal együtt porrá és hamuvá változzál; köszönd, hogy e kivánság közvetlen nem tőled jő. Tudd meg; ezt az afrikai varázslónak, ellenednek, ki általad méltólag elveszett, öcscse parancsoltatja veled – ő palotádban tartózkodik, a szent Fatime asszonynak, kit meggyilkolt, ruhájában jár burkolva, és ő az, ki nődnek szivében ama kártékony kivánságot gerjeszté, melyet ellenem kinyilatkoztattál. Szándéka, téged megölni; vigyázz tehát magadra.“ Ezt mondván eltünt.

Aladdin a szellem minden szavára figyelt. Ő a szent Fatime asszonyról már régen hallott beszélni, s tudta, mi módon gyógyitja meg a fő fájdalmait. Visszaméne tehát a herczegné szobájába, s egy szót sem szólván arról, a mi vele történt, leült, homlokát tenyerére hajtá, s panaszkodott, hogy feje szörnyen fáj. A herczegné azonnal parancsolá a szent asszonyt meghivni, és mig elhivák, elbeszélé Aladdinnak, micsoda alkalommal jött légyen a palotába, és hogy számára egy szobát adott lakásul.

Az alakos Fatime eljött. Mihelyt belépett, mondá hozzá Aladdin: „Jőj ide, jó anyám, örvendek, hogy láthatlak, örülök, hogy épen most jó szerencsémre itt vagy. Főfájás kapott meg, s alig tudom szenvedni. Hallottam imádságod erejét, s azért kérlek, segits meg; reménylem, hogy azon jótévőséget, melyet már annyi főnyavalygóknak mutattál, tőlem sem fogod megtagadni.“ E szavakkal felkelt, és lehajtá fejét. Az ál Fatime hozzájárula, de kezével egy tőrt markolt, melyet a ruhája alatt viselt öv alá rejte. Aladdin ki a varázsló minden mozdulatira vigyázott, hirtelen megragadá ennek kezét, még minekelőtte a tőrt kihuzta volna, keresztűl szurta szivét elülről, s a galádot a földre lesujtá.

„Kedves férjem, mit cselekedtél? – kiálta a herczegné elszörnyedve. Te a szent asszonyt megölted!“ „Nem, kedves herczegném, – felele Aladdin csendes lélekkel, – én nem Fatimét öltem meg, hanem egy gazembert, a ki engem öl meg, ha meg nem előzöm. E gazember, a kit itt látsz – folytatá szavait s a fátyolt arczáról lerántja – meggyilkolta Fatimét is, s ruhájába öltözködött, hogy engem kivégezzen; és hogy egészen ismerd – ő az afrikai varázslónak, rablódnak testvére.“ Aladdin itt elbeszélé neki, mint tudta meg ezen egyes körülményeket, s parancsolá azután, hogy a holttestet félre takaritsák.

Igy szabadult meg Aladdin a két testvér varázsló üldözésétől. Nehány évek multával megholt a szultán tisztes ősz korban. Fiumaradéka nem lévén, Badrulbudur herczegné foglalá el mint törvényes örökös a királyi széket, s uralkodását megosztá Aladdinnal. Sok évekig uralkodtak együtt, s jeles derék utódokat hagyának magok után.