A varázs-ló.

A Nurus, azaz uj nap, mely egyszersmind az évnek és kikeletnek első napja, oly szent és ősi ünnep egész Persiában, még az ő bálványozásuk első idejéből, hogy a próféta vallása, bármely tiszta és igaz, behozatása óta mind e mai napig sem vala képes azt egészen eltörleni, noha meg kell vallani, hogy ezen ünnep általában pogány s szertartásai felette babonásak. Nincs Persiában kis-vagy mezőváros, nincs falu, nincs tanya, melyen ez az ünnep minden lehető és kigondolható vigalommal ne ületnék.

De azon vigalmak, melyek ilyenkor az udvarnál szoktak tartatni, felülmulnak minden mást az uj és meglepő látványok külön nemeiben, s nem csak a szomszéd országokból, hanem a legtávolabbakból is csal ide idegeneket a persa királyok bőkezüsége s azok számára kitett jutalmaik, kik leleményeik vagy ügyességök által magokat mások felett kitüntetik, ugy, hogy a világ más részeiben nem látni semmi olyast, a mit ezen pompához és dicsőséghez lehetne hasonlitani.

Egy ilyen ünnep alkalmával volt az, hogy a király miután őt és udvarát a bel- és külföld legelmésb s legügyesebb emberei a leggyönyörübb látványokkal mulaták Shirasban, hol ekkor az udvar tartózkodott, mindeniket érdeme szerint, a mint ki t. i. inkább vagy kevésbbé ritka, csodás, és mulattató dolgokat mutatott, megajándékozá, ugy hogy illő jutalom nélkül egy sem maradt. Midőn a király már távozni s a fényes gyülekezetet elbocsátani készült, megjelenik egy indus a királyszék lábainál s hoz maga után egy fölnyergelt, fölkantározott s igen gazdagon szerszámozott lovat, mely oly mesterségesen vala készitve és alkotva, hogy első pillanatra minden ember természeti és valóságos lónak tartotta.

Az indus leborult a király előtt s miután ismét felálla, megmutatá a királynak a lovat s igy szólott: „Uram, ámbátor én Felséged előtt a legutolsó jelenek meg, hogy a többiekkel vetélkedjem, azt mindazonáltal bizonynyal mondhatom, hogy ezen ünnepen semmi oly csodást és bámulatost nem láta Felséged, mint ime ez a ló, melynek megtekintésére kerém Felségedet.“

„Ezen a lovon, igy szóla a király, én nem látok egyebet azon mesterség- és ügyességnél, melylyel azt készitője oly ámitólag hasonlatossá tudá tenni egy élő lóhoz. Azonban egy más müvész talán szintilyet készithetne, mely ezt tökéletességben felérné vagy meg is haladhatná.“

„Uram, felele az indus, nem annyira az alkat s külső tekintet az, miért én e lovat Felséged előtt csodának hirdetem, hanem inkább azon szolgálat, melyre én azt használhatom s ha a titkot tőlem megtanulta, akárki is használhatja. T. i. ha én ezen lóra reá ülök, igen rövid idő alatt magamat a földnek akármely, bár legtávolabb tájára is áttehetem. S ebben áll oh király! lovamnak csodás tulajdonsága, oly tulajdonság, melynek mása még eddig nem hallatott, s melynek ha parancsolja Felséged, én azonnal próbáját is adni kész vagyok.“

A persa király, kit minden, a mi csodálatosnak tetszett, szerfölött érdekelt, s ki mind azok között, miket e nemben már látott vagy látni ohajtott, semmire sem emlékezett a mi ehhez hasonlitható volt volna, azt mondá az indusnak, hogy csak egy próba képes őt a ló jelességéről meggyőzni, s melyet ő kész látni.

Az indus azonnal betevé lábát az egyik kengyelbe, felveté magát nagy könnyüséggel a lóra s miután lábát a másik kengyelbe is betette s a nyeregben magát jól megfészkelte, azt kérdé a persa királytól, hova parancsolja, hogy utazzék.

Mintegy három órányira Shirastól volt egy magas hegy, melyet a királyi palota nagy teréről, hol akkor a király épen állott, igen jól lehetett látni. „Látod ott azt a hegyet? igy szóla a király, ujjával mutatván a hegyre, oda akarom hogy lovagolj; a messzeség ugyan nem nagy, de elegendő azon sebesség kivitelére, melylyel te oda és visszajősz. S minthogy lehetetlen, hogy téged szemmel egész odáig követhessünk, akarom, hogy nekem ottvoltodnak tanujául azon pálmafáról egy ágat hoz, mely ott a hegy tövénél áll.“

Alig mondá ki a király e szavait, midőn az indus egy fa-csapon, mely a ló nyakánál vala látható, egyet forditott, s azt a nyereg felé meghuzta. Azon pillanatban fölemelkedék a ló s az indust oly villám-sebességgel ragadta föl a levegőbe, hogy őt egykét perczenet mulva a legélesebb szem sem vehette ki többé, nagy csodálkozására a királynak és udvarnokinak, s a körülálló sokaság bámulatos nyilatkozási közben.

Nem mult el egy óranegyed, midőn az indust fenn a levegőben, pálmaágat tartva kezében, ismét közeledni látták. Végre leereszkedett a palotatér fölébe, s miután ezen tért még fenn a levegőben a nézők örömriadási közben kétszer-háromszor körülnyargalta, megszállott a királyszék előtt ugyanazon helyen, honnan előbb ellovagolt, a nélkül, hogy legkisebb kellemetlen rázást vagy zökkenést érzett volna. Itt leszálla a lóról, leborult a királyszék előtt s a pálmaágat a király lábaihoz tette.

A persa királyt, ki ezen hallatlan látványnak szintoly nagy csodálkozással mint bámulattal vala tanuja, egyszerre a leghőbb kivánság szállotta meg, e lónak birtokába jutni. S azon hiszemben hogy az indussal teendő alkuja annál kevésbbé szenvedhet akadályt, mivel el vala tökélve, neki a legnagyobb összeg pénzt is megadni, melyet kivánhatna, már is ugy tekintette azt, mint kincstárának legbecsesebb ritkaságát.

„Lovadnak külsejére nézve, – igy szóla az indushoz, soha sem hittem volna, hogy azt annyira kelljen becsülni, mint azon próba után, melyet mutattál, valóban megérdemli. Köszönöm, hogy engem jobb utra vezettél s hogy megmutassam, mely igen becsülöm ezt, kész vagyok lovadat megvenni, ha azt eladni szándékod.“

„Uram, felele az indus, én épen nem kételkedtem, hogy Felséged, ki felől az a vélekedés, hogy a földnek minden most élő királyai között legjobban meg tudja a dolgokat itélni s igaz becsök szerint méltatni, lovam iránt is igazságos leend, mihelyest megmutatom, mely igen érdemes az figyelmére. Sőt én azt is előre láttam, hogy Felséged annak csodálatánál s dicséreténél nem fog megállapodni, hanem azt birni is kivánandja, mint ezt épen most értésemre adá. Részemről, ámbár én a lónak becsét szintugy értem, mint akárki, s azt is tudom, hogy általa nevemet e földön halhatlanná tehetem, még sem függök rajta oly igen, hogy Felséged nemes ohajtása teljesitésére tőle meg ne válhatnám. Ezen nyilatkozatomhoz azonban egy másikat kell kapcsolnom, mely azon feltételt foglalja magában, mely nélkül a lovat át nem engedhetem, noha e feltételt kétség kivül nehezteléssel fogadandja Felséged. Engedje meg Fölséged, – igy szóla továbbá az indus, – azt vallanom, hogy én ezen lovat nem vettem, hanem feltalálójától s készitőjétől csak ugy kaptam meg, hogy neki kivánsága szerint, egyetlen leányomat adtam feleségül, midőn egyszersmind meg kelle igérnem, hogy ha valaha a lovon tuladok, az csak általam illőnek talált csere utján fog megtörténni.“

Az indus folytatni akará beszédét, de ezen szónál csere félbeszakasztá őt a persa király és igy szólott:

„Kész vagyok olyan cserére, milyet csak kivánhatsz. Tudod, hogy az én országom nagy s tele hatalmas, nagy, népes és gazdag városokkal. Válaszsz magadnak egyet közülök teljes és határtalan birtokul holtod napjáiglan.“

Ez a csere az egész perzsa udvar előtt valóban királyinak tetszett, és mégis sokkal kisebb volt annál, a min az indus eszét jártatá. Több és nagyobb valami volt az, a mit ő czélba vett, miért is igy szóla a királyhoz:

„Uram, én végtelenül le vagyok Felségednek kegyes ajánlatáért kötelezve s nagylelküségéért elegendő hálát nem adhatok. Mindemellett kérem Felségedet, ne vegye rosz néven azon merész nyilatkozásomat, hogy én csak akkor engedhetem át lovamat Felséged birtokába, ha Felséged kezeiből királyi leányát, a herczegkisasszonyt kapom feleségül. El vagyok tökélve, csak ezen áron mondani le birtokjogomról.“

Az udvariak, kik a persa király körül állának, nem tartóztathatták meg magukat, s az indusnak ily mértéktelen kivánatánál hangos kaczagásra fakadtak. De Firus-Sah herczeg, a király legidősb fia s a koronaörökös, csak neheztelni tudott az indus szavain. A király azonban máskép gondolkodott s ugy hitte, hogy Perzsia királyi herczegasszonyát föl lehet áldoznia, hogy uj vágyát kielégithesse. Mégis sokáig ingadozott, mielőtt magát ezen áldozatra eltökélheté.

Firus-Sah herczeg, ki látá, hogy királyi atyja kétkedik, minemü feleletet adjon az indusnak, attól félt, hogy talán annak kivánatában meg talál egyezni, mit ő, a herczeg, mind a királyi méltóság, mind testvére, mind önmagára nézve a legnagyobb gyalázatnak tartott. – Azért is megelőzé szóban a királyt, és monda:

„Uram, engedje meg Felséged azt kérdenem, lehetséges-e, hogy csak egy pillanatig is kételkedjék Felséged a tagadó válasz felett, mely ezen semmirekellő és szemfényvesztő ember ily szemtelen kivánatára adandó, s hogy Felséged csak egy pillanatig is hagyhassa őt annak reményében, hogy ő a föld leghatalmasb fejedelmeinek egyikével ily szövetségre fog léphetni? Kérem Felségedet, gondolja meg mégis, mivel tartozik nemcsak önmagának, hanem helyzetének és ősei magas karának is.“

„Fiam! – ez vala a persa király válasza – épen nem veszem tőled rosz neven ezen emlékeztetést, sőt inkább igen becsülöm azon hevet, melylyel buzgasz, ugyanazon fényben tartani meg származásodat, melyben az eddig vala; de te fiam, nem gondolod jól meg ezen lónak ritka jelességét, sem azt, hogy az indus, ki most nekem annak birhatására ezen feltételt teszi, ugyanazt, ha én megtagadom, máshol is teheti, hol e ponton talán nem lesz felakadás. Én akkor kétségbeesném, ha más fejedelem avval dicsekedhetnék, hogy bőkezübb, nagylelkübb vala nálam s megfoszta engem azon dicsőségtől, hogy sajátomnak mondhassam e lovat, melyet én a legegyetlenebb s bámulásraméltóbb dolognak tartok e világon. Azonban azt én még nem mondom, hogy az indus kivánátát teljesitni szándékom. Ő talán még nem vetett jól számot magával, szertelen követelése fölött, s ha leányomat, a herczegkisasszonyt kihagyja, én minden más alkura reá állok, a mit csak óhajthat. De mielőtt az alkut megkötném, igen szeretném fiam, ha te is megvizsgálnád a lovat, s talán próbát tennél, hogy nekem aztán aszerint mondhatnád szándékodat. Nem kételkedem, hogy ezt az indus meg fogja engedni.“

Minthogy az ember természet szerint azt a mit óhajt, reméli is, az indus, ki ezen beszélgetésből azt vélte következtethetni, hogy a persa király nem épen idegen őt a varázs-ló átengedése mellett nemzetsége ivadékai közé felvenni s hogy a herczeg, ki eddig, mint mutatá, szándékának ellene volt, őt annak elérésében majd talán még segiteni is fogja, nem hogy ellenzette volna a király óhajtását, sőt inkább örült azon, s hogy megmutassa, mely kész azt teljesiteni is, megelőzé a herczeget s közelite a lóhoz, hogy arra fölsegélje s aztán megadja neki a szükséges utasitást, mely szerint a lovat kormányozhatja.

Firus-Sah herczeg azonban csoda könnyüséggel s anélkül, hogy az indus segedelmével élne, fölpattant a lóra, s alig veté lábait a két kengyelbe, nem várván semmi utasitást, megforditja a csapot épen ugy, mint azt előbb az industól látja vala. Azon pillanatban felkapá őt a ló oly nyilsebességgel, melyet a legerősb s legügyesebb ijász bocsát, s mig az ember egyet kettőt pillant, a király, az udvar s az egész számos gyülekezet szeme elől eltünt.

Sem a lovat, sem a herczeget nem látta már senki, a a király haszontalan erőlteté szemeit, őt még egyszer megpillanthatni, midőn az indus, kit e történet aggódtatni kezde, a thrónus lábaihoz veté magát s kényszerité a királyt reáforditani szemeit s figyelemmel lenni beszédére, melyet a következő szavakkal kezde:

„Uram, ugymond, maga látta Felséged, hogy a herczeg nekem nagy sietsége által nem engedett időt megadnom a szükséges utasitást, mely szerint a lovat igazgathatná. Mivel már látta, mikép cselekvém én, meg akará mutatni, hogy az én oktatásomra nincs többé szüksége, hogy ellovagolhasson s a légbe fölemelkedhessék. De nem tudja a herczeg, hogy én arra akartam őt tanitani, mikép fordithatja meg a lovat, s mikép térhet vele ismét azon helyre vissza, melyről kilovagolt. – Igy tehát kérem Felségedet, ne legyek én felelős azért, a mi a herczeg személyén történhetik. Felséged sokkal igazságosabb és méltányosabb, hogysem a netalán történhető szerencsétlenséget nekem tulajdonitaná.“

Az indus beszéde igen elszomoritá a királyt, ki igen jól látta, hogy fia elkerülhetlen veszedelemben forog, ha csakugyan van még egy titok, mely a lovat megfordulásra készti, s ha ez a titok egészen különböző attól, mely által a ló felszállásra indittatik. Azt kérdé tehát az industól, mért nem hivta a herczeget vissza, midőn azt épen elindulni látá.

„Uram, felele az indus, Felséged maga is tanuja volt azon rohanó sebességnek, melylyel a ló és a herczeg eltüntek; az ijedelem, mely azon pillanatban meglepett s még most is remegtet, elfojtá eleinte szómat s midőn már szólhaték, a herczeg oly messze volt, hogy többé meg nem hallhatott; de ha meghallott volna is, még sem fordithatá meg a lovat, minthogy a titkot nem tudta s nem volt türelme azt tőlem megtanulni. Azonban Felséges ur, ezt tevé még hozzá, lehet remélnünk, hogy a herczeg zavarodtában talán észreveszi a második csapot, s annak forditása által azt fogja eszközleni, hogy a ló nyomban megszünik emelkedni s a föld felé ereszkedik, ugy hogy a herczeg aztán kantárral igazgathatja, s akármely ponton megszállhat.“

Az indusnak ily helyes okoskodása mellett is folyvást nyugtalan volt a persák királya fiának veszedelmén. „Ha felteszszük is, ugymond, mi még igen bizonytalan, fiam a másik csapot is észreveszi s azt az emlitett mód szerint használja, ekkor a ló, a helyett, hogy a földre ereszkednék, valamely sziklára bukhatik, vagy fiammal együtt a tenger legmélyebb fenekére rohanhat.“

„Ez iránt, monda erre az indus, megnyugtathatom Felségedet annak erősitésével, hogy a ló keresztülvágtat a tengeren, anélkül, hogy valaha beleesnék, s hogy ülőjét mindenkor csak oda viszi, hova ez akarja. Felséged bizonyos lehet, hogy ha a herczeg ama másik, már emlitett csapot megtalálja, a ló őt egyedül és csupán oda fogja vinni, hova ő akarja, s nem lehet feltenni, hogy a herczeg más helyütt kivánna leszállni, mint hol segedelmet remélhet s magát megismertetheti.“

Az indus ily szavaira a király igy válaszolt: „Akármint legyen a dolog, én a te erősitéseidben nem bizhatom; hanem fejeddel fogsz fiam életéért kezeskedni s életed vesz, ha őt három hónap alatt életben és épen nem láthatom, vagy hogy életben van, biztos tudósitás nem érkezik.“

Erre megparancsolá a király, hogy az indust fogják meg s zárják egy szük börtönbe; maga pedig visszatért palotájába nagy busan azon, hogy a Nurus, mely egész Persiában oly vigalmas ünnep, reá és udvarára nézve oly szomorun végződött.

Firus-Sah herczeg azonban, mint láttuk, nyilsebességgel szálla fel a levegőbe s egy óra alatt már oly magasra emelkedett, hogy a földön semmit sem különböztethetett meg, s hogy, völgy és sikság neki egymásba folytak. Csak most juta eszébe, hogy oda térjen vissza, a honnan elindult. E végre, ugy hitte, nem kell egyebet tennie, hanem hogy a csapot visszájára forditsa, s a kantárt is arra igazitsa; de mily nagy lőn csudája, látván, hogy a ló mindamellett is folyvást emelkedik. Csavará a csapot ide s tova, de mind hiába. Most látta nagy hibáját, melyet abban követett el, hogy mielőtt a lóra felülne, az indus által magának a ló kormányzatára szükséges utasitást meg nem adatta. Átlátta egyszersmind a nagy veszedelmet, melyben lebegett; de ez épen nem oltá el lelki ébrenségét; sőt inkább összeszedte magát, megfeszité minden lelki erejét, megvizsgálta szorgosan a ló fejét és nyakát, s ime a ló jobb füle mellett egy másik, kisebb s nem oly szembetünő csapra talált. Megforditá azt, s nyomban észrevette, hogy a ló egyenes irányban lefelé, de nem oly sebesen mint fel, ereszkedni kezd.

A földnek azon pontján, mely fölött a herczeg függő irányban lebegett, már fél óra óta beállott az éj, midőn ő ama másik csapot megforditá; s igy a mint a herczeg lefelé ereszkedett, neki is leáldozott lassanként a nap, s végre az éj sötétsége vevé őt körül. A herczeg tehát, a helyett hogy kénye szerint választhatott volna magának helyet, hol leszálljon, a ló nyakára ereszté a kantárt, s csendesen hagyta magát a földig vitetni, jóllehet nem épen aggodalom nélkül, valjon lakott hely lesz-e az, hova majd érkezik, vagy talán pusztaság, folyam, vagy szinte a tenger.

Végre megszünt szállani a ló s a földön megállapodék. Több vala éjfélnél. Firus-Sah leszállott, de igen bágyadtan, minthogy az épen lefolyt nap reggele óta, midőn t. i. király atyjával az ünnepi játékok szemlélete végett a palotát elhagyá, semmit sem evett. Legelső, mit az éji homályban tett, az vala, hogy a helyet kezdé vizsgálgatni, a hol volt; midőn is ugy lelé, hogy egy pompás palota lépcsős fedezetén álla, mely márványpárkányzattal vala körülvéve.

A mint a fedezet felső sikját vizsgálgatá, egy nyilásra akadt, melyen a palotába lépcsőkön le lehete menni; s az ajtó most is nem bezárva, hanem félig nyitva állott.

Minden más, csak Firus-Sah nem, megdöbbent s nem mert volna azon sötétségbe ereszkedni, mely e lépcső torkában uralkodott, ha nem tekintjük is azon bizonytalanságot, mely szerint a herczeg nem tudta, barátot vagy ellenséget fog-e lenn találni. De ez épen nem vala képes őt visszatartóztatni.

Hiszen én nem azért jövök, hogy valakit bántsak, igy szóla magában; s akárki lát is meg először és látja, hogy nincs fegyver kezemben, annyi emberi érzéssel legalább fog birni, hogy kihallgat, mielőtt életemet akarná elvenni.

Kitárá tehát az ajtót még jobban, minden zörej nélkül, s szintoly vigyázattal ment le a lépcső fokain, nehogy botlást tegyen, melynek robaja felkölthetne valakit álmából. Ebben szerencsés is volt, s a lépcső egyik pihenő közénél nyilt ajtóra, talált, mely egy terembe vezetett, holott világ vala.

Firus-Sah herczeg megállott az ajtónál s a mint hallgatózott, ugy tetszett neki, mintha mélyen alvó embereket hallana hortyogni. Néhány lépésre bement a terembe, s itt egy lámpa világánál látta, hogy a hortyogók merő fekete heréltek, kiknek mindenike mellett egyegy meztelen kard feküdt; miből azt következtette, hogy ezek valamely királyné, vagy királykisasszony előszobájának őrei; miben, mint a következés mutatta, nem is csalatkozott.

A királykisasszony alvószobája mindjárt e terem után következett, mit azon világos lámpafényből lehete kivenni, mely abból egy vékony selyemfüggönyön átömlött.

Firus-Sah halkal s a nélkül hogy a herélteket felköltené, közelebb ment a függönyhöz, megnyitá azt, s a mint belépett, szemeit nem a szoba pompájára, noha ez valóban királyi vala, hanem más valamire függeszté, mely őt sokkal inkább vonzotta s érdekelte. Tudnillik több ágyat láta a szobában, melyek közül egy, szőnyegekkel bevont emeleten, a többi pedig alább, magán a szoba padolatján állott. Ezen utóbbiakban a királykisasszony komornái feküdtek, kik neki társnéi s különnemü szükségeiben segédül valának; az előbbiben pedig maga a királyi hölgy.

Ily különbségnél fogvást nem kételkedett többé Firuh-Sah, mely felé kelljen fordulnia, ha magával a herczegkisasszonynyal kivánna szólani. Közelebb ment tehát az ágyhoz, a nélkül hogy magát a kisasszonyt vagy komornáit felköltené, s a mint már eléggé közel vala, egy oly ritka és meglepő szépséget pillanta meg, mely őt mindjárt első tekintetre egészen elbájolá.

Oh, egek, igy szóla szivében, azért vezetett-e ide végzésem, hogy itt mondjak le szabadságomról, melyet mind e perczenetig megőrzöttem! Nem kell-e mulhatatlanul rabbá lennem, mihelyt e szemeket fölveti, e szemeket, melyek, mint várhatni, a legritkább kecsek és szépség ezen összeségének a legfőbb fényt s a legfőbb diszt fogják megadni! És még is reá kell szánnom magamat, mert vissza többé nem léphetek a nélkül hogy enmagamnak gyilkosa legyek, s mert a szükség és végzés ezt már igy akarta.

Ily elmélkedés után lebocsátkozott a herczeg mind a két térdére, megfogá végszélét a herczegkisasszony lecsüggő ümegujjának, melyből egy szép gömbölyü és hófehér kar csillogott elő, s elkezdé gyöngén vonogatni.

A királykisasszony felüté szemeit, s első pillanatban egy csinos alaku, csinos öltözetü s módos ifiu embert látván ágya előtt, a meglepetés néma csendben tartá, a nélkül hogy ijedelmének vagy elszörnyedtének legkisebb jeleit adná. A herczeg használá ezen kedvező pillanatot, lehajtá fejét szinte a lábszőnyegig, s midőn ismét fölemelkedék, igy ejté szavait:

„Legmélyebb tiszteletre méltó királykisasszony! Egy fölötte ritka, sőt a legcsodálatosb kaland következésében, melyet gondolni lehet, könyörögve látsz itt lábaidnál egy herczeget, ugymint a persák királyának fiát, ki még tegnap reggel királyi atyjával együtt egy ünnep vigalmai között mulatott, s a ki most idegen és előtte ismeretlen országban életveszedelemben forog, ha te nem vagy eléggé jó- és nagylelkü, őt védelmed és gyámod alá fogadnod. Esedezve kérem tehát tőled e védelmet, bizván, hogy te azt tőlem nem fogod megtagadni. Lehetetlen, hogy ennyi szépség, kecs és fölség kegyetlen szivvel legyen párosulva.“

A kisasszony, kihez Firus-Sah szerencséjére fordult, a bengálai királykisasszony volt, legidősb leánya a bengálai királynak, ki számára nem messze a fővárostól ezen palotát épitette, hova a királyi hölgy néha a falusi élet örömeit élni jöve. Miután a herczeget minden kivánható jósággal kihallgatta, hasonló jó indulattal ekképen felelt:

„Nyugodjék meg a herczeg; nem vadak országába jöve. Ember- és vendégszeretet s erkölcsi miveltség nem kevesbbé honnos Bengalában mint Persiában. Nem csak én adom meg a kivánt védelmet, hanem a herczeg azt már e palotában, sőt magában az egész országban is föltalálta, a mit nekem bizvást elhihet, s szavamra bizvást támaszkodhatik.“

A persa herczeg meg akará a királykisasszonynak kegyét s jóságát köszönni, s már mélyen meg is hajtá magát, midőn ez, megelőzvén őt, igy szólott: hozzá:

„Bármely nagyon is ohajtom hallani a herczegtől, mily csodakép jöhetett oly rövid idő alatt Persia fővárosából ezen helyre, s mily varázslat által juthatott el egészen ágyamig s kerülhette ki testőreim figyelmeit: mégis a herczegnek eledelre s táplálásra nagy szüksége lehet, s minthogy én a herczeget épen és egészen ugy tekintem, mint kedves vendégemet, várok inkább reggelig, s most megparancsolom komornáimnak, vezessék kegyedet egybe szobáim közül, vendégeljék meg s hagyják mindaddig nyugodni, mig képes leend kiváncsiságomat kielégiteni.“

A királykisasszony komornái, kik már Firush-Sah első szavainál fölébredtek s őt legnagyobb csodájukra láták asszonyuk ágyfejénél, meg nem foghatván, mikép juthatott el oda anélkül, hogy őket vagy a herélteket felköltené, alig érték meg a királykisasszony akaratát, felöltözének hirtelen, és tüstént a parancsolat teljesitéséhez fogtak. Mindenike kézbe vett egyet azon sok viaszgyertya közül, melyek a királykisasszony szobáját világiták s miután a herczeg mély hódolattal bucsut vett, előre mentek s egy igen szép szobába vezették őt, holott nehányan ágyat készitettek számára, mig mások a konyhába s élettárba eredtek.

Ámbár a herczeg érkezése oly szokatlan órában történt, még sem hagyák őt most a bengálai királykisasszony komornái sokáig várakozni. Gazdag bőségben hordottak fel neki különféle étkeket, melyekből miután a herczeg önkénye s választása szerint annyit vett magához, mennyi éhsége lecsillapitására elegendő vala, elvivék a többit, s magán hagyák a herczeget, hogy alhassék, miután neki több szekrényt mutattak, melyekben mindent, mire csak szüksége lehetne, készen fog találni.

A bengálai királykisasszony, kit a persa herczeg igéző szépsége, esze, delisége és csinos módja, melyet ama rövid beszélgetés alatt kitüntetett, egészen elfogának, még nem aludt el, midőn asszonyai visszatértek, hogy ismét lefeküdjenek. Kérdé tehát tőlök, gondoskodtak-e illőleg a vendég felől, megelégedve hagyák-e őt el, nem lesz-e még valamire szüksége s mindenekelőtt mit gondolnának felőle.

Az asszonyok, miután az előbbiekre válaszoltak, az utolsó kérdésre ezt felelék:

„Kisasszonyunk, mi nem tudjuk, mi gondolattal van maga herczegséged a vendég felől. A mi minket illet, részünkről mi szerencsésnek hirdetjük herczegségedet, ha király édes atyja herczegségednek ily szeretetreméltó herczeget adna férjül. Az egész bengálai udvarnál nincs egy, kit hozzá hasonlitani lehetne, s mi nem hiszszük, hogy a szomszéd országokban is találkoznék, ki herczegségedhez méltóbb volna.“

Ezen hizelgő szózatok nem voltak a királykisasszony előtt kedvetlenek, de mivel még titkolni akará érzelmeit, hallgatást parancsola nekik, és monda:

„Ti csevegő bohók, feküdjetek le s hagyjatok engem is ujra elaludni.“

Másnap reggel legelső, mit a királykisasszony tett, az vala, hogy öltöző-asztalához ült. Soha sem forditott mindeddig annyi szorgalmat haja s egész öltözete csinos alkotására, mint ma, tüköre segedelmével, és soha sem volt még komornáinak annyi türelemre szükségük mint ma, százszor kellvén egy dolgot csinálniok, mig azzal a királykisasszony megelégedett.

Én tegnap – igy gondolkodék ez magában – a persa herczegnek éjjeli köntösömben sem roszul tetszettem; mint fog hüledezni, ha ma teljes pompámban fog látni. – Erre föltevé fejére a legnagyobb gyémántu főékességét, továbbá fölvett hasonló ékes gyémántu nyak- és karkötőt, s egy övet, mind megbecsülhetlen értéküeket. Ruhája a leggazdagabb indus szerből való, milyet csak királyok, herczegek s királykisasszonyok számára szőnek, s oly szinü, mely kecseit a legkedvezőbben emelé. Igy minekutána tükörét még több izben asszonyait pedig egyenkint megkérdezé, nincsen-e még öltözetének valami hiánya, megtudakoltatá, ébren van-e már a perzsa herczeg; s minthogy nem kétkedett, hogy ez óhajtani fog előtte megjelenhetni, megüzené neki, hogy maga fog eljönni hozzá, s hogy oka van ekkép cselekedni.

A persa herczeg, ki épen annyit pótola nappali álommal, mennyit éjjeli álmából elveszte, s a ki most már terhes utazását teljesen kipihente, épen öltözetét végzé, midőn nála a királykisasszony egyik komornája reggeli üdvözlettel megjelent.

A herczeg nem hagya neki időt elmondani a mi üzenetet hozott, hanem azonnal kérdést tőn, megengedné-e a királykisasszony, hogy neki udvarolhasson s mély tiszteletét iránta kifejezhesse; de midőn a komorna üzenetét meghallá, imigyen válaszolt:

„A királykisasszony parancsoljon; én csak azért vagyok itt, hogy parancsolatit teljesitsem.“

A királykisasszony mihelyt megérté, hogy őt a persa herczeg várja, elment látogatására. Az első üdvözletek után, miután t. i. a herczeg ezerszer bocsánatot kért, hogy a királykisasszonyt első álmából zavarta föl, emez pedig kérdést tett, mikép töltötte vendége az éjt, a királykisasszony a pamlagra (szófára) ült, s a herczeg hasonlóképen, de oly távolban, milyet a tisztelet parancsolt.

A királykisasszony kezde szólni és monda: „Herczeg, én kegyedet ugyanazon szobában fogadhattam volna, melyben engem az éjjel alva talált, de minthogy oda heréltim őrnökének szabad bejárása van, ide pedig csak engedelemmel jöhet, türhetlen vágyamban, hallani a herczegtől a csodás kalandot, melynek a herczeg ismerettségét köszönjük, arra határzám magam, hogy ide jőjek, mint olyas helyre, holott senki sem fog egykönnyen háborgatni. Kérem tehát esengve a herczeget, tegye meg azon szivességet, melyért esdek.“

Hogy tehát a bengálai királykisasszony kérelmét teljesité, Firus-Sah herczeg a Nurus évi ünnepén Persiában s azon látványokon kezdé beszédét, melyek ekkor a persa király udvarát s csaknem egész Sirász városát mulaták. Azután a varázslóra jött s leirta azt a királykisasszonynak teljesen. Azon csodás dolog, melyet az e lovon ülő indus az egész fényes gyülekezet előtt láttatott, meggyőzé a királykisasszonyt, hol e lónál bámulatra méltóbb valamit már e világon nem gondolhatni.

„Kisasszony“, igy folytatá tovább a persa herczeg, „elgondolhatja herczegséged, hogy atyám a király, ki semmi költséget sem kimél, hogy kincstárát a legritkább s legjelesebb dolgokkal, melyeket valahol tud vagy hall, gazdagitsa, a legélénkebb vágyra gyuladt e lovat is hozzájok szerezni. Valóban ugy történt s atyám minden további habozás nélkül kérdé az industól, mit kiván lováért.

Az indus fölötte szemtelen volt. Azt mondá, hogy ő a lovat nem vette, hanem egyetlen leányáért cserében kapta, s minthogy azt csak ilyes feltétel alatt adhatja el, csak akkor fog birtoki jogáról lemondani, ha atyám, a király, neki megengedi, hogy testvéremet, a királykisasszonyt feleségül vegye.

Valamennyi udvarnok, ki atyám, a király körül állott, felkaczagott e szörnyü kivánaton, s én különösen oly élénk haragra gerjedtem, hogy azt nem valék képes eltitkolni, annál kevesebbé, mivel látám, hogy atyám kétkedik, mit válaszoljon. Magam előtt láttam már azon pillanatot, melyben neki a kivánt árt megadja, ha elejébe nem terjesztem a csorbát, mely ebből dicsőségére háramlanék. Azonban előterjesztésim nem valának eléggé erősek, őt egészen eltériteni azon gondolattól, hogy húgomat, a királykisasszonyt, egy ily alávaló embernek feláldozza. Annak reményében, hogy szándékában talán én is megegyezem, ha előbb szintugy meggyőződtem, mint ő, a lónak temérdek becséről; azon óhajtást fejezé ki, nézném meg a lovat közelebbről, ülnék reá s tennék rajta próbát.

Atyám kedvéért tehát felültem a lóra, s mihelyt rajta valék, szintugy cselekedtem, mint elébb az indust látám cselekedni, midőn ez a levegőbe emelkedék, anélkül, hogy tőle legkisebb oktatást vártam vagy vettem volna, s ugyanazon pillanatban felragadtattam az ég felé, nagyobb sebességgel, mint a nyil, melyet a legerősb s legügyesb ijász bocsát.

Rövid idő alatt oly messze valék a földtől, hogy semmi tárgyat sem ismerhettem ki többé s ugy tetszett, mintha oly közel volnék az ég boltozatjához, hogy félni kezdtem, betöröm rajta fejemet.

Azon sebesség, melylyel felragadtatám, jó ideig elkábitott s nem valék képes meggondolni a közel veszedelmet, melynek oly sok tekintetben ki valék téve. A csapot, melyen előbb egyet forditottam, most vissza meg visszacsavartam, de nem tapasztalám semmi sikerét. A ló folyvást emelkedett az égnek, s engem mind inkább távolitott a földtől. Végre megpillanték egy más csapot, megforditám azt, s a ló most a helyett, hogy tovább emelkedjék, le kezde szállani s minthogy csakhamar éj foga körül s lehetetlen volt a lovat ugy kormányoznom, hogy oly helyen szállitson alá, hol ne érjen semmi veszély: ez okon megeresztém a kantárt és sorsomat egészem az Isten akaratára biztam.

A ló végtére földet ért, én leszállottam, megvizsgáltam a helyet s ugy találtam, hogy ezen palotának lépcsősfedezetén valék. Csakhamar megtalálám a lépcső ajtót is, mely félig nyitva állt. Kiebb nyitám azt s lemenvén csendesen, egy másik nyilt ajtó és bágyadt lámpafény tünének előmbe. Bedugtam fejemet s mivel a teremben alvó herélteket láték, belebb pedig erős világot, mely egy vékony ajtófüggönyön csilloga át, a szükség és szorultság, melyben valék, azon merész vagyis inkább vakmerő szándékra birt, hogy nem tekintve a veszedelmet, mely mulhatatlanul ér vala, ha a heréltek fölébrednének, előre menjek s a függönyt megnyissam.

Nem szükség, királykisasszony, a többit el mondanom. Tudja azt herczegséged. Csak kegyét s nagylelküségét kell még herczegségednek köszönnöm, és kérnem, adja értésemre, mikép fejezhetem ki hálámat ily nagy jótéteményért oly módon, hogy benne megelégedését találhassa. Minthogy már a népek joga szerint herczegségednek különben is rabja vagyok, nincs többé mit ajánlanom, mint szivemet. De mit mondok? szivem sem enyém többé, elragadák azt e bájoló kellemek, s a helyett, hogy azt visszakivánnám, örömmel engedem herczegségednek át. Engedje meg tehát királykisasszonyom, hogy szivem és akaratom asszonyának egyaránt vallhassam.“

Ez utóbbi szavakat a herczeg oly hangon s oly arczczal ejté, melyek a bengálai királykisasszonyt nem hagyák többé kételkedni azon hatás felől, melyet kecsei a persa herczegre tevének. Nem is ütközött meg a herczegnek kora nyilatkozásán s a pirulat, mely arczán egyszerre elömlött, őt a herczeg szemeiben még szebbé s szeretetreméltóbbá tevé.

Miután a persa herczeg beszédét végezte, a királykisasszony szólamlék meg s ezt mondá:

„Ha gyönyörködtem is, herczeg, azon ritka és csodás dolgok elbeszélésében, melyeket épen hallék: más részről nem képzelhetem iszonyodás nélkül a herczeget a levegőnek legmagasb környékeiben lebegni, s jóllehet szerencsés vagyok a herczeget épen és életben látnom magam előtt, még sem szüntem meg mindaddig remegni, mig el nem mondá, hogy az indus lova palotám fedezetére oly szerencsésen letette. Hiszem ez száz más helyt is történhetett volna, s én örülök, hogy a véletlenség nekem ada elsőséget és alkalmat a herczeget ismerhetnem. Más helyre is vezetheté e véletlenség a herczeget, de nem olyanra, hol szivesebb-látást talált volna mint itt.

Azért herczeg, igen megbántottnak érzeném magamat, ha azt kellene hinnem, hogy ön azon gondolatot, mintha rabom volna, komolyan ejti vala, s ha e kifejezést nem udvariságának inkább, mint belső őszinte érzelmének kellene tulajdonitanom. Azon fogadtatás, melyet tegnap a herczeg nálam talált, eléggé meg fogta mutatni, hogy a herczeg itt épen és szint oly szabad, mint a persa udvarnak közepette.

A mi szivét illeti, – ezt tevé még hozzá a királykisasszony oly hangon, mely épen nem vala elijesztő –, meg vagyok győződve, a herczeg nem fogott eddig várakozni annak elajándékozásával, s választása kétség kivül oly királyi hölgyre esett, mely azt megérdemli; igy tehát én igen fájlalnám, ha okul kellene lennem, hogy a herczeg hívtelenséget kövessen el.“

Firur-Sah herczeg erősiteni akará a királykisasszonynak, hogy ő még szabad szívvel jőve el Persiából, de épen azon pillanatban, midőn szólani készült, jelenté a királyi hölgy komornáinak egyike, hogy az étkek felhordattak.

E közbejövet felmenté a herczeget s a királykisasszonyt egy nyilatkozástól, mely mindkettőjöket zavarba hozta volna, s melyre többé szükségök nem vala. A bengálai királykisasszony t. i. tökéletesen meg vala a persa herczeg őszinteségéről győződve; s mi a herczeget illeti, ő, noha a király hölgy bővebben nem nyilatkozott, ennek szavaiból s azon nyájas készségből, melylyel az ő beszédét hallgatá, azt következteté, hogy neki elég oka van, szerencséjével megelégednie.

Minthogy a komorna az ajtót nyitva tartá, a királykisasszony felállván azt mondá a persa herczegnek, ki ugyan azt cselekvé, hogy ő különben nem ebédel ily korán, de most minthogy fél, hogy a herczegnek tegnap rosz vacsorával szolgáltak, korábban hordatá fel az étkeket mint egyébkor. E szóknál egy pompás terembe vezette a herczeget, hol az asztal teritve s a legizletesebb étkek egész seregével volt megrakva. Leültek, s mihelyt helyeiket elfoglalák, a királykisasszony rabnői, kik nagy számmal, mind igen szépek s gazdagon öltözve állának az asztal körül, egy kellemes ének- s zenehangversenyt kezdének, mely az ebéd egész ideje alatt meg nem szünt.

De mivel e hangverseny szelid és halk s általában ugy vala alkalmazva, hogy az ebédlő pár beszélgetéseit nem háborgatá: nagy része az ebéd idejének abban telt el, hogy a királykisasszony a herczegnek étkeket rakott elejébe s őt kinálgatá; a herczeg viszont a királykisasszonynak mindig a legizesb falatokat ügyekezett elejébe tenni, hogy igy őt a szóban s deliségben megelőzze. Ez természet szerint a kisasszony részéről ujabb deliséget s nyájasságot vona maga után, mely cseréje közben a kölcsönös figyelemnek s nyájas szavaknak, a szerelem mindakét részről nagyobb haladást tett, mint ez egy szántszándékkal keresett négy szem-közötti beszédben talán történt volna.

Végre fölkeltek mindketten az asztaltól. A kisasszony egy nagy pompásan épült, arany és égszinre összeillőleg ékesitett s gazdag készületü szobába vezeté a herczeget, holott szófára ültek, kilátások esvén a palota kies kertére, melyet Firus-Sah herczeg azon különnemü virágok, fák és bokrok miatt csudált, melyek a Persiában honosoktól nagyon különböztek, de szépségben azokkal igen is felértek.

„Kisasszonyom, monda a perzsa herczeg, én eddig azt hittem, nincsenek az egész világon Persián kivül pompás paloták s bámulatos kertek, melylyek a királyi fölséghez illők volnának; de már látom, hogy mindenütt, hol nagy királyok vannak, azok méltóságok s hatalmokhoz illető lakhelyeket tudnak készittetni, melyek ha épületformájok s más mellékes dolgokban egymástól különböznek is, a nagyságban és pompában mindnyájan megegyezők.“

„Herczeg, felele a királykisasszony, én, ki Persia palotáit épen nem ismerem s nem is képzelhetem, nem tudok azon hasonlitásról, melyet a herczeg közöttük s az enyim között von, itéletetet hozni, sem eziránti véleményemet kifejezni: de bármily őszintének hiszem is a herczeget, alig hitethetem el magammal, hogy a hasonlitás tökéletes. Engedje meg tehát a herczeg azt hinnem, hogy ezen hasonlitásban az udvariságnak nagy része van. Mindazáltal én e palotámat nem becsmérlem, s a herczeg sokkal helyesebb izléssel bir, hogysem felőle érdeme szerint ne itélne, hanem azt állitom, hogy e palota egész középszerü, ha azt atyám a király palotájával hasonlitjuk össze, mely ezt mind nagyságra, mind pompára és szépségre jóval felülmulja. Maga fog ebben a herczeg itéletet tehetni, s nekem azt megmondani, ha azon palotát látni fogja. Mert miután már a véletlen eset ezen ország fővárosába vezette a herczeget, nem kétlem óhajtani fogja, látni s üdvözleni atyámat a királyt is, hogy részéről ő is megtegye a tiszteletet, mely egy ily rangú s ily érdemü herczeget illet.

Midőn a királykisasszony vágyat akara a perzsa herczegben gerjeszteni, látni a bengálai királyi palotát s benne a királyt, édes atyját, üdvözleni: azt reménylé, hogy király édes atyja, látván ily jól termett, okos tökéletes, minden jeles tulajdonokkal felruházott herczeget, önkényt fog neki házassági szövetséget ajánlani, s őt saját kisasszonya kezével megkinálandja; s mivel továbbá meg vala a királyi hölgy győződve, hogy a perzsa herczeg iránta nem hideg s igy a szövetséget nem fogja magától elháritani, azt hitte, hogy az uton kivánati czélját eléri s megtartja egyszersmind azon illendőséget, mely egy királykisasszonynak, ki mindenekben egyedül királyi atyja akaratjától kiván függeni s függőnek látszani, elejébe szabatott. De a perzsa herczeg e pont iránt nem épen ugy felelt, mint azt a királykisasszony várta.

„Kisasszonyom, ugymond, én legkevesebbé sem kételkedem, hogy a bengáliai király palotája, herczegséged állitása szerint, ezen palotánál sokkal szebb. Mi pedig azon ajánlatát illeti, hogy udvarlásomat királyi atyjánál megtegyem, én annak véghezvitelét nemcsak örömemnek, hanem igazi nagy becsületnek is tartanám. De magad herczegséged legyen itt a biró. Fogná-e nekem maga herczegséged tanácslani, hogy ily nagy uralkodó fölség előtt mint puszta kalandor minden nép s rangomhoz illő diszkiséret nélkül jelenjem meg?“

„Herczeg, monda a királykisasszony, ezen ne aggódjék legkisebbet is; a herczeg itt, mihelyt akar, annyi pénzt kaphat, mennyin tetszése szerint bármily számos kiséretet fogadhat, s én magam kész vagyok a herczeget ebben segiteni. Van fővárosunkban igen sok persa kereskedő, s csak azt mondja meg a herczeg, mennyit vél szükségesnek, hogy azon magának egy igen diszes udvari kiséretet szerezzen.“

Firus-Sah herczeg elérté a bengáli királykisasszony szándékát s a szerelemnek ezen nyilvános jele még inkább nevelé a szenvedélyt, melyet iránta már érzett, de ennek egész heve sem vala képes elfeledtetni vele kötelességét, miért is minden habozás nélkül igy válaszolt:

„Kisasszonyom, herczegséged kegyes ajánlatát, melyet eléggé meg nem köszönhetek, ezer örömmel fogadnám el, ha ezt azon nyugtalanság, melyben királyi atyámat távollétem kétségkivül tartja, nem gátlaná! Nem volnék többé azon jóságra s szeretetre, melyet ő irántam mindenkor bizonyita, méltó, ha azonnal vissza nem térnék s aggodalmát jelentésemmel el nem oszlatnám. Ismerem őt s tudom, hogy azalatt, mig én ily szeretetreméltó királykisasszony társaságának örülök, halálos búnak eredt, s minden reményét viszontmegjelenésemhez elvesztette. Remélem, oly igazságos lesz herczegséged, elhinni felőlem, hogy a háladatlanság vétke nélkül nem késhetem többé visszaadni neki az életet, melyet megtértemnek hosszabb halasztása könnyen örökre elragadhatna.

Miután visszatértem, királykisasszonyom, s ha engem herczegséged továbbá is méltónak itél, kit szövetsége által boldoggá tegyen, ugy én, mivel atyám mindenkor azt erősitette, hogy nőm választásában erőltetni nem fog, könnyen megnyerem majd tőle az engedelmet, hogy ide visszatérjek; nem mint ismeretlen, hanem mint herczeg, s atyám nevében a bengáliai királyt kérendő, hogy vele egy közöttünk kötendő házasság által szövetségre lépjen. Meg vagyok győződve, hogy atyám maga fogja ebben az első lépést tenni, mihelyt neki elbeszélem, mily nagylelküleg fogadott engem herczegséged balesetemben.“

Azon módot látván, mikép a persa herczeg e dologban nyilatkozék, a bengálai királykisasszony sokkal okosabb volt, hogy sem őt tovább is sürgetné a bengáliai udvarnál megjelenésre, vagy akármi másra, mi a herczeg becsülete- s kötelességével ellenkeznék; de az, hogy a herczeg oly hamar visszaszándékozik, őt igen elszomoritá, s attól félt, hogy ha a herczeg tőle oly hamar bucsut vesz, a helyett, hogy adott igéretét megtartsa, azt, mihelyest előle eltávozik, végképen elfelejti. Hogy tehát őt még egy ideig maraszsza, igy ejti szavait:

„Midőn én a herczegnek azon ajánlatot tevém, hogy illő körülmények között atyámat a királyt lássa és vele beszéljen, épen nem vala szándékom egy oly alapos ellenvetés ellen, milyet a herczeg épen most teve, s a melyet én előre nem láthattam, legkisebb kifogást is tegyek. Magam is részese lennék a bünnek, melyet a herczeg elkövetne, ha én azt legtávolabbról is gyanithattam volna; azonban azt még sem javalhatom, hogy ily korán szándékozik elutazni, mint szavai gyanittatják. Engedjen kérésemre még csak annyi időt magának, hogy itt körültekinthessen, s ha már ugy akarta jó csillagom, hogy a herczeg Bengalába s nem egy sivatag pusztába, vagy egy meredek hegycsucsra, honnan nincs lejövet, érkezett, felszólitom a herczeget, töltsön itt legalább annyi időt, hogy tőlünk a perzsa udvarhoz több és körülményesb hireket vihessen.“

A királykisasszony ezen szavainak nem volt egyéb czéljok, mint hogy a herczeg őt hosszasb ottmulatása alatt még inkább megszeresse. Mi által egyszersmind reménylé, hogy a herczeg honvágya hülni fog, s végre talán elszánandja magát nyilván föllépni s a bengálai királynál megtenni udvarlását. A herczeg azon kegyes fogadtatás és szives-látásnál fogva, melyet a királyi hölgy részéről tapasztalt, e kérelmet meg nem tagadhatta; megigéré tehát, hogy még mulatni fog, s most már a királykisasszonynak nem volt egyéb gondja, mint hogy a herczeg ottmulatását minden kigondolható gyönyörködések által a lehető legkellemesebbé tegye.

Több napon egymásután mind csak ünneplés, bál, hangverseny, fényes ebéd s drága ozsonna váltogatták egymást, és vadászat a vár vadas-kertében, melyben mindennemü erdei vad, u. m. szarvasok, őzek, dámvadak s több ilyes Bengalában honos állatok tartattak, melyek vadászata veszély nélkül esett s a királyleányt különösen mulattatá. – Minden vadászat végén a herczeg és királykisasszony valamelyik pontján a kertnek találkozni szoktak, holott egy nagy szőnyeg s ülőpárnák borittattak alájok, hogy az ülés annál kényelmesebb legyen. Mig itt ujitgaták erejöket s a heves mozgástól ismét kipihentek, különféle dolgokról váltának beszédet. A királykisasszony rendszerint s főképen Perzsia nagyságán, hatalmán s kormányán vezeté a beszédet, hogy részéről viszont alkalma legyen a bengálai királyság elsőségeiről szólani s ezek rajzolata által a herczeget hosszasb maradásra birni; de egészen más lett a következés, mint a mit ebből a királykisasszony reménylett.

Ugyanis a perzsa herczeg, anélkül, hogy valamit nagyitana, oly kedvezőleg festé le a persa birodalom nagyságát pompáját és bőségét, hadi erejét, szárazföldi s tengeri kereskedését, mely a legtávolabb s ismeretlenebb országokig terjedett, továbbá a birodalmi nagy városok számát, melyek szintoly népesek valának, – maga a székváros, melyben a herczeg lakott s holott neki több teljes készületü palotái voltak, melyeket az év külön szakaiban lakott, s igy egy örök tavasz kellemeiben élhetett: hogy a királykisasszony, még minekelőtte a herczeg beszédét végezné, Bengalát a perzsa birodalomnál sokkal csekélyebbnek s alábbvalónak tartotta. Ez annyira ment, hogy midőn őt a herczeg viszont Bengala jelességeinek ábrázolatára kérné, a királykisasszony ezt csak többszöri, esengő kérelmekre vala hajlandó teljesiteni.

Engedett végre a herczeg kivánatának, s midőn némely elsőségeket, melyekkel a bengálai királyság a perzsa birodalom felett nyilvánosan birt, szántszándékkal vagy elmellőzött vagy kisebbitett, egyszersmind oly nyilván mutatta ki hajlandóságát a herczeget Perzsiába követnie, hogy ez nem kételkedett, a legelső ajánlatra, melyet ez iránt tenni fog, a királykisasszony megegyezését megnyerhetni. Azonban a herczeg nem tartá helyesnek, mindaddig ily ajánlatot tenni, mig a királykisasszonynál udvariságból annyi időt nem töltött, hogy ez őt többé a legnagyobb igaztalanság nélkül nem marasztalhatá, sem gátolhatá, hogy mulhatlan kötelességének megfelelvén, királyi atyjához visszatérjen.

Két egész hónapig engede igy Firus-Sah herczeg a bengálai királykisasszony akaratjának, megjelenvén minden mulatságon, melyet ez az ő tiszteletére kigondolhatott, mintha egyetlen dolga csak az volt volna, hogy életét itt és ekképen töltse el. De mihelyt a két hónap elmult, kinyilatkoztatá a királyi hölgynek komolyan, hogy már igen is sokáig mulasztja kötelességét s most engedelmet kell immár kérnie, hogy azt teljesithesse, megujitván egyszersmind azon igéretét, hogy hozzá s a királykisasszonyhoz méltó pompával haladéktalanul visszatérend s a bengálai királytól a kisasszony kezét megkérendi.

„Kisasszonyom, ezt tevé hozzá a herczeg, szavaim talán gyanura adhatnak okot, s kinyilatkoztatott kérésemre herczegséged talán engem is azon hivtelen szeretők sorába helyezett, kik szerelmök tárgyát feledik, mihelyest tőle távol esnek; de én, hogy bebizonyitsam azon igaz és őszinte szerelmet, melylyel egy ily szeretetreméltó királykisasszony iránt viseltetem, mint herczegséged, ki engem, mint nem lehet többé kételkednem, viszont szeret: egyszersmind azon engedelmért is fognék esedezni, hogy herczegségedet is magammal vihessem, ha nem félnék, hogy ezen kivánatom megbántás gyanánt fog vétetni.“

Látván a perzsa herczeg, hogy a bengálai királykisasszony ezen szavaknál elpirult, s anélkül, hogy legkisebb neheztelést mutatna, tünődve ingadozott, mitevő legyen, imigy folytatá beszédét:

„Mi az én királyi atyámnak megegyezését s azon fogadást illeti, melylyel ő herczegségedet nemzetségi szövetkezéseibe fölveendi, az iránt tökéletesen megnyugtathatom herczegségedet. Mi pedig a bengálai királyt illeti, a szeretet, barátság s tisztelet mind annyi jelei után, melyeket ő herczegséged iránt mindenha mutatott és folyvást mutat, egészen másnak kellene neki lennie, mint a milyennek őt herczegséged én előttem festé, azaz: herczegséged nyugalma s boldogsága ellenségének, ha azon követséget, melyet atyai jóváhagyása végett az én királyi atyám fog hozzá küldeni, jó szivvel s kegyesen nem fogadná.“

A bengálai királykisasszony mind ezekre semmit sem válaszolt, de e hallgatás, és földre sütött szemei elárulák világosabban, mint minden szó, hogy a herczeget Perzsiába kisérni nem idegen, s az ajánlatot elfogadja. Az egy nehézség, melyet a dologban találni látszatott, az vala, hogy a perzsa herczeg még nem eléggé gyakorlott a lovat kormányozhatni, következőleg félt, hogy ugyanazon zavarba fog vele akadni, melyet a herczeg első próbájakor tapasztalt. Azonban Firus-Sah herczeg oly jól s egészen el tudá ezen félelmet oszlatni, – előterjesztvén, hogy a királykisasszony benne tökéletesen bizhatik s ő a lovat, utóbbi próbája óta szintugy tudja kormányozni mint maga az indus: – hogy a királykisasszonynak többé nem volt egyéb gondja, mint hogy a herczeggel együtt oly titkon készüljön el utra, hogy ebbeli szándékjokról senki legkevesebbet se gyanithasson.

Ez meg is lett, s mindjárt a következő napon hajnalhasadtakor, midőn még az egész palota mély álomban feküdt, felmenének együtt a fedezetre, s itt a herczeg Perzsia felé forditván a lovat, azt egyszersmind ugy helyezé, hogy derekára a királykisasszony könnyen felülhessen. Ekkor legelébb is a herczeg ült fel, s miután a királykisasszony megfogván nagyobb bátorság okáért a herczeg kezét, mögötte szintén helyet fogot s tudtára adá a herczegnek, hogy most már indulhat: megforditá ez ugyanazon csapot, melyet Perzsiából elindultakor forditott vala, s a ló velök ugyanazon pillanatban a levegőbe felszállott.

A varázs-ló szokott sebességgel haladt s Firus-Sah herczeg irányát ugy adá, hogy mint egy harmadfél óra teltén Perzsia fővárosát megláthatták. A herczeg sem azon a nagy téren, melyről első izben kiindult, sem a szultán palotájában, hanem egy mulató kastélyban szálla le, mely nem messze vala a fővárostól. Itt a legszebb szobába vezeté a királykisasszonyt s tudtára adá, hogy ő az illő tisztelkedések megtétele végett atyját a szultánt megy legelébb is megérkeztökről értesiteni, s csakhamar ismét visszatérni; addig is a kastélyőrnek vagy várnagynak, ki épen jelen vala, parancsokat ád, hogy a kisasszony mindenben, a mire csak szüksége leend, szolgálatot kapjon.

Elhagyván a herczeg a királykisasszonyt, parancsolá a várnagynak, hogy nyergeltessen lovat. Ez megesvén, a ló elővezetteték, a herczeg fölveté reá magát, s miután a várnagyot a királykisasszonyhoz ezen parancsolattal küldé vissza, hogy neki mindenekelőtt s minél hamarabb reggelit készittessen, ellovagolt. A nép, mely a herczeg eltünte óta szintén minden reményét elveszté, őt valaha ismét megláthatni, s melynek gyásza most egyszerre vigságra változott, utjában s a város utczáin, melyeken a palotáig végig lovagolt, élénk örömriadozással üdvözlé őt. Édes atyja, a szultán, épen tanácsülést tartott, s mind ő mind az egész gyülekezet mint mindig a herczeg eltünése óta gyászban voltak, midőn a herczeg egyszerre belépett. A király öröm és szeretet könyeivel szemében sietett ölelésére, s legelső kérdéseinek egyike az vala, mi történt az indus lovával.

E kérdés alkalom vala a herczegnek elbeszélni azon veszedelmet és zavart, melyben volt, midőn őt a varázsló fölragadá, továbbá a módot, melylyel magát e veszedelemből kimenté, mint szállott meg a bengáli királykisasszony palotája fedezetén, mi kegygyel fogadá őt a királykisasszony, kinél ugyanazért a kellő időn túl mulatott, mi szivességgel vala az iránta, s mikép végre reá is biratá magát, hogy őt, a herczeget, Perzsiába kövesse, miután neki kezét megigérte.

„Én őt uram, igy végzé beszédét a herczeg, miután neki viszont megigértem, hogy Fölséged tőlünk megegyezését nem fogja megtagadni, az indus lován ide magammal elhoztam; s a királykisasszony most Fölséged mulató kastélyainak egyikében, holott őt hagyám, egyedül annak hirét várja, hogy adott igéretem nem volt üres szó.“

Itt a herczeg földre akara borulni atyja, a király előtt, hogy őt meginditsa, de ez meggátolá őt, megölelé ismét és igy szóla:

„Édes fiam, én nemcsak megegyezem abban, hogy a bengálai királykisasszonyt nődül vedd, hanem még magam személyesen fogok azonnal látogatására menni, hogy neki tartozó köszönetemet megvigyem, őt ide a palotába vezessem, holott a menyekzőt még ma megülendjük.“

Miután a szultán a szükséges parancsokat azon látogatás iránt, melyet a bengálai királykisasszonynál tenni szándékozott, kiadta, meghagyá egyszersmind, hogy a gyászt azonnal mindenki letegye, s a nyilvános vigalmak sip, dob és tárogató szóval kezdessenek el, és hogy az indust a fogságból kibocsátván, vezessék elejébe.

Az indus elővezetteték s bemutattaték a szultánnak, ki is igy szólott hozzá:

„Én téged azért zárattalak be, hogy életed, noha az mind haragomnak mind fájdalmamnak csekély áldozat lett volna, kezesül vegyen fiam életéért. Adj hálát Istenednek, hogy fiamat ujra megtaláltam. Menj, hordd el lovadat s meg ne jelenj többé szemem előtt.“

Mihelyt az indus a szultán elől eltávozott s azoktól, kik őt a fogházból kibocsáták, megtudta, hogy Finus-Sah herczeg az ő lován visszatért, magával hozván a királykisasszonyt; továbbá hol szállott le a herczeg s hagyá a királykisasszonyt; végre, hogy a szultán már készül ezt onnan elhozni s palotájába vezetni: – sietett megelőzni a királyt s a herczeget. Nyomban a kastélynak indult tehát s itt megtalálván a várnagyot, azt mondá neki, hogy ő a szultán s a perzsa herczeg nevökben jő, hogy a bengálai királykisasszonyt maga mögé ültetvén a lóra, levegőben vigye a szultánhoz, ki őt – ugy mond, – a palota terén várja s az udvart és várost e látványnyal akarja meglepni.

A várnagy ismerte az indust, tudta, hogy zárva volt, és igy annál kevésbbé kételkedett szavain, minthogy őt szabad lábon látá. Megjelent tehát a királyi hölgy előtt, s ez alig értette meg, hogy az indus a herczeg nevében jő, azonnal megegyezett, hogy mint hivé, a herczeg ohajtását teljesitse.

Az indus örvendett szivében, hogy gonosz terve ily könnyen valósult, felült a lóra, maga mögé vevé a várnagy segedelmével a bengálai királykisasszonyt, megforditá a csapot, s azonnal magasan ragadá őket a ló a levegőbe föl.

Ugyanazon pillanatban hagyá el a perzsák királya egész udvara kiséretében a palotát, hogy a mulató kastélynak induljon, s ugyane pillanatban vágtatott a herczeg előre, hogy a bengálai királykisasszonyt értesitse, midőn az indus fenn a levegőben szántszándékkal épen a város felé tartott, hogy igy a királyt és herczeget mintegy kihivni látszassék s megboszulni az igazságtalan bánást, melyet szenvednie kellett.

Alig pillantá meg őt a szultán, megismervén őt első pillanatra, annál nagyobb megdöbbenéssel állapodott meg, mivel lehetetlen volt a rablót ily rettentő gyalázatért, melyet rajta mindenek láttára követett el, bármikép megbüntetnie. Ezer átkot szóra tehát udvarnokival együtt, kik e szörnyü szemtelenség s példátlan gonoszság tanui voltak, az indus ellen. De ez legkevesebbé sem indult meg az átkokon, melyek tompa moraja egész hozzáig fölhatott, hanem inkább folytatá utját; mig a szultán visszatért palotájába, öldöklő bánattal azon, hogy ily képtelen sérelmet kelle eltürnie, s annak szerzőjét meg nem fenyitheti.

De mi nagy vala még Firus-Sah bánatja, midőn ön szemeivel s a nélkül hogy legkevesebbé is akadályozhatná, látnia kellett, mint viszi tőle az indus a bengálai királykisasszonyt, kit oly lángolón szeretett, hogy nélküle többé nem élhetett? – E pillanatra, melyet épen nem várt, meredve álla meg, mozdulatlanul. S mielőtt még fontolóra vehetné, a leghevesebb szitkokra fakadjon-e, a királykisasszony szomoru sorsát sirassa-e, vagy engedelmért esedezzék tőle, hogy oly kevés óvakodással gondoskodott felőle, ki neki magát egészen s oly módon adta által, mely szerelmének oly bizonyos tanuja volt, – azalatt, mondom, a varázs-ló szemei elől mindkettejét végképen elragadta. Mitevő legyen már most? A király, édes atyja, palotájába térjen vissza? ott szobájába zárkozzék s elmerüljön bujába, a nélkül hogy csak egy lépést tegyen a rabló üldözésében, hogy attól a királykisasszonyt elragadja s magát megbüntesse? – ezt az ő nagy lelke, szerelme s vitézsége egyaránt ellenzék, miért is utját a mulató felé folytatá.

Midőn a kastélyban megérkezett, könyes szemekkel lépett elejébe a várnagy, ki most mind könnyühitüségét, mind azt, hogy az industól megcsalatott, általlátá; leborult előtte, magát vallá a szörnyü csinben vétkesnek s bünhödésül halált itéle önfejére, melyet a herczeg kezeitől várt.

„Kelj fel, igy szóla hozzá Firus-Sah herczeg, nem te vagy oka a királykisasszony elragadtatásának, hanem én magam s az én együgyüségem. Menj, ne veszits időt, s keress nekem valahol dervisruhát, de meg ne mondd, hogy számomra hozod.“

Nem messze a kastélytól egy dervismonostor állott, melynek seich-je vagy is előljárója a várnagynak barátja volt. Ez tehát hozzá mene, azt mondá neki csalfa meghittséggel, hogy e királyi udvar tiszteinek egyike, kinek ő nagy mértékben lekötelezettje, a szultán kegyelméből kiesett, s ő igen szeretne neki segedelmül lenni, hogy a szultán haragját kikerülhesse. – Ily előadásra a várnagy azonnal megkapá a mit kért, s egy tökéletes dervisruhával tért a herczeghez vissza. A herczeg tüstént leveté ruháját, felölté helyette a dervisét, s miután uti költségül egy gyöngyökkel s gyémántokkal tele katulyát vett magához, melyet tulajdonkép a bengálai királykisasszonynak szánt vala ajándékul, elhagyá alkonyatkor a kastélyt a nélkül hogy tudná, mely utat kelljen választania, de egyszersmind eltökélett szándékkal, hogy addig meg nem tér, mig királykisasszonyát föl nem találja s vissza nem kiséri.

De, hogy az indusra térjünk vissza, ez a varázs-lovat ugy igazgatá, hogy még azon nap jó korán egy erdőcskéhez jutott, közel Kasemir ország fővárosához. Mint hogy az indus megéhült és gyanitá, hogy a bengálai királykisasszony hasonló szükséget fog érzeni, leszállott ezen erdőcskénél s a királykisasszonyt itt egy hüvös és ezüst tisztaságu pataknál a zöldellő pázsitra letévén, maga étket ment keresni.

Mialatt az indus távol vala, a bengálai királykisasszony, ki magát egy oly alacsony rabló hatalmában látá, kinek erőszakától oka volt remegni, örömest megszökött s magának egy biztos menedékhelyt keresett volna, de mivel reggel, a mulató-kastélyban megérkeztekor, alig vett magához egy vagy két falatot, most midőn tervét ki akarta vinni, oly gyengének s erőfogyottnak érzé magát, hogy kénytelen volt szándékával felhagyni, s minden idegen segély nélkül egyedül ön bátorságára támaszkodni. De egyszersmind eltökélette magában, hogy inkább halált szenved, mint a perzsa herczeghez hivtelen lesz. Azért is midőn az indus visszatért, nem hagyá magát kétszer kináltatni, hanem ételhez nyult s az által csakhamar annyi erőt kapott, hogy azon szemtelen beszédekre, melyekre az indus az ebéd végén fakadt, bátran felelhetett. Látván pedig, hogy az indus néhány sikeretlen fenyegetőzés után erőszakkal akar élni, felugrott s a rablóval küzdeni készültében egy hangos sikoltás pattant ki kebléből. E szóra azon pillanatban egy csapat lovas vágtatott elő s őt és az indust körülfogá.

A kasemiri király vala az, ki most kiséretével együtt vadászatról térvén haza, a bengálai királykisasszony szerencséjére épen e tájon lovagolt el s a lármaszót hallván, közelebb jött. A szultán az indushoz fordult és kérdé, ki ő s mi joga van a széphez, mely itt előtte áll. Az indus megfontolás nélkül azt felelé, hogy ez az ő neje s a köztök támadt pörhöz senkinek semmi köze.

A királykisasszony, ki sem rangját sem állapotját nem ismeré annak, ki ily szerencsés órában érkezett szabaditására, meghazudtolá az indust s monda:

„Nagyságos ur, kit az ég szabaditásomra küld, akárki légy, könyörülj egy királykisasszonyon s ne higy e csalárdnak. Mentsen Isten, hogy én valaha ily nyomoru s alávaló indus felesége legyek. Ez egy ocsmány bűbájos, uram, ki engem ma reggel a perzsa herczegtől, kinek nőül valék szánva, elragadott s e varázs-lovon, melyet itt látsz, ide hozott.“

Nem vala a királykisasszony részéről sok szóra szükség, meggyőzni a kasemiri szultánt a felől, hogy igazat mond. A hölgy szépsége, a méltóság, mely egész valóján elömlött és könyei eleget szólának mellette; azonban ez folytatni akará beszédét, midőn a szultán, felgyulván az indus szemtelenségén, anélkül, hogy több szót várna, megöleté az indust, parancsolván, hogy fejét vegyék; mi is annál könnyebben megtörtént, minthogy az indus, ki e rablást mindjárt a börtönből kiléptekor követte el, semmi védfegyvert nem hozott magával.

Alig menekvék meg a bengáli királykisasszony az indus incselkedéseitől, már is ujakba került, melyek őt nem kevésbbé szomoriták. A szultán lovat adatott számára, elvezeté őt palotájába, itt a legpompásb szobát nyittatá neki a magáé után, számos rabnőket rendele szolgálatára s herélteket őrizetére. A szultán maga vezeté e szobába, s anélkül, hogy köszönetét ennyi jótettért bevárná, igy szóla hozzá:

„Királykisasszony, nem kétlem, nyugodalomra lesz szüksége, azért is elhagyom, hogy magát kinyughassa. Holnap talán képesebb leend, elmondani nekem ritka kalandjának közelebbi körülményeit.“ Ezt mondván, eltávozott.

Kimondhatatlan volt a bengálai királykisasszony öröme, hogy ily hamar megszabadult egy ember incselkedéseitől, kire utálat nélkül nem nézhetett, s most azon reménynyel kecsegteté magát, hogy a szultán fölteendi jótetteire a koronát, s őt a perzsa herczeghez küldendi vissza, mihelyt el fogta beszéleni, mennyire tart jogot őhozzá a herczeg, s mihelyest a szultánt e kegyelemért kérni fogja. De igen távol volt a királykisasszony attól, hogy ezen reményeit teljesedve lássa.

T. i. a kasemiri király elvégzé magában, hogy őt más nap mindjárt nőül veszi, s az egybekelési vigalmakat sipok, dobok s egyéb örömjelentő és gerjesztő muzsikások által, melyek nemcsak a királyi palotában, hanem az egész városban szerte zengedeztek, még hajnalhasadtakor el is kezdette. A királykisasszonyt e zaj ébreszté fel, s ő azt inkább akármi másnak, mint igaz okának vala hajlandó tulajdonitani; de midőn a kasemiri szultán, ki magának jelentetni parancsolá, mihelyt a királykisasszony látogatást fogadhatna el, hozzá belépett, s miután egészsége felől tudakozódott, értésére adá, hogy a síp és dobszó, melyet hall, saját menyegzője ünnepét hirdetik, melyre a szultán őt azonnal meghivja; – ekkor a királykisasszony megdöbbenése oly nagy lett, hogy a szultán lábainál aléltan rogyott le.

A királykisasszony komornái, kik körüle állának, azonnal segedelemért siettek, s a szultán maga is mindent elkövetett, hogy őt életre hozza, de sok idő telt el, mig a királykisasszony ismét eszméletre jött. Végre magához tért, de egyszersmind, – hogy Firus-Sah herczegnek adott szavát meg ne szegje s a házasságba, melyet a kasemiri szultán anélkül, hogy őt kérdené, elvégzett, megegyezni ne kényszerittethessék, – eltökélé magát, azt szinleni, mintha az ájulás alatt megtébolyodott volna. Elkezde tehát még a szultán jelenlétében a legfonákabb dolgokat beszélni, sőt felugrott s a szultánra készüle rohanni, ugy hogy ezt e kedvetlen jelenet egészen meglepé s elszomoritá, végre látván a szultán, hogy a királykisasszony még sem tért eszére, asszonyaira hagyá őt, megparancsolván ezeknek, hogy a beteg mellől el ne távozzanak, s reá a legnagyobb gonddal ügyeljenek. Nap folytában még igen gyakran tudakozódott egészsége felől, s a válasz mindenkor az lett, hogy a beteg csak ugy van mint volt, vagy még roszabbul.

A bengálai királykisasszony nemcsak más nap hanem a következett többi napon is folytatá az eszelős beszédet, s egy nagy elmeháborodásnak egyéb jeleit, mig végre a kasemiri szultán kénytelenitve látá magát egybehíni udvara orvosait, tanakodni velök a betegség fölött s kérdeni őket, ha nem tudnának-e valami orvosszert e nyavalya ellen.

Az orvosok közös tanakodás után egy szóval azt felelék, hogy ezen betegségnek több faja és mértéke van, melyek szerint aztán a nyavalya vagy gyógyitható, vagy épen gyógyithatatlan. Ők tehát nem tudhatják, mi faju a bengálai királykisasszony betegsége, ha elébb őt magát nem látják. Ennél fogva megparancsolá a szultán a herélteknek, hogy az orvosokat egyenkint, mindeniket a maga rangja szerint a királykisasszony szobáiba bocsássák be.

A bengálai királykisasszony, ki ezt előre látta és méltán félt, hogy ha az orvosokat közeledni és üteréhez nyulni engedi, végre a legtanulatlanabb is észre veszi, hogy ő egészséges és betegsége csupa tettetés, ekképen cselekedett. Valahányszor egy orvos belépett, a királykisasszony oly dühbe jött, annyi dühösséget mutatott az orvos ellen, egyszersmind jeleit adván, mintha annak képét össze akarná karmolni, hogy még csak egy sem merte magát közeledése által ezen veszedelemnek kitenni.

Azok, kik magokat ügyesebbnek hirdeték másoknál s avval dicsekedtek, hogy a betegséget puszta reánézésből is ki tudják ismerni, némi italokat rendeltek, melyeket a királykisasszony minden kétkedés nélkül bevett, tudván egyrészről, hogy magát e mellett is mindaddig beteggé teheti, a meddig tetszik és szükségesnek látja, másrészről pedig, hogy a bevett italok ártatlanok.

Látván a kasemiri szultán, hogy udvari orvosai a királykisasszony gyógyitásával semmire sem mentek, felhivatá a főváros valamennyi orvosait, kiknek azonban minden ügyességök, tudományok s tapasztaltságok sem vala szerencsésb. Végre országa egyéb városaiból is előhivatá a szultán mindazon orvosokat, kik tudományokban a leghiresebbek valának; de a királykisasszony ezeket sem fogadta szivesebben mint az előbbieket, s minden, a mit rendeltek, foganatlan volt. Ekkor a szultán sebes postákat küldött a szomszéd fejedelmek országai s birodalmaikba s udvaraikhoz oly igérettel, hogy a kik az ezekben felszólitott leghiresebb orvosok közül, fővárosába jőnének, azokat ugyan gazdagon megfizetni, a ki pedig a beteget meg is gyógyitaná, fejedelmileg meg fogja jutalmazni.

Többen ezen külföldi orvosok közül valóban utra is kelének, de egyetlen egy sem dicsekhetett azzal, hogy szerencsésebb volt volna a belföldi s udvari orvosoknál; egyetlen egy sem hozhatá a királykisasszony eszét helyre, mert ez nem is tőlök, sem ügyességektől, hanem egyedül a királykisasszony akaratjától függött.

Ez idő közben Firus-Sah herczeg nem egy országot s nem egy fővárost járt be (dervis öltözetben), még pedig az ut alkalmatlanságain kivül annál is szomorubb szivvel, minthogy épen nem tudhatá, vajjon nem épen ellenkező irányban jár-e attól, melyet követve a keresett tárgyról talán hirt kaphatna.

Szüntelen figyelem közben mindazon uj hirekre, melyeket az utjában eső városokban beszéltenek, végre Indiának egyik nagy városába jutott, holott igen sokat emlegettek egy bengálai királykisasszonyt, ki épen az nap, melyen a kasemiri szultánnal menyegzőjét kell vala tartania, eszében megtébolyodott. – A herczeg bengálai kisasszonyt hallván emlitetni, nyomban gyanította, hogy ez ugyanaz lesz, ki után ő utaz, s ezt annál is inkább, minthogy a bengálai udvarnál soha sem hallott a magáén kivül más királykisasszonyt emlegettetni. Bizván tehát a hirnek közelterjedtében, utját Kasemir országa s fővárosa felé vevé. Ebben megérkezvén, egy chánba vagyis vendégfogadóba tért be, holott még az nap elbeszélék neki a királykisasszony történetét, nem különben az indusnak gyászos, noha megérdemlett végét, mely utóbbi körülmény bizonyossá tevé a herczeget, hogy ez a herczegasszony az, kit ő keres, és következőleg, hogy a szultán hiába pazarlá pénzét orvosokra, kik a királykisasszonyt meg nem gyógyithaták.

Alig tuda meg a herczeg minden körülállást, mindjárt másnap csináltata magának egy orvosköntöst, s azt felöltvén, azon nagy szakállal, melyet utközben növeszte, ment az utczákon végig, s magát mindenütt orvosnak hirdeté. Türhetetlen vágyában, királykisasszonyát minél elébb látnia, sietett a szultán palotájába, holott is az udvari tisztek egyikéhez kivánt vezettetni. A heréltek felügyelőjéhez vezeték, kinek is azt mondá, önhittségnek fogják tartani talán, hogy ő mint orvos jő, s ajánlkozik a királykisasszony meggyógyitásában még egy próbára, miután ezt oly sok s hires orvos teljesiteni képes nem vala; azonban őt reménység táplálja, hogy bizonyos saját szerek segedelme által, melyeket ő tud s foganatosaknak tapasztalt, véghez fogja a gyógyitást vinni, mely az előbbieknek nem sikerült. A heréltek felügyelője erre azt felelé, hogy ő igen kedves vendég, a szultán őt örömmel fogja látni, s ha ő a királykisasszonynak előbbi egészségét visszaadni szerencsés lenne, oly jutalmat várhat, milyen a szultán bőkezűségének megfelel. Várjon kegyed egy kevéssé, ugymond, én nyomban ismét itt leszek.

Nagy ideje mult, hogy egy orvos sem jelenté magát többé, s a szultán nagy keserűségére csaknem minden reményét elveszté, hogy a bengálai királykisasszonyt valaha egészségben láthassa s nőül vétele által szerelmének nagy voltát iránta bebizonyithassa; azért is parancsolá a főőrtisztnek, hogy az épen bejelentett orvost nyomban vezesse elejébe.

A persa herczeg tehát orvosöltözetben bemutattatott a kasemiri szultánnak, ki is anélkül, hogy sok szót vesztegetne, s csak azt adván tudtára, hogy a bengálai királykisasszony nem nézhet orvosra düh nélkül, mely a nyavalyát csak sulyosbitja, egy magasabban álló szobába vezette őt, honnan egy rostélyos ablakon keresztül a beteget anélkül, hogy láttatnék, szemlélhette.

Firus-Sah herczeg ide föllépett s imádott királykisasszonyát pillantá meg, bágyadtan ott ülve s könyező szemekkel egy dalt énekelve, melyben szerencsétlen sorsát panaszlá, mely őt gyöngéd szerelme tárgyától talán örökre elszakasztá.

A herczegnek, ki e szomoru helyezetben látá királykisasszonyát, nem vala több bizonyitványra szüksége, hogy annak betegsége csak szinlett, s hogy ily kegyetlen erőszakot magának csak hozzá érzett szerelméből tett. Leszálla tehát a rejtekszobából, jelenté a szultánnak, mineműnek tartja a királykisasszony betegségét, s hogy az épen nem gyogyithatatlan; de egyszersmind azt is, hogy gyógyithatása végett egyedül, négy szem közt kell vele szólania; egyébiránt, mi azon változásokat illeti, melyekbe a királykisasszonyt valamely orvos szemlélete ejteni szokta, reményli, hogy őt a beteg szeliden fogadni s meghallgatni fogja.

Erre a szultán megnyittatá az ajtót, mely a királykisasszony szobájába vezetett, s a herczeg belépett. Alig pillantá meg őt a királyi hölgy, ki az öltözetnél fogvást orvost vélt látni, felugrott, mint a dühösök szoktak, fenyegeté őt s elhalmozá szitkokkal. De a herczeg mindemellett is közelebb ment, s midőn már eléggé közel vala, minthogy egyedül a királykisasszony által akart értetni, halk szózattal s egész alázattal igy szóla:

„Királykisasszony, én orvos nem vagyok, kérem, ismerje meg bennem herczegséged Persia herczegét, ki szabaditására jő.“

A szó hangjára s azon arczvonások láttára, melyekre a herczeg által növesztett hosszu szakáll mellett is reá ismert, a királykisasszony csillapodni kezdett, s látható volt arczulatján azon öröm, melyet egy sovár ohajtatnak váratlan teljesülte okozni szokott. Öröm és meglepetés elnémiták egy ideig a királykisasszonyt, s alkalmat adának a herczegnek elmondani röviden a kétségbeesést, melynek rabja lett, midőn a kisasszonyt önszemei előtt az indus által elragadtatni látá; továbbá azon eltökélett szándékát, hogy mindent odahágy s őt a világnak akármely szögében rejtezik, fölkeresi s addig nem nyugszik, mig meglelé s a hűtlen rabló kezeiből kimentette; végre mi szerencse által juthat a hosszas és bágyasztó utazások után e viszonlátáshoz. Végezvén beszédét, kérte a királykisasszonyt, mondaná el szintén röviden, a mik vele elragadtatása óta a jelen pillanatig történtenek, erősitvén, hogy mind ezek tudására szüksége van, hogy megtehesse az illő rendszabályokat, melyek által a királykisasszonyt a kasemiri szultán dölyfe s önkénye alól kimenteni szándékozik.

A királykisasszony tehát sietett elbeszélni a herczegnek, mikép szabadíttatott ki a vadászatról megtérő szultán által az indus kezeiből, mily kegyetlenül meg volt másnap mindjárt a szultán nyilatkozása által lepetve, s mi hamar tökélé ez el magát, őt még az nap feleségül vennie, anélkül, hogy előbb, mint az illendőség kivánta volna, megegyezését kikérné. Ez az erőszakos és dölyfös bánásmód, igy szóla továbbá, őt ájulásba ejté, mely után nem láta más módot menekedhetnie, mint a melyhez nyult, hogy magát a herczegnek, kinek szavát és szivét adá, megtartsa, készebb lévén meghalni, mint magát egy szultánnak adni meg, kit nem szeret, sem soha nem szerethet.

A persa herczeg, ki ebből már eleget értett, azt kérdé a királykisasszonytól, nem tudná-e, hova lett az indus halála után a varázs-ló.

„Nincs tudtomra, – ugymond a királykisasszony, – mit parancsolt ez iránt a szultán, de ahhoz képest, a mit én neki a varázs-lóról mondottam: gondolhatni, hogy ő arra ügyeltetni fogott.“

Minthogy Firus-Sah herczeg szintén nem kételkedett, hogy a kasemiri szultán gondját fogta a varázslónak viseltetni, közlötte tervét a királykisasszonynyal, t. i. azt, hogy őt a varázs-ló segedelme által akarja ismét Persiába visszavinni. Miután tehát vele az aziránti rendszabásokban megegyezett s különösen ajánlotta, hogy a királykisasszony másnap az eddigi hálóköntös helyett tökéletes öltözetet vegyen s a szultánt, ha majd ezt a herczeg bevezetné, módosan fogadja ugyan, de anélkül, hogy hozzá egy szót is szólana, – a persa herczeg ismét eltávozott.

A kasemiri szultán felette megörült, midőn a persa herczeg nála jelentést tett, mennyit vitt mindjárt legelső látogatáskor is a királykisasszony tökéletes felépülhetése iránt véghez. S midőn másnap reggel a királykisasszony őt oly módon fogadá, melyből meggyőződött, hogy ennek gyógyulása valóban annyira haladt elő, mint az orvos mondá, ekkor ezt a szultán a világ legelső orvosának tartotta.

Ily biztató állapotban látván a királykisasszonyt, megelégedett a szultán azon való örömének kifejezésével, hogy őt oly lelki állapotban találta, mely közelgető, tökéletes felépülését reménylteti, s minekutána intette a királykisasszonyt, hogy részéről is segitse az oly ügyes orvos igyekezeteit, mi által, a mit ez oly szépen kezdett, kivánt tökéletességet érjen, s hogy e végre az orvost teljes bizodalmában részeltesse, a szultán eltávozott anélkül, hogy a királykisasszonynak csak egy válaszszavát is bevárná.

A persa herczeg, ki a kasemiri szultánt idekisérte, vele együtt ment ki is a királykisasszony szobájából, s menet közben kérdé a szultánt: lehet-e ő oly bátor, tudakozni a szultántól, mily kaland által juthatott a bengálai kisasszony ily magányosan s oly messze hazájától a kasemiri királyságba. T. i. a herczeg tetteté magát, mintha ő ezt nem tudná s a királykisasszony neki mit sem mondott volna; átalában pedig a kérdést csak azért tevé, hogy a varázs-lóra téritse a beszédet s megtudja a szultántól, hová lett az a ló.

A szultán, ki épen nem gyanithatta, mi czélból tevé e kérdést a herczeg, nem csinált a dologból semmi titkot. Elbeszélé neki ugyanazt és szintén ugy, mit és mikép ez már a királykisasszonytól hallott, s a mi a varázs-lovat illeti, azt a szultán, mint különös ritkaságot, anélkül, hogy tudná, mikép lehet és kell azt használni, kincstárába vitette.

„Uram, – igy szóla most a szinlett orvos, – ez, a mit én épen most hallok felségedtől, nekem módot ád a királykisasszony gyógyitását tökéletesen véghezvihetnem. Minthogy a kisasszony e lovon jött ide, e ló pedig bűvölve van, igen természetes, hogy ezen bűbájból, vagyis varázslatból magára a királykisasszonyra is ragadt valami s azt csak bizonyos füstölések által, melyekhez én tökéletesen értek, lehet elűzni. Ha tehát felséged ebben gyönyörködni s egyszersmind az udvart és a főváros minden lakóit, egy fölötte meglepő látványban akarja részesiteni, állittassa ki holnap azon varázs-lovat a palota-tér kellő közepére; s a többit bizza reám. Igérem, hogy a királykisasszonyt felséged s az egész gyülekezet szemei előtt kevés perczenet alatt lélekben és testben oly tökéletes épségűvé teszem, milyennel valaha birt, s hogy az egész dolog illendő fénynyel és pompával menjen véghez, igen jó volna, ha a királykisasszony a lehető legpompásb öltözetben s fölséged legdrágább gyémántjaival ékitve jelennék meg.“

A kasemiri szultán valóban nagyobb áldozatokra is kész vala, mint milyeket itt tőle a persa herczeg kivánt; hogy általok azon örömben részesüljön, melyhez magát most oly igen közel lenni vélé.

Másnap tehát a szultán parancsolatjára kivitetett a varázs-ló a kincstárból s korán reggel a nagy palotatéren felállittatott. Ennek hire csakhamar elfutá a várost, s minthogy a készületek valami rendkivüli látványt gyanittattak, a nép csoportonkint gyülönge fel a város minden részeiből. A szultán testőrei egy kört csinálának, hogy a rendbomlásnak eleje vétessék s a varázs-ló körül egy nagy tér szabadon maradjon.

A kasemiri szultán szintén megjelent, s midőn a legelőbbkelő országnagyok s udvari tiszteitől körülvéve egy magasabb padon helyet fogott, kilépett a bengálai királykisasszony is, kisértetve valamennyi asszonyaitól, kiket a szultán szolgálatjára rendelt vala, közelebb mene a varázs-lóhoz, s arra asszonyai segedelmével felült. Midőn már a nyeregben jól helyet fogott, lábát a kengyelbe tevé s a kantárt kezébe vette, ekkor a persa herczeg, mint szinlett orvos, körülrakatá a lovat füstölgő serpenyőkkel, melyekbe előbb izzó szenet rakatott, és körüljárván, mindenikbe a legválogatottabb füstölő szerekből készült porkeveréket vetett. Ekkor, ugy látszott, egészen magába száll, lesütött fővel s mellre tett kezekkel megkerülte a lovat háromszor, tettettetvén magát, mintha bizonyos bájszavakat mondana, s mig ezalatt valamennyi füstölőből a legsürűbb s egyszersmind legédesb illatu füstgomolyag szálla fel s a királykisasszonyt és a varázs-lovat ugy elfogá, hogy ezeket alig lehete többé látni, élvén e kedvező pillanattal, felkapott hirtelen a lóra a királykisasszony mögé, megragadá s megforditá a csapot, s mig a ló velök a levegőbe emelkedék, fenhangon s oly világosan, hogy a szultán minden szót megérthete, igy szóla a szultánhoz:

„Szultánja Kasemirnek, ha ezentul oly királykisasszonyokat, kik védelmed alá folyamodnak, nőül akarsz venni, el ne mulaszd előbb megegyezésöket kérni ki.“

Ily szerencsével találta föl s mentette meg a persa herczeg a bengálai királykisasszonyt. Rövid idő alatt, még az nap elért vele Persia fővárosába, holott nem a mulató kastélynál többé, hanem a palota épületének közepette, épen királyi atyja teremei előtt szálla meg. A persa király most már nem halasztá tovább az egybekelés ünnepét, mint a mennyi időt azon készületek kivántanak, melyekkel a szokott szertartásokat még diszesebbekké és saját részvételét ezen örvendetes napon még nyilvánvalóbbá tehetné.

Mihelyt az ünnepi vigalmakra szánt napok elmultak, legelső gondja lett a persa királynak, fényes követséget nevezni és küldeni a bengálai királyhoz, mely őt mindenről, a mi történt, tudósitsa, s megegyezését és azon frigynek, melybe vele a persa király, fiának e házassága által lépett, megerősitését kérje ki. A bengálai király, miután a dolognak egész menetelét megértette, becsületnek s gyönyörüségének tartotta a frigyben és házasságban megegyezni.