III.

A táncz-leczkén mindig én voltam az első s a nagyvendéglőből én jöttem el mindig utóljára. Lesczinszki úr, a leczke után, a tánczterem porát le szokta öblíteni egy pohár borral s csak azután ment a szobájába. Ha csak lehetett, megvártam ezt a művelődéstörténeti mozzanatot; úgy látszik, tartoztam ezzel az egészségemnek.

Hanem egy este Lesczinszki úr magához intett és így szólt hozzám:

– Uraságod ma este különös bájjal lejtette el az urak été-jét.

Örömömben elpirultam és nem tudtam felelni.

– Legyünk barátok – inditványozta nyájasan Lesczinszki úr.

Bár a kitüntetés roppant zavarba ejtett, helyet foglaltam asztalánál. A poroszok áldozata többször megszorongatta a kezemet és így folytatta:

– Higyje el, barátom, ebben a nyomorult fészekben csupán két nagyvilági férfiú van: ön meg én. Tudja, én csak egy pillantást vetek valakire s rögtön megismerem az emberemet. A hogy önt megláttam, azonnal tudtam, hogy nagyvilági emberrel van dolgom.

A szigorú itélet kissé bántotta érzelmeimet, de meg kell vallanom, hogy a kitüntetés ellensúlyozta ezt a csekély kellemetlenséget.

– Ismeri ön Rataplan herczeget? – kérdezte hirtelen Lesczinszki úr.

– Nem – szóltam egy kicsit szégyenkezve.

– Hát Pitti Patti tábornokot?

– Őt sem – feleltem mind nagyobb zavarban.

– Kár. Nagyon szeretetreméltó, víg fiúk, s igen kedvelték volna önt.

Én is élénken sajnáltam a dolgot.

– Önből csak egy hiányzik – magyarázta Lesczinszki úr – hogy tökéletes nagyvilági férfiú legyen. Sajnos, ön nem tud lanciert tánczolni. A lancier, uram, a tánczok királya. Rataplan herczeg és Pitti-Patti tábornok, mind tudnak lanciert tánczolni.

Aztán hozzá tette, hogy bármily szomorú is e körülmény, a lancier megtanulása igen sok pénzbe kerül. Ezért magáért öt forintot kell fizetni osztrák értékekben, mivel a dolog igen fáradságos.

– Örömest túltenném magamat ezen a csekélységen – folytatta hanyagul – s pusztán barátságból is megtanítanám önt e fölötte szükséges ismeretre, de poroszországi birtokaim visszaszerzése több költséggel jár, mint ön képzeli.

Azt hiszem, nagyon elsáppadtam. Micsoda összeg! Már attól féltem, hogy a lancier-ről le kell mondanom. Egyszerre azonban eszembe jutott az az uj veretű arany, melyet karácsonykor keresztanyámtól kaptam.

De vajjon a pénz-nem szokatlansága nem támaszt-e ujabb nehézségeket? Ó nem. Lesczinszki úr a legnagyobb előzékenységgel hárította el aggodalmaimat.

S az első vagyont, melyet a magaménak mondhattam, arra fordítottam, hogy megtanultam lancier-t tánczolni.

A leczkék közben Lesczinszki ur udvari történetekkel mulattatott és egyszer így szólt hozzám:

– Lássa, barátom, egy ilyen nyomorult fészekben az ember egyszerűen el van temetve. Csak azok élnek, a kik a nagyvilágban élnek. Lola Montez – nem ismerte ön véletlenül Lola Montezt? – Lola Montez egy reggel azt mondta nekem: »Ah, a nagyvilág, Lesczinszki, a nagyvilág!…« Ön, fiatal barátom, hizelgés nélkül mondhatom, a nagyvilág síma parkettjére termett. S ha majd bejárja a két művelt földrészt, ha végig élvezi a finomultság világának minden kinálkozó örömét, egyszer így fog szólni magában: »Igazán, csak a nagyvilágban érdemes élni. Lesczinszki barátom megmondta ezt előre. Lesczinszki barátomnak igaza volt.«