CASANOVA.

Egy téli alkonyaton – 1802-t irtak akkor az irástudók – Csehországban, a duxi kastély falai között, Casanova Jakab, a nagy csirkefogó, a ki a szemtelenség ősi jogánál fogva, Seingalti Casanova Jakabnak nevezte magát, nyugodtan és tökéletes lelki békében dolgozott Emlékiratain. A jó cseh fa, Waldstein gróf erdeinek kitünő cserje, vidáman pattogott a kandallóban; a ludtoll élénken sercegett a remek hollandus papiroson, s Casanova Jakab, emlékeitől nekimelegedve, sűrűn hajtogatta a tokaji bort. Időnkint, midőn a helyesirás kérdései kétségbe ejtették, felnézett ama munkáról, melyet Jules Janin később czinikusnak itélt, s a hogy a falat diszitő, ablaküveg alaku kis tükrökben megpillantotta a tulajdon összeaszott, ránczos ábrázatát, a vele született őszinteséggel s franczia nyelven, a hogy fogalmazott, így szólt magában:

– És ha meggondolom, hogy ez az összetöpörödött kis majom, a ki szembe néz velem, valaha régen, Mikhaélának, a szegény Visitandine-apáczának, maga volt a kék ég, az álom és a földi gyönyörűség!… Haj, haj, ejnye, ejnye, ejnye!…

S miután kiköhögte magát, a vele született élni tudással, hosszan, tudósan, feneketlen gyönyörrel tubákolt.

– Az a görbehátú csontváz – folytatta magánbeszédét – a ki, tányérnyi holdvilággal ormótlan koponyáján, vaksi szemén monoklival, csámpásan, meg-megbicsakló léptekkel fogja végigróni a jövő század csodavárosait, s varázsával ennek a történeti névnek: »Don Rodrigo de Bivar«, szédülésbe fogja ejteni a még meg nem született ártatlanságokat: hozzám képest a Hajnal. Ó mily ronda vagyok, ó mily alávaló dolog emlékiratokat irni!… És Lujza, Lujza egy időben meghalt volna értem! Igaz, hogy különben is meghalt a szegény, nem én érettem, hanem csak úgy, ingyen!…

Ekközben eszébe jutott, hogy a helyesirás szabályai nemes emberre nem kötelezők, s folytatta a munkáját.

Éppen ama híres részletnél tartott, a melyben elmondja, hogyan szabadult ki az ólomfödelek alól, midőn egyszerre kopogtatást hallott, s az ajtóban egy mindenféle kenőcscsel megkent komornyik-fej jelent meg.

– Mi az? Nem mondtam, hogy senki se háborgasson?!

– Könyvtáros úr, egy látogató kéri, hogy bocsássam be.

– Látogató? Ebben az időben?

– Azt mondja: messziről jött s csak azért, hogy a könyvtáros urat lássa.

A váratlan látogatás sehogy se tetszett Waldstein gróf könyvtárosának.

– Ezt a messziről jött vendéget kissé gyanúsnak találom – tanakodott magában. – Milyen az alakja? Fiatal, vagy öreg?

– Fiatalnak látszik s jó öltözetű.

– Mit gondolsz, nem az ördög? – kérdezte Casanova, tovább is bizalmatlanul.

– A világért se – felelt a komornyik. – Nagyon jó képe van.

– Akkor hát bocsásd be. De itt legyen a szemed, és ha észreveszed, hogy el akar vinni, tartóztasd egy kicsit és alkudjál meg vele. Remélem, igazán Nápolyban születtél? Jó, akkor megbízom benned.

A komornyik kiment, s az ajtón, a melyet nyitva hagyott, barátságos arczú fiatal ember lépett be, a ki feltünően hasonlitott ahhoz a jeles szinművészhez, a ki a mai korban a nagy eszmékért lelkesedő ifjakat szokta a szinpadon személyesiteni.

A nyájas, ifjú arcz s a tisztelettel teli üdvözlés némiképpen megnyugtatták az öreg velenczeit. De azért kissé gyanakodó hangon kérdezte:

– Kihez van szerencsém?

– Én a Tanitvány vagyok – felelt az idegen.

– A Tanitvány? Kinek a tanitványa?

– Most az öné.

– Igen megtisztel… de nem volna szabad tudnom a nevét?

– Nevem nincs – válaszolt a vendég mosolyogva – s hogy egészen őszinte legyek, meg kell vallanom, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok ember, csak: elvont fogalom.

– Nagyon örülök… Az igazat megvallva, most van először szerencsém elvont fogalommal beszélgetni; a kézzelfogható dolgok kissé lefoglaltak… Ön tehát az abstrakcziók honából érkezik?

– Nem tagadom.

– Igen el lehet fáradva… Méltóztassék helyet foglalni.

– Köszönöm, mester. Sokáig voltam tanitványa egy bizonyos Doktor Faustusnak, hallgattam a Kepler előadásait, de nyiltan szólva, most történik meg velem először, hogy székkel kinálnak.

– Nincs ön nagyon elnyűve?

– Századok óta sűrűn ismétlődő fellángolásaim elhamvasztottak egyet-mást régi énemből. Tanultam jogtudományt, medikát, híve voltam minden világnézetnek, minden rendszernek, minden izmus-nak, s végre rájöttem, hogy: csak önnek van igaza. Nem a régi hévvel mondom ezt, de teljes meggyőződéssel.

– Ah!

– S egyes-egyedül azért jöttem oly messziről, hogy ezt szemtől-szembe megmondhassam önnek. Különben érteni fogja érdeklődésemet; ön is meglátogatta Voltaire urat Ferney-ben.

– Kérem, ne emlékeztessen erre a szerencsétlen látogatásra. Még most is fáj, hogy azt a nagy embert megbántottam. De az ördög gondolta, hogy annyira tele van hiusággal! Mikor azt magyarázgattam neki, hogy az Henriade-ot nem lehet a Megszabaditott Jeruzsálemhez hasonlitani, s hogy Pucelle-je kontár munka az Orlando-hoz képest, még csak szóba állt velem valahogy, de a mikor Rousseaut kezdtem magasztalni, dühbe gurult, mint egy szinésznő, a ki előtt a másikat dicsérik. Ez az emlék igen fáj nekem, s higyje el, ön is meg fogja bánni, ha az érdeklődés czimén szemtől-szembe jól lebírál…

– Eszem ágában sincs az afféle szándék. Ellenkezőleg, csodálni jöttem önt, mint minden idők legnagyobb gondolkodóját.

– Ó, kérem, fogalmazásaim oly hézagosak!… S mit titkoljam? A helyesirás ma is sok gondot okoz szegény fejemnek…

– Ha egy nagy gondolkodóról beszélünk, ki törődnék ilyen csekélységekkel, mint: stilus, helyesirás?

– De, sajnos, irásaim egyéb bajokban is bővelkednek. Igy jóval többet foglalkoznak pajzán mitológiai jelenetekkel, mint a lét és a végső ok nagy kérdéseivel.

– Ki tépelődnék ezeken a kérdéseken, a melyekre nincsen felelet? Nyüglődni az objektiven és a szubjektiven, a magánvalón és a többi galimatiászon, ez nem bölcselkedés, nem gondolkodás, hanem haszontalan rongálása az agyvelőnek. Az igazi bölcselő ön, a ki a legbölcsebben élt minden ismert nagy ember közül. Egyedül Epikur vetekedhetnék önnel, de ő fölöslegesen sokat értekezett. A bölcsészet az, hogy: minden órádnak leszakaszd virágát, a többi ostobaság. Nos, többet már nem igen lehet szakitani a jóból, mint a mennyit…

– Ó, kedves barátom – szakitotta félbe a Tanitványt Waldstein gróf könyvtárosa – én genovai családból származom, s felmenőim hetedíziglen tolvajok voltak. Mi tagadás benne, igen sok terheli a lelkiismeretemet. Haszontalan, vén kártyás vagyok, a ki – önnek megmondhatom – alkalom adtán igazitgatott egyetmást a szerencsén. Emlékirataimban persze ezzel nem hozakodom elő, de kérem szives figyelmét hirtelen elutazásaimra. Őszintén szólván, mindig azért utaztam el hirtelen, mert nem igen kedveltem a rendőrséget. Szóval, születésemkor zöld posztóba pólyáltak s zöld posztó lesz a szemfedőm is. Bizonyára, ha pharaóbankról van szó, kiállok Plátonnal és Arisztoteleszszel, de ne felejtse el, hogy a kártyából ugyan meg lehet élni, de a kártya nem boldogit. Ó, én legnagyobb vétkem!

– Mester, az ön egykori foglalkozását az erkölcsbirák nem dicsérik valami különösen, de ennek a foglalkozásnak megvolt az a jó oldala, hogy nem számitva az ön három napig tartó kártya-párbaját, meglehetős békében hagyta az idegeit. Igy testi-lelki képességeit nem bénitotta meg se a czéltalan elmélkedés, se a Munka, a mely az emberiség életét rövidebbre fogja, mint a háborúk és a dögvész… És szerelmei? Ön nem beszél szerelmeiről. Hát nem a szerelem a legnagyobb bölcseség a világon?

– A szerelem? – kérdezte Waldstein gróf könyvtárosa. – A szerelem igen szép dolog, ha az ember húsz éves. Eszembe jutnak Anna és Marion… Olyan vidámak voltak, mint két kölyök kutya. Ó, nagyon kedvesek voltak, Anna és Marion!… De hogy megszenved az ember ezért a néhány évért! Persze, ön nem ismerte Charpillont. Nem képzeli, mennyire megkinzott a bestia, csak azért, mert nem voltam húsz éves!…

– Annát és Mariont majdnem egy félszázad választja el Charpillontól. És a közbülsők, Mester, a közbülsők? Az egész litánia?

– A közbülsők? A közbülsők kissé egyformák voltak s oly gyorsan tüntek el egymás után, mint egy laterna magica büvös képei. A szerelem szép dolog, úgy általánosságban, de higyje el, mindenkinek nagyon kevés jut belőle. Olyan rövid az egész históra! Jobb volna el se kezdeni.

– Bizonyára fájdalmas lehet letenni róla.

– A legnagyobb bölcseség a világon: a lemondás, a lehető legtöbbről lemondás. Ha húsz éves koromban beláttam volna, hogy a helyes élet-filozófia nem ez, hogy: sok asszony és kevés könyv, hanem az a másik, hogy: sok könyv és minél kevesebb asszony, a gonosz Charpillonnak nem lett volna hatalma rajtam. A mihez az ember nem szokott hozzá, az nem hiányzik. Anna és Marion nagyon kedvesek voltak, de mennyi öröme lehet annak az embernek, a kinek a jóléthez nem kell egyéb, csak egy kancsó friss viz, meg egy pár jó könyv, példának okáért… ó, nem az én emlékirataim!

– És ezt ön mondja, Mester?! Ön, az élni tudás legnagyobb művésze! A ki sohase dolgozott, csak örült!

– Azt mondhatnám: mint szakértő szólok a dologhoz.

– Mit gondol, ha módjában volna még egy emberéletet élni, nem kezdené elülről?

– A világért sem.

– Pedig ön nagyon szerencsés volt.

– Ó igen. S azt hiszem, ez a szerencse velem született. Benne volt a véremben. Valami naivság lakott a szivemben, a mi pótolta nálam úgy az okosságot, mint az erkölcsöt. Elhinné-e, hogy mindig szerelmes voltam, hogy szerelmes voltam Annától egész Charpillonig, minden kedvesembe, a hány volt, valamennyibe?! Aztán mindig kész voltam koczkára tenni mindent, az életemet is, öt garas sikerért. Nos, ez a szerencse kulcsa. Mit nyertem vele? Hetvennyolcz esztendőt.

– S ha ujra húsz éves volna, a mai tapasztalásával?…

– Először is óvakodnám a szerelemtől, a mennyire csak lehet. És másodszor: rajta volnék, hogy könyvtáros lehessek valahol. Nem Waldstein grófnál, mert itt nincsenek könyvek, csak likőrök. Hanem ott, a hol minél több az elzevir. Higyje el, nincs szebb szenvedély, mint a könyvek. A jogtudomány, a medika, meg a többi, a miket ön haszontalanságoknak nevez. Mennyi örömet adnak minden váltság nélkül!… Néha talán irnék, de nem szonetteket, hanem disztichonokat!…

– Seingalt lovag, ön kiábrándit engem. Arra kényszerit, hogy még ma este eltávozzam innen, uj mestert és más filozófiát keresni.

– Igazán rosszul teszi. Egy gyönyörü könyvet adnék önnek esti olvasmányul.

– Bocsásson meg, lovag, de legyen szabad emlékeztetnem, hogy én a Tanitvány vagyok. Végzetem az, hogy folyton a Mestert keressem. Nekem a mester az, a mi másnak a levegő.

– El fog tévedni a duxi erdőben.

– Az erdőből csak kitalál az ember. Bár úgy volnánk az élet nagy kérdéseivel is, mint a fák sűrűjével!…

– Az élet nagy kérdéseivel legjobb nem törődni. Ha egy párszor beverik a fejünket, lassankint megokosodunk.

– Nekem még ez is ábránd – felelt a Tanitvány. – Ne felejtse el, hogy én csak elvont fogalom vagyok.

– Fogadja részvétemet – szólt Casanova. – Embernek lenni nem jó, mert homo homini lupus. De egy szegény absztrakcziónak még rosszabb lehet a sora. Ki gondol egy boldogtalan, jobb sorsra méltó, szegény absztrakczióval?!

Ezzel elbúcsúztak és a Tanitvány elpárolgott.

Mikor eltünt, Croce, a minden gonoszsággal megkent vén komornyik, a kit annyira át meg átjárt a bűn, hogy a rossz folyvást párolgott és csak úgy gomolygott körülötte, kiváncsian kukkantott be az ajtón.

Casanova örömmel ujságolta neki:

– Nem az ördög volt, csak a fia.