HARMADIK RÉSZ.

Szent Pétert halk, félénk kopogtatás ébresztette fel rövid szenderéből.

Elővette a kulcsot, egyet-kettőt dörmögött, a mig kiment, aztán kinyitotta a kék felhőből kovácsolt kaput.

Egy kis összetöpörödött, görbe hátú, ránczos képű anyóka állott előtte, szürke nagy kendőbe burkolózva, kosárral a karján.

– Nem tudom, jó helyen járok-e? – kérdezte a lélek.

– Hadd látom az irást – felelt Péter.

Az anyóka elővette kosarából az irást, Péter megnézte és helybenhagyólag dörmögött. Aztán megint bezárta a kaput, s így szólt:

– Majd megnézzük a könyvet.

Beléptek a fülkébe, melynek az ajtaja fölé ez volt irva nagy betükkel: KAPUS, elül Péter, mögötte a lélek. Emez félénken huzódott meg az ajtó mellett, mig Péter dohogva emelte le az 1810-es számu könyvet.

Sokáig lapozgatott benne, végre rátalált arra, a mit keresett. De nem igen tudta olvasni, mert sok volt irva arra a lapra, és apró betükkel; különben is Péter inkább csak az öreg betükben volt járatos, s nem szerette a kicsinyeket.

Segitségül feligazgatta a szemüvegét, s aztán silabizálni kezdte a feljegyzést. Mig olvasott, az ajka csöndesen mozgott, az irás szerint.

Egyszerre felütötte a fejét a könyvből.

– Amál, Amál! – szólalt meg feddő hangon, s szemüvege felett szigoruan nézett az anyókára. – Amál, én itt furcsa dolgokat látok. Sok vagyon följegyezve a rovásodon, s különösképpen gyakorta tétetik itt emlités valami Zalka Pistáról. A szérüskertben, Amál, mit kerestél, Amál, a szérüskertben?! Emlékszel-e?

– Emlékszem – szólt a lélek.

– Ez nagyon helytelen volt, Amál.

– Nem t’om, hogy eshetett.

Péter tovább betüzte a könyvet. Tekintete egyre szigorubbá vált s bozontos szemöldökét haragosan ránczolta össze. Egyszerre csak az öklével ráütött a könyvre.

– De hisz itt egyebek is vagynak! Nem csupán ezen Pista, hanem Mátyások és Gergők is! Emlékszel-e, Amál, Kis Mátyásra?

– Már nem emlékszem – felelt a lélek. – De úgy kell lenni, ha oda van irva.

– Megesméred tehátlan, hogy nagy megfelejtkezésekben találódtál?

– Megesmérem.

– Amál, Amál, bizony jobb lett volna, ha az olvasót forgatod.

– Fiatal voltam – felelt Amál.

– Bizony mondom neked, hogy fiatalságodnak némelyességeit a tisztitóban kellend levetkezned. Ballagj oda, Amál, s ha majdan megkapod az obsitot, akkor gyere vissza.

Igyen szóla Péter, s a lélek nagy szégyenkezve el akará hordani magát, midőn egyszerre csak nagy fényesség támadt körülötte, s egy szelid arczú férfiú haladt keresztül a szobán.

A szelid arczú odament Péterhez, vállára tette szép, vékony kezét és így szólt:

– Nem jól beszélsz, Péter.

– Mester – mentegetőzött Péter – az imént visszaküldéd vala az érseket és az aranykulcsos vitézt, a kik az egyház és a nép körül nagy érdemeket szerzének.

– Ők önmaguknak éltek.

– Mester – szólt Péter – neked nincs szükséged könyvre s látod a sziveket és veséket. Én csak a rovást olvasám el…

– Nem jól olvastál, Péter. Mert ő olyan nagy jókat cselekedett vala, a melyeket nem lehetett megfizetni semmiféle pénzzel a világon.

Péter bámulva nézett mesterére. Péter igen buzgó volt, de járatosabb vala az öreg betükben, mint a kicsinyekben.