III.

Dél királynőjét vagy három hónapig nem látták a Tivoli-kertben. Egy szép napon azonban megjelent s újra énekelni kezdte – ojjé! – a szerelmet.

A lányoknak elpanaszolta a baját.

– Ott hagyott a faképnél, az alávaló! Fölszedett valahol egy kis sárga, beteg házi nyulat, és elillant vele. De, legyetek nyugton, megtalálom őket!

A Marioval való találkozás még bizalmasabb volt.

– Szeretlek, Mario – szólt a kis tűzérhez vacsorázás közben – szeretlek, mert jó vagy és nemes. Gyűlölöm a jellemtelen férfiakat; hidd el, akármilyen nagy bajuszuk van, gyűlölöm őket. Lásd, ez a Fabrizio csupa aljasság. Hazug és csaló. Megcsalja az asszonyokat, minden asszonyt megcsal! De ne félj, megtalálom őt, s akkor jaj neki, és jaj annak a kis nyomorultnak is! Vitriolt öntök az arczukba, meglátod, vitriolt!

– Különben – folytatta – a nagy bajuszú férfiak mind ilyenek, mint ez a Fabrizio. Csalók, hazugok, tolvajok. De engem nem nevet ki ez a Fabrizio, se ő, se az a kis sárga hajú leány, mert engem nem lehet kinevetni!

Addig fenyegetőzött, mig végre is megkisérlette a boszuállást. Vitriolt ugyan nem öntött az arczukba, de a Velenczei Lámpás nagy álarczos bálján alaposan megczibálta a sárgahajú leányt.

Szerencsétlenségére, Fabrizio is ott volt a közelben, s Fabrizio az effélékben nem ismerte a tréfát. Fölindulásában előrántotta a kését, s Dél királynője hetekig lebegett élet-halál között.

A vizsgálóbiró, a ki éppen egy esti mulatságba készült, dühbe jött, mikor a nagybajuszút eléje vezették.

– Megint itt vagy, Fabrizio? – kérdezte – s megint az a lány hozott ide?! Tudod-e, hogy kezdesz unalmas lenni a szerelmeiddel?!

– Még akasztófára kerülök a czafat miatt! – felelt elkeseredetten Fabrizio.