VI.

Luis, uj életre vágyakozva, visszamenekült első szerelméhez. De a munka nem szerzett enyhülést neki, mert törekvéseinek egyre kevesebb foganatja volt.

Mikor a madridi könyvesboltokban megjelent az első könyv, melyen már csak az ő neve állott, még azt mondták róla, hogy: méltó testvére annak a csodálatos lángelmének, a kit Esteban de Montalvonak neveztek. Öcscse révén bekerült a spanyol irodalom jelesei közé, de ezt a kiváltságos méltóságát nem őrizhette meg sokáig. Második könyve, mely az ő szemében sokkal érettebb alkotás volt első kisérleteiknél, már szóhoz juttatta azokat, a kik nagyot csalatkoztak az élő Montalvo tehetségében. Ezek úgy találták, hogy a nagy Estebant meg a másik Montalvot nem lehet együtt emlegetni, bár az utóbbi is derék legény, a ki szintén szerzett valamelyes érdemeket s mindenesetre tiszteletreméltó irodalmi alak, mert végre is bátyja, s mi több: dolgozótársa volt az elhunyt nagy költőnek.

Elmult vagy húsz év. Uj emberek jöttek, a kik más hangon másról énekeltek. Az izlés, a divat megváltozott s Montalvo még egyre irta régi módi történeteit.

Már csak ő irt ebben a régies formában; úgy, a hogy Esteban irt annak idején. De mig Esteban dolgait, mint klasszikus remekeket, az iskolában olvastatták, a Luis de Montalvo uj szerzeményeivel nem törődött senki.

Az uj emberek nem igen ismerték Luis de Montalvot; nem olvasták, nem is hederitettek rá. Lassankint köztudattá lett, a mit ő maga hirdetett először, hogy a nagy napokban csak iródeákja volt öcscsének, s mig Esteban a villámlás és a fergeteg volt, ő: csak az engedelmes kéz, mely papirra tette ama lángelme gondolatvilágát. Nem bántották – hadd éldegéljen öcscse nevéből! – de nem foglalkoztak vele, nem létezett.

És Luis de Montalvo csak irta, irta tovább régies meséit, a melyeket senki se olvasott. Mert mit csinált volna egyebet?!