III.

Fodros tükörén a haboknak
Kikötve van egy piczi csolnak…

Ez az operette-dalocska únos-untalan ott zümmögött a Török Ernő fejében, mint egy bánatos légy, mely valami sötét kamarába tévedt. Hallotta éjszaka, a szobája csöndjében, hallotta az utczán, a százféle lárma közt, hallotta olyan tisztán, mint akkor, mikor ott ült a haldokló mellett, s a nyitott ablakon becsapott a szobába a kávéházi zaj.

– Milyen furcsa állat az ember! – dühöngött, mikor észrevette ezt a boszantó kiséretet. – Szépen elbúcsúzik a nagy dolgoktól; leszámol velök nyugodtan, mintha álom lett volna minden. A kicsiny dolgok pedig belénk csimpajkodnak, s viszszük őket magunkkal, mint a porszemet a ruhánkon.

Ez a dallam élt benne a legélénkebben a három esztendős szerelmi regényből. A többi apró emlékeit sietett eltemetni a »nagy dolgokkal«. A virágok, az arczképek, a négy-öt sornyi szarkalábak, a selyem- és csipkerongyok, melyeknek történetük volt, be voltak zárva diófa-sirboltjukba. A »nagy dolgok« sem nagyon sokáig kisértették. Még egy darabig hallotta egy-egy szavát, a kaczagását; s néha egész elevenen látta maga előtt. Mosolygónak, sugárzónak látta, a milyen akkor volt, a mikor még a báltermeket járta; soha se betegen, soha se könnyei közt. De egyre ritkábban látta. Mert bizony nyomorult dolog az emberi emlékezet. Hanem ez a dal elég volt rá, hogy rosszkedvűvé tegye egy egész kiállhatatlan, hosszú nyáron át.

Egy este, a mint a verandáján ülve, Anyégint lapozgatta, nem tudni hányadikszor, ismét megcsendült a fülében az elkoptatott, elcsépelt dallam. És – ki tudná, hogyan? – egyszerre eszébe jutott, a mire nem gondolt réges-régen:

– A levél!

Szinte ijedten ugrott fel a székéről.

Igazság, a levél! De hogy is felejtkezhetett meg róla ilyen sokáig?!

Az igaz, hogy soha se vette komolyan ezt a levelet. De most már, most már kezdte érthetetlennek találni, hogy akkoriban nem vette komolyan.

Bizonyára csacsiság volt ez az egész levélhistória. Egy szegény, beteg, érzelgős asszonykának az izléstelensége. Azóta se volt szó róla többet; meglehet, ő maga se irta volna meg még egyszer. És mégis…

Annyi bizonyos, hogy egyszer megfogadta valakinek, hogy el fog küldeni helyette egy levelet, meghatározott időben. Ez az idő azóta elérkezett, s a levél még most is nála van, elzárva a legkomolyabb irásai között.

Már vagy két éve lehetett, hogy ott van. Attól az időtől fogva, mikor a síró baba először lett ijesztően rosszul.

Akkor azt hitte szegényke, hogy ez az Ultima Thule. Később rá se gondolt a halálra. Mindig azt képzelte, hogy javulóban van, s még utóljára is készült arra a bizonyos jövő farsangra, a mely sehogy sem akart elkövetkezni. Hanem abban az időben nagyon meg volt rémülve.

És egyszer igy szólt Török Ernőhöz:

– Ha élne az édes anyám, vagy ha volna egy testvérbátyám, nem merném magát kérni arra, a mit akarok. De nekem senkim sincsen magán kívül. Megteszi, a mit kérek?

– Természetesen.

– Akármi lesz az?

– Akármi.

– Jó. Visszaadom a szavát, ha sérti, a mit kérek. Arra akarom kérni, hogy küldjön el egy levelet valakinek, ha majd meghaltam. Nem akarom, hogy itt találják meg a párnám alatt.

– Hátha én halok meg előbb? Én vagyok az öregebb.

– Semmi kibúvó. Én tudom, hogy nagyon rosszul vagyok.

Egy darabig azon vitatkoztak, hogy mennyire van rosszul. De a kis Pallayné véget vetett ennek a vitának.

– Annál jobb, ha magának van igaza. Maga elteheti ezt a levelet olyan helyre, a hol, mig él, senki se férhet hozzá. Elviszi ebben a szekrénykében, az egyik kulcscsal. A másik kulcs nálam marad. Ha egészen egészséges leszek, visszakérem a levelemet. Ha maga hal meg előbb, elmegyek a levelemért. De ha én halok meg előbb, akkor megteszi, a mire kértem. Ha nem teszi meg, azt hiszem, hogy megsértettem a kérésemmel. Nos, megteszi?

– Megteszem.

Ki ellenkeznék beteg gyermekekkel? S a beteg gyermek néha hálás is tud lenni.

– Mondja, Ernő, hisz maga a telepathiában?

– Hiszek benne, ha maga úgy akarja.

– Hát hinni fog benne, majd aztán. Mert meglássa, én ezt nagyon, de nagyon szépen meg fogom köszönni akkor. Én hiszek a telepathiában.