XXIV. Biró Jenő úrnak. Aláirás nélkül.

Meggondoltam magam, nem megyek.

Pedig úgy örültem ennek a kirándulásnak, mint egy gyerek! Bele beszéltem magamba, hogy csodákat fogok megismerni; csodákat, melyek talán nem léteznek.

S ha véletlenül hizelegni talál a férfiúi kevélységének, megpótolom ezt a kijelentésemet azzal, hogy: nem tudom, kettőjük közül melyik érdekelt jobban: ön-e, vagy a tenger?

De nem, ez nem hízeleg önnek. Ez is mindegy; minden mindegy. Az egész história oly kevéssé érdekli önt, mint ama bizonyos megmerevedett nyakú egyiptomi istenséget.

Jó. Én nem így voltam. Én gyerekül, bolondul, butául örültem a tréfának. És ezt nem szégyellem megvallani. Soha se gondolok és soha se teszek olyat, a mit szégyellnék elmondani.

Hanem azért még sem megyek. Megmondom, miért nem.

Ön tegnap este alaposan megrontotta a kedvemet. Láttam, hogy megbánta, a mit elejtett; de hiába, már késő volt. Én ugyan igyekeztem a gonosz szókat elfelejteni, s aludtam rájok egyet, de hasztalanul védekeztem ellenök, a méreg már hatott.

Mondja, kérem, mi ütközött önhöz?

Vallja meg őszintén, olyan bőkezüen, olyan pazarul szórta az elkedvetlenitő, a lesujtó, az agyonbiráló, a a megsemmisitő észrevételeket, hogy az méltán zokon eshetett az ön legalázatosabbik tanitványának is.

Mi jutott eszébe?

Ön tudja, hogy igaz lelkesedés él bennem, már akármit érek. És hogy ha koronkint magam is úgy beszélek, mintha kisérletezésem csak egy elkényeztetett kamasz leány ideig-óráig tartó szeszélye volna: ez nem a művészetnek, hanem magamnak a kicsinylése. Nem könnyelműség, hanem szemérem.

Tudja azt is, hogy nem képzelődöm, hogy már majdnem elvesztettem minden bátorságomat.

Miért tesz hát úgy, mintha valami nérói hiúság volna bennem, mintha elkapatott volna a tömjén, s mintha a »szárnyaim«-at meg kellene nyirbálni a tulajdon érdekemben?!

Ó, tudom én, hogy az én szárnyaim csak strucczszárnyak. Nem arra valók, hogy repüljek, hanem csak, hogy koczogjak velök!

S ön mégis úgy beszél, mintha engem a hiúság megvakitott volna, mintha én egy hülyén elbizakodott, félbolond kis teremtés volnék, a kit néha-néha nem árt egy kis jeges zuhanynyal leönteni.

De, istenem, ha jót akarunk valakinek, s látjuk, hogy: no mindjárt belefúl a vizbe, azzal nem mentjük meg, ha a mentőhorgonyt a fejéhez vágjuk.

Tudom, hogy a mit eddig »alkottam«, nem sokat ér. De ezek a tanulmányok vannak olyanok, mint az X-é, Y-é és Z-é.

Végre is, mindössze négy esztendeje, hogy festek, három, hogy faragok. Biz ez nagy idő, de még sem annyi, hogy már le kellene mondani rólam.

Talán nagyot vétettem, hogy kétfélét próbáltam; de nem felfuvalkodottságból, hanem magam iránt való bizalmatlanságból történt.

Nem találja ön, hogy olyan valakit, a ki csupa jóakarat, csupa lelkesedés és csupa vágy, így vágni fejbe: »A mit ön csinál, az semmi!« – majdnem embertelenség?

És éppen ez az, a mi elvette a kedvemet a kirándulástól.

Ne igyekezzék félreérteni. Legyen jóhiszemű.

Nem egy hiúságában sértődött kis leány hitvány boszucskája ez, mely, iszonyúan szomjazva a megtorlást, a művészben a férfit igyekszik megboszantani. Nem; ez egy kis kiábrándulás – az emberből. Én annyira imádom az ön tehetségét, hogy önnek, a művésznek, a szava kinyilatkoztatás előttem, még akkor is, mikor ez a szó rám nézve megsemmisitő. De eléggé leány vagyok még arra, hogy a művészt az embertől ne tudjam teljesen külön választani.

S úgy találom, hogy önnek, a művésznek, bizonyára igaza van, de ön, az ember, kegyelmesebb lehetett volna.

És tudja-e, hogy én önt a szép óráiban, ha másokról, az egész világról, a szegényekről, a gyermekekről, a vétkező asszonyokról, s az elbukottak nagy, szomorú seregéről volt szó, tudja-e, hogy én önt kivételesen, eszményien jó embernek képzeltem?!

… Pedig én a jóságnál nem ismerek nagyobb tulajdonságot…

De, fájdalom, önnek nemcsak szép órái vannak, hanem megérthetetlen, gonosz perczei is.

És, hogy egészen megmondjam a gondolatomat, tudja-e, kire emlékeztet engem ezekben a rossz perczeiben?

Arra a gonosz iskolamesterre, a kinek beteges szenvedélye az volt, hogy a kisleány-tanitványainak a testét gombostűkkel szúrkálta tele, a mig az egyik bele nem halt ebbe a nem éppen szelid szadizmusba.

És tegnap este jobban emlékeztetett rá, mint valaha.

Ime, ez az én kiábrándulásom.

Ó, azért nem veszünk össze! Mi soha se fogunk összeveszni.

Mert, bár ön, elég kegyetlenül, megtagad tőlem minden tehetséget, nagyon jól tudja, hogy így vagy úgy, azért én mégis: a legbecsületesebb és a legnemesebb lélek vagyok a világon. Vagy talán nem igaz?

Nagyon jól tudja, hogy nem törődöm azokkal, a kik nem értenek meg, s hogy azok, a kikkel törődöm: megértenek.

Összeveszni ilyen derék, jó kis leánynyal! Remélem, nem jut eszébe.

A mi pedig engem illet, én ezentúl is imádom az ön tehetségét s ezentúl is tiszteletben tartom nagy számú, jeles tulajdonságát. (Ezek az erények kissé ridegek ugyan, de annál tiszteletreméltóbbak.)

Mért vesznénk tehát össze?!

Csak nem leszünk azok, a kik eddig voltunk.

Tisztelettel értesitem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.

Isten önnel, vagy a viszontlátásra, a hogy önnek tetszik.

Jó estét.