III.

Masa hiába várta, hogy az ura majd csak tesz egy czélzást a különös találkozásra. Biró, a ki máskor maga volt a figyelem és az udvariasság, ez egyszer mintha elfelejtette volna, hogy bocsánatot kell kérnie a feleségétől.

Egy óra multán már otthon volt, de a kalandját egy szóval se említette.

Masa sokkal büszkébb volt, és sokkal inkább megsebezve érezte magát az asszonyi méltóságában, sem hogy a kérdezősködésig alázkodjék.

Pedig égette a kétség. Bizonyosat akart tudni minden áron.

Hozzá volt szokva, hogy gyorsan határozza el magát, s most sem sokáig tépelődött, mittévő legyen. Minthogy nem volt más választása, megalkudott a lelkiismeretével, s elvégezte, hogy a mit az ura elhallgat előtte, meg fogja tudni máskép, akármilyen úton.

Csakhogy ezt könnyebb volt elhatározni, mint kivinni.

A leány eltünt előle örökre. Hogyan jusson nyomára, ebben a nagyvárosban, egy szegényesen öltözött leány nak, a kinek egyedüli ismertető jele, hogy négy vagy öt gyerekkel jár az utczán?!

A titokhoz tehát nem vezethette el más, csak Biró maga.

Jól van. Majd elvezeti hát ő, tudtán kívül.

Figyelemmel fogja kisértetni minden lépését. Ha kell, hónapokig nem téveszti szem elől.

De miként? A cselédei előtt csak nem alázhatja meg magát! Olyan bizalmasa, a ki előtt szabadon szólhatott volna, nem volt; az apró ravaszságokat nem ismerte, eddig csak egyenes utakon szokott járni.

A véletlen segítségére volt. Kezére játszott valakit, a ki eddig nem jutott eszébe, Liviát.

Volt egy idő, mikor az elhagyatottság néhány hónapjában, Livia volt az egyetlen meghittje. Egy-egy kegyes pillanatában elejtett előtte egyet-mást a legrejtettebb, a legcsípősebb gondolataiból. Tehát ha Livia előtt árulja el magát, ez még a legkevesebb megalázkodással jár minden képzelhető megoldás közül. Aztán meg Livia nem volt mellette az utolsó időkben; a szemérme is kevésbbé szenved, ha ő rá bizza titkát! A hűségében nem kételkedett; a szemfülességében meg éppen megbízhatott. Livia a szent könyveknek csak egy mondását tartotta szem előtt: »Legyetek okosak, mint a kigyók«, de ezt aztán szem előtt tartotta.

Livia fényesen felelt meg a beléje helyezett bizalomnak. Be tudott számolni Birónak minden órájáról, s birtokában volt minden lakásczímnek, a mely Masát csak a legtávolabbról is érdekelhette.

Ezek közt a lakásczímek közt Masa csak egyetlenegyet talált gyanúsnak, de ez annál inkább felköltötte a figyelmét, mert nagyon sűrűn szerepelt a Livia jelentésében. Biró úr, gyalogsétái közben, órákat töltött a Kismező-utcza 123. számú házban, s Livia éppen ezekről a látogatásokról tudott a legkevesebbet.

Masa rögtön feloldotta Liviát minden egyéb kötelességétől, de annál sürgősebb jelentést kivánt a Kismező-utczai házról. Kinek a háza, kik laknak benne, a lakók közül kit illet a Biró látogatása – mindent tudni akart, még a lakók életrajza iránt is érdek lődött.

Livia hamarosan s nagy óvatossággal járt el a megbizatásában, de kissé csalódott arczczal tért haza. Livia, minden bővebb közlés nélkül is tisztában volt vele, miről van szó.

Nos, hamis nyomon jártak.

A Kismező-utczai 123. számú ház egy kis földszintes épület, mely már esztendők óta a Biró Jenő úr tulajdona.

Az egész épület csak egy lakásból áll, melyet Biró úr özvegysége első évei óta a maga számára tart fenn. Úgy látszik, azért vásárolta meg ezt a csöndes kis fészket, hogy vándor-éveiben (régebben sokat utazgatott) megszálló helynek használhassa. Kívüle egy lélek sincs a házban, csak egy öreg házmesterné, a ki a lakásra gondot visel.

Livia elég előrelátó volt megtudni, hogy Biró úr soha semmiféle látogatót nem fogad ebben a lakásban.

Hozzá tette, hogy Biró úr jelenleg valószinüleg irodának használja a félreeső kis házat; ha azt akarja, hogy ne háborgassák.

A kigyó hitt, a galamb kételkedett.

Ah, nem, nem; nem fogják félrevezetni, ha mindnyájan ellene esküsznek is. Minél több megnyugtatót tudott mondani a kém, a gyanú annál nagyobbra nőtt benne.

Igen, ez a kis ház, gyanútalan czímével, látszólag tisztes homlokzatával, egy ama titkolt szerelmi fészkek közűl, melyekről Masa annyit olvasott. Istenem, a regények, a színdarabok teli vannak velök, az egész világ tud egynehány ilyenről; vannak, kétségtelenűl vannak ilyen titkolt fészkek, pedig hát minden háznak olyan becsületes, olyan ártatlan, olyan álszent külseje van.

Igen, igen, minden arra mutat. A félreeső hely; az, hogy Biró Jenő úr elég óvatos volt megvásárolni, ez a nagy titokzatosság, a mely körülveszi, még az is, hogy állítólag senki sem látogatja. Mintha bizony egy öreg asszonyt olyan nehéz volna eltávolítani, ha az ember egyedül akar maradni!

Hogy irodának használja! Ugyan kit lehetne megtéveszteni ilyen dajkamesével?! Mi szüksége volna rá, hogy a város végén keressen magának békés dolgozó helyet!

Nos mindegy; akár így van, akár úgy. Bizonyosat akar tudni, nem állapodik meg a félúton.

Ha téved, annál jobb. Ha pedig, a mint félve sejti, a mint meg van győződve – mert hisz minden idegszála vaktában is esküszik rá – egy nő van a játékban, nos hát akkor ismerni akarja ezt az ellenséget.

Ismerni akarja, hogy fölvehesse vele a keztyűt. Ó, nem azért akar ő látni, hogy aztán könnybe boruljon, hogy összetéve a kezét, sírásnak és kesergésnek adja át magát. Neki nincsenek ilyen gyöngeségei.

Hanem, ha nem akar is könnyekké olvadni el, mint a mythologia nimfája, azért nem hagyja ám magát. Egy nő elcsábítja tőle a férjét. Jó. De hát ki ez a vetélytárs? Ki az, a kit egy pillanatig is többre lehet becsülni nála, – nála! Eh, majd meglássuk. Mert vissza fogja hódítani a férjét, bármi áron, s csatába ereszkedik érte akárkivel. De látni akarja az ellenfelét: sötétben nem lehet csatázni.

– Livia!

– Parancsol, grófnő?

– Itt az alkalom, hogy egy igazán nagy szolgálatot tégy nekem. Megigéred vakon?

– Megigérem vakon.

– Ezek a tennivalóid. Meg fogod szerezni nekem ennek a lakásnak a kulcsát. Akárhonnan, de úgy, hogy ő ne sejtse. Ne fukarkodjál s ne törődjél vele, akármibe kerül. Ha aranyból van is ez a kulcs, száz annyi aranyat adhatsz érte, mint a mennyit nyom. Átadod nekem a kulcsot, aztán várakozol. Majd értesitelek. Ha kellesz, huszonnégy órával előbb tudni fogod. Akkor, egy bizonyos órára el fogod távolítani az öreg asszonyt, akármilyen ürügy alatt, rád bizom. A fő az, hogy ne is gyanakodjék. Ha ez megvan, az utczasarkon vársz rám. Az előkészületekre van még egy pár napod. Meglesz?

– Meglesz.

Livia állott a szavának; harmadnapra átadta a kulcsot.

– A hátulsó bejárás kulcsa – szólt. – Az elsőnek csak egy kulcsa van, s ezt a méltóságos úr mindig magával hordozza.

Masának nem sokáig kellett várnia. Ritka véletlenségből mindjárt másnap akadt valami, a miről bizonyos lehetett, hogy az urát egy pár órára lefoglalja. Biró nagyszerű mauzóleumot építtetett az első feleségének. A fia még nem látta az emlékművet, s Biró úgy kivánta, hogy a gyermek ismerje anyja sirját.

Masában sokkal több igaz gyöngédség volt, semhogy ne érezte volna, hogy ő erre az egy-két órára nem létezik. Csak később ejtett el annyit, hogy holnap Helént kell meglátogatnia. Biró nem szólt rá semmit.

Tehát van két órája. Nem sok, de éppen elég. Sietett üzenni Liviának.