IV.

Livia már egy negyedóra óta leste a Kismező-utczával szomszédos utczák mindenikét, hiába.

Pedig nem volt könnyű, úgy járkálni a néptelen utczában, hogy föl ne tünjék, s hogy szükség esetén mindent le lehessen tagadni, még a czirkálást is. De Livia szokva volt a szerelmi kalandokhoz, s nyilvános rendes tanár lehetett volna abból a gyakorlati tudományból, mely arra tanít, hogyan kell cselekedni, mindent, a mit tetszik, nyilvánosan és mégis észrevétlenül.

Végre megpillantotta az asszonyát.

Más még azt sem látta volna meg, hogy jön-e arra valaki, vagy sem, de a Livia szemének nem létezett se távolság, se sűrű fátyol, se gyanutlanúl egyszerű polgári öltözet.

Különben is megismerte volna a járásáról. Meglátszott rajta, hogy egy kissé fel van indulva, s hogy az utolsó pillanatban elfogta valami habozás, a mit Livia nem tudott ugyan megérteni, de a mit, nagyon okos lény lévén, nem tagadott le, ha nem értette is.

Mihelyt azonban találkoztak, ez az utolsó aggodalmaskodás is kimúlt végelgyengülésben. Livia látása elszánttá tette Masát. A földé volt újra.

Liviára egyébként csak az őr szerepe várakozott. Két percz mulva Masa besurrant a 123-ik számú házba, s eltünt a szeme elől.