V.
A kulcs megfordult a zárban, az ajtó kinyilt s Masa ijedten lépett vissza.
A terem, a melybe be akart menni, egészen sötét volt.
Valami babonás sejtelem szállotta meg. Eszébe jutott a kékszakállú herczeg felesége, a ki férje távollétében a hetedik szobába akar bepillantani. S eszébe jutott, hogy vannak titkok, a melyeket nem jó megtudni.
De aztán felülkerekedett benne a kételkedés.
– Milyen bolond vagyok! – pirongatta magát. – Mintha nem gyaníthattam volna, hogy ezek mögött a leeresztett, ó-divatú zsalugáterek mögött csak vastag sötétség lehet. Lám, a rossz lelkiismeret.
És talán szükségét érezve, hogy megtalálja a természetes magyarázatát annak, a mi oly idegenül hatott rá, így bátorítgatta magát:
– Világos, zárva tartják a zsalut, hogy az ide tűző nap ki ne szíjja a bútorok színét.
Belépett, és szép csendesen betette maga mögött az ajtót. Vak sötétségben maradt.
– És még csak gyujtót se hoztam magammal!
Mindegy. Majd csak el fog tapogatózni a szomszéd szoba ajtajáig. A belső, az utczára néző szobák nem lehetnek ilyen teljesen elzárva a fénytől. Látta az utczai ablakokat; azokon nem volt zsalu, csak szép fehér függönyök.
Bizony, alig várta, hogy már ott legyen.
Az előbb, a hogy benézett, egy pillanatra látni vélte a szomszéd szoba ajtaját. Megindult arra felé.
Lábujjhegyen járt, pedig nem volt oka erre a nagy elővigyázatra, s minden lépés előtt óvatosan tapogatott maga körül, hogy meg ne üsse magát valami kiszögellő bútordarabba.
Ilyenkor, mikor meg-megállt, hallotta, hogy a szíve hangosan kalapál.
Ez volt az egyetlen hang, a mit hallott.
Mintha sirboltban járt volna. Ugyanaz a süket csend és ugyanaz a hideg.
A teljesen elhagyatott és elzárt helyeken, a hol semmi illó anyag nincs többé s a hová az ember a maga szennyével nem téved be soha, valami rendkivül finom, erősen átható illatot érezni, a mi oly nyugtalanító, mint a fekete szín, a mi már nem szín, hanem a színek teljes hiánya.
Masának úgy rémlett, mintha ugyanazt a nyugtalanságot érezné, melyet a sirboltokban a másvilágnak ez a lehellete okoz. Kedve lett volna visszafordulni.
De kinevette magát a gyávaságáért. Meg kellett adnia, hogy a levegő egy cseppet sem fülledt a szobában, így hát rémeket lát. És tovább tapogatózott.
Egyszerre beleütközött valamibe.
Egy ágy. Hímzett terítős, magasra vetett ágy.
A hideg végig futott a hátán, maga se tudta mért.
Ösztönszerüleg a másik oldalra fordult. Egy másik ágy. Két ágy egymás mellé állítva a falnak, a mint polgári házaknál látni.
– Botorság!… Mondom, hogy laknak itt. Ez a hálószoba.
Végre megtalálta az ajtót. A keze rajta volt a kilincsen. Valahára.
Persze, hogy igaza volt. A másik szobában már egészen jól lehetett látni. Itt is zsaluk voltak az ablakon, de csak félig leeresztett zsaluk; a napfény keresztül szűrődött a hasadékokon.
Egy mázsás kő esett le a szívéről.
Úgy képzelte, mintha egy óráig botorkált volna a sötét szobában. A világért sem mert volna visszanézni.
Hanem itt már neki bátorodva nézett körül.
No ugyan volt is oka megijedni! Persze, hogy laknak itt! Hisz ez a gyerekszoba! Amott két kis rácsos ágy, itt meg egy kék selymes szép kis bölcső. Nini, egy fa-lovacska a sarokban, ott meg ólomkatonák.
Csak az nem tetszett neki, hogy minden olyan szép rendben van benne. És a gyerekek? Hova lettek innen a gyerekek?
Persze, hogy oda van valahol az egész család. Máskülönben hogy járhatna ő itt?!…
Az egész család!… Igen, nem lehetett többé kétsége. A harmadik szobában, a hol már egész világos volt, semmi nyoma többé a lakatlanságnak. Mintha már minden a vacsorához volna készítve. A teaforraló és a teáscsészék itt vannak az asztalon. Igen, ez az ebédlő.
Bejárta a többi szobákat is. Lám, ez itt az asszony szalonja. A zongorája most is kinyitva. A karos-széken egy barna hárász kendő. Mintha csak a kertbe szaladt volna le.
Egyébként mindenütt a legnagyobb rend. Feltünő rend, a hol gyermekek vannak…
Masának a kiváncsisága levetkőzött minden szemérmet. Felnyitogatta a szekrényeket és bele nézett titkaikba. Látni akarta a ház asszonyának ruháit, fehérneműit, ezüstjeit, hogy következtetéseket vonhasson belőlük az ismeretlen nőnek a jellemére.
Ej, úgy látszik, a kis polgárasszony nincs minden ízlés nélkül. A fehérneműi polgári asszonykához képest rendkivül finomak, a ruhái egyszerűek, de ügyes szabó munkái, a háztartáshoz szükséges holmijai sem beszélnek arról a kalandos lényről, a kinek az isten felvitte a dolgát. A vetélytársnő majdnem egyrangú vele, s annál veszedelmesebb, mert polgári asszonyka.
Csak azt találta különösnek, hogy ezek a ruhák már mind kimentek a divatból. Nyolcz-tiz év előtti formák, a melyeket ő már régen elfelejtett. Milyen furcsa!
Eh, hát az uj ruhái másutt vannak, ennyi az egész. Még két szobát nem látott.
És mindenütt minden csak róla, a kis polgári asszonykáról beszélt. Látszik, hogy királynője ennek az eltitkolt fészeknek.
De hol van hát a kis polgárasszony?! Nincs egy parányi fényképe, mely elárulna valamit ama varázs titkából, a mely őt meglopja?! Vissza kell térnie, a nélkül, hogy megértené a férjét, ezt a különös embert, a kinek mindene megvan a világon, a mit emberek csak irigyelni szoktak, s a kinek nem telik öröme ebben a mindenben, hanem titkon eljár ide a Kismező-utczába, keresni valamit, a mi több, mint a minden?!
A kívánsága hamarább teljesült, mint képzelte.
A hogy kinyitotta a nagy utczai szoba ajtaját, egyszerre elsáppadt… azután ott maradt a küszöbön, mozdulatlanul.
Tizian leánya ott állt vele szemben, s elébe mosolygott a rámából, kihívó, örök ifjúsággal, megszégyenítően, diadalmasan.
Ott állt tizennyolcz éves szépsége egész pompájában, boldog mosolylyal; és hajának aranya mellett megfakult az ablakon betévedt fényözön.
Ah, ez már ő! Igen, ez a vetélytárs, ez az! Ráismert.
És minő vetélytárs! Masa megalázkodva, mélységes irigységgel bámult reá.
Mily szép! Tehát nem mese, tehát valóság a formáknak ez a csodás tökéletessége és harmóniája?! Tehát igazán nem multak el a renaissance-szal végkép ezek a gyönyörű vonalak és az asszonyi arczszínnek ezek a bűvös árnyalatai?! Tehát ma is születnek még istennők, a szegény földi asszonyok vesztére?!
Mily szép!
S ha még csakis szép volna, egyesegyedül csak szép! De mikor maga a báj, maga az ifjúság és az élet, maga a tavasz és a mosoly!
A gyönyörű szempár boldog, derült tekintettel – az isteni gyermekek szelid derüjével – mosolygott le a hivatlan vendégre; de a vörös napernyő és a fantasztikus szalmakalap nem voltak ilyen méltóságosak; ezek egyszerűen kinevették az ő gazdag ruháit.
Masa mélyen meg volt alázva.
Istenem, mi az ő sápadt, okos, kedves párisias arczocskája ehhez a ragyogó szépséghez képest, a kinek csak maga a napfény és a rózsa lehetnek a versenytársai! Mi az ő vékony kis szellemessége a formák és színek ez ezeregyéjszakai gazdagsága mellett! Ó, a visszahódítás munkája nehéz, emberfölötti lesz!
Még mindig a visszahódításról ábrándozott szegény.
Úgy gondolta, hogy csak a szívével győzhet, de bízott a szívében. Ah, itt már fölveheti a küzdelmet akárkivel és fel is fogja venni!… Nem tudta, hogy olyan szivekkel szemben, a melyek nem dobognak többé hasztalan minden küzdelem.
Úgy ábrándozott, hogy az a szépség, melynek most itt a képét látja, egykor el fog hervadni, s akkor, a bűbáj oszoltán, ha majd a varázs-barlang zára pattan, csak ki kell tárnia a karjait, a tévelygő vissza fog térni hozzá.
Addig nem is remélte, hogy visszakapja. Látta, hogy a legerősebb lánczczal, színarany hajszállal van lekötve…
Elfogta a keserűség. Soha, még a legderűsebb óráiban sem jutott eszébe, hogy az ő vonásait vászonra tegye. Még csak egy vázlata se volt róla. Pedig hát ő se az utolsó az asszonyok között… És ezt a másikat!…
Ah, ide hozta minden szerelmét, minden művészetét!
Meg kellett vallania magának, hogy igen, ez a kép a mesterműve annak, a kinek a nevét viselte. Nem csak a Szépség, a Művészet is diadalmaskodott a ragyogó vásznon, melynek mását nem ismerte az ő szerető emlékezete.
S ez a kép nem volt az egyetlen. A terem tele volt a tiziani arczczal. Itt egy madonna – soha se látott ilyen szép madonnát – egy kis fiúval, a minő Palika lehetett, ott egy zongorázó hölgy, valamivel távolabb egy firenzei szépség, tükörrel, mint a Laura de’ Dianti, majd egy czigarettázó leány, vázlatok, kisérletek, de mindegyiken ugyanaz az arcz, ez a csodaszép arcz.
Egyszerre, a mint körülnézett, egy festő-állványt pillantott meg, a melyet jól ismert. A festő-állványon egy félig kész kép, az utolsó.
Megnézte hát ezt az utolsó képet is, és a mint nézte, a pirosság lassankint eltünt az arczáról. Most már nem volt láza, csak nagyon sápadt volt.
A kép egy nagy padlásszobát ábrázolt, a mely műtermül szolgált. Hogy kinek a műterméül, azt ki kellett találnia; a művész maga is ott volt a képen, de csak mint a környezet egy jelentéktelen alakja. Festett s valószinüleg a kép főalakját festette.
Természetesen, megint Ő volt ez a főalak.
Különös társaságban, egy sereg mindenféle gyerek mellett ült, de úgy, mint a hogy egy királynő trónol udvarnépe között. A szegény kis népség szép sorjában foglalt helyet körülte, nagy mellett kicsi, kicsi mellett kisebb, mint az orgonasíp.
Mindnyájan a festőre néztek, mintha hallgatták volna.
A padlásszoba nyitott ablaka mögött mesés hegyvidék látszott; s a hegyi úton egy kakastollas embert lehetett látni, a ki sípot emelt az ajakához és furcsán vigyorgott.
Talán erről a kakastollas emberről beszél nekik a festő.
Ő is hallgatja, mint a többiek. Szép szeme nyugodtan pihen a mesélőn… vajjon mit gondol?
Vörös napernyőt tart a kezében, s az a fantasztikus szalmakalap van rajta, a melyet Masa már a nagy képen látott. A tartás és az arcz is ugyanaz… de nem, az arcz nem. Az az arcz, amott a nagy képen, maga az Élet, az Öröm, az Ifjuság, mig ezen a másik arczon, nyilván a művész akarata ellenére, van valami fájó vonás, mely oly feltünő ezen a derüs képen.
Végre megértette.
… Tehát abban a sötét szobában soha sem alszik senki, a két kicsi rácsos ágy, a kék selyem bölcső, soha meg nem született gyermekeké, a barna hárász kendőt senki se viseli többé, s ez a ragyogó Ifjuság, ez a félelmetes, elragadó Szépség… mind csak mult, emlék, álom.
És Masa megérezte, hogy akkor hát ő el van veszve örökre…
Ó, ez a vetélytárs legyőzhetetlen, tudta jól. Mit tegyen ő, a szegény, ügyetlen, sápadt asszony a diadalmas Álommal szemben, a ki csupa fény és csupa ragyogás?!…
