VI.

Hirtelen összerezzent.

Valami neszt hallott; léptek, kulcszörgés. Az ajtót nyitotta ki valaki, ott, tőle két lépésnyire.

Ez ő.

És Masa most már tudta, hogy a bűne nem közönséges asszonyi kiváncsiság, hanem szentségtörés.

Ártatlan volt ugyan benne, de vajjon mentség-e ez?

Majd leroskadt az ijedtségtől; menekülésre nem is gondolhatott.

Biró megjelent a küszöbön.

Egy pillanatig ott maradt, mintha a lába gyökeret vert volna. Arcza eltorzult a haragtól…

Masa nem mert a szemébe nézni, nem mert szólani, csak a két karját terjesztette elébe könyörgő mozdulattal.

És ekkor ez az ember, a ki maga volt a jóság, a gyöngédség és a finomság, oda lépett hozzá, megragadta az egyik kezét, úgy, hogy Masa fájdalmában majdnem felkiáltott, előre vonszolta, mintha ki akarná taszítani… aztán magához tért.

Eleresztette a felesége karját és szelid, majdnem könyörgő hangon szólt:

– Kérem, legyen kegyelmes irántam, és hagyjon magamra.

Masa, a gyerekek mozdulatával, a kik ha rossz fát tettek a tűzre, sietnek a bőrüket menteni, – engedelmeskedett.

Összehúzta magát, mint egy űzött macska és kiment a nyitott ajtón. Maga se tudta, hogy ért az utczára. A min nem lehet csodálkozni; először történt meg vele világéletében, hogy kidobták valahonnan.