III.

– Mit gondolsz? – kérdezte Bella Gabriellától. – Mit gondolsz, eljön-e Margit az esküvőmre?

– Persze, hogy eljön. Miért ne jönne el?

– Pedig szeretném, ha nem jönne el.

– Igazán nem értelek. Miért akarod, hogy Margit ne legyen ott az esküvődön?

– Nem tudom. De szeretném, ha nem jönne el.

Aztán nem beszéltek róla többet. Birónak a megérkezése véget vetett ennek a kis párbeszédnek. Mind a hármójukat elfoglalták a közeli nagy nap apró előkészületei.

Ó, édes készülődések, boldog tanakodások!

Egész nap együtt ültek, egész nap súgtak-búgtak, mindent elintéztek tizszer, mégis olyan hamar lett éjfél, a mikor válni kellett.

Igen, Margit is ott volt az esküvőn, meg az egész ház, kicsinye, nagyja. Inkább a kicsinye, mint a nagyja, mert hisz a ház tele volt fiatalokkal és gyermekekkel; öreg ember alig lakott benne.

Mert a szegény ember, kegyes asszonyom, vagy mélyen tisztelt uram, a ki szives ezt a mesét olvasni, a szegény ember, ha tud illendőséget, idő előtt hal meg. S a szegény ember, szégyen ugyan, de tagadhatatlan, a szegény ember szapora, mint az állat.

De ne itéljük el őket a szaporaságukért.

Mert ezeknek a névtelen, ismeretlen, idő előtt elhalt s régóta porladó szegény embereknek, meg az ő könnyelműségüknek köszönhetjük, hogy mindig voltak munkások, a kik megcsinálják nekünk ezt a szép, kényelmes czivilizácziót. (Sic vos non vobis mellificatis apes.)

Nekik és az ő könnyelmüségüknek köszönhetjük, mert nélkülök a lángelmék minden eszméi holt betük maradtak volna.

Ez a czivilizáczió pedig nagyon jó, nagyon áldásos. Mi volna az élet, ha soha se ehetnénk kínai fecskefészket, ha – ilyenkor télen – a tengeri rák nem jelennék meg szép piros ornátusában asztalunkon, ha asszonyainkon soha se láthatnók azt a gyönyörü velenczei csipkét, melynek minden egyes piczi szeme, mintha egy-egy könnybe kerülne, ha nem utazhatnánk hálókocsiban, s ha nem szíhatnánk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?

Ez a czivilizáczió nagyon szép és nagyon kényelmes nekünk. Legyünk hálásak érte azok iránt az ismeretlen szegény emberek iránt, a kik éheztek, nélkülöztek, fáztak, hozzátörődtek a miazmákkal teli levegőhöz, verejtékeztek, megalázásokat szenvedtek, s aztán dolgaikat elvégezvén, idő előtt haltak el, hogy hiába ne fogyaszszák a kenyeret, s hogy holttetemeiken győzelmesen haladjon előre az égi hivatásu czivilizáczió.

Legyünk hálásak irántuk, de valami nagyon ne sajnáljuk meg őket.

Mert még szükség van rájok, s szükség van a könnyelműségükre. Szükségünk van rá, hogy ezentúl is legyenek ilyen ismeretlen szegény emberek; szükség van rá, hogy ezentúl is éhezzenek, fázzanak, nélkülözzenek, hogy benne maradjanak a miazmákkal teli levegőben, hogy verejtékezzenek, megalázásokat szenvedjenek, s aztán a dolgaikat elvégezvén, idő előtt haljanak meg, s hiába ne fogyaszszák a kenyeret.

És szükségünk van rá, hogy ezután is szaporák maradjanak.

Mert ha véletlenül ki találna halni a fajtájuk, ki vinné előbbre a mi győzedelmes czivilizácziónkat? Ki gondoskodnék róla, hogy ezután is ehessünk kínai fecskefészket, hogy – ilyenkor télen – a tengeri rák szép piros ornátusában ismét megjelenjék asztalunkon, hogy asszonyaink ezután is viselhessenek csipkét, hogy jövőre is hálókocsiban utazhassunk, s hogy többet is szíhassunk azokból a szivarokból, melyeket Bances és Suarez urak, a westminsteri herczeg és a portlandi herczeg ő fenségeikre való tekintettel, oly különös gonddal készittetnek?!…