IV.

Biró Jenő urban, a mint bizonyára kegyesek voltak észrevenni, volt valami a hindu szentből, a ki nap-nap után, órákon és órákon át, csak a tulajdon köldökét szemléli s mélységesen el van merülve Nirvánába vágyó lelkének a vizsgálatába. Neki is az volt a gyöngéje, hogy tulságosan sokat foglalkozott úri énjével. Ettől a hibájától nem tudott szabadulni, s hiába szépitenők a dolgot, meg kell vallanunk, hogy életének mindegyik szakában fölöslegesen sokat társalgott azzal az ismerősével, a kit mindegyik között a legkiállhatatlanabbnak tartott, a kit azonban nem tudott lerázni a nyakáról.

Ez a különös előszeretet, mely őt – nem tagadhatjuk – kissé unalmassá tette, lefoglalta minden szabad pillanatát; és – ismételjük – egészen soha se bocsátotta ki a karmaiból. De mégis hozzá kell tennünk, hogy volt életének egy rövid időszaka, mikor ez az előszeretet nagyon megfogyatkozott benne; az az időszak tudniillik, a melyet éppen elbeszélünk.

Mikor felhaladt annak a kis templomnak a lépcsőin, mely ott állott a külső város fő-terén, szemben a szegények házával, tele volt a feje ezer álomképpel; mert vannak másodperczek, a mikor egy-egy századra valót gondol el az ember. De ebben a másodperczben minden egyébbel foglalkozott… akármivel… csak úri énjével nem.

És attól fogva, hogy az oltár előtt elmondta, hogy: »Isten engem úgy segéljen«, s attól fogva, hogy a Bella ajkai elsuttogták az eskü szavait, meglehetősen hosszú idő telt el, a nélkül, hogy ama bizonyos régi ismerősével társalogni kedvet kapott volna. Mindig volt mellette valaki, a ki jobban érdekelte, mint az a kiállhatatlan, megunt czimbora.

Órák, napok multak el, mikor egy-egy pillanatra megint egyedül találta magát ezzel a megunt ismerőssel. És akkor se sokat foglalkozott vele, csak hireket mondott neki egy eddig ismeretlen, szép világból.

(Derült, csillagos éj volt; kint ült az erkélyen).

És megkérdezte a fekete ruhás embertől, a ki csak árnyék volt:

– Érzed, milyen balzsamos a levegő? Mintha ezerféle, könnyü illatszerrel volna tele!

(»A VII. kerületben!« – vigyorgott a másik).

Majd azt kérdezte tőle:

– Ugy-e, mily édesen csókol homlokon a langy, tavaszi szellő? Mintha csak az Arno partjáról jönne!

(»Firenze ugyan hiányzik, de ez mellékes« – mosolygott az árnyék).

Aztán fölnézett az égre s igy szólt:

– Látod, az ott fenn, a melyik a legszebben ragyog, az az én csillagom!

(»Ah, látom, látom!« – felelt mohón a másik).

Odabenn valami lámpafény járt-kelt a szobában.

Az árnyék eltünt. S ő ismét gondolat nélkül és vadúl dobogó szivvel hallgatta a közeledő lépések neszét…

Ha tükörbe nézett volna, bizonyára észreveszi, hogy valami különös csillogás ragyog a szemében.

Hogy mi okozta ezt a különös csillogást, azt én nem fogom elmondani, kisasszonyok.

Hanem… ezt a csillogást nem látni minden fiatal férj tekintetén. Nem látni azokén, a kik csak a szövetségest, vagy csak a tűzhelyt keresték, nem látni azokén, a kiket a szerelem nem illetett meg mind a három bűvös vesszejével, és nem látni végre azokén, a kik a boldogság első napjaiban egy-egy perczre el-elgondolkoznak…

De nem látni ezt a csillogást a szeretők szemében sem. Legyen a kedves oly szép, mint egy Vénusz-szobor, oly illetetlen, mint a Montblanc hava, legyen ajka oly tüzes, mint Samos bora… ezt a csillogást nem látni a szerető szemében.

Ilyen csillogás ragyoghatott ama kiválasztottak szemében, a kikről az irás beszél, s a kiknek megadatott az a kegyelem, hogy még életükben megláthatták az istent. Ezek a kiválasztottak soha se mondták el a titkukat senkinek.

Nagyon boldog volt. Elfelejtette minden szenvedését, minden fájdalmát, minden nyomorúságát. És ujra megtanult imádkozni.