V.

Még nem volt két hónapja, hogy összekeltek, mikor egy délután, a városligetben, először és utóljára látták Leontint és Sóváry urat.

A Bella gondolata volt, hogy kisétáljanak. Titokban sokallni kezdte a munkát, melyet a férje végzett, és úgy gondolta, hogy annak az embernek, a ki alig alszik valamit, s a ki a szabad idejében folyton csak a felesége szoknyája mellett ül, nem ártana egy kis kényszerpihenés. S hogy elvonja a munkától, azt találta ki, hogy neki nagyon kell a levegő; Biró ur tehát csak tegye le az ecsetjét, s teljesitse az egyik legkomolyabb férji kötelességét: kövesse feleségét, a mint esküdött, mindenhová, még a városligetbe is.

Biró, a ki arra a gondolatra, hogy a feleségének kell a levegő, elment volna mindjárt Szicziliába is, engedelmeskedett, s azzal biztatta magát, hogy holnap kétszerannyit fog dolgozni.

S egy félóra multán már ott sétáltak a kápolna táján, a hol nemrég egy kis czivódás után olyan kétségtelenül kibékültek egymással.

A városligetet természeti bájakban gazdagnak bizonyára nem lehet mondani. De ők szerették a városligetet. Szerették, mert emlékezetes helylyé vált előttük, és szerették azért is, mert olyan közel volt hozzájok, hogy szinte a magukénak tekintették. A zürichi tó partján nem lehettek volna sokkal nagyobb örömben.

Biró olyan vig volt, mint egy iskolásgyerek; s a feje, mint rendesen, tele volt gonosz gondolatokkal.

És miközben el-elvitatkoztak rajta, hogy ama bizonyos emlékezetes mondatok melyik fatörzs mellett s hogyan hangzottak el, egyszerre csak kifúrta az oldalát a rosszaság:

– Tudja-e, hogy maga még ma is adósom egy csókkal?

– Nagyon csodálnám.

– De igen, azzal, a mely még Derblay urnak járt volna.

– Bocsánatot kérek, azt már megkapta.

– Nem tudok róla semmit.

– Ó, kérem! Az volt a legelső…

– Szó sincs róla. Azt már a férji jogczimnek köszönhetem… Igen, egy csók még jár nekem, a kamatjaival. És mivel a helyzet hasonló, követelem a tartozást.

– Csak nem akar itt csókolni meg?…

– De igen. Egy lélek se jár erre.

– Eredj!… Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek! Azóta… azóta, egészen megváltoztál! Azelőtt olyan komoly, olyan kedvesen komoly voltál. És nekem éppen ez tetszett benned… Látod, egészen elvesztetted előttem a tekintélyedet!

De a hogy az urára pillantott, meglátszott a nézésén, hogy az a tekintély még se veszett el egészen. Vagy ha igen, a tekintély helyén keletkezett valami más, a miért nem volt kár a csere.

Biró nevetett.

– S ha meggondolom – szólt – hogy ennek nem én vagyok az oka, hanem a mi barátunk, az öreg pap?! Igen, igen, az öreg pap, az ő gonosz mosolygásával! Nem is pap az, hanem garabonczás; megbabonázza az embert!

– Már hogy’ beszélhet róla ilyen tiszteletlenül! – botránkozott Bella. – Azelőtt, ha ilyen rossz tréfa jutott az eszébe, legalább elhallgatta.

– És most elmondom… Hisz éppen ebben van a babona! Engem, hiába is tagadnám, csakugyan kiforgatott a komolyságomból. Hanem ez még semmi. De lássa, magának meg elvette minden bátorságát. Azelőtt csak ez a nóta járta, hogy: »Ó, én tudok mindent! Ó, én nem félek semmitől!« És most? Most meg csak ez járja, hogy: »Nem, nem, nem«… vagy: »Ugyan mi jut eszébe?!«… aztán: »De, Jenő!«… és: »Már hogy’ lehet valaki ilyen nagy gyerek!« De hát hova lett az a régi vitézség?! Hova lett a tavalyi hó?!…

– Szép is volna, ha én magának mindig szót fogadnék! Akkor vége lenne minden okos dolognak, a munka mindig várhatna sorára, nem maradna egyebünk, csak a sok szerelmes vers, és elmehetnénk szépen kéregetni.

– Ohó, hát tegnap, ki hítt el tegnap a munkától?…

– Igen, de nem azért, hogy aztán megint csak bolondságokon járjon az esze!… Igazán, még szerencse, hogy az emberek nem tudják, a mit én tudok. Ha tudnák, hogy milyen kis bolond vagy, bizony nem szólitanának igen komolyan tanár urnak, és talán el is vennék tőled a hivatalodat!

– Még nem hallottam róla semmit, hogy ilyen szándékuk volna. Különben kitelik tőlük. De tudja mit? Ez kitünő ürügy rá, hogy elbúsuljuk magunkat, s elkeseredésünkben valami vasárnapi mulatságot szerezzünk egymásnak. Menjünk el az operába.

– Arra már késő van. De micsoda pazarlási kedv szállotta meg ujra?!…

– Ez a bohém-természet. Ki-kitör az néha, és eget kér.

– Igen, de ha a bohém egy kis polgárasszonyt vállalt a nyakára, akkor alkalmazkodik.

– Szivesen. Tehát, mit gondol, ha beülnénk egy kocsiba, s ma este, a változatosság kedvéért, egy előkelő vendéglőben vacsorálnánk?

– Ó, persze! A kocsiból nem szórnánk mindjárt pénzt is a nép közé?!

S elkezdtek vitatkozni. Mind a kettő csak azért makacskodott, hogy a másiknak a kedvében járjon. Biró arra gondolt, hogy a felesége nagyon egyhangúnak találhatja az életmódjukat, s szerette volna, hogy ne legyen egészen megfosztva a fiatal asszonyok apró szórakozásaitól. Bellának meg az járt az eszében, hogy egy-egy ilyen kirándulás öt-hat órai munkába kerülhet a férjének.

S mind a ketten bele láttak egymásnak a lelkébe, de azért csak adták tovább a szeszélyest, mintha valamelyik el tudta volna bolonditani a másikat.

Még az önfeláldozás sem erény. Mert hisz a legapróbb önfeláldozásnak is megvan a maga gyönyöre.

Végre megalkudtak.

Közel voltak ama vendéglők egyikéhez, a hol a városliget szerény kéjutazói megkoronázzák vasárnapi élvezeteiket, s egy-egy pohár sör mellett, a zene varázsának hódolva, el-elálmodoznak néhány vedlett, porlepte fán, abban a boldogitó hitben, hogy végre a természetben gyönyörködnek.

Bella a ki látta, hogy ma nem bir az urával, azt találta ki, hogy ő a szabadban akar vacsorálni, s mert fáradt: egy tapodtat se megy tovább.

– Maga nem tudja, hová akar menni – erősködött Biró, hogy lebeszélje Bellát rögtönzött kivánságáról. – Higyje el, Miss Illandudnónak soha se jutna eszébe, hogy ide jöjjön vacsorálni! És az amerikai dollárkirálynék?! Mit szólnának ehhez az amerikai hölgyek?!

Bella elnevette magát.

– Az valószinü, hogy nem találjuk itt őket! De annál jobb, mert már feszélyezni kezdtek az előkelőségükkel. És ez most különösen terhemre volna, mert magam is kedvet kaptam a vasárnapi mulatsághoz. Menjünk.

– Jó. De csak egy föltétel alatt – kötődött Biró.

– Halljuk.

– Kiadjuk magunkat szerelmes párnak… Én nem akarom, hogy azt mondják rólam: »Nini, az a zsugori ide hozza vacsorálni a kis feleségét!« De ha azt mondják a szomszéd asztalnál, hogy: »Ejha, az a szerencsés kópé milyen helyes kis czukorbabát hóditott magának!« – azt már nem bánom. Tehát: eldugjuk a jegygyűrűinket, és nagyon álmosakat pillantunk egymásra. Jó? Igen, nem?

– Ó, és még a Don Juant akarja játszani!

– Hát a bátorság?

– Az nem hiányzik. Hanem…

– »Hanem« is van?

– Hogyne! Először is, a dolog képtelenség. És másodszor…

– No, lássa, maga is nevet!

– Hát persze. Hogy’ is…

– … Juthat ilyesmi az eszembe?!

– Magával nem lehet beszélni.

– Nem. És »másodszor«?

– Másodszor, úgyis hiába volna minden. Mert megismernének a menyecske-kalapomról.

– Annál bátrabban követhet tüskén-bokron át, a mint fogadta. Megkapom a gyűrűmet, igen vagy nem?

– Jó. De legalább nagyon kedves lesz egész este és mindenben szót fogad nekem?

– Igérem.

– Akkor hát, isten neki, szöktessen meg!

– Ne féljen semmitől! Minden jóvá lesz téve!

S a szinházi szerelmesek hagyományos mozdulatával szivére tette a kezét. Nevettek mind a ketten.

Bella ki volt pirulva egy kicsit, de ez a pirosság egészen más volt, mint az, a melyet Biró soha se tudott és soha se akart elfelejteni.

Bementek. A festő örült a tréfájának, mint egy városi gyerek, a kit rászabaditottak a falu minden gyönyörűségére.