VI.

Hanem alig ültek le – Biró még körül se nézett – Bellát elhagyta a vitézsége. Oda hajolt az urához, s megszeppenve suttogta a fülébe:

– Adja vissza a gyűrűmet, s húzza fel a magáét is! De hamar, és úgy ám, hogy észre ne vegyék!

Biró tőle telhető ügyességgel engedelmeskedett.

– Talán ismerőst látott valahol? – kérdezte – hogy így cserben hagyott a bátorságunk?

– Nem. Hanem, nézze, itt úriemberek is vannak!

– Persze, hogy vannak. Hiszen én éppen ő előttük akartam tüntetni!

– Micsoda ötletei vannak!… Istenem, mit gondolhattak volna rólam?!

– Minden jóvá van téve – mosolygott Biró, s aztán körülnézett, hogy lássa, kik vetettek oly korai véget a Bella hősies felbuzdúlásának.

A kerti helyiségben csak nagyon kevesen voltak. Körös-körül, a szomszéd asztaloknál, nem ült egy lélek se, csak a veranda hosszú asztalát foglalta el egy nagyobb társaság.

Ez az egész nagy társaság egy családot alkothatott, mert a kik a hosszú asztalnál ültek, mindannyian gyászruhát viseltek.

Talán valamivel csendesebben voltak, mint ilyen nagy társaság vacsora után szokott lenni. De ez volt az egész, a mi viseletökben a gyásznak megfelelt. Mert különben elég élénken beszélgettek, sőt a jókedvük szinte feltünő volt.

Majdnem mindnyájuk arczán ott volt az a különös derü, melyet gyakran láthatni fiatal gyászolókon, s mely a gyász első idejében oly sokszor sérti az idegen szemét.

Mi ez a derü? Az állati önzés öröme, hogy az ember élve találja magát a halállal való nagy találkozás után? A megnyugvás, a fellélekzés, hogy a gyilkos rém-alak, megelégelve gyászukat, tova szállott, más áldozatok után látni? Vagy talán az életnek, az ifjuságnak a szokottnál elevenebb érzése? A halállal való diadalmas érintkezésnek öntudatlan, naiv dicsekvése? Vagy egyszerüen az, hogy a fiatal test, a lélek akarata ellenére is kárpótolja magát a kiállott fájdalmakért? A vigasztalódás önző vágya, melylyel az ember legelőször is maga siet sanyargatott énjének a vigasztalására? Mindez együttvéve, vagy mindebből semmi? Hanem a megszállottság valami különös állapota, melyet egy titokzatos Hatalom mér a véges emberre? Mindegy. Akármi is, gyakran láthatjuk ezt a különös derüt. De soha se láthatjuk elégszer arra, hogy ujra és ujra meg ne lepjen, s hogy ujra és ujra meg ne döbbentsen.

S éppen ez a különös derü volt az, a mi Birónak annyira felötlött rajtuk, hogy kissé hosszasabban felejtette a szemét a társaságon. Másként talán észre se vette volna őket. Sokkal jobban el volt foglalva a feleségével, sem hogy kedve lett volna a legközelebb látható idegen arczokat tanulmányozni, mint azok szokták, a kik unalmukban nem tudnak mit csinálni.

Bella már korábban észrevette őket, mindjárt akkor, a mikor leültek. A megjelenésük némi feltünést keltett. A mig helyet kerestek, a hosszu asztaltól egész sereg tekintet követte őket; s aztán, halkan, összesugva, egy-két megjegyzést is tettek rájok. Bella nem láthatott oda, s az illedelmesen halk megjegyzéseket se hallhatta; de ismeretes, hogy az asszonyoknak külön tehetségük van rá, hogy észrevegyék azt is, a mit nem látnak és nem hallanak.

Egy futó pillantás után már azzal is tisztában volt, hogy amazok jóléthez szokott emberek és a jobbik társaságból valók. Világos, hogy épp úgy csak véletlenül vetődtek ide, mint ők. Valakinek a szeszélyéből. S Bella mindjárt megtalálta a szeszély gazdáját is, egy halvány szőke kisasszonyban.

Legalább Bella kisasszonynak nézte. Biró már, a kivel felesége sietett az észrevételeit közölni, más véleményen volt. Esküdni mert volna, hogy a szőke hölgy felesége annak a szép, fekete bajuszos fiatal embernek, a kinek az arcza oly feltünően elütött a közös tipustól.

Hogy ez a fekete bajuszos ember csak nem régóta tartozik hozzájok, de máris helyet kapott a családban, azt könnyü volt kitalálni. Csak az volt a kérdés, hogy minő helyet? Bella határozottan azt állitotta, hogy a fekete bajuszos ur még csak vőlegény. A vitát nem volt könnyü eldönteni. A szőke hölgy félgyászos kalapja nem árult el semmit; viselhette azt leány is. És a többi jelek épp ilyen bizonytalanok voltak.

A kérdés kezdte mulattatni Bellát is, Birót is. S felhasználva, hogy ők a félhomályban, egy nyilt üveg bura alá dugott gyertya kétes világánál ültek, a társaság pedig a vendéglő nagy lusztere alatt foglalt helyet, alaposan szemügyre vették őket, hogy teljes tájékozottsággal fogjanak hozzá a kisérleti pszihológia gyakorlati alkalmazásához.

Csak egy dolog volt világos az első pillantásra: az, hogy a fekete bajuszos ember kivételével mindnyájan egy és ugyanazon család tagjai. Oly feltünően hasonlitottak egymásra, s az asztalfőn ülő, még elég fiatal mamának a vonásait oly bizonyossággal lehetett felismerni a többiek arczán is, hogy e felől nem lehetett kétség. Látnivaló volt, hogy a társaság ifjabb tagjai mind egy szálig testvérek.

Mert a még nagyon csinos mamát s a fekete bajuszos urat kivéve, a ki a harminczas évek közepe felé járhatott, csupa ifjuság volt az egész társaság. A két nagy lány közül az idősebb, a szőke, legfeljebb húsz éves lehetett; a legkisebbik lány pedig még bokorugró szoknyában járt. A társaság másik gavallérjának épp oly leányos volt az arcza, mint kisasszony testvéreinek, s a kisebbik fiú, a ki nevetnivaló bölcseségeivel nagyban mulattatta a társaságot, nem lehetett több tiz évesnél.

De még az ifjuságukhoz képest is nagyon vigan voltak. A fekete bajuszos ur enyelgéseit mindenki derült mosolygással fogadta, s a gyerek szellemi szikrái viharos tetszéssel találkoztak.

Csak a mama volt egy kissé szomorú. De ez a foszló szomorúság, melyet minduntalan át meg átsugárzott az ifjuságból szerte áradó derü, az egyetlen volt, a mi arra emlékeztetett, hogy a társaság talán még se felejtett el végképpen valakit, a kiről itt csak a mindnyájukon látható jólét és öt egyforma kék szempár beszélt.

– Nézze – sugta Biró a feleségének, – mégis csak nekem van igazam. Először is, mellettem szól az, hogy a fekete bajuszos ur is gyászban van, mint a többiek…

– Ez semmit se bizonyit. Ha az apjuk hirtelen halt meg, olyankor, a mikor az esküvőtől már csak egy pár nap választotta el őket, természetes, ha a vőlegény is meggyászolja. És úgy látszik, az esküvőt éppen e miatt kellett elhalasztani.

– Aztán meg, hallotta, még a gyermekek is tegezik a feketét, és csak Ernőnek hivják?!…

– Akkor én többet vettem észre. Ernő ur már mamának szólitja jövendőbeli anyósát. De hogy ha egy pár nap mulva már leteszik a gyászt, s az esküvőt megtartják, ez se jelent semmit. Hallottad, hogy Ernő ur és Leontin magázzák egymást?

– Leontin? Melyik a Leontin? A szőke?

– Hát persze. A Riza, a kiről folyvást beszélnek, a második lány, a barna. Ernő ur egy huszártiszttel boszantja, egész este. A kicsit Mariskának hivják. A nagy fiú Oszkár, a gyerek…

– Az Tóni. Ezt az egyet már én is megtudtam. Nagyon sokat foglalkoznak Tónival.

– Mert Tóni a család büszkesége és reménye. Meglátszik rajta, hogy az apja is rettentően elkényeztette.

– Nem igen figyeltem rá. Én csak Leontint néztem, a ki alig veszi le a szemét Ernő urról.

– No és ez nem győzte meg magát?

– Nem hát. A háromnapos férjnek még nincs rossz tulajdonsága, csak az erénye több, mint volt.

– Először is, ne illetlenkedjék. És másodszor, a háromnapos asszony már…

– Nos, mért zavarodott meg?

– A háromnapos asszony… végre is, már jobban vigyáz a viseletére, mint egy szegény, gyanútalan leány.

– Ó, be szeretném megcsókolni magát ezért a mondásért!…

– Ez a lelkifurdalás. Érzi, hogy tulságosan sokat tanulmányozta Leontin kisasszonyt.

– És mégse vettem észre egyszer sem, hogyan beszélget Ernő urral…

– Ernő ur jónevelésü embernek látszik. Csak éppen egy lehelettel foglalkozik többet Leontinnal, mint Rizával; de nagyon figyelmes iránta. Majdnem olyan kifogástalan, mint te voltál. Remélem a Leontin érdekében, hogy férjnek is olyan kifogástalan lesz, mint a milyen kis férjem nekem van.

– És maga olyankor mond ilyet, a mikor nem csókolhatom össze érte?!…

– Vigyázzon. Legyen egy kissé idősebb férj. Ránk néznek.

Most már amazokon volt a sor, hogy visszatanulmányozzák a szomszédaikat.

Ez a viszonzás nem érinthette őket kellemetlenül. Tudták, hogy kiállanak ők minden birálatot.

S a hosszú asztal vendégein meg is látszott, hogy a rövid szemle igen kedvezően ütött ki rájok nézve. Biró, a ki nem állhatta meg, hogy oda ne pislantson, csupa elismerő tekintetet fogott el, s Bella meghallotta, a mint Riza kisasszony félhalkan odasugott Ernő urhoz: »Nagyon kedvesek!«

A mi azt illette, ők is meg voltak elégedve a szomszédságukkal. Biró örült rajta, hogy az efféle helyiségek rendes látogatói helyett ilyen jónevelésü emberek vannak a közelükben, s igy a Bella merész ötlete még csak egy kellemetlen negyedórát sem okozott nekik. Bellát meg valósággal szórakoztatta az a regény, melyet az előtte lévő alakokból oly könnyen összeállithatott magának. A regény bizonyára igen egyszerü volt, de az alakok megnyerők, kedvesek. Leontin kisasszony szerelmes halványságával és naiv, meghódolt, tönkre silányodott pillantásaival, melyekkel szinte hozzátapadt Ernő urhoz, rendkívül érdekelte; s Ernő urnak egész külseje igazolta ezt a kivételes hódoltságot. A Riza kisasszony nyelvecskéje igen mulatságosan pergett, Oszkár a családi körben egészen kifogástalan legény volt, s a rövidruhás kis lány méla, kiváncsi kék szemével a Sacré Coeur szép napjaira emlékeztette. A mama szépen megőrzött fiatalsága pedig tökéletesen derültté tette ezt a képet, melynek középpontján Tóni ur szórta az elmésség szikráit.

Az érdeklődés tehát kölcsönös volt.

– Milyen furcsa is az ember! – villant át a Biró fején egy észrevétel, mely gyakran meglepi az álmodozásra hajlandókat – s mennyire teli van ellenmondásokkal! El vagy hónapokon át, s rá se gondolsz azokra, a kikkel együtt élted át a legszebb óráidat, a kikkel kicserélted a titkaidat, a kiknek egykor talán a legkedvesebb embere voltál. Azután belebotlasz a legelső idegenbe, s ez az idegen, a ki se inged, se gallérod, az orra formájával, a járása különösségével, az élczei vakmerőségével, vagy hanghordozásának egy sajátságával leköti a figyelmedet és elfoglalja gondolataidat. El vagy hónapokon át és egyszer sem borzong át lelkeden ama nagy szerencsétlenségek emléke, melyek ránczok alakjában oda vannak irva a homlokodra, de ha az utczán elveti magát előtted egy szivbajos ember, a napod el van rontva és nem tudsz vacsorálni. El vagy hónapokon át, és elfelejted megsiratni önmagad – pedig volna okod rá – de bőséges könnyeket hullatsz a szinházban agyontaposottan közönséges, untig ismert jeleneteken, és megrendülsz a lelked mélyéig, olvasva költött, ravaszul kieszelt, lehetetlen történeteket! Ó, nyomoruság! Még a lelkünk is anyagi, még a lelkünk is röghöz tapadt!

De a hogy belenézett abba a kedves, szép szembe, megbékélt az élet minden kényszer-föltételével, s a melankolia köde elszállt szivarja füstjével, fel, a poros fák ormai felé.

– Nézd csak – suttogott hozzá a felesége, – a szegény Leontin rosszul van!

Csakugyan, valami baj lehetett a másik asztalnál, mert az asszonynépség fölkerekedett, s Leontint, a ki krétaszinre halványult, bevitték a vendéglő kissé kezdetleges toalett-szobájába. A baj azonban nem lehetett nagy, mert Ernő ur nyugodtan ott maradt az asztalnál s mosolyogva beszélgetett tovább a fiatal legénynyel.

– És maga még ezt se találja gyanúsnak? – kérdezte Biró halkan Bellától, a kivel, a Leontin-kérdésre nézve, még most se tudott megegyezni.

– Nem én – felelt Bella. – És bizony hiába gyanúsitod a szegény Leontint, mert nincs egyéb baja, mint hogy a vacsorához nagyon is be volt fűzve. Mindjárt segitenek rajta.

És csakugyan Bellának lehetett igaza, legalább a hölgy-társaság sokkal hamarább tért vissza, mintha a szőke hölgy komolyan rosszul lett volna. Aztán meg Mariska nagyon ügyetlenül takargatott valami kis csomagot, a melyben a Bella jó szemének nem volt nehéz az eltünt füzőt felfedeznie.

Leontin kissé pirosan jelent meg s aggodalmasan burkolózott csipke-kendőjébe, mintha nagyon fáznék. Különben tehetsége szerint erősködött, hogy csak elszédült egy kicsit. De minél jobban bizonyitgatta, hogy csak szédülés volt az egész, annál pirosabb lett, s titokban annál gyilkosabb pillantásokat lövellt a szegény Mariskára.

Ez a kis esemény siettette elvonulásukat, s Biró már azt hitte, hogy vitája Bellával örökre eldöntetlen fog maradni. De Oszkár egy élcze, mely a hosszú asztalnál roppant derültséget keltett, eloszlatott végre minden kétséget.

Az élcz az volt, hogy Oszkár mókázott aggodalommal fordult Ernőhöz és igy szólt hozzá:

– Te, aztán elgyere ám holnap!

S kiderült, hogy Ernő urnak holnap lesz az esküvője Leontin kisasszonynyal. Bella tehát jól okoskodott. A mátkapár utolsó sétája volt az, a mely erre a – fényűzéssel éppen nem járó – vacsorára alkalmat adott.

Birónak meg kellett adnia magát. Ha még ezután is maradt volna egy kis kétsége, ezt is eloszlatta volna: maga Leontin kisasszony, a ki, mikor fölkerekedtek, igy szólt a fekete bajuszos emberhez:

– Sóváry ur, kérem, adja a karját!

– Az »ur« nem rossz – suttogta Bella.