VII.

Vagy két hétig nagyon sokat emlegették Leontint és Sóváry urat. Egész regényeket faragtak róluk, s versenyeztek, ki tudja a kicsiny jelekből, meg az elejtett szavakból helyesebben találgatni az igazságot, vagy legalább is a valószinűt.

És aztán, később is, a hányszor csak a városligetben sétáltak, mindig eszükbe jutott: vajjon hol, merre járnak Sóváry ur és Leontin, vajjon nem gondolnak-e rá mézes heteikben, hogy valamikor még egyszer fölkeressék azt a furcsa kis vendéglőt, a hol utóljára voltak együtt, mint vőlegény és menyasszony?!… Játékot űztek ezzel a két névvel; és gyakran fejezték be apró vitáikat a Sóváry urra és Leontinra való döntő hivatkozással:

– Sóváry ur már szót fogadott volna!

– Leontin csak hallgat és szeret, mint Cordélia!

Szóval nevettek, hogy ha róluk volt szó.

Pedig Sóváry ur és Leontin, tudtukon kivül, Birónak komoly szolgálatot tettek.

Eszébe juttattak valamit, a mi különben talán soha se jutott volna eszébe.

Eszébe juttatták, hogy idegen emberek csak olyanokat tudnak, ha tréfásan is, igy foglalkoztatni, a kikre nézve a sok ember ujság; eszébe juttatták, hogy Bellának nincsen társasága.

Eddig soha se gondolt rá, hogy az a zárkózott életmód, melyet folytattak, valóságos remeteséghez kezd hasonlitani. Neki fel se tünt ez, mert ő igy találta az életüket a legeslegszebbnek. Magáról itélt. És kellett is neki a társaság! Nem volt senkije a feleségén kívül; nem volt embere, a kihez csak valamennyire is vonzódott volna; Bella volt az egész világa.

Örült, ha nem látott embert. Legalább nem volt, a ki kellemetlenkedjék neki, s elvonja Bellától. Még csak az kellett volna neki, hogy a Vezekényiek a nyakára járjanak! Mintha bizony nem sajnálta volna az idejét még a munkától is!

De éppen az volt a bökkenő, hogy az idejét meg kellett osztania, és csak félig lehetett a feleségéé. Ez olyan kényszerüség, a melybe a legtöbb férfinak bele kell nyugodnia. A tapasztalás azt mutatja, hogy bele is nyugosznak, és sokkal könnyebben, mint az asszonyok gondolták. De Biró nem vette ilyen könnyen a dolgot; igaz, hogy neki két ember idejét kellett a munkának áldoznia. Hanem ezen nem lehetett változtatni; ehhez csak alkalmazkodni lehetett.

Eddig, ha neki magának valóságos önfeláldozás volt is a munkában való kitartás, arra rá se gondolt, hogy az ő tulságos elfoglaltsága Bellának is nagyon terhére lehet. De mióta a Leontinról és Sóváry urról rögtönzött kis regény, mely Bellát annyira mulattatta, szeget ütött a fejébe, mióta azt kezdte képzelni, hogy ez az ártatlan mulatság nem jelenthet egyebet, mint a társaság után való – meglehet öntudatlan – vágyódást: azóta gyakran furdalta az a kérdés, vajjon nem kegyes szinlelés-e, ha Bella úgy mutatja, mintha soha se kivánkoznék sehová, semminő társaságba; vajjon felesége, szinte tudtán kívül, nem hoz-e érte a fiatalságához képest igen nagy áldozatot; s vajjon nem a legképtelenebb, nem a legvadabb önzés-e, hogy ha Bellát minden lemondásért, minden nélkülözésért, minden áldozatért, mindössze egy szerelmes férjjel akarja kárpótolni?!

– Meglehet – tünődött Biró a robotja közben – meglehet, hogy a szerelem mindent pótol, de talán jobb, ha nem kell mindent pótolnia. És, ha meggondolom, van valami állatias abban a szegényember-felfogásban, a melybe már-már belesüppedtem, hogy: minden jól van, ha nem szenved – az »asszony«. Bellában az »asszony« bizonyára nyugton van, mint egy gyermek, a kinek fogalma sincs róla, hogy nélkülözések is vannak a világon. De az én feleségem nemcsak asszony, hanem végtelenül gyöngéd, finom lélek is, és kérdés, vajjon ennek a még harmatos, ifju léleknek az ábrándjait megvalósitják-e az én örökkön egyforma szerelmes szavaim, s a robottól fáradt, megalázkodó, elaljasult, ábránd- és reménység-vesztett, kopasz lelkem?!… Fájdalom, meglehet, hogy nem, s fájdalom, ez a lélek, melynek mélységeibe nem láthatok be, olyan jóságos is, hogy talán csak áltat…

Elgondolta, hogy az az idő, melyben a munka egészen elvonja Bellától, szegény emberek viszonyaihoz képest is nagyon sok, tulságosan sok. Igaz, hogy Bellát valamennyire elfoglalják háziasszonyi gondjai is, de ez csekélység. Igaz, hogy a munkája nagyobb részét otthon végzi, s Bellát legalább sokáig nem hagyja magára. De mig a munkának ezek a kedvesebb órái, melyekben Bella ott olvasgatott vagy zongorázott az oldala mellett, ő rá nézve nem voltak valami sajátos varázs és gyönyörüség nélkül, mindig kérdés maradt előtte, hogy: ezalatt Bella nem unatkozik-e, annál kegyetlenebbül, mert – soha se panaszkodik?! Igaz, hogy Gabriella, Terka, sőt Margit is minduntalan ott voltak, hogy földeritsék a Bella magános óráit, de vajjon ezzel a kicsiny körrel beéri-e egy olyan ifju lélek, melynek a nem ismert világokról még csak szép álmai vannak, mely minden ismeretlent ragyogónak képzel?!…

Volt egy megnyugtató gondolata is. Remélte – és sok jel növelte a reménységét – hogy Bellának nemsokára lesz egy nagy elfoglaltsága: egy olyan nagy elfoglaltsága, mely igazán mindent pótol s mely nemcsak mindent pótol, de mindent el is felejtet, a legnagyobb elfoglaltság, melyet a kegyes természet egy női lénynek szánhat. Ez a reménység valami ismeretlen, mélységes, csodás boldogsággal töltötte el a szivét. De ez se oszlatta el egészen a gondját. »Hát addig?!« – kérdezte magától. Nem tudta mért, de valami kétségbeesetten tiltakozott benne arra a gondolatra, hogy a felesége a lemondásnak éljen, ha csak hónapokig is.

És minél tovább nézett farkasszemet ezzel a gonddal, annál erősebbé vált benne a meggyőződés, hogy a felesége csak lemondással gondolhat az ismeretlen világokra, vagy legalább egy nagyobb társaság apró örömeire, melyek derüs képei gyermekkorából, mint kedves s a távolságban egyre szebbülő emlékek maradtak meg a lelkében.

– Persze, – izgatta magát – ha én könnyen bele törődöm a remeteségbe, az csak természetes. Az olyan ember, a ki megcsalódott mindenben és mindenkiben, még a maga erejében is, a ki az idegen világokban nem látott egyebet, csak csatamezőket, a hol hiénák marakodnak holttetemek körül, a ki néhány éhes, elszánt farkason kívül nem talál senkit, a kit barátjának nevezhetne, az ilyen ember ugyan könnyű szerrel belenyugodhatik, hogy meghúzza magát egy kis fészekben, mely az egyetlen kedves hely előtte a világon. De a másiknak, a ki azt a világot odakünn még tündér-vidéknek képzeli, hogyne volna kedve kinézni a fészekből, a hol oly sokszor marad egyedül?!…

Ha, mint a mesék hőseinek, csak intenie kellett volna, hogy a kivánsága teljesedjék, már régen megszerezte volna feleségének az előkelő lelkek legkedvesebb szórakozását, azt az örömet, melyet Madame Récamier olyan nagyra becsült.

De társaságot nem lehet mesterségesen csinálni; különösen ha az ember szegény ember. A szegény ember úgy van ezzel, mint a legtöbb szegény leány a házassággal: jóformán csak azok közül válogathat, a kik nem méltók hozzá, s a kikhez le kell ereszkednie.

Birónak tehát nem lehetett más gondolata, mint, hogy a hiányzó társaságért úgy kárpótolja a feleségét, a hogyan tudja. A fejébe vette, hogy elviszi a szinházakba, a hangversenyekbe, mindenüvé, a hol szórakozhatik. Azt akarta, hogy úgy öltözködjék, mint a jólétben élő asszonyok, s minduntalan ajándékokkal került haza, melyeket aztán Bella szépen visszaküldözgetett a boltba, apró leszámitások mellett. Egy nap se jött haza virág nélkül, s folyton törte a fejét, minő meglepetéseket találhatna ki, a melyeket Bellának, akarva, nem akarva, el kellene fogadnia?

Adósságokat csinált, abban a vak, de biztos meggyőződésben, hogy ezeket már nemsokára meg fogja fizetni. Annak, a ki el van szánva minden dologra, a ki fáradhatatlan a munkában, végre is ki kell küzdenie annyit, hogy az apró nyomorúságok ne rántsák az örvénybe.

Adósságokat csinált nyakra-főre, s Bellának azt hazudta, hogy váratlan keresményhez jutott, hogy megkapta valami régi munkadiját, hogy felemelték a fizetését. S valami ösztön azt sugta neki, hogy jól cselekszik.

Bellának valóságos feladat volt, hogy visszatartsa a legesztelenebb pazarlástól, de Bella meg tudta találni a módját, hogy a nagyobb őrültségektől mégis megóvja. Nem győzött bizonykodni, hogy a hangversenyek rá nézve tűrhetetlenek, erősködött, hogy a legujabb divat ocsmány, hogy a drága szabó ügyetlen, s nem ért a mesterségéhez, elhitette vele, hogy a szinházban nem talál semmi, de semmi élvezetet, s mindig be tudta bizonyitani, hogy a váratlan meglepetésnek nem tudja hasznát venni. Csalták egymást. Tudták, hogy csalják egymást. És boldogan, mélységes hálával és mélységes szerelemmel néztek egymás szemébe.