XIX.

Az est leszállt az Ilma völgyére. A szürkület alaktalan köde átjött a folyón, belekapaszkodott a fák lombjaiba, s aztán végig kóválygott a virágágyak felett. Az üvegház mögött még derengett némi bágyadt világosság; de ez is pillanatról-pillanatra foszlott, halványodott.

Odakinn a virágágyak tarka szinfoltjait még szépen meg lehetett különböztetni. Benn a szobában már egészen sötét volt.

A lámpa égett, de csak eldugva, egy spanyol fal mögött, úgy hogy a hálófülke teljes homályban maradt.

Gabriella az éjszakázástól kimerülve, megtörten szendergett egy kényelmetlen, kis kereveten. Mélységes csend ült mindenütt; csak a másik szobából hallatszott be a gyermek kocsijának könnyü, mindig azonos ütemű zöreje.

Aztán az is elhallgatott.

Gabriellát elnyomta a szívbajosok súlyos és mély álma. A dajka valószinüleg szintén elszundikált odakinn.

A betegszobában félelmes, rémekkel teli némaság ütött tanyát.

Egyszerre, a sötétségben, suttogó hangok hallatszottak a hálófülke felől.

– Aludtál, kedves angyalom?

– Nem. Csak elgondolkoztam… Azon tünődtem, milyen különös, hogy egyszerre így megváltozott a sorsunk?!…

– Hisz elég régen vártunk rá! De ezentúl máskép lesz. Majd meglátod!

– Ó, be szép is lesz!… És mondd, igazán, azonnal megyünk Olaszországba, mihelyt meggyógyulok?!…

– Igen, már minden kész az útra. Csak azt várjuk, hogy egy kicsit jobban megerősödjél. Ó, a tengeri levegő majd megteszi a többit! Egy pár percz alatt azt is el fogjuk felejteni, hogy valaha betegek voltunk.

– Ugy-e, nagyon beteg voltam?

– Igen, most már nem titkolom el előtted, nagyon megijesztettél mindnyájunkat. Ó, csakhogy egyszer már túl vagy minden veszedelmen! Hidd el, csak azóta tudom, milyen széditő, milyen kábitó lehet az öröm, mióta tudom, hogy szerencsésen kiállottad a válságot!

– És hogy’ titkoltad előttem a veszedelmet!…

– Ó, hisz a mikor veszedelemben voltál, alig tudtál magadról!…

– Mondd, ugy-e, megtartottad volna az igéretedet, s halva is haza vittél volna magaddal?!…

– Ó, ne is beszélj erről!…

– Úgy féltem, hogy itt hagysz ebben az idegen világban!… Még most is remegek, hogy ha rá gondolok!

– Verd ki a fejecskédből ezeket a csúnya gondolatokat!… Hála istennek, most már egészen jól vagyunk, hála istennek, hála istennek! Ó, milyen boldog is vagyok!

– Szeretsz egy kicsit, ugy-e?!…

Elboritotta a kezét csókkal; előbb a kezét, aztán az ajkát. Majd ujra sugdosódni kezdtek.

– És mondd, ha Olaszországból megjövünk, egyenest a mi kis házikónkba költözünk be?

– Igen. Már minden kész van ott. Úgy, a hogy’ mondtad.

– A Palika szobája is?

– A Palika szobája is.

– Ó, be kedves lesz!

– Meg fogsz dicsérni. Minden bútordarab ott van, a hová rendelted.

– Milyen jó is vagy te!… De én is szeretlek ám egy kicsit!…

S a suttogás ismét csókokba fult.

– És mondd, kedvesem – suttogott ujra Bella – ezentúl nem kell annyit dolgoznod?! Ezentúl többet lehetsz velem?!…

– Ezentúl el se mozdulok mellőled, hacsak el nem kergetsz. Csak oda megyek, a hová te mégy; különben mindig otthon fogok ülni.

– Ó, be jó lesz!… Akkor magunk tanithatjuk Palikát is. Ugy-e, nem adjuk iskolába, hanem mi ketten fogjuk tanitani?

– Igen, úgy lesz, a hogy’ te akarod.

– Hozd ide egy kicsit. Nem, mégse. Felébredne, szegényke… Hát te, miért nem fekszel még le?

– Elküldesz? Olyan jól vagyok itt melletted.

– Nem, nem küldelek el. De ne haragudjál meg, édesem, hogy ha én el találok aludni. Nem tudom, de álmos vagyok egy kicsit… Tudod mit, tedd le a fejedet ide a párnámra, aztán, ha majd elalszom, aludjál te is. Addig pedig beszélj valamit Olaszországról… De előbb csókolj meg.

Gabriellát borzasztó álomképek riasztották fel álmából. Dobogó szivvel tapogatózott a hálófülke felé s félénken suttogott Biró felé:

– Alszik?

– Azt hiszem, alszik.

Igen, aludt már.