XVIII.

Weinberger úr az első pillanatban meg se ismerte azt a magából kikelt arczot, mely egyszerre csak ott sápadozott az iróasztala előtt.

– De hát mi történt önnel? Hisz ön húsz esztendőt öregedett!

Két szóval elmondta, hogy mi történt vele. Aztán elmondta azt is, hogy pénzért jött. S fölajánlotta Weinberger urnak az Angelust.

Az Angelust Biró még februárban elküldte a berlini nemzetközi kiállitásra. A berlini lapok közül néhány már irt is róla, még pedig igen elismerő hangon; s ez reménységet keltett benne, hogy Weinberger úr nem fogja az alkut visszautasitani. Az ajánlata egyébként is igen elfogadható volt; a katalógusban jelzett árnak csak a negyedrészét kérte, s ha a kép dijat talál nyerni, vagy vevőre talál, a dij vagy a vételár, s a legjobb esetben mind a kettő, Weinberger urat fogja illetni.

Weinberger úr az állát simogatta.

– Nem tagadom – szólt – hogy az ön föltételei elég szerények. De őszintén megvallom, én nem bízom abban, hogy önnek ezzel a képével sikere lehet. Önnek határozott balszerencséje van. Az Angelus nagyon szép, de ön… hogy’ is mondjam?… rendkivül szerencsétlen kezü ember. Ha ön ráteszi a kezét ezer darab frissen vert szűz aranyra, meg vagyok győződve, hogy a szűz aranyak tüstént tantuszokká változnak át. Én bizony babonás vagyok egy kicsit, s a babonám úgy hozza magával, hogy óvakodjam az olyan emberektől, a kiket a szerencse mintha kiátkozott volna. A fejemet teszem rá, hogy az Angelus nem fog dijat kapni, de még csak vevőre se talál, s hogyha én elég vigyázatlan volnék, megvenni az emlitett szerény áron, a nyakamon veszne minden botrányos olcsósága mellett is. És ön tudja, hogy én kicsiben dolgozom, mert kénytelen vagyok kicsiben dolgozni. Egy-egy nagyobb igényü képnek a megvásárlása rám nézve igen meggondolni való koczkázat. De ne mondja, hogy rossz ember vagyok. Teszek önnek más ajánlatot. Megveszem a többi képeit, az aprókat. A kis képeken mégis csak könnyebben túladhatok. A mit veszitek az egyiken, megnyerhetem a másikon. Végre, önnek az a fődolog, hogy pénzt szerezzen; az, hogy melyik képét adja el, tökéletesen mindegy. Én tehát azt az árt, a melyet az Angelusért kivánt, felajánlom önnek a többiért.

Az ajánlat nem volt tulságosan nagylelkü. Birónak vagy húsz képe hevert készen s várta régtől fogva a vevőt. Átengedni valamennyit a kinált pénzért, nem lehetett más, mint a legoktalanabb fecsérlés. Ha a kapuk alatt meghuzódó képkiállitások egyikének a rendezőinél értékesiti, vagy egy birósági árverésen többet kaphatott volna értök.

De Birónak nem volt más választása. A pénzre nem várhatott.

Megegyeztek, hogy a Bella arczképének kivételével, minden tulajdonában levő munkáját átengedi Weinberger urnak, azért az összegért, melyre szüksége volt. A munkái felét voltaképpen elajándékozta, de legalább nem ment pénz nélkül haza.

Másnap aztán már vitte a feleségét az igéret földére, a hol a szellő meleg, s balzsamos a levegő, a hol gyógyitó füvek nőnek, s a hol talán az isten is kegyelmesebb…

Vihette már!

Egy fél esztendő mulva, mikor Birónak végre eszébe jutott megnézni azokat a leveleket, melyek hónapokon át felbontatlanul hevertek az asztalán, három irást talált közöttük, melyeknek csak a kelete érdekelte.

A három kelet nagyon közel esett egymáshoz. Mindegyik irás július havában érkezett.

Az első irás Weinberger urnak egy levele volt.

Weinberger úr mindenekelőtt részvétét nyilvánitotta. Aztán közölte vele, hogy meggondolta a dolgot, melyről régebben szó volt, s hajlandó volna az Angelust átvenni, még pedig magasabb áron, mint a melyről beszéltek. Csak azt kivánta, hogy Biró úr lenne szives tüstént válaszolni, vajjon az alkut elfogadja-e?

A második levelet egy berlini műkereskedő irta, a ki szintén az Angelust akarta megvenni, s kétannyit kinált érte, mint Weinberger úr.

A harmadik irás végre telegramm volt, s a következőképpen hangzott:

»Dom Alfonso, alcantarai herczeg ur ő királyi fenségének megbizásából van szerencsém megkérdezni uraságodat, hajlandó-e a berlini nemzetközi tárlaton Angelus czimen kiállitott képét ő fensége magán múzeuma részére átengedni, és ha igen, mily áron?

Eusebio Guzman,
Berlin, Unter den Linden, 17 bis.«

Biró, miután mind a három irásból fenhangon olvasta le a keletet: »Július 11.«, »Július 10.«, »Július 13.«, szépen összegyürte az egész iráshalmazt, s bedobta a papiros-kosárba.

Aztán lefeküdt a dívánjára s a mennyezet rajzát kezdte nézegetni. Két kis csillag, egy nagy csillag, megint két kis csillag, aztán egy hosszú sáv; majd ismét két kis csillag, egy nagy csillag, ujra két kis csillag, s megint egy hosszú sáv. Milyen furcsa!

El tudta nézni órákon keresztül.