XX.

Szép, holdvilágos éjszaka volt; úgy lehetett látni, akár nappal. Az útat is jónak mondhatták, olyan jónak, mint erre felé nyáron is ritkaság. Hanem azért a három szekér csak lépésben döczögött tova.

Az egyik fegyveres ember, elül, az első kocsiban, nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon a másikhoz, a ki a lovakat hajtotta:

– Bizony, Gyorgye, ha csak igy haladunk, ránk virrad, a mig a vasúthoz elérünk.

– So’se búsulj, Juon. Későbben majd csak nekieresztjük a szegény párákat.

– Mikor későbben?

Gyorgye nevetett.

– Ha majd az úr elalszik.

Juon is nevetett, de a fejét rázta.

– Csak aztán úgy ne járjunk, mint azok a földiek, a kik a marjalaki uraságot vitték.

– Hát azokkal mi volt? – kérdezte Gyorgye egykedvüen, s a jobb kezével megigazitotta a pipája tüzét.

– A’ biz igaz, nem is tudhatsz te arról. Régi história az, nekünk még az öreg Flór beszélte a dolgot. Ugy esett a dolog, hogy a marjalaki uraságot el kellett vinni a városba, mert a marjalaki uraságok mind egy szálig ott vannak eltemetve. Az emberek magukra voltak a halottal. Nem fült nekik a mulatság sehogy, mert hajnalra már a gyeinai vásáron akartak lenni. Hát a mint kiértek a falu alól, egyet gondoltak magukban, és »gyühé!«, megeresztették a gyeplőt. Az állatok mentek is, mint a forgószél; a koporsó csak úgy tánczolt a szekéren. Az atyafiak már meg is sokallták a nagy sietséget, de hiába ránczigálták vissza a lovakat, a megbőszült dögök egyre veszettebbül vágtattak előre. Nem hajtottak többet szóra, hanem rohantak vadul árkon-bokron át, torony iránt. Azt mondják, a halott maga hajtotta őket. Másnap reggel aztán a lovak a halottal beállitottak a városba, az atyafiakat pedig ott lelték meg a gyeinai feszület alatt, széthasadt fejjel, vérbefagyva.

– Régen lehetett az, Juon.

– Bizony régen, Gyorgye.

Juon egyet hörpintett a butykosból, aztán megkinálta Gyorgyét is.

– Igyál, szolgám. Nincs jobb a világon a szilvapálinkánál. Nyáron hűsit, télen melegít.

Gyorgye ivott, megtörülte a száját, s aztán világgá bocsátotta ezt az életbölcseséget, mely csak lassan ért meg benne:

– Már az igaz, az urak még halva is csak bajt okoznak a szegény embernek.

Juon elgondolkozott. A mondás szeget ütött a fejébe, nem akart rá csak úgy, hebehurgyán felelni.

– Bizony, fiam – szólt lassan, mint a ki jól megrágta, a mit egyszer kimond – nem is gyerek dolog az urak akaratján eligazodni. Sok mindenféle jut nekik eszükbe, a mi hiába, csak nem fér a szegény ember fejébe. Ugyan, mondd meg, mire való ez is, igy költözködni előre-hátra a halottal? Mintha bizony a halottnak nem volna mindegy akár itt, akár ott.

– Én is csak a’mondó vagyok. Arra, hogy felhantolják, mindenütt elég jó a föld.

– De hát az urak dolgából még a pópa se tud kiokosodni.

Elhallgattak s egy darabig nagy csöndességben ültek egymás mellett. Végre Juon szólalt meg:

– Nézd, ez a föld az. Innen, odáig.

És a hüvelykujjával mutatta a határt.

– Hát aztán, hogy’ lesz? – kérdezte Gyorgye. – A jegyző úr nem akarja a dolgot?

– Nem tudunk megalkudni. Azt kivánja, hogy még egy szekér kukoriczát adjak ráadásul. Megesküdött a Boldogasszonyra, hogy ebből nem enged. Azt mondja, hogy az ő felesei mind meggazdagodnak.

– Te már most is gazdag ember vagy, Juon.

– Dehogy vagyok, Gyorgye. A mi van, az mind az asszonyé.

– Mindegy az, Juon.

– Igen, ha gyerekem volna. De ha nem ád az isten!… Látod, te többre vihetnéd, mint én. Ugyan mondd meg, miért is nem veszed el azt a Flórát?! Akkor sógorok lennénk és mindened volna, annyi, a mennyi nekem van. Gondold meg, hogy az öreg Traján nagyon gazdag ember. Egy egész ládája van, teli pénzzel.

Gyorgyénak a szeme csak úgy fénylett a sötétben.

– Hisz megmondtam én akárhányszor, hogy elveszem a lányt, csak azt ne kivánja az öreg, hogy azután is fuvarba járjak. Ha fuvarba kell járnom, akkor legalább nem veszek feleséget a nyakamba.

– Gondold meg a dolgot, addig, mig nem késő. Az öreg Traján már nem él sokáig, s azután azt teszed, a mit akarsz.

Megint elgondolkoztak. Hanem egyszerre, valami meglepő hang ütötte meg a fülöket, mely felriasztotta őket álmodozásukból. Hátra néztek, hogy nem valami káprázat űz-e velök játékot?

Nem. A harmadik kocsi csakugyan megállott.

Valaki kiszállott belőle. S azzal, a harmadik kocsi egy fordulóval elébe kanyarodott a másik két szekérnek.

– Mi az? – kérdezte Juon a bakon ülő kocsist, a mint mellettük elhajtatott, hogy aztán az utat mutassa nekik.

Az oláh a vállát vonta s csak annyit felelt, hogy:

– Kiszállott és előre küldött.

De ekkorra már Juon is tisztában volt a dologgal:

– Vagy úgy! Gyalog akar a halott után menni.

Attól fogva folyvást leskelődtek s minduntalan hátra-hátra néztek; sehogy se tudták megérteni, miért megy az gyalog, a ki kocsin is mehet?

Egyszerre csak Gyorgyénak majd kimeredt a szeme a nagy bámulattól.

– Nézd csak – szólt Juonhoz.

– Az ám, úgy jár, mintha részeg volna.

– Most meg kitárja a karjait, mintha meg akarná ölelni a halottat.

– Nini, most meg szól hozzá!…

Még a lélekzetük is elállt. Egy darabig nem mertek hátra nézni.

– Hallod – szólt Gyorgye s oldalba lökte Juont – mintha siratná!

– Ugy legyen az isten irgalmas hozzám, csakugyan siratja.

– Fiatal személy lehetett – szólt Gyorgye.

A fuvarosok ekközben sorra letértek az országútról; a kocsisor bekanyarodott az erdőbe.

A mély, vizmosásos, hegyi úton a szekerek csak ügygyel-bajjal vánszorogtak előre. Egy darabig fölfelé kellett menni, de aztán se haladhattak könnyen a nagy sár és a süppedékek miatt. A jószág mindig megsinylette ezt az utat.

A hegyek közt finom, ónos permeteg szitált. Juon a fülére húzta báránybőr-sipkáját, mert az eső csipte az arczát. Gyorgye is úgy cselekedett.

Juon nem állhatta meg, hogy néha-néha, lopva, hátra ne pislantson.

Vajjon nem maradt-e el az az ember? Nem bukott-e el valami szakadékban?

Nem. Ott volt még most is.

A fuvardijat nem fenyegette semmi veszedelem.

Egy otromba nagy úszó felhő lassankint eltakarta előlük a holdat. A hegyoldalban vak sötétség leselkedett rájok. Az első kocsi lámpája csak arra való volt, hogy tőle éppenséggel ne lássanak semmit.

Az eső egyre sűrűbben szitált.

Az ember csak ment a halott után, hajadon fővel, és érthetetlen szavakat sugdosott hozzá.

Juon és Gyorgye halkan beszélgettek.

– Tudod, az úgy lesz – szólt Juon – hogy kialkudod az öregtől a fél-szesszió földet s azután elveszed a Flórát. A fuvarról nem is beszélsz, s ha a vén Traján szorongatni talál, hát megigéred, hogy isten neki, eljársz fuvarba is. Később úgy is csak azt teszed, a mit akarsz. Ha akarod, elméssz fuvarba, ha nem akarod, hát nem. A Miliczával meg ne is törődjél. Ha nagyon sokat nyafog, kikergettetjük a faluból, a porontyaival együtt. Kicsinálja azt a domnu jegyző.

Gyorgye úgy hallgatta ezt a beszédet, mintha hájjal kenegették volna. De aztán csak a fejét csóválta.

– Ez mind nagyon jó volna – felelt aggodalmasan – de nehezen fog menni.

Mire kiértek az erdőből, már derengeni kezdett. A szürkeség, a hajnal első hiradója, kezdte ébreszteni a madarakat.

S a távolból feltüntek a vasuti őrház egy mintára rajzolt, ismert vonalai.