XI.

Négy képet készitettem el rövid időn. A herczeg arczképét, a mely még tűrhető, és három más képet, a melyekről nem érdemes beszélni. Ha valaha a jövő egy Vasarija megirja az életrajzomat, a mi nem valószinű, de nem is lehetetlen: az életrajzomban ennek a három képnek aligha jut hely. Engem legalább, akármilyen elnézéssel vagyok magam iránt, ez a három kép éppen nem tesz büszkévé; ha össze kellene állítanom azoknak a munkáimnak a jegyzékét, a melyekre tartok valamit: egyiket se irnám be a jegyzékbe. És – a mi a legszomorúbb – ez nem a jóakaratomon mult.

A herczeg azonban el van ragadtatva. Egy darabig azt hittem, hogy csak udvariasságból vagy gyöngédségből, kiméletből dicsérgeti azt, a mit magam se tartok sikerültnek; de nem, igazán tetszenek neki ezek a mázolások. Egy idő óta minduntalan azzal ingerel, hogy állhatatosan Van Dyckhoz hasonlítgat. Egyéb már nem hiányzott hozzá, hogy a boszúságom, az elkeseredésem teljes és tökéletes legyen. Olyan konokúl magasztal, hogy ujra meg ujra pirulnom és boszankodnom kell. Az összehasonlítgatásaival valósággal kétségbeejt. Még csak ez kellett nekem! Mintha nem emészteném magamat úgyis eléggé! Egyszerűen rettenetes a Van Dyck-jával; és nem is sejti, milyen idegessé tesz!… Nem szeretem, ha ócsárolnak, ha kisebbitenek, ha lebecsülnek; de még kevésbbé szeretem, ha akkor is dicsérnek, a mikor nem érdemlem. Semmi se aláz meg annyira magam előtt, mint ha ingyen is hozzá jutok ahhoz az elismeréshez, a mely csak a fáradsággal végzett és értékes munkának jár, s a melyet néha ki tudok érdemelni.

Megbocsátok a herczegnek, mert, bár véletlenűl éppen az én képeimet tünteti ki a tetszésével, nagyon jól tudom, hogy nem valami kiváló műbiráló. Van érzéke a művészet iránt; jobban szereti és jobban tudja értékelni a képeket, mint a legtöbb műkedvelő, de ahhoz, hogy meg tudja látni a mesterségbeli nagyobb finomságokat vagy a mesterségbeli kisebb hibákat, a technika tökéletességét vagy erőtlenségét, nincsen elég tárgyismerete és nincsen eléggé iskolázott szeme. De megbocsátok a herczegnek azért is, mert a tévedése egy olyan jellemvonásából ered, a mely megnyerő és irigylésreméltó.

A herczeg olyan szerencsés természetű, hogy az érzései mindig uralkodnak az itéletén, és ha a szeme olykor ráczáfol az érzésére, a képzelete mindig kirántja a zavarból. Mindent olyannak lát, a milyennek akarja, a milyennek óhajtja; és azt, a mi az érzésével ellenkeznék, nem látja meg soha. Hihetetlenül elfogult; ha egyszer megkedvelt valakit, ez a valaki nem festhet olyan képet, a mely nem tetszenék neki. A kit ő szeret – igaz, hogy kevés embert szeret – annak az apró hibáit nem veszi észre; nem veszi észre mindaddig, míg a kedveltje fel nem háborítja az érzését; attól fogva aztán mindent másképpen lát, s épp olyan elfogultan itél a kegyvesztett rovására, mint előbb a javára.

Irigylem ezt a szerencsés – mert zavartalan nyugodtságot adó – tulajdonságát, mely végképpen hiányzik belőlem. Én, sajnos, igen tisztán látom még annak a hibáit is, a kit a legjobban szeretek; tisztán látom a legkisebb hibáit is. Még a fiam se tesz elfogulttá; még ő rajta se, még ő benne se lehet valami nem szép, a mi elkerülné a figyelmemet.

Tisztán látom magamat is, olyan tisztán, mintha egyebet se csinálnék, csak folyton tanulmányoznám magamat, tűkörrel és valami lelki erőmérővel. Tisztán látom a munkámnak minden hibáját s minden fogyatékát, mintha mikroskóppal és rosszakarattal nézném.

Ez a tiszta látás teljességgel nem boldogító tulajdonság. A lelki elégedettséghez elengedhetetlenül szükséges az, hogy az ember másokban is, magában is, csak azokat a szépséghibákat lássa meg, a melyek már szemetszúrók, a melyeket a vak is lát.

Igen, én irigylem azokat, a kik magukban és maguk körül mindent szebbnek látnak a valóságnál; a kiknek, mint Jánusnak, két pár szemük van: egy pár, tisztán látó, közönbös dolgok számára, és egy másik pár, elnéző, a melylyel a maguk és a szeretteik dolgát tekintik.

Csak legalább a magam hibáit ne kellene olyan átkozottul éles szemmel látnom! A fiam apró hibáival csak meg tudnék békélni; hanem magammal megbékélnem nehéz.

Ez a három kép megdöbbentett.

Nincsenek könnyen felsorolható hibáik; rosszabbak, mintha hamarosan észrevehető, felötlő hibák éktelenkednének rajtuk; a hibájuk az, hogy: gyöngék.

Nem tudok elsietni, elnagyolni semmit; a lelkiismeretesség nem erényem, hanem megszokásom, második természetem. Ennek a három képnek a kidolgozása is becsületes, jó, nagyobb hibák nélkül való.

De meglátszik rajtuk, hogy az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam, s hogy akkor is erőtettem a munkát, a mikor ez számomra már nem annyira gyönyörűség volt, mint inkább kötelesség.

A képességeim megnyilatkoznak ezekben is. De nem olyan erővel, bágyadtabban, halványabban nyilatkoznak meg, mint azokban a munkáimban, a melyeket jobb órákban festettem.

Észrevenni rajtuk, hogy ugyanannak az erőnek a művei, a mely valamikor az Angelusig vitte; de ugyanez az erő nem nyilvánul meg bennök régi teljességében. Ugyanez az erő a három uj vásznon nem olyan könnyedén fejezi ki mondanivalóját, mint annakelőtte; a szokottnál kevesebb biztonsággal haladt czélja felé; ugyanennek az erőnek, mely most, a rossz órákban, nem találta meg magát egészen, nagyobb erőfeszitésre, több vonásra volt szüksége, hogy kevesebbet érjen el, mint boldogabb időkben.

Azt mondhatnám, hogy lesír róluk a bágyadtság, az elerőtlenedés.

Vezekényiék (csak gyüjtőnév!) örülnének, ha látnák.

Talán egy kissé túlozok ijedtségemben. Talán nagyobbnak látom a bajt, mint a minő. A rémület mindig elborzasztó nagyságra növeli meg az árnyékokat.

Azzal biztatom magamat, hogy: igen, megriadásomban van egy kis szerepe a félelem képzelődésének is. Jól esik azt hinnem, hogy egy kissé túlzok.

De annyi bizonyos, hogy igen fáradt vagyok. Ha nem tudnám ezt: lám, megmondják ezek a képek, rémes őszinteséggel, ellentmondást nem tűrő ridegséggel!

Szivesen elhiszem, hogy ez a fáradtság még nem a tehetség megfogyatkozásából ered, és nem a kor erőveszteségének elrémítő jele. (Hiszen ehhez még fiatal vagyok. És éppen a festő művészi ereje az, a melyet a legkevésbbé visel meg a kor. Hányan voltak a nagyok között, a kik még kilenczven éves korukban is nagyok maradtak!) Szivesen elhiszem, hogy csak nagy kimerültség vett rajtam erőt, s hogy ezt a nagy kimerültséget kellőképpen megmagyarázza a közelmult: az, hogy hosszabb ideig kelleténél többet dolgoztam. Fáradtságom a túlhajtott munka természetes következése; és nem a művészi hanyatlás első hiradója.

Ez, hála istennek, valószinű.

De annál inkább meg kell szivlelnem a tanulságot.

Minthogy pedig semmiféle emberi erő nem kimerithetetlen, s a lelkierő a testierőnél csak rugalmasabb, de nem kevésbbé véges és nem kevésbbé megviselhető, a tanulság az: hogy, ha nem akarom a baj növekedését, ha nem akarom, hogy bágyadtságom időnkint visszatérővé s egyre gyorsabban visszatérővé váljék, ha nem akarom, hogy az erőveszteség csakugyan elkövetkezzék, még pedig idejekorán, akkor ezt a nagy fáradtságot alaposan ki kell pihennem, s meg kell várnom, míg a kimerültségem teljesen elmúlik.

Ha félig pihenten ujra dologhoz látok, engedve a kereset-szomjúság ostoba sürgetésének, mohóságának, akkor a visszaesés, az ujból elfáradás csak rövid idő kérdése, és nemsokára beállhat a megviseltségnek az a korszaka, a mikor a kimerültség már szinte mindennapos, s a hanyatlás már fel nem tartóztatható.

Ahhoz, hogy megőrizhessük, mindenféle erőnek szüksége van gyakorlatra, de szüksége van végzett munkájának megfelelő pihenésre is.

És ez a három mázolás, a melylyel oly elégedetlen vagyok, módot ad rá, hogy jó darabig pihenjek. (A sors mindig gúnyol; a jobb képeim nem tettek ilyen úrrá.)

A »polgári kötelességek« arra ösztökélnek ugyan, hogy ne mulaszszak időt, hogy szorgalmas legyek, hogy minél többet keressek, minél inkább biztosítsam a jövőt, és minél messzibb jövőt – de a művészetemnek is tartozom valamivel. Ez lát el mindennel; ettől várhatom, a mit még várhatok. És a művészet, ha követel, mint a jó anya, csak a javamat akarja.

Ha ujra megerőtetem magam, és összekaparok egy pár garast, a mi gondtalanná tenné vagy két esztendőmet, a jövő azért továbbra is bizonytalan marad. De az meg bizonyos, hogy ha még sokáig feszítem a húrt, előbb-utóbb elpazarolom az erőmet, s inkább előbb, mint utóbb.

Ideges, izgatott vagyok. Nem látják meg rajtam; igyekszem uralkodni magamon.

De annál inkább érzem és tudom, milyen távol vagyok attól nyugalomtól, mely alapföltétele minden kiváló alkotásnak.

Pihennem kell, sokáig.