XII.

Lám, lám, milyen ritkán veszem elő ezt a könyvet, pedig most már nem ölöm magamat a dologgal!

Társaságba járok; gondtalan, vidám, mulató emberek közé. És nem csak társaságba, hanem: szinházba, hangversenybe, és mit tudom még hová, a hol sokadalom van! Alig hogy kiléptem a remeteségemből, máris azon veszem észre magamat, hogy egyik szórakozás a másiknak ad át.

Csakhogy éppen nem vagyok ott minden népünnepen. Különben nemrég láttam ilyet is; el kellett mennem Palika kedvéért, a kit semmi se gyönyörködtet annyira, mint a tűzijáték.

Sőt már egy tánczmulatságon is voltam; igaz, hogy Palikával. Egy gyerekbálon, a hol jól esett látnom, hogy az én fiam is csak olyan, mint a többi gyerek; nem szomorodott el végképpen a magánosságban.

Ma még inkább csak az ő mulatságáért kóborlok erre-arra. De már látom azt az időt, a mikor mulató emberek közt leszek, és Palika nem lesz mellettem.

Ma még meglehetősen öntudatlanul kóválygok a lármás helyeken; a gondolataim többnyire másutt kalandoznak. De nemsokára, meglehet, már annyira öntudatlan leszek, hogy nem fogok egyébre gondolni, csak arra, a mi a szemem előtt történik – ha ugyan ezt gondolkozásnak lehet nevezni.

Néha már most is egészen elfelejtkezem magamról. Néha meglepem magamat, hogy, perczekre vagy órákra, nemcsak a szememet, hanem a lelkemet is megejtette, lekötötte valami gyerekesség, valami hiábavalóság.

Koronkint aztán feleszmélek és elcsudálkozom rajta, hogy hol találom magamat.

Ilyenkor egy pillanatig nem akarok hinni a szememnek. Azt kérdezgetem magamtól: én vagyok-e én? Csakugyan, testestül-lelkestül én vagyok-e ez a fehér nyakkendős ember, a ki beszélget, mosolyog, sőt egészen bele melegszik a beszélgetésbe?

Máskor, ha sok ember között járkálok, de egy pár perczre a tömegben magamra maradok, vagy ha körülöttem száz meg száz ember beszédének, nevetgélésének egybe keveredő zsivaja hallik, s én Palika mellett egy szinházi széken ülök, pár pillanatra szótlanul: a villamos ívlámpák vagy a szinházi csillár fénye el-elkápráztatja a szemem, s ilyenkor mintha egy árnyék suhanna el előttem.

Órákig nem gondoltam rád, ugy-e? Már én is elhagylak, már én is elfelejtelek!

Ó, bár utánad futhatnék!

Aztán felriadok. A jelen visszaránt rövid merengésemből.

A szórakozás figyelmeztet, hogy ügyeljek rá. Majd tova hurczol. Változatos képeket vet a szemem elé. Elvonulok a képei elől, s még akkor is a fülembe zsong a hangja. Rám kényszeríti, hogy utóbb is foglalkozzam vele. És másnap ujra eljön értem.

Igen, ez már a felejtés.

Úgy látszik, így kell lennie. Úgy látszik, nincs olyan erős érzés, mely magára hagyatva meg tudja őrizni az erejét. Úgy látszik, nincs olyan sziv, melynek a hálája le tudná birni az érzékek természetes, gyors, öröktől való és örökkön folytonos hálátlanságát.

*

Ezelőtt – pedig mennyire óhajtottam ezt! – soha se álmodtam róla. Most mindig róla álmodom.

Ma éjjel úgy láttam, mintha benyitott volna hozzánk, a szinházi páholyunkba. A barna ruhája volt rajta és a rózsás szalmakalapja. »Ó, csakhogy megérkeztél! – szóltam. – Miért is utaztál el?!« Azt felelte, hogy most már soha se hagy el bennünket, és mosolygott. De nekem feltünt, hogy milyen sápadt; és valami finom fehér port láttam az arczán, a mi nyugtalanitott. A szemembe nézett, olyan édesen, mint egykor, mikor rejtegette előttem, hogy a kivánságom ellenére valami cselédmunkát végzett, és azt mondta: »Ó, kedvesem, ez csak az út pora rajtam! hidd el, csak az út pora!« És ismét mosolygott, rejtelmesen, mint a Gioconda. Ez a mosoly a szívembe nyilalt, és felébredtem.

Csak nagyritkán történik meg, hogy arról álmodunk, a mi napközben is foglalkoztatott, a mire ébren is sokszor gondolunk. Álmaink a régi benyomásainkból szövődnek, azokból, a melyeket már-már elfelejtettünk.

Már álmodom róla! Már átköltözött álomvilágomba!