XIII.

Egy idő óta furcsa életet élek. Részt veszek a herczeg tivornyáiban.

Ha valamelyik régi ismerősöm, valahonnan messziről, látná, hogy merre járok és mit csinálok: nem ismerne rám. Én magam se ismerek rá magamra.

Hogyan, mikor kezdődött ez az élet? – nem tudnám megmondani. Ilyenformán kezdődött:

A herczeg és Fervacques a fejükbe vették, hogy fel fognak deríteni. Egy darabig lemondtak a szokásaikról, csak azért, hogy velem lehessenek. Hiába tiltakoztam, a kedvemért feláldozták a mulatságaikat, és egyszerre nagy mértékletességet és józanságot erőtettek magukra, hogy ne legyen ürügyem: elhúzódni a társaságukból.

Nem mondhatnám, hogy a társaságukban nem találtam semmi örömet. Jól esett, végre, valahára, olyan emberek között lennem, a kikről tudom, látom, hogy szeretnek. Fervacques régi ismerősöm. Egyike azoknak a kivételeknek, a kik soha se bántottak meg, a kik minden időben csak szivesek, kedvesek voltak hozzám. A herczeg pedig, minden szeszélye mellett is, nagyon jó fiú. Kellemesnek találtam, hogy: íme, egyszerre, csupa derék ember között találom magamat. És, míg a kedvemért megpróbálták, megízlelték a csöndes életet, csakugyan elszórakoztattak. Nem olyan komor emberek, mint én; vidámak és léhák, egészen a menthetetlenségig léhák, mert csak a mulatságaiknak élnek, és ezek a mulatságok néha nem éppen választékosak. De léhaságukat sok kedvesség mentegeti. És talán nem is arra születtek, hogy csak léhaságokat kövessenek el. A becsület dolgaiban való nagy kényességük, szigoruságuk legalább ezt bizonyitja. Ha gondolattalan életet élnek, a társalgásuk nem gondolattalan; beszédükben élet- és emberismeret, ép erkölcsi érzés, egészséges itélőerő, elmésség és humor nyilatkozik meg; azt mondhatnám, még a bolondságaikban is van egy szemernyi filozófia. Elmésségük, szeretetreméltóságuk, még jókedvük is, megnyerő s minden komorságot megvesztegető. Könnyü volt megejteniök a figyelmemet és az érdeklődésemet. A társaság, kivált a jó társaság, már valósággal ujság volt rám nézve; abban az örömben, hogy néha szót válthassak hozzám való, hozzám hasonló emberekkel, olyan régen nem volt részem, hogy egy kissé rá is szomjaztam erre az örömre. Elszórakoztattak; és nem sok idő telt bele, hogy lassankint, észrevétlenül, hozzá szoktam a társaságukhoz.

És mire ez a megszokás úrrá lett rajtam, észre kellett vennem, hogy mind a kettőjöknek jókora áldozatába kerül, ha egy idő óta többet foglalkoznak velem, mint a mulatságaikkal, ha a kedvemért rá fanyalodtak a csöndes életre s a megszokott élvezeteik helyett beérik azzal a sovány mulatsággal, a melyet az én meglehetősen unalmas társaságom szerez nekik. Ezt az áldozatot nem akartam elfogadni. Nem volt tehát más választásom, mint: vagy megszökni tőlük, vagy velök tartani még a lármában is.

Illőnek tartottam, hogy visszakényszerítsem őket a régi világukba. És ehhez az kellett, hogy elkisérjem őket.

Én magam voltam az, a ki véget vetett bölcseségük rövid korszakának; a ki kisegítette őket abból a tisztes életből, a mely olyan nehezükre esett. Én magam ajánlottam, hogy, ha czigányt akarnak hallgatni, velök tartok, és meg fogom ismertetni velök a legszebb nótáinkat.

Ajánlatomat hálával és kitörő lelkesedéssel fogadták. Csak ekkor vettem észre, hogy összeesküvés áldozata vagyok: számítottak rá, hogy a bennem lakó »lelki nemesség« nem fogja elfogadni önkéntes mártiromságukat.

De már nem lehetett visszavonulnom; és a többi magától ment. »Csak az első lépés nehéz« – a közmondásnak igaza van. Az első jégtörés természetes következése egy második jégtörés lett; egyik kicsapongás a másikat vonta maga után.

Nem volt nehéz végképpen megrontaniok, mert, vesztemre, a kénytelen mulatságban mártiromság helyett valami kellemes kábultságot találtam. Már a legelső alkalommal sajátságos, jóleső zsibbadtság fogott el; és azóta ez a zsibbadtság teljesen hatalmába ejtett.

És most: velök iszom, sőt: helyettök iszom, mert az ő idegrendszerük kevésbbé birja azt a szép mennyiségű italt, a melyet – talán csak a következetesség kedvéért – magukba kényszerítenek, mint az én idegrendszerem, a melyre az alkoholnak most még csak csillapító hatása van. Az én jó paraszt-szervezetemnek csak altató az, a mi nekik már méreg; aztán meg én pihent erő vagyok… ha a lelkem, a melynek jól esik a zsibbadtság, nem is őrizte meg régi, tökéletes épségét, a testem, ó, az maga az erő és az egészség!

Velök iszom, velök tartok, mikor szoknyák után járkálnak, velök megyek, mikor valamelyiknek eszébe jut, hogy tönkre fogja tenni a trouvillei játékbankot, és velök vagyok akkor is, a mikor botrányokat csinálnak.

Mert, a mióta Trouvilleban vagyunk, és társaságunk, Fitzroy barátunkkal erősödvén, végképpen elvidámodott, az életrendünk az, hogy: a hány nap, annyi botrány.

Nem mondhatnám, mintha ezek a botrányok: a Micaëla kisasszonyt ünneplő szerenádok, vagy a Montjoliban rendezett bál, a melyre Rouenból kellett megrendelni a tánczosnőket, azzal a kikötéssel, hogy tisztességesen kell viselkedniök – engem valami nagyon mulattatnának. Czimboráim tréfái, a melyek nem az én ízlésem szerint valók, a legkevésbbé se deritenek fel; és ha velök dőzsölök, ha részt veszek minden tivornyájukban: szilaj jókedvük nem csaphat fel olyan magasra, hogy az általános jókedv rám is elragadna, és a rendesnél lármásabbá tenne. Bizonyára furcsa alak lehetek ebben a féktelenül vidám társaságban. Mert, ha ügyelek is magamra, hogy ne hasonlítsak a híres, elmés, nemes »szomorú ábrázatú lovag«-hoz, nem igyekszem a nem érzett vidámságot tettetni, és azt hiszem, a legnagyobb dinomdánomban is olyan az arczom, hogy az idegen azt gondolhatja rólam: »Ez az ember alighanem a testet öltött nyugalom, az elevenné vált rendíthetetlen hidegvér!«

De nem rontom a kedvüket, ha már a kedvük úgy kivánja, hogy mindig velök legyek.

Végre is azon kívűl, hogy egy kis embernek meglegyen mindene, a mire szüksége van, és azon kívűl, hogy ezt a kis embert mindennap legalább egy pár óráig láthassam – egyébbel nem igen törődöm. Hogy hol járok és mit csinálok olyankor, a mikor ez a kis ember a magához hasonlókkal játszik, tanúl vagy alszik, az már nekem mindegy. Ezen az egyen kívűl minden mindegy.

Ám teljék kedve a herczegnek.

Hát botrányokat csinálunk. Igy is jól van.

Rajta, folytassuk. Csináljunk botrányt, mentül többet. Igyunk. Szórakozzunk. És megint igyunk. Ez valami kellemes kábultsággal jár; egy kis zsibbadtsággal, a mely jólesik.

Igy élek. Ilyen furcsa életet.

Persze, most már ritkán nyitom ki ezt a könyvet. Most már nem nagyon érdemes magammal beszélgetnem.