XIV.

Hónapok multán mégis csak szóba kell állanom magammal.

Tegnap levelet kaptam egy kisasszonytól, a kinek sok az üres ideje. Levelet, a mely csupa gyermekesség, és a melynek a legokosabb mondata így szól: »Tisztelettel értesítem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.«

És én nem nevettem, hanem boszankodtam.

Annyira boszantott ez a gyermekes levél, hogy órákig nem gondoltam egyébre. És későbben aludtam el, mint rendesen, annyira izgatott az a fölfedezés, hogy akaratom ellenére is gondolnom kell a küldőjére.

De hát mi közöm nekem ehhez a kisasszonyhoz, hogy tegnap ilyen hosszan foglalkoztatott?!

Semmi közöm hozzá. Találkoztam vele egy párszor, és udvariasabban szóltam hozzá, mint a többiekhez, mert jóvá akartam tenni, hogy megbántottam, a mikor még nem ismertem.

A véletlen úgy akarta, hogy egyszer szolgálatára legyek. Aztán ujra találkoztunk pár perczre. Egy más alkalommal nem térhettem ki az elől, hogy vele menjek, mikor sétára indult. Végre kierőszakolta, hogy megmondjam neki őszintén: miképpen vélekedem a vázlatairól és a szoborműveiről.

Ez az egész.

És íme, ez a hölgy részt követel a gondolataimból!

De hát mi tesz ilyen gyöngévé vele szemben?!

A rossz lelkiismeret?

Nem. Ha kellemetlen érzést okoztam neki, mikor először beszéltem vele, csak magára vethet. Arról a hölgyről, a ki Pimprenelle márkiné társaságában járt-kelt, a ki dominóban jelent meg egy álarczos bálban, s a ki engem, az ismeretlent, úgy szólított meg, mintha a kalandot keresné, nem gondolhattam egyebet, mint hogy legalább is alaposan rászolgált arra a kis leczkéztetésre. Rosszúl itéltem meg; mert könnyűvérűségnek véltem azt, a mi csak egy nagyon elkényeztetett és nagyon kiváncsi gyermek meggondolatlan vakmerősége volt. De, ha tévedtem, ő az oka; akkor, a mikor kellemetlen érzést okoztam neki, nekem volt igazam. És ha megbántottam, azóta már jóvátettem, a mit ellene vétettem. Később, egész viselkedésemmel, megadtam neki a képzelhető legteljesebb elégtételt; és, bár el kellett ismernie – hallgatagon el is ismerte – hogy a hibát ő követte el, nem én: bőségesen kifejeztem, hogy mennyire boszant, ha tévedésbe estem. Igyekeztem jelét adni, hogy meg akarom követni; figyelmesebb és gyöngédebb voltam vele szemben, mint a többi leány és asszony iránt együttvéve, figyelmesebb és gyöngédebb, mint bárki iránt régóta, sok esztendő óta.

Vagy azért furdalna a lelkiismeret, hogy elmondtam neki nyiltan, teljes őszinteséggel, mit tartok a művészi kisérleteiről?! Nem. Ezért se bánt a lelkiismeretem. Ha rosszúl esett neki, a mit meggyőződésből és nem színlelt érdeklődésből mondtam, ismét csak magát okolhatja. Mért faggatott, ha csak hízelgést akart hallani? Láthatta rólam, hogy nem vagyok bókolgató természetű, és hogy az udvariasság kedvéért se szoktam hazudozni. Tehetségesnek tartom; úgy gondolkoztam, hogy a tehetsége kibirja az igazságot; megtiszteltem azzal, hogy olyan szigorúan bíráltam, mint magamat szoktam. Ha a hiúsága megsértődött: ez az ő gyöngesége, és nem az én hibám. Ne kérdezett volna; nem tehetek róla.

De, ha nem a lelkiismeret bánt, ha nem az izgat, hogy – kétszer is – rossz érzést okoztam valakinek, a ki csupa kedvesség irántam – mi tesz ilyen gyöngévé vele szemben?!

Az, hogy nagyon kedves, okos teremtés? hogy érdekes, elmés, megnyerő valaki? hogy bájos, vonzó jelenség, a kinek a társaságát még egy embergyűlölő is csak kellemesnek találhatja? hogy minden elkényeztetettsége és minden szeszélyessége mellett is nagyon jó kis leánynak látszik?

De hát, édes istenem, mit érdekel az engem, ha ilyen is?! Kedves, okos, jó!… Bánom is én! Mi közöm hozzá, ha még olyan vonzó és megnyerő is?! Mit törődöm vele, ha jó, ha rossz?! Nem mindegy nekem, akár okos, akár ostoba?! Mit tartoznak rám a hibái és a jótulajdonai?! Mi közöm nekem a világ akármelyik fehérszemélyéhez, ha tetszetős, ha nem tetszetős?!… ha kisasszony, ha asszony, vagy lányasszony?!… akár romlott a lelke mélyéig, akár tiszta, mint egy földre szállott angyal?!

És mégis órákon át foglalkoztat az a gyerekesség hogy ez a kisasszony – nem imád többé!

Mi ütött hozzám? Mi bajom megint?

Már kezdtem megbékélni magammal. Kihevertem a fáradtságomat, és kihevertem a »pihenést« is. Magamhoz tértem a zsibbadtságomból; kigyógyultam abból a lelki elernyedtségből, a melyben a tivornyázás kínálta apró izgalmakat idegességem csillapító szereként használtam. Visszatért a munkálkodó kedvem és a munkálkodó képességem is. A Látomással nem sokáig bajlódtam; és ez a kép már különb, mint az összes ujabb dolgaim. Sikerem is volt vele; nagyobb, mint a milyet vártam. Mióta Biarritzban vagyok, megint sokat dolgozom. Könnyen és elég jól. Rendes munkát végzek, nyugodtabb lettem, már-már azt hittem, hogy megint ember vagyok.

És most egy uj idegesség környékez.

Mert bizonyára csak idegesség az, a mi elfogott. De ezt az idegességet nem tagadhatom le magam előtt.

Egy kisasszony tudtomra adja, hogy felmondja nekem a barátságot, és én, a ki alig tudtam erről a barátságról, észreveszem, hogy: igaza van, csakugyan valami barátság-féle szövődött közöttünk, mert most, hogy túl vagyunk minden további veszedelmen, egyszerre átlátom, hogy: igenis, ez a kisasszony hatással volt rám.

Vagy talán azt kell mondanom, hogy: hatással van rám, mert hisz igazában csak most kezd foglalkoztatni.

Mi ez? Mi tesz ilyen gyöngévé ezzel a kisasszonynyal szemben?

Annyira erőt vett volna rajtam a felejtés, hogy a szivem már közpréda, Csáky szalmája, s elég megjelennie a legelső kisasszonynak, a ki valamivel kedvesebb, okosabb, szeretetreméltóbb, jobb és nemesebb, mint a Pimprenelle márkinék, és ez a kisasszony már megzavarhatja a lelkemet?!

Nem. Idáig nem jutottam el. És tudom, hogy idáig soha se fogok eljutni.

Más történt velem. A minek, úgy látszik, meg kellett történnie.

Meggyónom magamnak, hogy mit gondolok. Azon durván, a hogy gondolom.

Nagy hibát követtem el, hogy olyan sokáig anakorétaéletet éltem.

Senki se esik könnyebben kisértésbe, mint az anakoréta.

Nem tudtam másképpen élni. Régente is mindig az volt az érzésem, hogy ahhoz, a ki egész ember, csak az a szerelem méltó, a melyhez a szívnek és a léleknek is van egy kis köze. Nemcsak a vásárolt csóktól undorodtam; úgy éreztem, hogy abban a szerelemben, a mely a szívet és a lelket teljesen közönbösen hagyja, a mely csupán két vágy találkozása, van valami szentségtörés, van valami, a mi természet ellen való.

Aztán, későbben… későbben rá se tudtam nézni az asszonyokra. Nem tudtam megbocsátani nekik, hogy ők, a kiket nem szeretek, élnek, és az, a kit szeretek, az az egy nem él!

És – nem is jutott eszembe, hogy anakoréta vagyok.

Másképpen lett volna-e, ha nem a remeteségben élek? – lehet. Egy kis undor után talán megszoktam volna azt a csókot, a melyet szerelem nélkül ad és kap az ember.

De anakoréta maradtam, mert nem gondoltam a szerelemre, és arra se, hogy vannak, a kik szerelmeskednek szerelem nélkül is.

És ez – most látom csak! – nagy hiba volt; nagy megfelejtkezés.

Mert, a mig az élet tart, a léleknek mindig vannak kivánságai, a melyek annál messzibb csapongók, minél hosszabban szunnyadtak. És ha a léleknek teljesithetetlen követelései vannak, ezt a követelőzést semmi se fékezheti jobban, mint a test teljes nyugodtsága. A kivánságokkal teli lélek lázai ellen nincs jobb védőszer, mint a jóllakott test hűvössége.

A bűn ritkábban bűnhödik, mint az erény. Az erény mindig megbűnhödik; az erény magában hordja bűnhödését. (De hiszen nem is azért erény, hogy jutalmat várjon.) Az anakorétának is meg kell bűnhödnie önmegtartóztatásáért. Ha Szent Antal kevésbbé szent: nem esik olyan gyakran kisértésbe.

Senkit se lehet olyan könnyen megzavarni, mint a remetét. Elég, ha a csábító látomás egy kissé a lelkéhez is szól: és már nyugtalan.

Ezért hatott rám úgy Masa kisasszony, a kit pedig alighanem csak a festő érdekelt, a művésztárs, a kitől bókokat várt. Ezért foglalkoztatott tegnap órákig egy csinos, helyes, kedves teremtés, a kit alig ismerek, s a ki a szivemnek mindig idegen marad. Ezért boszantott a levele. S ezért vagyok annyira gyönge vele szemben, hogy most – idegeskedem miatta.

Szerencse, hogy ez a valaki, a ki ilyen gyöngeségben talált, nem asszony, hanem leány. Micsoda átokban fogant viszony keletkezhetnék abból, ha egy nő, a ki nem kötheti le a szivemet, megejtené a gyöngeségemet! Szerencse, hogy ez a leány egészen más világból való, mint én, s így a gyöngeségemből másféle bonyodalom se támadhat. És szerencse, hogy úgyis vége az egész kalandnak.