ASZFALT BETTI.

– Egy ifju költő levele a másikhoz. –

… az orgiákba ne vidd a szivedet!
Théodore de Banville.

„Ej ej, kedves Tantalus ur, tisztelt kollégám, ön egy idő óta sokat foglalkozik Aszfalt Bettivel.

Sans doute il est bien doux de voir danser Bathyle,
Aux sons entrecoupés des flutes de Sicile…

a mint Louis Bouilhet mondja. (Nagyon szeretem Louis Bouilhet-t, mert műforditóink még nem keritették a hatalmukba.) Hát persze, kellemes látni, kivált kitünő ebéd után, a mint Betti égnek emelgeti fedetlen lábait, a zongorának, a szegények hangszerének, szomoruan henczegő hangjai mellett. És még kellemesebb hallgatni a sanszonett tündérének mesésen ordináré hangját, a mikoron a divatos utczai kuplét rikoltozza el. Ó, ezek a mennyei repedt-fazék hangok! Az ember azt hinné, hogy Tabarin feleségét hallja, a kiben a végzet kegyelméből egy fiákkeres vére csörgedez! Szó sincs róla, ez a mulatság a modern gavallérok méltó élvezete. A modern ember, miután belecsömörlött a sok finomságba, s eltelt a delikát dolgok élvezetével, megkivánja a canaille-t, az ő mulatságaival s az ő Vénusaival egyetemben. Igy mulathatott a derék Lucretius, a kit tudvalevőleg a tulságosan használt cantharidine veszített el, a miképpen ön mulat, tisztelt Tantalus ur, s igy kiálthatott fel, miután fenékig üritette krétai borral telt serlegét, – miközben syriai sáfránnak illata szállongott a teremben –: Évohé! Éljen a szenny! Éljen a sár! – a miképpen ön kiált fel, reggeli öt óra felé, a Folies Funambulesques-ben: Hab’n S’ ’n Idee?!!

Csakhogy Lucretiusnak akkor már nem volt semmi veszteni valója, s bizonyos ön abban, tisztelt Tantalus ur, hogy már ön se veszíthet semmit? Hogy ez a vég kezdete? S hogy jöhet az özönviz?

Természetesen, mikor ön vasárnap délben végig sétál a váczi-utczán, büszkén mint Artaban, ragyogó haut de forme kalapban, fehér szegfűvel a gomblyukában, annak az embernek a nyugodt, öntudatos lépteivel, a kinek számára Havannában lázasan gyártják az Exceptionales-t, a mikoron ön kabátja remek szabásának teljes tudatában egy gondolatokkal terhes, szóval kifejezhetetlen pillantást vet a kirakatokban pironkodó mennyasszonyi kelengyékre, akkor tisztelt Tantalus ur, bizonyára sértés volna föltenni önről, hogy még lehet vesziteni valója is, hogy még nem élvezett mindent, hogy a földnek vannak örömei, melyek ön előtt még ismeretlenek, de annál kivánatosabbak, hogy végre lakozhatik önben némi rejtett, takargatott, szégyenlett valami, a mi különben önnek a legértékesebb tulajdonsága, egy kis naivság, hogy a nevén nevezzem?…

Mindezt bizonyára sértés volna föltenni önről, mikor a mondott időpontban áprilisi felöltőjét mutatja be a nagyvilágnak, s mikor az ön változatlanul közömbös arcáról félreismerhetetlenül le lehet olvasni a Theophile Gautier ismeretes mondatát: „Semmi se jó semmire, és nincs is semmi; különben minden megtörténik, de ez mélységesen mindegy.“

De hát akkor, tisztelt Tantalus ur, mikor otthon a pihenés egy éjszakáján, leveti az álorczáját, mikor minden póz nélkül bebujik az ágyába, s mikor annak tudatában, hogy ön jelenleg csak egy puczér, satnya, disztelen test, egy czigaretta mellett elgondolkozik arról, a mit a Tegnapelőtt, a Tegnap, és a Ma állhatatosan megtagadtak öntől, s a mit ön, egyedül lévén, nem szünik meg a Holnap-tól könyörögni, alázatosan, félénken, mintha nem is ön lett volna a déli Artaban, vajjon akkor is azt gondolja-e hogy önnek nincs már veszteni valója?

Vajjon nem jut-e eszébe, hogy az a Mult, melynek sötét homlokkal csapja a reklámot, csak a Trublot kalandjaival van tele, hogy a Jövő önnek még mindennel adósa, s hogy önnek még eddigelé a Végzet nem adta meg azt, a mi kijut minden napszámosnak, s kijut a jámbor közkatonának, a ki vasárnap délután kézen fogva ballag ki imádottjával a városligetbe, erre a kopár, nyomorult mezőségre, mely mindenre emlékeztet, csak Artemis berkeire nem.

Vajjon megvallja-e magának, tisztelt Tantalus ur, a pihenés e ritka éjszakáin, hogy ön a gonosz tréfák mestere, a rossz helyek hőse, kicsufolója az egész világnak, s fumigálója az egész női nemnek, hogy ön tulajdonképpen egy igen-igen szegény ember, a nélkülözők legszegényebbike?!

De hát kicsoda ön voltaképen, tisztelt kollégám?

A naczionáléja igy szól: „huszonöt éves, nőtlen, óradíjas tanár a XI. ker gimnáziumban“, s hozzá tehetem, hogy: szerzője egy vers-kötetnek, melyet a jó barátok serege uni sono remeknek nyilvánitott, tizenkét tárczában és huszonegy apró hirben.

Ah milyen telides tele volt ez a könyv a pogány szerelemmel! Egész sereg Phryné és Lais mosolygott ki a sorok közül; s a megénekelt szépek közt ott trónolt Thais, Thais, a minden hetairák királynője, szőke hajában a hires ibolyákkal, melyek mintha csak halványabb kék szemek lettek volna, Thais, csodás fényű, kék szemeivel, melyek mintha csak ragyogó ibolyák lettek volna… Ah, mily tüzes, pompázó, lármás szerelmekről mesélt ez a könyv! Hivalkodó verseiben minduntalan megszólalt az érzéki szerelem ujjongó danája; s az egész egy roppant dithyrambus volt a forró csóku Cythere tiszteletére.

És mindez hazugság volt, tisztelt kollegám; költői ábránd, irodalmi affektáczió. Az érzéki szerelemnek azt az édes mámorát, melyet oly fényes szavakkal irt le, ön csak Catullus és Propertius által ismerte meg: azok, a kiket ön szeretett (ha ez a szó itt nem szentségtörés) lelketlenűl adták át magukat az egész világnak; a hetairák, a kiket ön látott, a vágóhídra lépegető marhák csöndes rezignácziójával vitték a vásárra fonnyadó karjaikat.

S mi, a kik, mikor ön lehetetlen szegfűjével végig pompázik a váczi utczán, azt hisszük, hogy most, valahol messze, egy csapat várkisasszony sorvad ön miatt, mi mindnyájan csalódunk. Ön a költő, nem ismeri a szerelmet, legalább nem az egész szerelmet. S hogy ha véletlenül, talált az útszélen valami olyat, a mi szerelemnek tünt fel egy-egy pillanatra, ez csak olyan szerelem volt, a melyért nem volt érdemes lehajolni.

Hogy ki ennek az oka? Hát ön. Vagy ha úgy tetszik: a végzet. Önnek két nagy ellensége volt: a szegénység és a könyvek.

Ó, ez igen sok huszonöt éves embernek az esete. A könyvek nagy és mélységes gyönyört adnak oly szeretőknek, a kik tudnak bánni velök, de nem nevelnek hódítókat és nem nevelnek világfiakat. A könyvek félszeggé, ügyetlenné, kételkedővé és félénkké nevelik az udvarlóikat; a könyvek bizalmatlanná tesznek az asszony és bizalmatlanná önmagad iránt. A szerelem országába csak a gondtalannak, a merésznek és a hivőnek van bejárása, s te habozó, ijedős, szkeptikus vagy. És a szegénység, mely igazi életednek egy nehány rövid esztendejében rákényszerített a túlon túl való dologra, mely lefoglalta minden idődet: ezzel megfosztott azoktól az alkalmaktól is, melyekben kisértésbe jöhettél volna: kirohanni könyvbölcseséged kinai falai közül. A szerelem követelő isten, azt kivánja, hogy: „Idegen isteneid ne legyenek én előttem“ S te, mikor egyszer-egyszer megindultál a nagy vállalkozásra, a félútról csüggedten tértél vissza könyveid közé. Lassankint aztán beletörődtél a nélkülözésedbe. S egyszerre azon veszed észre magadat, hogy az a világ, melybe kivánkoztál, meg a tied, két külön világ; hogy azoknak a nyelvén, a kiktől a boldogságot remélhetnéd, te nem tudsz beszélni; hogy egy fiatal leányhoz nincsen mit mondanod, a mint nincsen mit mondanod egy szerecsenhez; hogy a mikor szóba kell állanod egy ilyen fiatal leánynyal, csak azon töröd a fejedet, miképpen menekülj… És menekülsz, szegény ember, pedig talán a tulajdon szerencséd elől menekülsz. Nos, ha igen, akkor már el vagy veszve. S akkor már meg van irva, hogy ötven esztendős korodban feleségül fogod venni a gazdasszonyodat, mint János Jakab.

Ez az eset számtalan huszonöt éves könyvmolynak az esete, s egy kissé az öné is, tisztelt Tantalus uram. Az ön kázusát nem látom ugyan ilyen vigasztalannak (a szegfű bizalmat gerjeszt bennem), de hogy a baj meg van önben is, arra épp Aszfalt Betti a tanum.

Mert, hogy az ön gondolatai minduntalan visszaszökdécselnek a sanszonett tündérére, ez mutatja, hogy a baj már elfogta önt, hogy tudatában van a szerencsétlenségének s hogy ágaskodik ellene.

Látni való, hogy a józanság éjszakáin, mikor a dőzsöléstől kimerülten, álmatlanul hánykolódik ágyában, nagyon, de nagyon érzi a nélkülözését. S ilyenkor titkon, lopva bevallja önmagának, hogy egész életéből rettenetesen hiányzik valami, a legfőbb, az, a mi nélkül élni nem érdemes, egy női lény.

Egy női lény, a ki a milói Venusra emlékeztesse önt, s a ki soha se juttassa eszébe a Cytherének tett profán áldozatokat. Olyan női lény, a kiről, midőn eljő a rózsaújjú hajnal, nyomtalanul siklanak le a mámor emlékei, mint Afroditéről a habok. Olyan női lény, a kivel szemben a vágy soha sem hal el, hanem, mint a Főnix, mindjárt föltámad hamvaiból. Az a női lény, a ki nem nyomorult árú, hanem a mindenütt jelen való Léleknek egy misztikus része, az egyetlen kibetűzhető rejtély az örök talányok közül…

Igen, hiányzik önnek a női lehellet jótéteménye, az asszonyi hatodik érzék gyöngéd figyelme, a tündér ujjak édes gondoskodása s az az egyetlen, igazi intimitás, melynek a barátság csak hitvány paródiája. Az az édes meleg, melyet nem adnak meg a májusi nap enyhe sugarai, az a derű, az a verőfény, melyet egyedül hiába keres déli vidékek olajfa-ligetében…

Hiányzik önnek az a női lény, a ki nélkül meghalni átok, és élni nyomoruság.

S valjuk meg, magunk közt, kedves barátom, hogy mig látszólag a pálmák után tör, valósággal soha sem szünik meg keresni az igéret földének réteit, a hol azok a virágok nyilnak.

Ebben az állandó hangulatban ön elég oktalan volt, meglátni Aszfalt Bettit. Ez nagy könnyelműség volt, tisztelt uram.

Sans doute, il est bien doux…

Tudom, hogy Betti válogatós, hogy egy hajszállal jobb vagy rosszabb, mint a többi kitagadott. Tudom hogy ma visszautasitja a gyémántot, holnap pedig a szerenádot, a szeszélye szerint, mert értékesebbnek óhajt látszani, mint a minő. Tudom, hogy van benne némi megkülönböztető önfejüség, utolsó maradéka egy elfecsérelt distinctiónak. Tudom, hogy Betti gonosznak született, a mint csak egy milliomok közül, s tudom, hogy a perverzitás démoni alakjában már vonzó erő. S tudom végre, hogy Bettinek csodálatos szeme van, mely mintha mindig egy elveszitett paradicsomba tekintene vissza…

De éppen azért azt mondom önnek, kedves barátom, hogy forduljon sarkon, meneküljön s vissza ne nézzen többé, hogy úgy ne járjon, mint Loth felesége.

Mert jaj annak, a ki szerelmet keres ott, a hol csak temető van.

A női szív rejtelmeiből ép oly keveset ismerhetünk meg, mint a mennyboltozat titkaiból. De egyet-mást ki lehet olvasni innen is, onnan is.

Járatos ön a népszerű csillagászatban? Ha igen, úgy bizonyára tudja, hogy a csillagok miriádjai közül a legközelebb van hozzánk egy rezgő fényű kis csillag, melyet a Centaur alfájá-nak hivnak. A Centaur alfája nagyon közel van a mi napunkhoz; egy kőhajitásnyira, mondanák a mindenáron magyarok. Nos a Centaur alfájának a fénye, 79.000 mértföldet számitva egy másodperczre, három és fél év alatt érkezik hozzánk. A Sirius világossága meg éppen tizenhét évig utazik, a mig hozzánk ér; pedig a Sirius is egy a szomszédjaink közül. De van olyan csillag is, mely kialudt már századok óta, s fényének régtől fogva utazó sugarai még folyvást és folyvást érkeznek hozzánk. Az a számtalan fény, melyet a mennybolton éjről-éjre látunk, nem egykoru velünk; mindannyian más és más multról beszélnek. Némelyik beláthatalanul messzi multról beszél. S akárhány fénysugár, melyen éjente elgyönyörködünk, ott utazott már az égen, mikor még a mi földünk nem is létezett. Az ég tele van kialudt csillagokkal. Az a szem, mely először tekint föl a mennyboltra, nem tudja őket az élő testektől megkülönböztetni, de a tapasztalt tekintet már megismeri őket vöröses, füstölgő világosságukról. Ez a csillagok haldoklásának a szimptómája a csillagászok szerint.

Ezekről a kialudt csillagokról szól Auguste Dorchain-nek egy szép költeménye, melynek a példázatát figyelmébe óhajtanám ajánlani, tisztelt Tantalus uram. Szivlelje meg a példázatot; olyan ember mondja, a kinek fején történt a dolog.

Látod azt a csillagot – szól a költő – ott, közel a zenithez? Egykor élet vala rajta; s a világában létezők alá voltak vetve az élet és a szerelem örök törvényeinek. Aztán elhangzott róla minden hang, sugarai kialudtak és most holtan bolyong az ürességben. De oly messze van, hogy bár ezer év óta bolyg kihütlen és magányosan, utolsó sugara még most sem hatolt le a földre. És igy ránk nézve semmi sem változott rajta; a szürkület minden reggel elviszi s minden este visszaadja bizonytalan fényét; senki se tudja, hogy meg van halva. Az aggódó matróz még mindig keresi tekintetével, s még mindig úgy látja, hogy ott ragyog a messzeségben; a tengerparton bolyongó, összeölelkezett párok rá esküsznek, hogy álmuk örökkévaló lesz… Igy a nők között, a kiket utadon találsz s a kiket élőknek hiszesz, hány van olyan, a kinek a szive meg van fagyva! – Jó ember, a ki forró, hűséges szerelemről ábrándozol, ha nem akarsz mindig és hiába szenvedni, válassz ki magadnak, mentül hamarább, egy szeplőtelen leányt, s vedd el feleségül. Olyat, kinél a szerelem virága csak most és csak érted kezd nyiladozni… És ne add át a többieknek a te poéta-lelkedet soha, még csak egy napig se… Szegény álmodozó, még szerelemnek vehetnéd az ő hideg és néma ölelésöket. Néha, tisztának tetsző vagy rejtelmes pillantásaikban azt vélnéd, valami különös láng ragyog fel… Vigyázz! A reflex még ott van a szemében, de a lelkében nincsen többé tűzhely. Ó, mily bolond volna, a ki ezeket a csalékony, ál-fényességeket tenné vezérlő világává! – Ne fordulj vissza! – Ne nézz rájok többé! – Csak kialudt csillagokat láttál!“

(1891.)