SZENTIMENTÁLIS SÉTA.

Szeretlek, én kedves városom, világ-szállója minden baktériumoknak, Cosmopolis-sza ragadós nyavalyáknak, méltó versenytársa hires Odesszának!

Mit bánom én, hogy tulajdonkép csak egy dologról volnál nevezetes: arról, hogy ősi, örök találkozó helye vagy a világrontó három-egy nagyhatalmasságnak, a Füstnek, a Pornak és a Szennynek! Mit bánom én, hogy neved a pokol legfeketébb betüivel van nyomtatva az összes statisztikai kimutatásokban, hogy baczillusaid a legvirgonczabb, legszebb példányok minden baczillusok között, hogy miazmáid mammuth-miazmák, valóságos Akhillesek és Agamemnonok a miazmák rendjében! Mit bánom én, hogy szerelemmel ragaszkodni hozzád egy az istenkisértéssel! Azért mégis szeretlek.

A manzanilla-fának árnyékában leskelődik legszivesebben a Halál. Hanem, ugy mondják, a legédesebb álmokat is ott álmodja az ember.

*

Szeretlek és nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak, mert egy kissé az enyém is vagy, s mert panorámád felejthetetlen előttem, mint felejthetetlen lehetett a danaoknak Trója. Nemcsak azért szeretlek, mert ligeted satnya, hektikus fáival, fésületlen utjaival és czéda, szüzességét vesztett levegőjével kedvesebb nekem, mint Cintra vidéke, mert stilustalan épületeid körvonalai előttem egy csodaszép mese szerteszórt betüi, s mert az iparcsarnok, ez a monumentális izléstelenség, ez a szegény gigerli az épitmények között, mint egy tündéri dekoráczió fehér foltja jelenik meg ellustult elmémben. Nem, nemcsak azért szeretlek, mert nagyon megszoktalak.

Szeretlek, mert olyan vagy, a milyen. Azt mondják, hogy szép vagy. Nem tudom. Nekem csak fiatal vagy. De imádom a fiatalságodat.

*

Nem állok udvarlóid közé; nem magasztalom természettől örökölt s maradandó szépségeidet. Nekem az a szépséged tetszik, mely veszendő, mely az ördögé: fiatalságod szépsége. Mert te vagy a legfiatalabb nagyváros, te vagy a bálozó kisasszony a nagyvárosok között.

Fiatalos rajtad minden. Fiatalok épületeid, melyeket az uj idők ekletikus, zagyva, mindennel megalkudó izlése vagy izléstelensége kreált. Fiatal, zsenge művészeted, mely tapogatózó és nagyhangu, merész és gyámolatlan, hellén velleitásokkal teli és eredményeiben amerikai. Fiatal a vagyonod, mely szeret az utczán hánykolódni, s még olyan friss, mint az ujonnan vert aranypénz. Fiatal egész életed, mely most van java fejlődésében, s jövőjében kiszámithatatlan; fiatal a benned ágaskodó őrült mulató kedv, fiatal a nagyzolásod és elbizakodottságod; fiatalok a büneid, melyek csak az ifjuság lármás könnyelmüségei, s mentek a régi világvárosok szennyétől; és fiatalok végre az erényeid is, melyeket még nem ölt el a vén nagyvárosok rideg önzése.

Fiatal vagy, és mert fiatal: a legérdekesebb minden nagyváros között.

Szépséged változó. Vannak jó és rossz napjaid. De éppen azért megunhatatlan vagy, mindig más és más, mindig uj és meglepetésekkel teli. Az öreg nagyvárosok, a hol sok a tradiczió, a hol az életrendet egyformaságokhoz kötik a szokások százai, nem érdekelnek engemet ugy, mint te. Ezek az öreg nagyvárosok ma olyanok, mint harmincz esztendővel ezelőtt; harmincz év mulva ismét csak olyanok lesznek, a minők ma. Azoknál ennyi idő már semmit sem határoz. Te, te a Rejtelmesség vagy.

Azok, a kik ma itt a te körutaidon, avenue-iden hetvenkednek, ragyognak és tüntetnek, harmincz évvel ezelőtt még sehol sem léteztek, vagy a mi ugyanannyit jelent, lenn voltak egy alakuló világ forrongó mélyében. A kik itt harmincz évvel ezelőtt uralkodtak, azok vagy elvesztek, vagy most kezdik ujra, alulról. Vajjon a jelenleg diadalmaskodó elemek mivé lesznek harmincz év mulva? Dinasztiákká erősödnek-e vagy visszasülyednek a proletáriátus óczeánjába? Mely részben? Mért? Másokra bizom a feleletet. Én megelégszem a kérdéssel. S tán épp azért érdekel ez is, mert már a holnapod is rejtelem.

Szép, nagy kamasz leány, vajjon micsoda asszony lesz belőled?! Fogalmam sincsen róla. De légy akármivé: most, a kritikus éveidben mondhatatlanul tetszel nekem, mint maga Julia, a kiből nem tudom, mi lett volna, ha véletlenül férjhez talál menni Montecchi urhoz.

Im, fogadd hő vallomásomat. Szeretlek. Szeretem hejehuja kedvedet, cabotine-hiuságodat, gyerekes kaczérságod, mely annyit gondol a jöttment széptevők jóvéleményével, szeretem asszonyos büneidet, kaczér ravaszkodásaid, melyek nem menttek némi szédelgéstől, szeretem még szemfényvesztésre dolgozó, olcsó pompádat is…

És déli verőn, ha a Napfény – az áprilisi Napfény, mely tartózkodó, mint szüz leányok szerelme – ha a Napfény kegyesen megjelen, bevilágitani rossz kedvem feneketlen mélységeibe: nem tudok lemondani a vasárnapi örömről, melyet csak a czéltalan barangolás, a melegen való sütkérezés, s a látni éhes szem szabad legeltetése szerez meg naiv, czigánykedélyeknek. Nem tudom megállani, hogy a faképnél ne hagyjam állitólag okosabb dolgaimat s meg ne induljak: gyönyörködni ifjuságodnak szépségeiben.

Ilyenkor a véletlenre bizom magam. Megyek, a merre az utczai élet szeszélyei vezetnek. Átkószálom az előttem bandukolók világát s lépten-nyomon azon veszem észre magam, hogy teli vagyok felfedezésekkel. Mert soha sem indulhatok utnak a nélkül, hogy ne bukkanjak egy előttem eddig ismeretlen ujdonatuj, Potemkin-városrészre.

Ó, szép, fiatal városom, mintha igazán parancsszóra nőnél!

Megbámulom az ujabb és legujabb dekorácziókat, aztán megyek tovább, s egyszerre csak benne vagyok az ember-áradatban, mely elvisz magával a déli sétálók korzójára, a hol ebben a félórában találkozni fogok „egész Budapest“-tel.

A kép itt ismerős; bizonyára édes-keveset változott azóta, hogy utoljára láttam. De ide sem jöhetek a nélkül, hogy azt, a mi e képet megeleveniti, másnak ne lássam, mint a multkor. A panoráma a régi, hanem az „ember-anyag“, az olyan gyorsasággal változik, akár a sárgalázas vidékeken a helytartóságok személyzete. Egy kissé exotikus módra őrlöd az ekzisztencziákat, szép, ifju városom!

Az ember-anyag friss, de hasonló a néhaihoz. Az alakok, melyek előttem elvonulnak, ujak, de olyanok, mint voltak elődeik. Rémes sebességgel fejlődöl, kedves városom; életednek szinezete is elég csinosan változó. Csak egy dolog tünik fel előttem a te világodban állandónak; s ez figuráidnak a karaktere. Tegnap, ma és holnap, mindig tele vagy erőlködőkkel és parvenükkel: mert te az erőködök és parvenük városa vagy, kedves kis Chicagóm!

*

Koronkint, a mikor nincs okosabb dolgom, elkezdem számlálni őket – az ismerősebbeket – besorozván mindeniket illető osztályába, az A. kategóriába vagy a B.-be. Az A. osztály ma még kanterben győzi meg a másikat, de már a B. is szépen izmosodik. És alig akad ismertebb figura, a kit jó lélekkel nem sorozhatok se ide, se oda.

Mindenki keres ezek közül valamit; még jó, ha csak keresi s nem vadássza. Keresi mindenütt, itt is, az utczán is, a mikor azt játssza, hogy sétál. S a ki már nem vadászik többé, az csak azért jő, hogy mutogassa, a mit megtalált, elért, zsákmányul ejtett. Még ez is keres valamit: az önök tapsait.

Elszontyolodom. Ez a tarka, lármás, amerikánus élet alapjában véve mégis szomoru, mint az Orfeusz bacchanaliája.

Hisz ezek az emberek még sétálni se tudnak csak azért, hogy sétáljanak! Ezeknek még a mulató hely is csatamező! Ezeknek nincsen semmijök, csak egy rögeszméjök; s e kivül minden mellékes nekik, még a Napfény is!

De hát érdemes végig küzdölődni, lökdösődni egy egész fiatalságot, érdemes vad hajszában és szünet nélkül való fáradságokban tölteni el mindazt, a mi az életből szóra méltó, érdemes azt, a mi vigasztalására adatott a halandónak, telegráf-bureau-nak tekinteni, a hová csak azért kukkansz be, mert ügyeid visznek oda, érdemes futni, nyargalni, verejtékezni, százszor földhöz vágódni és százszor feltápászkodni, harczolni, lesben állni s embert enni, csak azért, hogy vénségedre igazi perzsa szőnyegen hencseregjél és kripta-szélességü ágyban pihentesd elsilányodott tagjaidat, hogy akkorára, a mikor a gyomrod már csak egy rossz zacskó, önmagadnál öregebb cognak-ot igyál, hogy exotikus virágokkal teli kerted legyen akkor, a mikor már csak mankón sétálsz benne, a mikor a virágok illatát nem érzed többé, a mikor lehelletedtől a rózsa szirma fonnyad?!…

És aztán, másik oldalt, ez a hiuság, ez a szegényes hiuság!

Mindössze ennyi az, a mit elértetek, hogy most már pályázhattok a kerités mögött bámészkodók tapsaira?! A jó, a melyet mutogattok, csak arra jó, hogy mutogatni lehet?!

Szegény emberek, ha az utazástokból nincs egyéb hasznotok csak az, hogy beszélhettek róla, bizony jobb lett volna otthon maradnotok!

*

De hát, igazán, urak már nincsenek a világon?! Végre látok egyet.

Egy hosszu, öreg, fráter, furcsa ruházatban, mely kedélyesen csufolja a különböző régi divatokat. A haja őszbe csavarodott, szakálla, mely hű maradt valami régi kaczérsághoz, fehér, csak a járásán látszik, hogy még emberebb, mint vallja éveinek száma. Alig van sár az utczán és mégis sárosabb, mint poros. A mi érthető, mert az öreg, sétálása közben nem néz az orra elé, a szemközt jövőkre, hanem fölfelé, a magasba. Talán a házak tetejére, talán az égre. Vajjon mit keres ott? Alkalmatos padlás-szobát? Vagy tán az Olympust?

A ki nem ismeri, nem igen ügyel rá; ki látná meg a hiuság vásárán ezt az ó-világi alakot?! A ki valamelyest ismeri, rendesen mosolyog rajta egyet. És meglehet, magában, kissé koldusnak tartja a kevély öreget. Nem minden alap nélkül. Mert hisz ismeretes róla, hogy érezni tudó lelkek valamely szép babonából, gondoskodtak a jólétéről, olyanformán, mint hajdan a hollók táplálták Illés prófétát.

Az öreg azonban nem érzi magát koldusnak, hanem királynak. És azt hiszem, az ábrándjában van egy szemernyi igazság.

Én is nagy urnak látom ezt az alvajárót. Az egyetlen nagy urnak, a kit itt látok az utczán.

Mert végre is az az öreg egy hosszu életen át soha sem keresett, soha sem akart és soha sem kért semmit. Ha szeretett és gyülölt, puszta hajlandóságok szerint cselekedte, érdekből nem barátkozott és a prédáért nem ment birokra senkivel. Igaz ember volt és okos ember is volt, mert csak szappanbuborékokban gyönyörködött és szép álmok közt töltötte az egész életét.

Szeretnék köszönni neki, ámbár nem ismerem, mint a hogy a kegyeletes lelkek köszöntik délvidéken a födetlen koporsókban vitt halottakat, kiket életben nem láttak soha.

(1892.)