II.

Kevéssel azután, hogy a Minerva-Társaság J. H. Sherry-Brandyt megválasztotta külföldi tagjává, két egyforma szövegü távirat érkezett Budapestre. Az egyik a Minerva-Társaság ügyvezető igazgatójának szólt, a másik Budapest főpolgármesterének; és igy hangzott:

Baráti szivvel üdvözöljük a lovagias magyar nemzetet. Háromszoros hurráh!

Pembroke, Douglas, Sherry-Brandy.

Budapest főpolgármestere talán még most is töri a fejét, hogy kik lehetnek ezek a barátságos gentleman-ek? De a Minerva-Társaság igazgatóját az utolsó név kellőképpen tájékoztatta, s azért fölöslegesnek tartotta, hogy a gyöngédségnek erre a felbuzdulására sürgöny- vagy levélbeli válaszszal reagáljon. A Társaság in optima forma értesitette J. H. Sherry-Brandy urat a választásról; ezek után mi közünk a derék idegenhez?

J. H. Sherry-Brandyt azonban nem csüggesztette el a magyar indolenczia.

Egy délelőtt Ráspoly Károlynak, a ki éppen öltözködött, azt jelentette a legénye, hogy a szalonban egy idegen ur várakozik. Az idegen ur ábrázatra és öltözetre szakasztott mása volt az arczképeiről világszerte ismeretes Jäger tanárnak. Mikor Ráspoly kiment hozzá, fölemelkedett székéről s röviden igy szólt:

– Itt vagyok.

J. H. Sherry-Brandy volt.

Néhány szót tudott németül; nem sokat, de neki elég volt az a néhány szó is. Valahogyan eldiskuráltak. Ráspoly éhes volt, s minthogy az idő mult, de a vendég csak nem akart eltávozni, meghivta ebédre.

J. H. Sherry-Brandy-nek nagyon izlett a magyar koszt s a mi folyadék volt az asztalon, azt utolsó cseppig megitta.

– Ha úgy fordit, mint a hogy eszik és iszik, meg lehetünk elégedve a választásunkkal, – gondolta Ráspoly.

Délután négy órakor az idegen még semmi jelét se mutatta, mintha távozni készülne. Ráspoly czélzásokat tett rá, hogy valahol várják.

– Vigyen el magával, – szólt J. H. Sherry-Brandy. – Szeretném megismerni a budapesti társaséletet.

Elvitte társaságba. A magyar irodalom lelkes barátja megismerkedett nyolcz-tiz emberrel, mindenkivel nyájasan parolázott, aztán elhelyezkedett egy karosszékben, s ugy ült ott, mintha soha se szándékoznék a helyéről kimozdulni. Figyelemmel hallgatta a magyar társalgást, a melyből egy szót se értett s látszott rajta, hogy kitünően mulat.

Ráspoly tüntetően kezdett bucsuzni.

– Igaz, hol vacsorál? – kérdezte Sherry-Brandy.

Ráspoly megmondta, hogy melyik vendéglőben.

– Ott leszek, – igérte irodalmunk barátja, s minthogy Ráspolynak egy jelentőségteli kézszoritással sikerült megugrania, ott maradt a társaságban, mely láthatóan igen megtetszett neki.

Este együtt vacsoráztak a vendéglőben, s Ráspoly természetesen kifizette a vendég számláját.

Az idegennek imponált, a mit Budapesten látott. Mindentől, mindenkitől el volt ragadtatva, s nem fogyott ki nemzetünk és Budapest dicséretéből.

– Nyájas idegen, – gondolta Ráspoly – bár kissé unalmas.

Mikor másnap fölébredt, némi megütközéssel értesült róla, hogy a tagtárs megint ott van a szalónban.

– Ej, be későn kelünk ma! – feddte tréfásan a vendég, mikor Ráspoly végre megjelent. – Egy kicsit megvárakoztatott.

A társalgás folyamán a házigazda szükségesnek látta megjegyezni:

– Ma nem ebédelek itthon.

– Önnel tartok, – szólt Sherry-Brandy. – Én is jobban szeretek kocsmában étkezni.

Ráspoly rezignáltan czipelte magával, előbb a vendéglőbe, a hol az idegen ismét kitett magáért, majd mindenüvé, a hová ment, egész nap. Az idegent minden érdekelte, minden rendkivül tetszett neki, s minden körben hamarosan barátkozott, a néhány német szó segitségével.

Ráspoly kezdett boszankodni, de nemzetünk barátját, a ki ugyszólván a Társaság vendége, csak nem rázhatja le a nyakáról! Sokallta, a mit fizetgetnie kellett érte s már nagyon unta az állapotot. De hamarjában nem talált menekvést.

A harmadik este Sherry-Brandy gyöngéd szemrehányással illette:

– Mért nem akarja megismertetni velem a budapesti éjjeli életet? Olyan sok szépet hallottam már erről!

Megismertette vele az éjjeli életet. Elvitte nagy irók közé, azzal a titkos reménységgel, hogy legalább leitatják. Irodalmunk pártfogója barátságosan mosolygott és leitta az egész társaságot.

Egy hét mulva Ráspoly megutálta az egész világot. Érezte, hogy meg kell szabadulnia nemzetünk barátjától, mert különben öngyilkossá válik.

– Nekem most el kell utaznom Bécsbe, – szólt vendégéhez. – Három hétig maradok ott, három vagy négy hétig…

– És én? – kérdezte J. H. szemrehányó hangon. – Mi lesz velem?

– Bemutatom önt az elnöknek. (Végre is a Társaság vendége!)

Csakugyan el kellett utaznia, mert Mr. Sherry-Brandy kikisérte a vasuthoz. Másnap aztán visszatért, de nem ment haza, hanem szobát bérelt egy budai vendéglőben. Napokig a mellék-utczákban bujkált, de egy hét multán véletlenül találkozott a „Minerva“ elnö-

– Mit csinál nemzetünk barátja?

– Négy napig elláttam, de most már átadtam az első alelnöknek. Végre is társaságunk vendége!

Az első alelnök azonban hamar fellázadt.

– Ez már még se járja! – pattogott.

Különben telegrafáltam Gyurinak, hogy hivja meg magához. Végre is az ő munkáit forditotta le, nem a miénket.

A vidéki iró vállalta a forditóját 3 Mr. Sherry-Brandy leutazott hozzá, hogy megismerje a magyar népet is. Egy félesztendeig nem mozdult a vidéki iró vendégszerető portájáról, de mindennek van határa.

– Kérlek, – könyörgött a vidéki ember egy irótársának – vidd el a vendégemet és add tovább!

Ugy történt. Minthogy megszökni nem lehetett előle, kézről-kézre adták.

Ilyenformán J. H. Sherry-Brandy nyolcz és fél évet töltött Magyarországon, mint vendég. Időközben megtanult egy kicsit magyarul; leforditott mindent, a mi leforditható; megevett vagy tizezer kakast; s megivott annyi bort, a mennyi vizben kifejezve körülbelül a sebes Kőrösnek felelne meg. Végre valami érthetetlen raptus érte utól s visszautazott Angliába.